Ünnepeink 1981-ben

Jankovics Marcell, sze, 01/17/2018 - 00:16

 

 

 

 

A korán eltávozott filmrendező, Macskássy Katalin („Macska Kati” 1942–2008) a hetvenes évek első felében szülte két gyermekét. Ekkor dönthette el, hogy egész életében gyerekekkel akar dolgozni, s ekkor találta ki azt a filmműfajt, amelyben igazán jelentőset alkotott, amelyet „annak idején” animációs dokumentumfilmnek, gyermekszociográfiának neveztem el. Ezek a filmjei: az 1973-ban készült Gombnyomásra, az 1976-ban befejezett Nekem az élet teccik nagyon, az Ünnepeink (1981), továbbá a Családrajz (1983), Mit vinnél magaddal (1986), Tücsök és hangya (1988), „Oh, gyermekek, tiétek a jövő” (1995), Az én házam (1996), Van itt jó is, rossz is (1997). E témakörben két könyve is megjelent Fekete Anna társszerkesztésében (Mi mondtuk … Anyuról, Mi mondtuk … Apuról). Fekete Anna az itt részletesen tárgyalt filmjének is szerkesztője volt. Ezekben a filmekben és könyvekben gyerekek beszélnek életükről, vágyaikról, családjukról, az általuk elképzelt jövőről. A gyerekekkel készült interjúkat gyerekek (maguk az interjúalanyok) rajzai, animációi illusztrálják.

     Ez a filmtípus nem teljesen előzmény nélküli. Legnevezetesebb előképként egy amerikai rajzfilmes házaspár, Faith és John Hubley két filmje, a Moonbird (1959) és a Windy Day (1967) lebeghetett Kati szeme előtt. E filmekhez saját gyermekeik titokban fölvett beszélgetése szolgált alapul. Említést érdemel még Szoboszlay Péter Aki bújt, bújt (1968) c. filmje, melynek a rendező kisfia volt az ihletője. A hasonlóság a minták és Kati filmjei között itt véget is ér. Amellett, hogy ő nem a saját gyermekeit használta, bűbájos magántermészetű gyermekképzelgések helyett kemény társadalmi gondok foglalkoztatták, és nemcsak filmrendezőként, de úgy is, mint a gyermekei jövőjéért aggódó anya, gyerekhangon, gyerekrajzokkal próbálta a „szocialista” Magyarország torzulásaira fölhívni a figyelmet.

     Nincs itt mód arra, hogy az összes itt fölsorolt filmjéről mondjak valamit (életművének ezek csak kis hányadát teszik ki), de az első három mint e műfaj legsikerültebb darabjai megkerülhetetlenek.

     A Gombnyomásra már csak azért is, mert ez a sorozat nyitófilmje, e műfaj nyilvános főpróbája. A filmben különböző korosztályú gyerekek vallanak elképzelt jövőjükről rajzban és szóban, arról, milyen világban szeretnének élni, ha felnőnek. Olyanban, amelyben minden könnyen megkapható – gombnyomásra. Könnyed hangvételű film lett, de a gyerekek véleményét céltudatosan megszűrve azt a tipikusan kommunista hurrá-optimista jövőképet kritizálja, amely főleg a szovjet sci-fi irodalmat jellemezte, s ami nem kis részt vállalt a közép-, kelet-európai ifjúság félrenevelésében.  (A szocialista sci-fi falrengető szatírája a Sztrugackij fivérek 1965-ben megjelent A hétfő szombaton kezdődik c.   kisregénye volt. Szerettem volna filmet rajzolni belőle, de könyvként is épphogy csak megtűrte a kor.) Nem mellékes tanulsága Kati filmjének, hogy a gyerekek rajzai az iskolai nevelés nagyobb dicsőségére az életkorral egyenes arányban szürkülnek a színpompás „természeti” képekből a gépi világba. Már akkor is!

   

 

 

      A következőt filmet, „a Nekem az élet teccik nagyon címűt” – mesélte Kati egy interjúban – „Komlón, egy cigányosztályban forgattam. Koltay Magda szakfelügyelő barátnőm hívta fel figyelmemet e kreatív gyerekcsoportra: ő már akkor több kiugró tehetséges festőt, textilszövőt fedezett fel közöttük. Egy évig kisebb-nagyobb megszakításokkal lent laktunk a stábommal, és az így kialakított animációs műhelyben készítettük el a filmet”, mely a cigánygyerekek vágyait, álmait és lenyűgöző tehetségével szembesítette életük borzalmas valóságát. A képek szépségével éles kontrasztot alkotó szövegek ma is döbbenetesen hatnak. Miért is ne? Hiszen a városszéli cigánysorokon alig változott valami: „A telepen minden fizetéskor nagy tömegverekedés van. Csak úgy folyik a piros vér (…), olyan szépet még nem tetszett látni.”
     A film elkészülte után elkunyeráltam Katitól egy rózsás-vörös hullámzó tájban arany ég alatt száguldó lovakat ábrázoló festményt. Ma is az ágyam fölött lóg. Chagall, Franz Marc, Mattis Teutsch János megnyalta volna mind a tíz ujját, ha 10 évesen ilyen képet tudott volna festeni. És a gyerek, aki festette, így nyilatkozott: „Aranyérmet nyertem az indiai rajzversenyen. Talán ha nagyon fogok igyekezni, sikerülni fog, hogy pincérnő lehessek.”

     Legpolitikusabbra szerintem a harmadik film, az Ünnepeink sikerült. Erősen különbözik a másik kettőtől. Témaválasztása konkrétabb a másik kettőénél, és a már-már hagymázos őrületet súroló zagyvaság, ami a hajdani gyerekek fejében élt a Kádár-kori ünnepek tartalmáról, értelméről, fergeteges hahotázást váltott ki és vált ki ma is a néző-hallgatóságból, nem úgy, mint a szándékosan lehangoló gyereksci-fi és a cigánytéma minden mosolyt torkunkra forrasztó drámaisága.

     A filmben nyilatkozó kis animátorok 10–11 éves III. kerületi úttörők (!), a mai középgeneráció tagjai, alighanem a föld alá bújnának legszívesebben szégyenletükben, hallván, mennyi hetet-havat hordtak össze „ünnepeikről”. Szándékosan írom így, hiszen a két „családi” ünnepet leszámítva, amelyet említenek, a többi kötelező iskolai ünnep volt, és közülük egyedül március 15-ét tekintjük ma is ünnepünknek. Nota bene: 1957–89 között március 15-e sem volt igazi ünnep, csak iskolai szünnap. Aki pedig iskolán kívül nem a Párt előírása szerint ünnepelte, az megnézhette magát (gumibotozás, begyűjtés után).  

     Leleplező film ez. A gyerekszájak az ünnepek és hétköznapok gépesített agymosását leplezik le. A gyerekek kétféle ünnepet különböztetnek meg, családi ünnepeket, amilyen a karácsony (mikulás) és a születésnap, amikor ajándékot kapnak, és az iskolai ünnepeket, amelyeken a „háborúkat és harcokat ünnepeljük”. Az előzőekről nem esik több szó, de ebből az egy mondatból is kiderül, hogy a karácsony nem vallási ünnep volt a számukra, s ez, vagyis hogy ma a szeretet családi ünnepének tekinti a „magyar emberek” túlnyomó többsége, az a Kádár-kor agymosásának köszönhető. A filmben előszámlált kommunista ünnepnapok taglalásuk mértékének a sorrendjében a következők: november 7-e, március 15-e, április 4-e, május 1-je, március 21-e (a Tanácsköztársaság kikiáltásának emléknapja). Augusztus 20-a kimaradt. Valószínűleg azért, mert a nyári szünidőbe esvén a szokványos iskolai ünneplésre nem került sor, és mind a szövegből, mind a rajzokból kiviláglik, hogy gyerek-, de még úttörőszemmel nézve is az ünnep lényege az egyformaság. Ezért (is) mosódtak össze az amúgy különböző ünnepi tartalmak: „Az iskolában ugyanazok az énekek, ugyanazokat a beszédeket mondják, unalmasak. […] Sokat kell állni, sokat kell hallgatni.”

   

 

 

 

 

   

      Persze az, hogy miről mennyi került a filmbe, az végül is Katin múlott. S az sem kizárt, hogy akadtak gyerekek, akik szépen, pontosan fölmondták a leckét. A filmben elhangzó megszólalások azonban nem csak érdekesebbek, saját gyerekkori, Rákosi-korszakbeli, sőt, tanári emlékeim alapján állíthatom, hogy igazabbak is.

Íme, két saját példám. „Kis képzős” osztályom érettségijén az egyik leánykám azt találta mondani az 1848-as szabadságharcról, hogy az a munkásosztály felkelése volt.  A másik anekdotám egy tévében sugárzott dokumentumfilmből való. A film a börtönökben folyó felnőttkori továbbtanulási lehetőségekről szólt. Az egyik jelenetben a tanárnő ugyane témában érdeklődik: „Mi történt 1848. március 15-én?” Egy rab jelentkezik, a válasz: „Kitört az 56-os ellenforradalom.” Mentségére legyen mondva, hogy a feléje meredő döbbent tekintetek láttán leesett neki a tantusz, és megsemmisülve ült vissza.

      Ilyen és ehhez hasonló összemosások keletkeztek a filmbeli gyerekfejekben is: „[1848-ban] a huszárok a munkáshatalomért és a munkásosztályért harcoltak.” „November 7. a szabadság ünnepe. Előtte az emberek pincében laktak, és nagyon szegények voltak. De akkor jött Petőfi Sándor a Nemzeti dallal, és felszabadította őket. Nem engedték meg, hogy kiadják azt a Talpra magyart, mert nekik nem tetszett, ezért úgy halt meg, hogy vonat alá ugrott.” „Petőfi meghalt, és utána kitört, kitörtették a Tanácsköztársaságot.” „Március 15-én Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt, mert a magyarok már unták a német fasiszták elnyomását.” „Az osztrákok vissza tudták hátráltani a magyarokat, a Szovjetunióba mentek segítségért, de már nem bírtak a túlerővel szemben. Aztán betörtek a tatárok, és a fél országot lenyilazták.”

Sajátos sűrítései az ismereteknek.

        Ha csak a képeket nézem, nem a nevetségesség dominál rajtuk, az ideológia majdnem hibátlanul tarol. A szövegekkel ellentétben a rajzok pontosan dokumentálnak. Talán csak a horogkeresztet nem sikerült pontosan lemásolnia az egyik kis művésznek – április 4-e kapcsán rajzolta Hitler hasára. Az egykorú pedagógusokat, filmcenzorokat ez éppen hogy nem zavarta, annál elégedettebben bámulhatták a rengeteg Szabadságszobrot, vörös csillagot, vörös nyakkendőt, vörös szegfűt, a vörös zászlókat, melyek még a földeken dolgozó parasztasszonyok kapanyelén kinőve is lengedeznek. Talán az sem zavarta őket, épp ellenkezőleg, hogy az április 4-i, november 7-i katonai díszszemlék és az imperialisták ellen harcra buzdító ünnepi beszédek milyen sikeresen militarizálták a nebulókat, gondolom, főleg a genetikusan amúgy is inkább harcra kész kisfiúkat. Ahhoz képest, hogy ünnepeket kellett rajzolniuk, a film felét masírozás, seregek fölvonulása, csatajelenetek töltik ki.

       Búcsúzóul (ettől a „feledhetetlen” a múlttól) egy egészen más üzenetet hordó rajzot emelnék ki. A szóban forgó képen, nem teljesen a kép közepén – mintegy mellékesen – egy „három tavasz” feliratú tábla látható. Ez a maoista jelszónak tűnő felirat nem sokat mond a mai tizen-, huszonéveseknek. Arra emlékeztet, hogy a rendszerváltás előtt március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét együtt ünnepeltették velünk. Csoda ezek után, hogy ilyen habarék keletkezett a fejekben?

       Az Ünnepeink a You Tube-on megtekinthető. Sajnos, egyetlenként Macskássy Kati életművéből.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap