Tunéziai útirajz 1/5 Az oroszok megszállták Tunéziát

Szappanos Gábor, cs, 05/19/2016 - 00:02

 

 

 

 

Az oroszok megszállták Tunéziát
 

Legalábbis egy Marhaba Salem nevű tengerparti szállodában, az észak-afrikai ország középső részén elterülő Sousse (ejtsd franciásan: „szusz”) városában. Egyik hétről a másikra, mondhatni, egy szuszra szállták meg. A kies hófehér szálló labirintusszerű folyosóin, az agyon klimatizált ebédlőben, a városközpontba vezető utak mentén mindenhol orosz szót lehetett hallani. A tengerben lubickoló, a fedett úszómedencébe fejest ugró és mindenkit lefröcskölő, a dús oázisra emlékeztető belső kert édes tehertől roskadozó datolyapálmái alatt harsányan röhögve közlekedő, éjjel a fülrepesztően dübörgő zenére részegen gajdoló emberek szinte mind oroszok voltak, s azok is, akiknek éktelen ajtócsapkodás jelezte hazatértét. Az étteremben a telefújt papír zsebkendőt hátradobták a mögöttük álló asztalra (szerencse, hogy nem valakinek a levesébe vagy kávéjába toccsant), tányérjukat mindig dugig szedték, s amit rászedtek, annak tekintélyes része ott maradt, de olyan is előfordult, hogy az orosz többséget el kellett különíteni a többi nációtól, mert közelharcra került sor a svédasztalra kirakott rúd szalámikért. Ezeket ugyanis éhes oroszaink egészben az asztalukra mentették. Egy másik honfitársuk minden ingyen kapott alkoholt megivott, amire pedig ott helyben nem győzött rá, azt valami nejlonszatyorba bújtatott kannafélébe csurgatta („fejte”) az asztal alatt… Idős és fiatal orosz mind egyforma volt: neveletlen, harsány és erőszakos.
A rendszerváltozás után nagyvonalúan elhatároztam, hogy nem fogom gyűlölni az orosz népet (persze, addig sem a népet gyűlöltem, hanem az elnyomó rendszert és képviselőit). Hiszen ők, ha lehet, még nálunk, magyaroknál is többet szenvedtek – saját maguktól. Ez a mostani élmény egy kicsit megnehezíti a dolgomat. Azért mentem Tunéziába, hogy két hétre kiszakadjak a magyar környezetből, mert bár nem tudnék máshol élni, csak Magyarországon, rövid időre elszakadni mégis felséges élmény. De most ezek az oroszok beleköptek a levesembe – szinte szó szerint. A magyar félmúlt gyászos fejezetére emlékeztettek, magukkal hozták a pálmafák alá, a Száhel-övezetbe közös rossz emlékeinket. A kerti oázis fáinak csúcsán gurgulázva éneklő afrikai madárkák fejvesztve menekültek a levegőben csörömpölő „Szása” és „Szerjozsa” meg „Igyí szudá!” üvöltésektől, amelyek sehogy sem illettek a tengerkék afrikai ég alá. Tisztában vagyok vele, ez viszonylag olcsóbb szálloda, ide a szegényebb orosz jön, de a más nációjú szegényebbek miért nem olyan bunkók, mint ők? Hol van az előírva, hogy a szegény orosznak kell a legbunkóbbnak lennie? És mennyire szegény, ha el tud utazni Tunéziába szeptember első felében, főszezonban? Mennyire szegény, ha mindig fejedelmi borravalót ad a pincéreknek az ebédlőben, akik ezért a kis kereset-kiegészítésért a lelküket eladva, mézes-mázosan hízelegnek a bunkóháziaknak?
A „szocializmusra” nem csak az oroszok emlékeztettek. Érkezéskor a monastiri repülőtérről busszal szállítottak bennünket Sousse-ba. Augusztus 30-a volt – este, sötét, és Afrikához képest meglepően hideg. Barátságtalan, futurisztikusan csillogó-villogó ipari építmények mellett haladtunk el, koszos, sivár, elhanyagolt külvárosi vidékeken keresztül. Üdülőövezetnek semmiképp sem mondta volna az ember…
A fárasztó, egész napos utazás után borús hangulatban arra gondoltunk: „Na, ez sem kezdődik valami jól.” Mindenfelé pocsolyák, építkezések, az átmenetiség érzése. Akár egy harmadik világbeli szocialista ország az erőltetett iparosítás korában, úgy harminc évvel ezelőtt.
Az arab idegenvezetőnk, aki annak idején Magyarországon tanult laboránsnak, és egész jól beszélt magyarul, – mivel nehezen kimondható arab neve volt, egyszerűen „Sanyi bácsinak” hívatta magát – szóval, ő mondta, hogy egyszer három hónapig Tunéziában is volt szocializmus, „de nem volt hozzá elég pénz.” Érdekes, futott át az agyamon, akkor mi nagyon jól állunk, hiszen nálunk negyven évig volt. Ez megnyugtató… Mindenesetre Tunézia iparosításában hazánk is segédkezett, kutakat fúrtunk, vizet hoztunk a felszínre, Ikaruszok tán még most is futnak a tunéziai utakon, bár nyilván rettenetes állapotban vannak… Itt életveszélyes taxiba, vagy alkalmasint bármilyen más négy- vagy többkerekű járgányba szállni, mert a tulajdonosaiknak nincs pénzük karbantartani őket, csak használtan megvenni. Itt az autók addig mennek, amíg teljesen szét nem rohadnak az utazó alatt.
 

Folytatjuk...

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap