A TÚL OKOS KOMPUTER (AVAGY A BUTA HIBA)

Petrusák János, cs, 04/07/2016 - 00:22

A TÚL OKOS KOMPUTER

(AVAGY A BUTA HIBA)

 

A komputerem előtt ültem. Pedig már rég rám esteledett.

A szinte az egész délutánt kitöltő megfeszített munka után segélykérőn villódzott már a szemem. És villódzott a monitor is. Az agyam villódzását közben az ujjaim lökték a képernyőre.

Úgy láttam, maguktól mennek a sorok. Nem is betűk, szavak és mondatok, hanem gondolatok. Események, életek, emberek, halálok és kalandok. Nem akartam megállítani a belőlem előtörő folyást. Menjen, ha menni akar, történjen így a történet.

Pedig abba kellett volna hagyni, most már tudom. Kemény volt a szék is, fáradt a testem, az agyam, mindenem. Mégis megszűnt körülöttem a világ! Csak én voltam, meg a történet. Hittem… Aztán valami baj történt. Elfeketedett a képernyő. Áramszünet? De nem! Morgott még tovább a gép.

A képernyő viszont zöldre váltott, ilyet még nem csinált. És én sem tudtam, hogy most mi van, mit csináljak vele. Csak egyetlen gondolatom volt: elmentettem bár, amit írtam, talán csak az utolsó sor kivételével, de vajon nem a merevlemez hibásodott meg? És akkor fuccs az egésznek, fuccs mindennek, amit írtam. Úgy eltűnt, mintha nem is lett volna soha! Még az én gondolatomban sem, csupán az emléke. Mert ki az, aki pontosan el tudná ismételni, amit már leírt? Én nem. Csak körülbelül. Az meg kevés, nagyon kevés! Egy történet, egy regény nem csak történés, hanem sokkal inkább az azt elmondó szavak. Azok a szavak, amelyek akkor igazán jók, ha az embernek, és csakis neki, egyetlen egyszer jutnak az eszébe. Ettől nagyszerű, ettől megismételhetetlen a regény. Mert nincs igazuk a kritikusoknak: a produktum akkor is produktum, ha ők nem értékelik!

Értékelés? A rám nyit majd a siker. A valaha rám nyitható.

Valahogy ez is ott volt bennem, csapongott agyamban a nagy kérdés, minden író ember kérdése: kinek alkotok, magamnak, mindig csak merevlemezemnek, hadd teljen az be, bennem meg a reménytelenség csordultig, vagy, esetleg, egyszer, ha nem is ebben az életben, de valaha, valakik fogják olvasni, fogják érteni, tudják értékelni küzdelmeim. Görnyedéseim – alázatos görbedésem – a betűkkel.

Valahogy, akkor igenis éreztem, bár nem tudnám megmondani, hogy miért éreztem, de éreztem, hogy rám fog – rám fognak - nyitni… Mi? A siker? A sikerek? Hiszen sikerből is van több. Anyagi, szakmai, lokális, kis közösségi vagy világra szóló…

Ezt, ezt sajnos nem éreztem így. Magának az ember még komputere előtt ülve se, vagy éppen hogy ott, ne hazudjon. Hiszen már manapság a gondolatot is félre lehet érteni. Hiszen mindent olyan könnyű félremagyarázni! A múltkor is kicsúszott a számon, hogy „de aranyos kiskutya”, mire rám förmedt a sétáltató, hogy „mi az, kellene?”.

Szóval, ne hazudjak! Még akkor sem, ha azt hiszem, az igazat mondom. Ezért is kerültem izzadt-kényelmetlen helyzetbe.

Éreztem, hogy jönni fog, jönni, de mi?

Hogy rám nyitnak, hogy nyílni fog, hogy…

Nem tudtam, mi lesz. Nem tudtam, mi van. Azt se nagyon tudtam, ami történt.

A jelenre akartam koncentrálni, a jelenre, amely állítólag a tény. Ami van, amit érzünk éppen, látunk éppen, élünk éppen.

Kivert az izzadtság. Mi lesz, ha mindaz eltűnt, amit alkottam eddig?! Én, bevallom, nem nagyon, sőt még annyira se, amennyire kellene, értek a komputerhez. Csak ütöm-verem a billentyűket. Gondoltam, ez minden dolgom. És ha bármi is történik… De miért történik ez énvelem? Mi ez egyáltalán!

A zöld derengésből egy fekete négyzet tűnt a monitor közepén elő. Rajta nem angolul, hanem magyarul a felirat: BUTA HIBA!

Mi ez? Mit jelenthet? Váratlanul már az egér is működött. Kis vörös nyilacskája ott lapult a képernyő sarkában.

Megfogtam az egeret. Nem siklott ki kezem közül. Ez nem élt önálló életet, mint a hirtelen megkergülő komputer. A nyilat ösztönösen a kis kockára vittem. Az lüktetett, mint aki fél, hogy mi lesz, mi fog történni azután.

Megnyomtam az egérgombot. A képernyő pulzált egyet. Eltűnt a „buta hiba” felirat.

A zölden derengő feketeségből fehérség lett, mint a hó, de vérszínnel keretezve. Ez már ismerősebb volt, már majdnem olyan, mint egy program. De mi ez? Ez nem az én programom! Ez nem szövegszerkesztő vagy valami játék, hanem egészen, egészen más!

Valami hajó, űrhajó. Kormány és térkép. Gördítő sáv a képernyő oldalán. A nyíllal odakattintok és húzom. Újabb és újabb képek. Egyre hihetetlenebbek. De mintha már értenék valamit. Ez egy másik bolygó, egy másik civilizáció! Előttem a képe. De hogy került az én komputerembe ez a program?

Belemerültem a képekbe, a felfedezésbe. Előttem volt az, ami tudtommal más előtt még soha! Az idegen civilizáció képe. Én létesítettem velük kapcsolatot, bár magam se tudom, hogyan tettem, vagy ők hogyan tették ezt énvelem!

Vettem észre: nem vagyok egyedül.

A zöld villódzás, mint a kezdet kezdetén, most nem a monitorból jött, hanem mellőlem. Oldalra néztem, és már ott álltak ők. Beleolvadtak a feketeségbe, és nem világította meg testüket a komputer-monitor fénye. Hogy ott voltak, onnan tudom, hogy láttam a szemüket. Zöldek voltak, és rám meredtek. Nem mondom, hogy féltem, de azt se, hogy nyugodt voltam. Inkább csak csodálkoztam: hát létezhet ez?!

Létezhet az, hogy gondolunk rá, vagy gondolni sem merünk abba bele, mi lesz, ha egyszer, ha mégis velem történik, hogy egyszer csak, egyszer rám nyitnak. Aztán azok már itt vannak, velem. Aztán már ez, a gondolatom lesz a VALÓSÁG!

Nem tudom, nem tudom, mi lesz akkor. Nem tudom, mi lehet. Nem!

Mert felébredtem!             

Izzadt volt a testem és az ágynemű, mert a saját ágyacskámban feküdtem, de alattam gyűrött volt a lepedő. Tehát csak álom volt az egész. Egy rémálom. Hevesen vert a szívem. Nem jó az ilyen álomra még csak visszagondolni se.

Az éjszaka még nem múlt el. Sötét volt körülöttem minden, és csendes. Fekete a derengés, de szerencsére nem zöld.

Száraz volt a szám. Fel kellett volna kelnem. Nehéz volt megmozdulni. Tompa voltam és még mindig az álmom járt az eszemben.

És ekkor megláttam a fényt! Ablakom túloldalán, kertemen is túl. És meghallottam a hangokat!

Reccsent valami, fájdalmas tompán. Üveg nem csörömpölt, de mozgás kélt, odaát a szomszédban. Ott, ahol most nem szabadna, mert elmentek nyaralni. Tehát aki bent van, és ilyenkor…

— Rablók! — pattantam ki ágyamból. Kinéztem. Egy újabb fény ugrott át a kerítésen.

Gyorsan kellett cselekedni!

A rendőrség dicséretére legyen mondva, ők is gyorsak voltak.

A betörés nem sikerült!

Ki akadályozta meg, én vagy AZOK?

Akik benyitottak. Mégis be: tudatomba.

Azóta nem álmodtam róluk. Szerencsére! Vagy nem szerencse ez mégsem?

Az viszont az, hogy nem törtek be a környéken. Se hozzám. Nem nyitott be senki.

Se tudatomba, se valósan.

Bár mi a való? Amiről tudunk?

Akarjak, vagy ne akarjak tudni AZOKRÓL, akikről nem tudok?

Ránéztem komputeremre. És inkább most – mikor emlékem írtam, rögzítettem le, utána mentettem – a gépet, kikapcsoltam. Ki én. Zárult be az ablak. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap