Tunéziai útirajz 3/5 - Tevegelés

Szappanos Gábor, szo, 05/21/2016 - 00:03

 

 

 

 

 

 

 

Tevegelés

Késő délután teljesen elcsigázva megérkeztünk a nap utolsó előtti állomásához: a homoksivatag szélén álló Dúz városának dűnéihez, tevegelni – vagy ahogy Sanyi bácsi mondta, mosolyogtató kiejtéssel: „tevegélni.”
Ekkor történt, hogy életemben először és utoljára elhatároztam: én soha nem leszek teveháton utazó sivatagi kereskedő!
Meglehetősen kellemetlen élmény volt a sivatag hajóján eltölteni háromnegyed órát. Kezdődött azzal, hogy érkezéskor sietősen ránk adtak egy bő, világoskék belebújós kaftánt, a fejünket pedig turbánformán körbetekerték egy homokszín stólaszerű kelmével. Mindkettő mások izzadságától bűzlött. Rövidnadrág volt rajtam, és szerettem volna felvenni egy hosszút, amit az utazási iroda javaslatára hoztam, de semmire sem volt idő. Minden futószalagon történt. Igazi látványgyár volt az egész, szemernyi romantika nélkül. Utána kitereltek bennünket a földön térdeplő tevékhez, és mindenkit ráültettek egyre.
A kellemetlenségek folytatódtak, illetve fokozódtak. A dromedárok (egypúpú tevék) púpja mögött volt a nyereg, a nyeregtakarómon valami faforgács, amely egész úton karistolta fedetlenül maradt combomat. Az állat púpján egy négyzet alakú fafogantyú, ebbe kellett kapaszkodni, hogy le ne essünk. Arabus kölkök vezették ki a hülye európai turistákat a sivatag szélére, ahol – ha jól láttam – mesterséges homokbuckákon vitt „az utunk”, amely a semmiből a semmibe vezetett. Amikor a teve fölfelé ment a buckán, egy kicsit jobban kellett kapaszkodni, de amikor lefelé tartott, azt hittem, menten előrebukom. Ráadásul vészesen billegett szerencsétlen jószág, hiszen a Jóisten úgy alkotta meg szegényt, hogy egyszerre lép bal, illetve jobb lábaival. S mintha ez nem lett volna elég, az én tevémnek az unalmon kívül (hányszor tehette már meg ugyanezt az utat!) egyéb bajai is voltak: hím volt az istenadta, és fütyülőjét, hogy ne seperje maga alatt a puszta rengeteg fövenyét, gazdái felkötötték hátra, a hátsó lábai közé. Ő viszont nem nyugodott bele sanyarú és méltatlan sorsába, hanem jobb lábát szüntelenül fölemelve azon igyekezett, hogy a jobb sorsra érdemes testrészét megszabadítsa kötelékeitől. Ez tovább rontotta a hátán utazó esélyeit, hogy egyensúlyát megtarthassa. Hiszen valahányszor a patás fölrántotta a jobb lábát, a tevegélő balra billent, s mivel keményen fogódzkodnia kellett, és egyfolytában szúrta a faforgács, nemigen volt képes egyre romló egyensúlyi helyzetén javítani… Arról nem is szólva, hogy minden kis mulasztásért lakolni kellett: mivel a kék kaftán fölvétele előtt válltáskámat nem vetettem át a nyakamon, szüntelenül csúszott lefelé izzadt vállamról, úgyhogy a legnehezebb helyzetben is oda-oda kellett nyúlni, hogy feljebb húzzam. De a művelet éppoly fölösleges volt, mint homokot hordani a Szaharába… Közben pedig vadul sütött a nap. Úgyhogy amikor valamelyik arab lurkó elővett egy üveg langyos kólát, és felnyújtotta meglepett és elcsigázott szerénységemnek, csak langyosan tiltakoztam. Tudtam, hogy az arabok mindent rám akarnak lőcsölni, amit nem akarok. Ezeknek is itt meg kellett ragadniuk minden alkalmat és minden turistát, hogy kicsikarjanak belőle valami baksist. Erőszakosak voltak, de nem annyira, mint hajdani beduin őseik, akik még – mint Germanus Gyulától tudjuk – a mekkai zarándokokat sem átallották kifosztani és megölni. Ezek a lurkók itt már tisztában voltak vele, hogy a nélkülözésből és a szegénységből csak a nyugatiak tudják őket ideig-óráig kihúzni. Langyos tiltakozásom tehát megbukott az elszántságukon: kénytelen-kelletlen legurítottam az italt, pedig izzadságszaga volt az üvegnek, a srác bizonyára a hóna alól húzta elő.
Pár száz métert tehettünk meg a sivatagban, máris fordultunk vissza – nagyon lassú állat ez a teve, nem rokonszenves közlekedési eszköz, még ha keveset fogyaszt is.
Tevegelés közben kísérőink természetesen fotókat is készítettek rólunk és e feledhetetlen élményről, amiket természetesen jó pénzért kínáltak, amikor visszatértünk a kiindulópontra, hogy megszabaduljunk gusztustalan s immár a mi izzadságunktól is iszamós gönceinktől. El kellett azonban ismernem, miközben a súlyos dinárokat leperkáltam, hogy némi esztétikai érzék is szorult beléjük az üzleti érzék mellé: a turbánunknak pont olyan színe volt, mint a homoknak, a kaftánunk meg az ég színére emlékeztetett. Úgyhogy olybá tűnt, mintha az ég alászállt volna a testünk alakjában, a homok pedig fölemelkedett volna az égbe… Ekkor eszembe jutott, hogy otthon, Magyarországon néha meglepően barnás eső esik: tudnivaló, hogy ilyenkor szaharai homokszemek – több ezer kilométerre, délre dúló viharok hírnökei – festik meg az égi áldást.
A negyvenöt perces kínszenvedés, valamint a kóla után nem volt több feketeleves. Sőt, kiderült, hogy éji szállásunk nem három, hanem ötcsillagos szállodában lesz. Hitelesebb élményt nyújtott volna ugyan beduin sátorban hálni, de nem bántuk… A szálloda kertjének közepén hatalmas, szabálytalan alakú úszómedence, feszített víztükörrel. Fölötte egy kis sétálóhíd is átívelt, körötte roskadozó datolyapálmafák, amelyeket néha megszálltak apró sivatagi madarak, éktelen lármát csapva.
A nap folyékony aranyként csordogált le a szálló belső faláról – közeledett a naplemente. Harminc fok volt, „állni látszék az idő”, vacsoráig igazi idill vette kezdetét.
Soha nem üdített fel ennyire a víz, mint itt. A nyugati horoszkóp szerint Rák vagyok, a keleti szerint víztigris, úgyhogy a víz az az elem, amelyben igazán otthon érzem magam, és a benne való tartózkodás visszatérés örök lényemhez, s ezért a legjobb pihenés számomra.
A svédasztalos vacsora az öt csillaghoz képest jobb is lehetett volna, de ez átutazó szálloda volt olyan vendégekkel, akik este jönnek, reggel mennek, tehát a szálló vezetőségének nem kell attól tartani, hogy visszatérnek reklamálni. Este mindenki holtfáradt, reggel pedig már nem törődik a tegnappal.

 

Folytatjuk...

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap