Tunéziai útirajz 5/5 - A sousse-i Dar Esszid Múzeum

Szerkesztő B, h, 05/23/2016 - 00:02

 

 

 

 

 

A sousse-i Dar Esszid Múzeum

A sousse-i nyaralóknak nem kell messzire menniük ahhoz, hogy valami egészen különlegeset lássanak. A város medinája (fallal övezett óvárosa) olyasmit tartogat, amivel nem mindenhol találkozunk. Nem a nagymecsetre gondolok és nem a ribatra, a rendház-erődre, amelyek homokszín falukkal és dísztelen egyszerűségükkel az iszlám puritanizmusának mintapéldányai; nem a bazárra, amely ugyan nem megvetendő élményeket kínál, – az itteni természeti környezet napszítta fakóságát a bazárok tobzódó színei és illatai próbálják feledtetni valamelyest – s még csak nem is a kasbában, a (medina legmagasabb pontján épített) fellegvárban található múzeumra, amely olyan csodálatos antik mozaikgyűjteményt tudhat magáénak, amilyennel kevés európai múzeum dicsekedhet.
Amiről szólni szeretnék, arra véletlenül akadtam rá, egy csendes utcában, amikor a városfal mellett a kasbába igyekeztem. Az útikönyvem nem tett róla említést.
A Dar Esszid egy teljesen berendezett hagyományos arab patríciusház. A kopár városfal melletti utcácskából, a lepusztult városrészből betérni ide, a letűnt szépség és jómód elzárt kis szigetébe felejthetetlen élmény. Az embert legelőször is az fogja meg, hogy itt szinte mindennek jelentése van, minden díszítőelem szimbólum: kifejez valamit. Már a ház jókora, betétes kapuja is árulkodó: az arab tradíció szerint minél nagyobb egy épület bejárata, annál tehetősebb a benne élő család. A kapun stilizált jelképek: többek közt iszlám félhold csillaggal és keresztény templom.
Ahova a kapun át belépünk, az egy hosszúkás fogadóterem. Annak idején a házigazda itt fogadta a kalmárokat és más látogatókat, akiket nem ismert jól. S hogy miért ilyen közel a be- és kijárathoz? Mert a ház asszonyai nem érintkezhettek az idegen látogatókkal.
Ebből a helyiségből a belső udvarra vezet az út. A mediterrán térségben, a Földközi-tenger medencéjében a kellemes klímának köszönhetően a házaknak többnyire belső udvaruk van – gondoljunk csak a római villákra. Egy arab ház belső udvara óhatatlanul az utazók álmára, az oázisra emlékezteti az embert: van benne egy forrás, amely nemcsak a háztartást látja el a ritka kinccsel, a vízzel, hanem az udvar növényeit is táplálja. Mindazt, amit a mostoha külvilág nem nyújt, azt az otthon igyekszik megadni férjnek, feleségnek egyaránt. Alkalmasint a homoksivatag sivárságát, az arab városok színtelenségét, a növényzet hiányát vagy gyér voltát hivatott ellensúlyozni az arab ház sok-sok belső dísze, arabeszkje, a rengeteg színes kelme, a csillogó selymek, az arany és ezüsttárgyak, a minden felhasználható felületet befedő kő- és fafaragványok, az áttört ablakok, a színes üvegek. Ezért érzi úgy az ember, hogy a jó ízléssel berendezett otthon nem túlcicomázott, hanem lakályos.
A Dar Esszidben számos korból származó tárgy van, és számos kultúra keveredik a falai között. Az első feleség hálószobájában például egy falmélyedésben van egy római időkből való, harcedzett olajlámpa, amelynek az volt a funkciója, hogy – amíg égett – emlékeztesse a feleség karja közt a kellemes kötelességét teljesítő férjet, hogy még nem szerezheti meg a maga örömét. Csak akkor, ha a lámpa már kilobbant. Arról nem szól a fáma, hogy a lámpa mennyi ideig volt képes égni. De mocorog bennem a kisördög, hogy mi van, ha nem öntötték tele…? A férj és feleség egyébként nem töltötte együtt az egész éjszakát. Miután együtt háltak, a feleség a szoba másik részében álló kisebb ágyba ment aludni.
És van még egy római tárgy, ha már az ókornál tartunk, mégpedig a hálóból nyíló fürdőben: a különös, amolyan kisebb, oszlopszerű – és talán nem véletlenül fallikus alakú – piszoár, amelyben ügyesen kifaragott csatorna vezeti el a vizeletet. A hatalmas kád egyébként szintén itáliai szerzemény: carrarai márvány.
De térjünk vissza a hálóba. Az asztal felett a falon csodás házassági szerződést látunk, amely körülbelül hétszáz éves. Amikor az arabusul nem tudó halandó arabus szöveget lát, akár egy idézetet a mecsetben, akár egy díszes koránt, az első, ami először eszébe jut, az az, hogy – gyönyörű! A régi időkben a muszlim asszonyok közül kevesen tudtak olvasni, ezért nekik is alighanem ez lehetett az érzésük a hol haragosan tajtékzó tengerre, hol titokzatos varázsszimbólumokra emlékeztető kalligrafikus arab írás láttán. De a külvilágtól elzárt feleségek nemcsak a falra akasztott szövegekben és a mindenütt – a falakon, a mennyezeten, a textíliákon, az ágyakon, székeken – jelenlévő, (és az emberábrázolás tilalma miatt) többnyire geometrikus arabeszkekben gyönyörködhettek. A második feleség hálójában például az ülőhelyiség fölött, egy magas polcon sok-sok színes folyadékkal teli üveg sorakozik: ajándékba kapott parfümök. Régen és ma egy üveg illatszer a legelterjedtebb ajándék. Hajdanán ezekkel a színpompás üvegekkel emelték is a szoba fényét. Amikor még nem volt tévé, rádió, internet, ezeknek és a többi díszes használati tárgynak a nézegetése jó unaloműzésül szolgált, és alkalmasint igen-igen messzire röpítette az asszonyok gondolatait…
A házban külön gyerekszoba van. Itt a tízévesnél nagyobb gyerekek éltek, a kisebbek az édesanyjukkal háltak. Az ágyak felett kakas – az egészség, a jószerencse és a szabadság szimbóluma. Kell ennél több útravaló a gyermeknek az életben?
A házban két konyha is volt. Egy kisebb „teakonyha” a könnyű ételek elkészítésére, valamint kávé és tea főzésére szolgált. Nemcsak a ház folyosóit és az udvar falait, de még a konyha tűzhelyét is színes, dekoratív csempék díszítik: a távoli Andalúziából és „otthonról”, Tunéziából valók.
A nagy, „igazi” konyha hatalmas felszereléseinek mozgatásához két szolgáló kellett. Itt készítették a család ételeit. Az óriási olajfaszén tűzhely három sütőjében halat, szárnyasokat és húst sütöttek. Nagyobb rendezvényekhez egy másik, három főzőlapos tűzhelyet is használtak kenyér és más ételek készítésére. Az olívaolaj és különféle ételek tárolására szolgáló amforák, valamint a gránit malomkő – ugyancsak a római időkből – szintén a konyha szerves részét képezték.
S van még egy tartozéka a háznak, amely egészen egyedivé teszi Sousse épületei között: van egy tornya, amely jelenleg a második legmagasabb pont a városban a világítótorony után: 65 méterre nyúlik a tengerszint fölé. A Ramadán időszak első napjának meghatározására szolgált, amit mindig a hold állásához igazítottak. Az egész várost be lehet látni a tetejéről: a kasba szűk utcáit, a homokszín házak lapos tetőit és a hőségben párálló tengert…
Egy ilyen régi arab házban (a Dar Esszidet Kr. u. 928-ban kezdték építeni) úgy érezzük, hogy – bár a tárgyi valóság szintjén római ókor, iszlám középkor és európai újkor keveredik benne – minden léptünket, cselekedetünket, már-már minden gondolatunkat a hagyomány és az ősök, legfőképp a Próféta szelleme és iránymutatása hatja át és határozza meg. Évszázadok távolából is magával ragad bennünket az az érzés, hogy a kinti vad, kegyetlen világban ez az otthon a béke szigete lehetett, a megnyugvás, az öröm és az élet örök körforgásának középpontja, kultúrák és vallások olvasztótégelye.

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap