Türelem

Jókai Anna, sze, 02/07/2018 - 00:10

 

Ez idő tájt elszaporodtak a következtetés és magyarázat dilettánsai. Mert túl változatosak lettek és egyre kiszámíthatatlanabbul születtek újra a szenvedések; a nihilnél pedig még a hazug ok is nyugtatóbb – különösen, ha már oly kevesen hisznek a gyógyulás megfogyatkozott módozataiban, s a kuruzslók iránti bizalom ily erősen megcsappant. Az öntudat legalább a miért megfejtésével kacérkodik, s az olvashatatlan feleletből egy-egy összefüggéseitől megfosztott, értelmezhetővé nyomorított hangkapcsolatot önkényesen kiragad.

A találgatás megfejtést – a fecsegés beszédet –, az igyekezet beérkezést színlel. A mámor csaknem ihlet, a szétesettség csaknem elveszettség. A siránkozás hallik panasznak, az uszítás fölszólításnak. A részvétlen létezés az erő. Egy fokkal elcsúszott – magasabb rangot bitorol minden. Örül a középszer.

De lázadt A. és Z. Megcsömörlöttek az okosságtól: bölcsek akartak lenni. Fölosztották egymás közt a lehetőségeket: A. elvegyült, Z. fölülemelkedett, tapasztalataikat szembesítették. Kevés eredménnyel. A. azt vallotta, a dolgokban való működés kiéget, Z. pedig azt: meg kell fagyni a szemlélődés gyémánthidegében. Próbáltak szerepet cserélni. Kevés sikerrel. A. mindig visszazuhant az üst közepébe, Z.-t egy fordított tömegvonzás mindig kiszippantotta. Rájöttek: nem ők választottak, őket jelölték, s ami szétosztva kudarc, együtt csak az áhított bölcsesség. Ugyanazt egyszerre cselekedni és megítélni. Egyszerre biztos jelenlét itt és most; egyszerre biztos jelenlét ott és mindörökké. Kétségbeesett kísérletek az asszociációk elhessentése.

Illatos, jóízű falat a szájban – éhezők dobhasa, feszülő bőre.

Az első habos sírás – az utolsó jaj csikorgása.

Meggyőző harci kiáltás – a fogyatékos szándék halottmezői.

Egymáshoz simított homlokok bizalmas langyossága – homlokra szorított fémpánt áramütése.

A fűszál óvása – egy világgá szélesített Taigetoszon. Ó, okosok. Hallgassatok, hallgassatok. Kotródjatok, igetörők, törvényhígítók, nagyiparosai a részhasításnak.

– Igen – Z. türelmetlenül kapott a levegőbe. – Megint nagy a zűrzavar. Kell már a Mester.

– Miről ismerszik? – kérdezte A., aki jól ismerte ugyan az emberi pillantások esendő rebbenésváltozatait, de az átfogó tekintet bűvkörébe még sosem léphetett. – Honnan tudjuk, hogy a Mester az megint?

– Kiigazítja a kérdést, a helyes irányba. Fényt bocsát a következő szakaszra.

S mert szinte provokálták, jött is a Mester. Befordult a sarkon. Bizalmatlanul közeledett és óvatosan, mint akire rásült a cipő. A.-tól és Z.-től látszatra alig különbözött. Csak a karja volt hosszabb, ahogy védekezésből hirtelen hívásba tárta. Kétség nélkül szaladtak a karjába – végre testet öltött a várakozás.

A Mesternek szabott ideje van, tudták. Közrevették, csatlakoztak; a fordulónál eltűnik úgyis.

A kérdés ősokot és végoldást keres. Kétágú villa, az elmúlt és eljövendő a két ágra szúrva. Aki tartja, átlátja.

Villámkérdések. A társaság gyönyörűsége. A kicsukáson rés nyílik, rövid távra együtt a három.

– Mester, mit tegyen a kicsi, ha elborítja a nagy árnyéka?

– Mit tegyen a nagy, ha a kicsi túl alattomos?

– Mester, ahol nincs tett, bűn-e a szó?

– Szabad-e élvezni a káosz komikumát?

– Mester, nem olcsó a könny az elsiratásra?

– Meddig vétek a közöny, s hol a részvét tébolyfoka?

– Mester, törvény-e a törvény, vagy csak esetlegesség?

– Ha egymást nemzi terror és erőszak, hol a menedék üvegharangja?

– Mester, amikor minden megtörténhet, a térdre lökött értelem szégyenkezik-e?

– Ha a bárány is farkas már, minek a jelmez fényűzése?

– Mester: az abszolút és objektív leszáll-e valaha a tenyérbe?

– És az „én vagyok” szubjektív gőgje mikor válik pontos jelöléssé?

– Mester, ha hirdetik: az élet törékeny véletlen csupán semmi és semmi közt, az érvényes cáfolat hol lakozik?

– Van-e a szellemnek fegyvere, amely fordítva működik: föltámaszt, ha a golyója célba ér?

Z. így kérdezett, az ő magasából. A. megint másként, egy kissé röstelkedve. Belegabalyodott a sok apró, csipcsup kínlódásba.

– Mit érzett a férfi, amikor kétszeresen gyilkolták meg: akik elhurcolták mint idegent, és akik cserbenhagyták mint testvérüket…? – S dadogva hozzátette, illendőségből: – Mester…!

– …Mester! Az az öregasszony derékszögben a föld felé meghajlott, vak, és valaki megajándékozta világító, rózsamintás selyemszatyorral… a falat tapogatja, megy a tejért, és azt kérdi: minek élek? Minek éltem? Mester…! Itt és most, mit mondjak neki?

– Az a középkorú úr, szeme előtt nyirkos, fekete kárpit, mögötte szakadék, az űrbe vezet, a hullás veszedelme ez, nem a repülés kockázata… olvad a gyógyszer a szájban, tapodtat se moccan, Mester, merre vezessem?

– Csúf és egyedül van, s mindössze harmincéves, a neve Bella… Kit adjak mellé, Mester?

– Sivatagi nő, a kezében puska, öt gyereke a táborra hagyva, Mester, így akartad?

– Mester… sovány kölyköcskék szorítják a bokámat, tépik a zsebem, jön a rend khakiruhás őre, és csattan az ütés, egyre csattan… Mester, ha megfojtom a rendszer helyett a szolgát, segítek-e?

– Papírok a remegő kézben, repedezett szélű, ezer okmány, az ártatlanság ezer bizonyítéka, de az őrület bélyegét már régen ráütötték az első elkövetők… Mester! Az első elmehóhért hol keressem?

S aztán szinte egyszerre kiáltozták, követelően és mohón, mert már látszott az utca vége:

– Mester… Rozsdás a páncél. A kardok fölszabadultak. Mindenki fordul mindenki ellen. Az utasítás összekeveredett. Egységes parancsot vár a sereg.

A Mester lassított. Torkából nehezen szakadt ki a hang. Mintha leszokott volna már az egykor folyamatos, unos-untig hirdetett közlésről. Egy kicsit rekedten kezdte, aztán a szenvedélybe kötelességszerűen belelovalta magát.

– „Én pedig azt mondom nektek, ne szálljatok szembe a gonosszal. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye ruhádat, annak add oda a köntösödet is. S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira…”

A. – az apróságokra érzékeny – hirtelen észrevette, hogy a Mester nem vezet: támaszkodik. Súlya van a testének, ahogy a vállakat átfogja.

Z. csak a szövegre figyelt. Szokatlanul éber lett és szokatlanul udvarias.

– Pontosan szólj. Kezdd az előzménnyel. „Hallottátok a parancsot: szemet szemért és fogat fogért.” Aztán folytasd. Vagy kapcsold össze. Arra várunk, látod.

– Valamit a konkrétumban – dadogta A.

A Mester összerezzent. Igyekezett a fejét fölszegni, emelt a hangján, a hangszín nőiesbe csúszott.

– „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok?”

Elengedte őket; gesztikulált is. Mint lila bélyegzőnyomat, villant egy kör a tenyerén. A. most már csak erre koncentrált, fokozta gyanakvását a részletek tárulkozása.

Z. a Mestert egészen halkan, ismét megkérlelte:

– Szólj az előzményről. „Hallottátok a parancsot: szeresd embertársadat, és gyűlöld ellenségedet.” És folytasd végre. Tégy hozzá, kérlek !

A Mester – mintha fogyna láthatatlan burájából a mennyei éter – már kínlódva beszélt, szinte szótagolva, mélyen. Végképp ereje fogytán, de még leplezve gyöngeségét két oldalról könyökhajlásukba kapaszkodott.

– „Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról. A mának elég a maga baja.”

– A jel! – kiáltotta A. túl diadalmasan, s a Mester leleplezett tenyerét odaszorította Z. arca elé. – Nyomdafestékkel sokszorosítva… ó, barátom… hiszen ez csaló…

A harmadik nem védekezett. Tragédiájához nem illett a magyarázkodás. S talán maga sem tudta, mi is történt vele vagy körülötte, oly iszonyú lassúsággal s oly pokoli hirtelen. Hátrább lépett, némán intett, hagyják, menjenek. Hallgatásával visszatért méltósága.

– Nem – mondta Z. indulat nélkül, szomorúan. – Dehogy csaló.

Hátranyúlt, s a férfit ismét kettejük közé vonta. Az nem ellenkezett; sőt, láthatóan rászorult a törődésre. Rebbenései csillapultak, használt neki a testmeleg.

– Dehogy csaló – Z. megsimította. – Tanítvány. Egy szegény, régi tanítvány csupán…

A. csodálkozott. Szedegette az útitárs hajából a bogáncsot.

– Honnan tudod?

Z. mosolygott. Inkább a vándornak mondta, semmint A.-nak:

– A Mester mindig újat mond. Maga a Törvény s egyben a Módosítás. Semmit sem szól kétszer. Nem hígít, nem ismétel az időben. A Mester érkezik és korrigál. Csak a tanítványok dogmatikusak.

A. a tanítvány rémült szemébe nézett.

– De azért velünk jöhet?

Felesleges kérdés. Nincs helye másutt. Ácsorogtak még egy kicsit a saroknál; de nem keltek át a túlsó oldalra, ott még egyetlen lámpa sem világított, csak a várakozás szaggatott sárgája, ki tudja, mióta, ki tudja, meddig.

Így hát megkerülték még egyszer az ismerős tömböt, édes hármasban, kényszerű türelemmel. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap