Üdülő a mélyben 1/2

Jókai Anna, szo, 01/26/2019 - 00:04

 

 

 

 

Korszerű, praktikus építmény. Romantikus helyen: közepében a völgynek. Talán csak túl szűk a völgy, túl közeli és túl meredek a hegyek lába. Inkább zárnak a sziklák, semmint tárulkoznak. Nincsen a szem előtt hívó távlat: ezért hiányzik a késztetés, hogy az ember nekivágjon, föl az oromra. Még az édes bánat is hiányzik: hogy nincs erő, tehát úgyis hiába. A kárpótlás a komfort, a könnyű megközelítés és a valóság: itt a legforróbb nyárban is hűvösebb van, kellemes, fojtott illatú hűvösség, kevés csapadék, a hegyek fölfogják a vizet. Ami mégis lecsurogna, csatornarendszer vezeti még mélyebb völgyekbe, ahol nincsen ilyen gyönyörű üdülő, semmi sincs, egyáltalán. És persze azt is meg kell szokni, hogy későn jön a nap és hamar elmegy. De hát valamit valamiért. A védettség sokat megér.

Az üdülővendégek kétfélék: vagy eleve ide vágytak, vagy ide utalták őket. A vezetőség természetesen mindent elkövet: jövőre se legyen makacs álmuk a szeszélyes tenger vagy a csúcsok léghuzata. A cél: elégedettség. Minden korosztály, mindkét nem és a kevert rétegek általános eufóriája. Jelenetünkben tökéletes nyáridő, maximális a kihasználtság: az elegáns pótágyak is négy lábon. A szobák berendezése ízléses; majdhogynem egyforma. Csak az ágyak száma különböztet. A zuhanyozófülkék tiszták. A falakon tapéta. A tapétán világító pirossal keretezett házirend, közvetlenül az ajtó mellett, a villanykapcsoló alatt. A díszítés: csatajelenet. Rézkarc, olajfestmény után. Részlet. Csak egy győztes fej, egy óriási „hurrá” kinagyítva. A konyha kitűnő. A, B és C a menü. Bár egyfajta a hús, de variálható az elkészítés módja. A köret zsíros és tömő. A szeszes italok – külön pénzen, szabott időben – válogatottak. A legerősebb vodka, a legnemesebb párlat, a legrégibb évjáratú borok. Export a söröcske. A bárban, a teraszon, a szobákban, a parkban megannyi magvas eszmecsere vagy gondtalan csevej – a kívülállók képzete szerint.

Az özvegy, negyven körüli, a magas bárszéken, mértékkel ivott.

– Az a világ elmúlt, barátom – mondta. A rendész, zömök, még nem öreg, Napóleon-frizurás férfi, hallgatta. Hitte is, nem is.

– Az a világ elmúlt – az asszony megismételte –, hogy én még egyszer a függetlenségemet föladjam. – Nyelvét megmosdatta a pohárban. – Engem anyagiakkal ne kecsegtessen senki. Az nem szempont a házassághoz.

– Olyan jól keres? – A rendész figyelte a lubickoló nyelvet. Ez még nem rendzavarás. – A képesítés nélküli nevelők a bérskálában legalsók.

– Mit gondol, barátocskám, szórakozásból sütögetem a fagylalttölcséreket?

– Nem is maga sütögeti – szólt közbe a lány. Homokszín gyűrött gézruhája alatt nem látszott a testvonal, de egypántos sarujában a mocskos lábfej igen. Divat a koldusgúnya. – Nem is maga sütögeti, néni. Akkor nem lehetne most itt. Kiadta bérbe.

– No, miből lesz a cserebogár? Még mindig tisztességesebb jövedelem! Mert azt ne meséld, a jöttment cimborád nem csurrantanak-cseppentenek. Ami a szívemen, a számon, galambocskám, nem vagy te filmcsillag, ne pillogj sértődötten… A kolléga nagyvonalú. Ha nem üdülőn belül partizol, behunyja a szemét.

– Néni, maga kiszáradt. Fogalma sincs, milyen a zsongás. Talán árulom magam? Én csak azzal fekszem le, akiben kedvem telik.

– Öt percig… – biggyesztett az özvegy. A rendész odébb húzódott. A békítés nem az ő feladatköre.

– Öt perc nagy idő – mondta a lány. – Miért sérteget? Irigyel?

– Ezekért? Csupa ágrólszakadt, a java se kéne belőlük. Ragad a hajuk. Aztán ne csodáld, ha egy rendesebb férfi kikerül.

– Rendesebb férfi – biggyesztett a lány is. – Nézzen körül. Micsoda férjek. Megdögölhet mellettük a nő. Hát nincs szeme? Velem kötözködik? Ott laknak maga mellett, a férj és feleség. Hallhatja, mennyit siránkozik az a szegény gebe. Akár a falnak.

– Hja – enyhült az özvegy. Ez a lány túl hangos. Egyre többen közelítenek a pulthoz. Hiszen sarkukban az este: kerget, mámorba szorít. – Nem kell a házasságot elsietni.

– Nem bizony. – Az exszínész is odatámolygott a pohárhoz. Tegnap este legurult a lépcsőn, még sántított. Jobbára statiszta. Hősszerelmes volt, amíg el nem itta az eszét. Ilyen alkattal nem szabad inni. Vizenyőssé válnak az ábrándos kék szemek, véreressé a rózsaszín bőr, az arc gyermeteg, fiús kereksége pedig, mint a túlkelt tészta, szétesik. Ilyen alkattal meg kell halni harmincöt évesen. Az ital csak a szabálytalan vagy éppenséggel csúnya embernek segít, ha öregedéskor a szükségszerű váltáshoz a tehetség nem elég. – Addig kell várni, hölgyem, amíg a hold ezüsthídon lesétál egyenest a kegyed ölébe!

– Mit ironizál? Közben folyton tőlem kér kölcsön. Hogy fér ez a kettő össze?!

– Így van erkölcsi alapom – mondta komolyan a színész. – Képzelje, ha hízelgéssel csalom ki. Akkor leköphetem magam.

– Fura – motyogta a lány. – De én ismertem ám egy valódi színészt. Még ma is sztár, dicsekvés lenne, ha dobálóznék a nevével. De az nem ivott és zsebből fizetett. Az első férfi volt az életemben. – Ábrándosan kortyolt. Túl hosszú, magányos nap után az alkoholt a szervezete beszívta. Szeretett fecsegni. A gátlást megvetette. Tizennégy éves múltam éppen, akkor szoktam le a cigiről, később persze újra csak a füst… Ő szólított meg az utcán, levette a sötét szemüveget, hát látom, atyaég, ez Ő, személyesen, hát civilben még frissebb, mint a vásznon, a haját festi, igen, vörösre, a szerep, hát istenkém, attól még nem buzi valaki, azt mondta, az ártatlanság, ami még megmentheti, mert a világ kész pusztulat, és csak nézett a két szemével, két napig csak nézegetett, esküszöm, nem mert hozzám nyúlni, szentségtörés, azt mondta, és borzongott hozzá, istenkém, micsoda szerelem volt, istenkém, micsoda férfi… – Lovaglóülésben vette a bárpultot a lába közé, ritka, egyenes szálú haját kétoldalt marokra fogta. – De hát maguknak mesélhetek. Csak a nagyanyám regényeiben van ehhez hasonló.

– Olvasni is tudsz, szépség? – Puha sportcipőben nagyfiú is besompolygott már. Csillogó lánc a nyakán, hőségben is pulóver, „I am somebody” – felirattal. Tartottak tőle, még a rendész is. Lebukott család utolsó sarja. De amíg le nem buktak, milyen magasan volt az az asztal! És hát, mint tudjuk, a szerencse forgandó. – Csupa újdonság! A bölcs özvegy hallgat, jeles művészünk ma még a saját lábán. Hercegnő, jeget is…!

A hercegnő – a gondnok nejének a húga – kicsi széken lapult a pult alatt. A testvérnénjétől kapta ezt a gúnynevet. Mint a becézést, úgy kellett viselnie. Afféle mindenesnek használták: szakképesítés nélkül mire is jutna, ha nincs a rokoni jóindulat? Az üdülők látták rajta olykor-olykor a kék foltokat, a nővér szomorúan bólogatott, valami egyensúlyzavar, gyakran zuhan, akár a kő. Hiszen csak rá kell nézni: még a bőrszíne is beteges! Az egészséges társadalomban ideggyenge fiatal, nagy csapás…

– Szóval regényeket olvasol, szépség? – A nagyfiú iszonyúan unatkozott. A heccben talált még némi szórakozást. – S mi a kedvenced? A nyanya románca?

– S neked? – kérdezte az íróféle, aki eddig igen jól álcázta magát: szinte egybefolyt a sarok mélyén a figurális álfreskóval. A gondnok tőle félt legjobban: állítólag két év felfüggesztettet kapott, vagy talán le is ülte, zavaros ok miatt, zavaros időkben. Persze, az ügy elavult. De hát nem fordulhat egy elavult ügy újra aktuálisra, ha a szél pörget egyet a golyón? – Neked mi az alapkönyved? A „Szűzföldek hősei” netán? A tata reprezentációs polcáról?

– Szállj le rólam… Ne gyakorold a szakmádat. Lazíts, haver. Humorérzék! Dumálj, te szépség! Csípem a sztorit. Ha kiszínezed, még a pokrócom alá is bebújhatsz.

– Ez állami üdülő, kérem! – A gondnoknő lyukacsos faajtó mögül, végszóra lépett a bárba. – Csodálkozom. A hangon. A témán. Ez nálunk nem szokásos. Vegyes eresztés, ezúttal, mondtam az uramnak, csak egy pillantást kellett a beutalókra vetni. Pedig nem tudok róla, hogy visszaminősítették volna az intézményt. Nem tudok róla. Pokróc…! Vattapaplan, minden ágyon!

– Asszonyom – az íróféle csattant –, ehhez önnek semmi joga. Nem ingyenes kenyérpusztítók vagyunk: megdolgoztunk és fizetünk. Élcelődni nem tilos. Én sem tudok róla, hogy átminősítették a nagyra becsült intézményét, kaszárnyává… például. De ha éppen a pokróc a baj, legyen paplan… ha az alatt óhajtja a pavilonos zöldségest fogadni.

– Mi ez a durva vicc? – A gondnoknő konyakszőke kupolakontya fenyegetően zuhant poharat öblítő húga felé. – Ki fantaziál itt az én üzleti kapcsolataimmal?

– Üzlet! – Az özvegy dühödten nézte a lihegő melleket. Akinek a mellén még látszik az indulat! – Ugyan, galambocskám. Azzal a tolvajjal. Háromszoros árat kér.

– Jaja… – a nagyfiú nevetett – a monopolhelyzet. Ámbár zöldségen kívül nekem is van árum. Nem is olyan rossz. Nem is olyan rossz.

– Ezért nem kellenek a magafélék – mondta álmatagon a lány –, ezért inkább a némák, ezért inkább a puszta mozdulat.

– „Meguntam én, komám, az összes emberi szavakat. Valamennyi szavunkat meguntam” – morogta az íróféle; ivott még. A hercegnő töltött, nagyon vigyázott, nehogy a jelzésig szaladjon a pohárban az ital. Az a nővére pluszhaszna. Jaj tőle elvenni.

– Valami rémlik. – A színész kezében megállt a lapos üveg. – Ez valami régi dráma…

– Nem is olyan régi – mondta az íróféle, s aztán megismételte. – Nem is olyan régi…

– Igenis létezett. – A lány hirtelen leugrott a bárszékről, odapenderedett középre. – Igenis sztár volt. És igenis felajánlotta az életét. A karrierjét, ami kettétörik, ha elvesz. Mert akkor el kell válnia, és a felesége rám uszítja az erkölcsrendészetet meg a sajtót… de megtette volna. Az utolsó gyógyszer te vagy – mondogatta. Gyógyítottam, igen. Aztán, tudják meg, visszaadtam a köznek. Nem is sírtam, csak a számat haraptam össze, így… a lábamat csókolta, múzsának nevezett, sőt szentnek…

– Galambocskám – az özvegy észrevette a gézruhából kivillanó hosszú combokat –, ne szédíts te minket. Nem szabad kiszolgálni, a minimális önkontrollt is elveszti!

– Miért? – a nagyfiú megcsiklandozta a lány nyakát. – Olyan mulattató. Ételedben nem volt egy normális pasasod!

– Nekem bejegyzett munkahelyem van! – A lány belelovalta magát a hisztériába. – Gép- és gyorsíró… és ez jutalomüdülés, te szemét. De te még mindig abból élsz, amit a családod egyenlőség címén begyűjtött!

– Csönd! – kiáltotta a rendész, civil arcát elvesztette –, a gondnoknőnek igaza van. Itt nem lesz semmiféle rendbontás. Erre a személyem garancia. Garázdák, felforgatók ne üdüljenek. Nem is tudom, hogy kerültek egyesek a csoportba. Nem is tudom.

– Én nem vagyok új vendég. – A lány lehiggadt, helyretekerte magán a ruhát. – Engem már tavaly is beutaltak.

– Ezt tanúsíthatom. – Molylepke-asszony ácsorgott az ajtóban, a lebegő, színes függönycsíkokba kapaszkodott. – Együtt voltunk. Augusztus végén, akkor is.

– Ne fogóddzon a hálóba, asszonyom – mondta a gondnoknő. – Mindennek megvan a maga rendeltetése! És ne szórja az üres gyógyszerdobozokat szerteszét. És vigyázzon, mit dob a kagylóba! Tisztelettel megkérem.

– És egy kicsit halkabban – csatlakozott az özvegy. – Esténként. Mert vékonyak a falak. Nagyon zavaró tud lenni. Az a sok beszéd, nyüszögés. A kedves férje igazán tehetne valamit. Higgye el, csupa részvét itt mindenki. Rosszabb, mintha köhögne. De nem helyesebb a szanatórium, ilyen határesetben?

– Bocsánat – a molylepke-feleség még jobban elvékonyult. – Nem akarok én semmit. Csak ha beszélek, könnyebb. Momentán ez van rajtam.

– De ha úgyse válaszol a kedves férje – sóhajtott a lány. – Már tavaly sem válaszolt.

– Úgyis közeleg a süppedés. A verem…

– Na, azt ne – mondta halkan az íróféle. – Akkor inkább fecsegjen. Ki vele.

– Tavaly az az öregember… – Az asszony szeme tévetegen kutatott körbe-körbe. – Az úgy megvigasztalt… ideig-óráig. Már a haláltól sem féltem. A szorongást is oldotta. Azért jöttem vissza. Hátha az idén is?

– Az az öregember. – A lány elmélázott. – Igazi úr volt. Igazi úr. Kezet csókolt. És megjósolta, közeledik a nagy Ő… A neve… na, itt van a számon…

– Hacsak az a piszkos vendég nem – a gondnoknő gúnyosan csücsörített –, aki elfelejtette kifizetni a különfogyasztást. Az lehetett. Locsogott folyton-folyvást. Még egy tisztességes bőröndöt sem hozott magával. Batyuba csomagolt, emlékszem.

– Nem ezekre rendezkedtünk be – mondta a rendész. – Nagy pénz fekszik ebben az intézményben. Különben sem nyugdíjaskörnyezet. Felnőtt, egészséges emberek: munka után a jól megérdemelt pihenés. Tessék örülni. Ami nem rendzavarás.

– És nem is disznóól. – A gondnoknő beszólt a pult mögé, az elefántcsontszínű hercegnőnek. – Töröld fel a tócsákat. Szépen kérlek. És zárás után ne mászkálj. Mert elesel megint. Ahogy tegnapelőtt is elestél. Mesélted, miért estél el? – Fojtottan nyájas hangja, mint az ostorvég, piros csíkot hasított a hercegnő arcán. – Soha, soha nem szabad ám hazudni!

– Meg verekedni sem – jegyezte meg az íróféle, provokálóan és határozottan.

– Verekedni? – A gondnoknő boszorkányszemöldöke középen összeszaladt. – Még csak az kéne! Verekszik itt valaki, húgom?!

– Feltöröltem a tócsát. Elmostam a poharakat. Zárás után azonnal lefekszem. Ki verekedne? – darálta a hercegnő, és könyörögve az írófélére nézett. – Ne tessék kombinálni!

– Nincs itt lumpenelemeknek táptalaja – a rendész megnyugtatóan, optimista pózban a két karját tárta, óriási ölelésre. Úgy állt ott, mint a nyitott harapófogó. – Verés! Minden tekintetben idejét múlt fogalmak.

– „Senkit sem szabad hiába megverni, most csak a rend miatt verünk…” – morogta megint az íróféle.

– De jól idéz! – A színész csuklott. – Melyikünk játszik színpadon? Maga vagy én?!

– Mind a ketten. S ugyanabban a társulatban.

A színész bámult rá. Lehet, hogy értette; lehet, hogy nem. Aztán a molylepkéhez fordult.

– No… egy fél vodka… vagy whisky… esetleg puncs. És rózsásabb a világ.

– Ne kínálja – mondta az íróféle. – Neki csak árt.

– Maga mindent tud?

– Semmit. Az ugyanannyi.

– De azért pletykálgat! – A gondnoknő a karórájára nézett. – Hogy ki miért jön… odakintről… és kihez. Nem ízléses. Uram, nem ízléses.

– Ugyan! – A színész széles mozdulattal a pult mögé mutatott. – Hát ennek a sápadt kislánynak nem jár semmi szórakozás? Elvesz belőle az a tetovált zöldséges? Jut is, marad is. Felebarátaim, ne irigykedjetek!

– De nem! – sikított a hercegnő. Ahogy a nővére megsimogatta, a befele fordított gyűrű beakadt a hajába.

– Persze. – A gondnoknő tovább egyengette a loboncot, kicsit kócos! – Még hogy hozzád? Az az áldott türelmű sógorod, az én szigorú erkölcsű férjem le is törné a derekadat! No, lassan mehetsz a szobádba. Itt nincs night-club. Itt a záróra kötelező. Nekifeledkeznek, aztán hangosan énekelnek… Sokan üdülnek még itt, ne felejtsék. Nincsenek egyedül az épületben. Még szerencse, hogy nem profilunk a lármás külföldiek. Akik azt hiszik, valutáért mindent lehet.

Csörgött a házitelefon. A gondnok recsegő hangját a többiek is hallották.

– Hol kujtorogsz? Gyere már, az anyád istenit! Én menjek érted?

A gondnoknő gyűlölettel markolta a kagylót. Szó nélkül ejtette a helyére.

– Ennek is te vagy az oka – sziszegte a húgának. – Te keversz gyanúba. Mert vannak még féltékeny, szenvedélyes férjek!

– Féltékeny férj! – A molylepke-feleség sóhajtott. – Milyen érdekes! Az enyém, tetszenek tudni, vadászik.

– Mire? – kérdezte az íróféle. – Itt nincs is vad. Kiirtották.

– Az neki mindegy. Csak a csizmát fölvehesse. Meg a sörétes puskát a szíjjal. Órákat elül. Órákat. Ha megcsalnám, örülne. De nem csalom meg.

– Mert magán múlik – vigyorgott a színész.

– Nem – mondta a molylepke. – Vár már engem az én igazi szeretőm. Halálnak hívják azt, halálnak…

– Hát ezért ül a férje a bokrok közt. – A gondnoknő indult, beljebb gyömöszölte a mellét a trikóba. – Egy nő, ilyen szöveggel?! Elég a mai napból. Holnapig szünet. Tessenek a kilátást élvezni, a teraszról vagy ki-ki a saját ablakából, akár…

– A húga ablaka a szeméttárolóra nyílik – mondta az íróféle. – Helyes ez?

– Kérem – a hercegnő összekulcsolta a kezét –, ne foglalkozzon velem. Tessék engem hanyagolni. Annyi más téma van. Annyi.

– No csendes jó éjszakát! – A rendész megcsörgette zsebében a kulcsot. – Én még körbejárok. Ellenőrzöm a portát. Illetéktelen egyén be ne szivároghasson.

– Hogy jut vissza a férjem? – kérdezte a feleség. – Ha a lesben kifárad?

– Ej, hát nincs itt csöngő? Ej, hát börtön ez?

A gondnoknő megtapogatta a pótkulcsot a kartonszoknya zsebében.

– Álmosító ám ez a levegő…

A lány valóban elálmosodott. Illedelmesen köszönt, még pukedlit is vágott, mint aki jelenésének végére ért. A hercegnő kisurrant az oldalajtón. Az özvegy biztatóan mosolygott, de a rendész a mosolyt nem viszonozta. A tétova feleség még hosszan ácsorgott a lépcsőfeljárónál, panaszkodott a karfának: lépni is nehéz. A gondnoknő igyekezett. Mire megjön a legény, a vénséget el kell altatnia.

Az íróféle meg a színész körbejárta a teraszt.

– Minek ez a korlát? – Az íróféle tapogatta a narancsszínűre mázolt, sűrű mintázatú vasat. – A mélyben vagyunk, nem a magasban.

– Öt métert itt is lehet zuhanni. Barátocskám, az öt méter, betonperemre, éppoly halálos.

– De azért szebb a tetőről…

– Mindegy. Ebben a ködben… Köd kívül-belül. Már régóta ez az értelmetlen lötyögés…

– Ha részeg vagyok – mondta az íróféle –, minden tetszik nekem. Még ezek az emberek is. „Ember! Ez gyönyörű! Ez büszkén hangzik! Ember! Tisztelni kell az embert, nem sajnálni!”

– A hangsúly. – A színész csuklott. – Mindjárt hányni fogok… a hangsúly. Jaj, de árulkodó. Maga csúfolódik, barátom.

– Talán csak kételkedem. – Az íróféle fogta a másiknak a fejét, tartotta, amíg megkönnyebbedett. – Még nem dőltek el a dolgok. Az ember mindenért maga fizet. S ezért az ember szabad.

– Csönd – szólt rájuk egy ismeretlen, a homályból. – Későre jár. Nem veszik észre?

Teliholdas éj volt. A teliholdat egy tapadó felhő éppen kettészelte. Terepszínű foltos katonavászonnal álcázott égbolt alól egy-egy csillagkép részlete kiviláglott. Beszorult a levegő. Valami furcsa, iszamlós nedvesség. Talán más a harmat. Talán más az újabb reggel…

A hercegnő nem aludt. Raktár volt az ő szobája, eredetileg. Mint a téglalap, keskeny. S a falak őrizték még az ilyen-olyan keverékszagot. Tudta, már kerítésen belül a legény. A nővére engedte be, tudta azt is. A nővérének meg kellett várnia, amíg a gondnok elalszik. Neki pedig azt, hogy a nővére a friss húst elégülten ledobja magáról. Akkor a legény idesompolyog, fölmászik a szeméttároló tetejére, s a kicsi ablakon éppen befér a feje… Csak a feje. Csókok. Vergődés. Hogy a száj legalább a mellet elérje. Az ajtón lakat. A nővére azt terjeszti, hogy holdkóros is. Minden az ő védelmében, minden.

– Nem akarom – mondta, amikor a göndör, sűrű haj megjelent a keretben. – Undorodom. Miért nem csinálsz valamit?

– Virágocskám… – A legény egyensúlyozott. – Gyámság alatt vagy. S csak így jutok hozzád, rajta keresztül. De kiszabadítalak. Előbb-utóbb. Rohadt boszorkánya. Rohadt banda. Tolvajnak neveznek, mert magam szabom az árat… mert szabad vagyok. Hát ne zabálják, amit idecipelek. Hát egyék a fonnyadtat. De bosszút állok, érted is. Ingyencselédnek tart. Van ennek lelke? Nincsen. Mert a férfi állat: jó. De erre van az asszony, hogy a nemesre megtanítsa. Virágocskám, ha csak rád nézek, tisztul a szívem… Ha hozzád nyúlnak, megölöm őket. Késsel. Amivel a dinnyét lékelem.

– Nem hiszek. – A hercegnő adta a nyakát, nem is. – El fogod venni. Őt fogod elvenni, ha a sógor… Erre számít. A vértolulásra. Tudom. Általad akarja megölni. Hagyj engem. Talán valóban beteg vagyok. Talán valóban csak kényszerképzet, hogy folyton figyelnek és bántanak… Ennem, aludnom nem tilos. Nem járok rongyokban.

– Kényszerképzet? A kék foltok? A púp a füled mögött?

– Nem beszélek. Neked sem. És ha ő küld, hogy kipróbálj? S másnap aztán bosszút áll?

– Széttöröm az ablakot. Meglátod, egyszer széttöröm. – A legény befeszítette a karját. Ugrált az izmon a játékos tetoválás: a tizenhárom ágú csillag. Egy csillag, ennyi ággal: az már fogaskerék.

– Menj el. Ahogy pirkad, kelek. Az eltartásomért dolgozom.

– Miért nem változtatsz? Miért nem szöksz el?

– Hová? Egyedül? Nem értek semmihez.

– Majd fölszámolom az üzletet, virágocskám, csak úgy istenigazából megszedjem magam, s együtt nekivágunk. Kipréselem, amit lehet. Csak bírd ki!

– Küldesz vagy marasztalsz? Miért nem bízom benned? Az az öregember, tavaly, abban bíztam. Azt te sem csaptad be. A legszebb almát neki mérted. Pedig tavaly még a nővéremet szeretted!

– Az öreg. Hát persze. – A legény lemászott a tárolóról. – Nagyon tudott nézni. De nem a kezemet. A szememet nézte. Hogy a fenébe hívták? És hova tűnt?

Elálmosodott. Ma valahogy elég. Futó csókot intett, maga mögött úgy-ahogy elegyengette a cipője nyomát. A kulcsot becsúsztatta az oldalajtó tartóköve alá.

A hercegnő sírt, de halkan. A feleség sírása volt az, egyhangú, reménytelen, ami középről szivárgott, le a földszintig, s a fölső emeletre. Az íróféle forgott az ágyában. Nincs könyörtelenebb, mint a meg sem kísérelt vigasztalás.

– Félek. Élve temettek el majd. S felébredek a deszkaládában. És miért? Miért kell meghalni? Mik ezek a tárgyak? A sötét… kúszik a sarokból. Vidd el. Kérlek. Kérlek, szólj hozzám, életem, életem fele, szólj akármit…

Az özvegy átdörömbölt.

– Csöndet… Süketet faggat. Hát nem érti? Itt semmit sem értenek?

A lány fölébredt. Idegesítette a hang. Kivette a pótpokrócot a szekrényből. Megindult a nagyfiú ágyába. Nincs mit veszteni. A tét mindössze egy-egy megnyert óra.

A színész azt álmodta, egy darabban jajgatnak. S ő a király.

– Megkegyelmezek… – motyogta, s átfordult a hátáról a hasára.

A gondnok hortyogott. Hatott gyógyszer után az ital. A gondnoknő élvezte a sírást; köldökét cirógatta. Az öröm fűszeresebb, ha közben egy másik asszony szenved. A különbségek boldogítanak. Csak a hercegnőre kell vigyázni. Alattomos. A száját csukva tartja; de a mozgása, a tekintete vádol. Még meghágatja magát a legénnyel. Keskeny az ablakrés, de a sóvárgók találékonyak. A dolgokat dűlőre kell vinni! Történjen valami! Új felvonás. Ha rémség, hát rémség; mindegy.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap