Tünde szerencséje

Fehér József, h, 12/18/2017 - 00:03

A vézna pultos lány a söntés pultjára támaszkodva figyelte a két biliárdozót. Most éppen nem akadt munkája, már mindenkit kiszolgált, még a kiürült sörös korsókat és poharakat is elmosta. Kötényébe megtörölte a kezét, rákönyökölt a söntés lapjára, két tenyerébe fogta napbarnított, ovális arcát –  és időnként a füle mögé igazítva vállig érő, gesztenyebarna haját – , mandulavágású kék szemeivel élénken követte a dákók és a golyók mozgását. Dögunalom ez a mai nap is, állapította meg; ha legalább történne valami?..

Mindössze hat vendége volt csak, a megszokott törzsvendégek: Nagydumás és Sunnyogó, a két biliárdozó, valamint Cibere, Zokni, Csúzli és Hümmögő, az élet perifériájára szorult huszon - harmincéves fiatalemberek. A környékben laktak, és többnyire alkalmi munkákból –  ásásból, favágásból, rakodásból, tetőcserép-igazításból, a tél beálltával pedig hó eltakarításból –  tengették igénytelen életüket. Egy-egy idős asszony vagy özvegy, akiknek hirtelen szükségük volt a fiúk segítségére, itt mindig megtalálta őket. Jobbára ez a „Zöld elefánt” kocsma volt az otthonuk.

Fancsali arcot vágott a pultos lány. Ha jól belegondol, az ő sorsa sem sokkal különb az övéknél. Olcsó közmunkán foglalkoztatják ebben a krimóban, annak ellenére, hogy pultosnak lenni nagy felelősséget jelent: hisz italt mér, pénzzel bánik, takarít, cipekedik. …Persze még mindig jobb, mintha  azt csinálná, amit a Cinege Teri, aki a 47-es út mentén föl-le sétálgat egy-egy autós kuncsaftra várva. Pedig milyen ügyes, okos lány volt ez a Teri az „általánosban”, mindenki azt hitte, hogy milyen sokra viszi majd. Aztán az apjával történt az a halásos baleset – nem húzta be a kéziféket és elgázolta a saját autója – , ő meg magára maradt az édesanyjával és a kisöccsével. El sem végezte az ipari sulit, hanem ment egyenesen a gumigyárba dolgozni. Miután ott is leépítés történt, szegény nem talált más munkát magának. 

Rohadt egy világ ez, sóhajtotta keserűen, és ingerülten beletúrt vékony szálú, hullámos hajába; odafönt jól élnek – mert egy pillanatra  a parlament széksoraiban vitatkozók jutottak eszébe – , idelent akár meg is dögölhet az ember!  Az unokanővére, a Szappanos Zsuzsi öt éve külföldre kényszerült, mert csak ott kapott munkát, és informatikus létére takarít. Hányan, de hányan kint élnek már!.. Hovatovább nem marad magyar az országban. Az ismerősei közül a legtöbben Londonban dolgoznak, és havonta haza küldik a keresetük túlnyomó részét, hogy a szüleik abból  törleszthessék az ő svájci frankos hitelüket. De a tőketartozásuk nem hogy fogyna, hanem nő! Ki érti ezt?.. Hol itt az igazság?!

Mennének külföldre ezek is, mozdította a fejét az ásítozó Cibere felé, ha tehetnék. …Mert nem élet ez, ami itt van!

Fülledt meleg volt. Érezte, hogy a halántékán és a dekoltázsában elindul az izzadtság.  Még reggel bedöglött az a nyavalyás fali ventilátor. Azonnal telefonált Istvánnak, a kocsma tulajdonosának, hogy jó lenne szerelőt hívni, de az csak morgott egyet, és azt mondta, majd kijön és megbütyköli. Igazán jöhetne már! Az előbb kereszthuzatot csinált, összenyitva a bejáratit az udvarra nyíló ajtóval, de akkor meg bejöttek a legyek. Nem győzte a kis légycsapóval agyonverdesni őket.

Most megnyitotta a vízcsapot, alátartotta mindkét csuklóját, majd megnedvesített zsebkendőjével megtörölte az arcát. Ezután a fal felé fordulva, hogy senki ne lássa, a nedves zsebkendővel kitörülte mellei közül az izzadtságot. Ha ezek közül bárki is meglátná, lenne cukkolás! Most már egy kicsit kellemesebben érezte magát.

Még vissza sem fordult,  amikor meghallotta Nagydumásnak az öblös, férfias hangját: két korsó csapoltat, Tünde! Nyerésre állok, én fizetem! Máris, kiáltotta, és üres korsót emelt  le a polcról, majd  lehúzva  a rézkart, már engedte is a habzó  kőbányait. Miután mindkét korsó megtelt, odaszólt a srácnak, hogy érte jössz vagy én vigyem ki?.. 

Egyszer már te is kihozhatnád, mondta a kopaszodó, magas fiú vigyorogva, és felírta a nyereményét a kis táblára. A fene a dolgodat, förmedt rá a lány, ha nem vetted volna még észre, itt nincs külön kiszolgálás, mindenki idejön a pulthoz. De, hogy lásd, kivel van dolgod, fenyegette meg nevetve, most az egyszer kiviszem neked!

Nagydumás úgy tett, mintha nem is hallotta volna  a pultos lány zsörtölődését, hanem odaszólt a társának: na, öreg, most te következel! Ezt meg Sunnyogó nem hallotta meg, mert éppen Tünde dekoltázsában vizsgálódott a tekintetével, mialatt a lány letette a két korsó sört a biliárd melletti asztalra.

Még a végén  kiesik a szemed, röhögött Nagydumás; ne hozd már zavarba ezt a kislányt! Még, ha akarnám, se tudnám, jegyezte meg jelentőségteljesen, de bazsalyogva Sunnyogó. Nem értelek Sunyi, szólalt meg nagy komolyan a hosszú, barna hajú Zokni, hogy miért szemtelenkedsz? Én úgy látom, mindjárt lekever neked Tünde egy fülest! Ugye lekeversz neki egy nagyot?

Mindannyian azt figyelték, hogy ezek után pofon vágja-e Sunnyogót a pultos lány.

Most már aztán elég legyen, üvöltötte le őket; nincs jobb dolgotok, mint velem szórakozni?  …Vagy  befogjátok a pofátokat vagy elmentek a jó francba! Nyomatékul nagy mérgesen odacsapta a nedves szivacsot a mosogató falához. A tompán csattanó szivacsból szanaszét fröccsent a lé. Ezen aztán mindannyian nevettek, még Tünde is. Ettől aztán helyre állt a rend a kocsmában.

Csak keményen bánni velük, mondogatta neki Vali néni, az elődje már az első napon, mert különben elszemtelenednek, és minden este sírva mehetsz haza. Hadd lássák, hogy te vagy itt az úr! Voltak már előtted többen is, de egy-két napnál nem bírták tovább. Itt a pultosok jelmondata: „…Vagy megszoksz, vagy megszöksz!” Tünde igyekezett megfogadni Vali néni tanácsát, és lám, sikerült megmaradnia. Öt éve már, hogy itt dolgozik, de rohadtul elege van belőle.

Korábban akadtak olyan alkalmi vendégei, akik piásan megígérték, hogy szereznek neki egy remek állást, és elviszik innen, de előtte szeretnék közelebbről megismerni. Mit szólna hozzá, ha zárás után elvinnék egy kicsit kocsikázni? Szó sem lehet róla, hárította el a közeledésüket; az ő családjában eddig még nem volt egyetlen kurva sem. …Ezután sem lesz!

Ha nem, hát nem, rándított egyik is, másik is a vállán, és Tünde maradt a Zöld elefántban, a pult mögött. Néha azon ábrándozik, hogy saját kocsmája lesz, de ahogy telik az idő, egyre jobban érzi, hogy ez csak álom marad.

Ezek is itt mind a hatan –  ilyen-olyan indokkal –  próbálkoztak már nála, de szerencsére sikerült őket leszerelnie. Egyik sem egy észkombájn! Most már nyugta van tőlük. Időnként előfordulnak hasonló esetek, mint ez a mostani is; de ezek arra jók, hogy egy kis derűt vigyenek a dögunalmas, forró nyári napokba.

Kintről, az utcáról hatalmas csattanás hallatszott. Mindannyian fölkapták a fejüket, ugyan mi történhetett, és kiszaladtak az utcára. Az öreg Zsófi néni  a szomszédból – aki már nem tud kerékpárra ülni, és a jó öreg csepeljét azért tolja mindenhová, hogy legyen mibe kapaszkodnia – , ebben a nagy melegben megszédülhetett, mert ott feküdt az úttest közepén. A biciklije tőle egy méterrel odébb. Még jó, hogy ilyenkor egy kicsit alább hagy a közlekedés, mert elgázolhatták volna szegényt, futott át Tünde agyán a gondolat, amint a nénit próbálta fölsegíteni, hogy betámogassa a járdára. De hiába próbálkozott, a kissé elhízott, nehéz testet nem bírta megmozdítani. Gyertek már, és emeljétek, kiáltott a többiekre; és a biciklit is vigye valaki!

Nagydumás és Sunnyogó Zsófi néni hóna alá nyúlt, Cibere és Hümmögő a derekánál emelte, és támogatták át a zebrán a kocsma oldalára. Csúzli a biciklijét tolta, Zokni pedig a néni szatyrait cipelte utána. Ez alatt Tünde a szétgurult almákat szedegette az úttestről, amikor hirtelen elsötétült körülötte a világ. A többiek erős fékcsikorgást és újabb csattanást hallottak. Amint odakapták a fejüket, a kocsma tulajdonosának kocsiját, a fehér Alfa Rómeót pillantották meg, és az útszélére sodort, vérző fejű Tündét. Úgy feküdt ott,  mint egy rongycsomó. Már rohantak is oda, hozzá. Ne mozdítsátok, kiáltotta Nagydumás, és előkapta a mobil telefonját. Röviddel ezután mentő és rendőrautó szirénája hallatszott.

István ki se szállt. Ott ült a kocsiban és öklével a volánt verte  tehetetlen dühében.

*

Felépül-e, meggyógyul-e,  kérdezték a fiúk a mentős orvost, amikor a hordágyra emelték és a mentőbe betolták Tündét. Az orvos válságosnak ítélte meg a pultos lány állapotát, ezért azonnal a kórház intenzív osztályára vitték. Külön szobában helyezték el.  Azonnal vért és infúziót adtak neki, és folyamatosan figyelték. Legbelül ő maga is az életéért küzdött –  a súlyos sérülések és a nagy vérveszteség miatt –, látszólag mélyen aludt.

Először álmában egy hívó hangot hallott, gyere Tündikém, gyere, mondta a jóságos Kotormán nagymama. Mami, Mami, merre vagy, kérdezte, és apró kis lábaival a hang irányába tipegett. Ott állt a kontyba kötött, ősz hajú nagymama az ódon ház kertjének kapujában. Kitárta a kert kapuját, leguggolt, és szélesre tárta karjait. Tünde kipirult arccal futott a kitárt karok közé, mert tudta, hogy az olyan jó. S a mama nevetve átölelte, körbepuszilta és gyengéden a magasba emelte, úgy, mint régen, és bevitte a gyönyörű virágoktól pompázó kertbe. Mindenhonnan szeretetmeleg és ragyogás áradt. Mintha a mennyországban lettek volna. Mondd, Mami, mire felnövünk, miért romlik el minden? Talán azért Tündikém, mert elfelejtünk igazán szeretni.

Hirtelen eltűnt a kert a nagymamával együtt, és a nevelőapját, a goromba Vízi Sándort pillantotta meg, aki kiképző tiszthelyettes volt a laktanyában. Hiába kérlelte Kotormán nagymama a lányát, hogy ne legyen Vízi őrmesternek a felesége, csakazértis hozzáment. Az őrmester meg úgy parancsolt náluk mindenkinek, mint az újoncoknak a körletben. S amikor jól berúgott, nadrágszíjjal hajkurászta őket az udvaron. Sokszor úgy menekültek át előle a szomszédba, átmászva a kerítésen. Szerencsére öt évnél nem bírta tovább vele az édesanyja, és elváltak. Hiszen Tündét leányfejjel  szülte, akinek – hosszú egyedüllét után –  apát keresett. Így talált rá Vízi Sándorra, akit nem akart elszalajtani. Hogy ki is lehet az igazi apja, egyszer majd kideríti, és számon kéri tőle, hogy miért nem vállalta föl annak idején. Valami düh, harag fogta el a férfiak iránt, és a kezét, lábát mozdítani akarta.

Nem jól van? Ébredjen! – hallott valahonnan, messziről egy ismeretlen férfi hangot. Tünde erőt vett magán, és megpróbálta kinyitni a szemét. Ébredjen, hallotta az előbbi sürgető hangot, de ne mozdítsa a karját. Mérhetetlen fáradtnak érezte magát, mint aki hosszú útról tért haza, és mindene fájt. Az egyik karjába vér, a másikba infúzió csöpögött, a bal lába begipszelve. Hol vagyok? Mi történt velem? -  nyöszörögte.

Hála az égnek, most már jobban van, közölte vele mosolyogva az orvos. …Örülünk, hogy ilyen erős a szervezete. Két napja hoztuk be ide, az intenzívre; a déli órákban elgázolták a munkahelye előtt, az úttesten. Ha ilyen szépen gyógyul, hamarosan átengedjük a női sebészetre. Pihenjen!

Elgázoltak volna, tűnődött, de semmire sem emlékezett. Mit kerestem én pultos létemre dél körül az úttesten? Ahogy megemelte a fejét, bele nyílalt a fájdalom, és feljajdult. Ezzel a fájdalommal egy emlékfoszlány villant az agyába. Szanaszét heverő almákat látott az úttesten. …Almák az úttesten? Ennek semmi értelme nincs.

Egy ideig a mennyezetet bámulta, aztán behunyta a szemét, mert szeretett volna elaludni. De nem tudott, mert mindene fájt. Sehogy sem jó! Egyszer csak enyhült a fájdalom, és elnehezültek a szemhéjai, lassan álomba szenderült. Most meg Zsófi nénit látta kiterülve az úttesten. Nem messzire tőle a kerékpárja, és szanaszét az almák. Tán csak nem gázolták el őt is? Nem, …mert a fiúk most fölsegítik és átkísérik a túloldalra. Milyen rendesek, még a biciklijét és a csomagjait is utána viszik! Tünde a kezével az almák után nyúl és a kötényébe szedegeti. Távoli autózúgást hall. Félelem fogja el és felébred.

*

Reggel van, és az  ablakon át árad a fény a kórterembe. Ma is meleg lesz! Vajon, István megcsinálta-e már a ventilátort vagy szerelőt hívott hozzá? Most majd kénytelen lesz ő is megtapasztalni, milyen nehéz is egy külvárosi krimóban pultosnak lenni.

Egy kicsit mozdított magán. A fájdalomtól hirtelen csillagokat látott, és felnyögött. Elég nagy baj, hogy ez történt vele, de eldöntötte: nem kesereg a sorsán, hanem azért is meggyógyul! …Arra nagyon kíváncsi lenne, hogy ki és miért ütötte el? Biztosan sietett, és a dél körüli hőségben másra figyelt. S amikor maga elé nézett, már késő volt. Tünde fölsóhajtott. Fölösleges az agyát túráztatnia, majd úgyis megtudja, amikor elmondják neki.

Az ablak belső szárnya nyitva volt, a szúnyoghálón át üde légáramlat érkezett a szobába. Az  ablak előtti nagy fán egy tarka kismadár trillázott. S olyan örömmel énekelt, mintha  dalával ezt a szép verőfényes reggelt köszöntené. Milyen jó is élni! Most gondolt csak bele igazán, hogy akár meg is halhatott volna. Amikor rohanunk, szaladunk vagy szavainkkal a másikat bántjuk, eszünkbe sem jut, hogy a  következő pillanatban bármi megtörténhet velünk. Bármi!..

Nyílt az ajtó, s egy duci nővérke lépett a terembe. Hogy van a mi kis betegünk, kérdezte mosolyogva, és választ sem várva, bejelentette az örömhírt: Tünde ezentúl csak infúziót kap, és  felszabadul a másik karja. Miközben beszélt, gyors mozdulatokkal levette az üres infúziós üveget és feltette az újat. Lehet, hogy holnap már átkerülhet egy négyágyas szobába, mondta, és kiment.

Könnyű reggelit kapott, de nagyon megörült neki, mert rendkívül éhesnek érezte magát. Alighogy elvitte a nővérke a tálcát, már jött is vissza egy civil ruhás rendőr kíséretében. Ez a beszélgetéskor derült ki róla, amikor a gázolás körülményeiről faggatta. …És ki a gázolóm, kérdezte a rendőrt. Nem hiszi el, ha megmondom; Tormás István, a főnöke.

Az meg, hogy lehet, meresztette Tünde nagyra a szemét. Úgy, hogy a megengedettnél sokkal gyorsabban vezetett, mert sietett megjavítani valami ventilátort, és nem vette időben észre, hogy maga ott hajlong az úttest közepén. Egyelőre nem mondhatok többet, folyik a vizsgálat a gázolás ügyében.

István…, István, töprengett Tünde a rendőr távozása után, …látod, mit csináltál? Kotormán mamától én gyakran azt hallottam: „Lassan járj, tovább érsz!”, és milyen igaza volt! Ha addig nem igyekeztél, aztán már nem kellett volna annyira… S lám megtörtént a baj, én meg itt fekszem tehetetlenül. Felépülök egyáltalán? Mi lesz, ha sántítok vagy húzom majd a lábam? A kocsmában úgy nem dolgozhatok, mert a fiúk még elneveznének Topa Tündének.

A nagyvizitnél a főorvos azzal vigasztalta, kislány maga annyira gyógyulni akar, hogy példát vehetnének magáról itt a többiek a kórházban. Délután már áthelyezzük egy négyágyasba, a női sebészetre. S ha így halad…, néhány nap múlva már haza is mehet. Tünde erre nagyot nézett, hiszen minden mozdulásra még fájdalmat érez.

El sem hinné kislány, folytatta a főorvos, hogy mennyien aggódnak magáért! Így igaz, vágott közbe a főnővér. Amióta itt van nálunk, sokan érdeklődtek az állapota felől. A szülein kívül a főnöke…, és a Zöld elefánt Baráti Köre. Ki..?- meresztette nagyra a szemét a pultos lány, de nem szólt, nehogy elárulja, hogy fogalma sincs a baráti körről. De, amikor Nagydumás nevét meghallotta, elmosolyodott, és csak annyit mondott, nem is gondoltam volna, hogy ennyire rendesek velem. Mit ki nem találnak? Baráti kör..? Nahát, és  melegséggel telt meg a szíve.

A finom ebéd után a duci nővérke, akit egyébként Jucinak hívnak, két fiatal beteghordó segítségével átköltöztette Tündét a nővér szoba melletti négyágyas kórterembe. Ott találtak számára egy megüresedett ágyat. A szoba három lábadozó, idősebb lakója érdeklődve figyelte, hogy ki lesz az új betegtársuk. …Szóval te vagy az a balesetes? – állapította meg a mellette lévő ágyon fekvő csontsovány Rózsika, aki két éve már hogy, jobbára egyedül neveli gyermekeit. A férje Ausztriában dolgozik egy húsüzemben, havonta egyszer, ha találkoznak. Akkor is minek? Hiába jön haza,  sosincs otthon; meccsre meg horgászni mennek a fiúkkal. Csak a pénzt küldené hetente rendszeresen! Hidd el Tünde, hogy én ennek az önmagából  kifordult világnak vagyok a betege.

Ő Juliska néni, mutatott a szemközti ágyban begipszelt kezű, lábú idős asszonyra. Félholtra verte a részeges fia, mert nem akarta odaadni a teljes nyugdíját. De nem tőlem hallottad, emelte mutató ujját a szájához. Az ablak melletti ágyon Piroska fekszik, betörtek hozzá a tanyába és kirabolták. S amikor kiszaladt a házból és segítségért kiáltozott, leütötték. Az a csoda, hogy az életét meghagyták. Örülhet, hogy egy válltöréssel megúszta.

Tényleg ennyire szörnyű lenne ez a világ? – tűnődött Tünde, és úgy érezte, hogy rosszabbul van, mint amikor áthozták az intenzívről. Jó lesz innen minél előbb haza menni!

Látogatói érkeztek, szólt be Juci nővér mosolyogva. Az ajtón Nagydumás, Sunnyogó, Cibere, Zokni, Csúzli és Hümmögő lépett be ünneplőbe öltözve.

Nahát, fiúk! – kiáltotta. – Milyen jó, hogy látlak benneteket! Mondanám, hogy üljetek le, de nincs annyi szék a kórteremben.

Sebaj, legyintett Nagydumás; inkább azt mondd meg, hogy vagy?

Ha így javulok, a főorvos szerint néhány nap múlva haza mehetek.

Jó lesz, nagyon jó lesz, mondogatták, visszavárunk! Ott a helyed a Zöld elefántban!

Egyenlőre járógipszet kapok. Abban még nem dolgozhatok. …És azt sem tudom, hogy sántítok-e vagy tejesen meggyógyulok?

Ne törődj semmivel, magyarázta Cibere, ezentúl  te leszel a főnök. …Méghogy én, nevetett fel kényszeredetten, én csak egy pultos lány vagyok.

Sokszor István helyett is milyen ügyesen elvezetted azt a kocsmát, győzködte Zokni. S arra gondoltunk, hogy ezentúl már tulajdonosként is megtehetnéd. …Én, a kis csóró közmunkás, rázta értetlenül a fejét Tünde.

A mai naptól te vagy a Zöld elefánt új tulajdonosa, közölte vele Nagydumás; megvettük neked a kocsmát. Ti nekem? – csodálkozott a pultos lány. A fiúk egyszerre bólintottak és megmutatták neki az adásvétel dokumentumait. Hiszen amióta ismerünk, erről álmodoztál.

…Az történt ugyanis, hogy Hümmögő vett egy hatos lottószelvényt, és beikszeltük rajta az életkorunkat, mondta most Csúzli. …És mit gondolsz, mi történt?

Tünde értetlenül nézett rájuk.

Nem is gondolod?.. Megnyertük a főnyereményt!

A pultos lány örömében sírva fakadt.

No, ne sírj már, kérlelték, hanem igyekezz vissza, főnök!

Köszönök, mindent nagyon köszönök, mondta pityeregve, … a Zöld elefánt Baráti Körének.

Milyen szép nagy családja van magának! – jegyezte meg a nagyot halló Juliska néni, amikor a fiúk elköszöntek.

Tünde nem szólt, csak a könnyeit törölgetve boldogan mosolygott.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap