Ünnepünk (Március 15.)

Tusnády László, p, 03/15/2019 - 00:18

1. Szállj, gondolat…

2. Petőfi: Olaszország

3. Süvegemen nemzetiszín rózsa…

4. Emlékezés (A rendező és a szereplők döntése alapján több diák olvashatja fel ezt a szöveget, esetleg vetítés is lehet közben, akkor viszont a képek vannak előtérben. A diák akár a kulisszák mögött is olvashatja a múltat, az igazi ünnepet idéző sorokat.)

Korhadó, reves fa ágain új, üde rügyek fakadnak. Virágok a nap tündöklő fényében repestek fel az ég felé. A halál-csendű hazát titkos pezsgés járta át, reményteli ének szava zengte be. Ebben a zenében az élet uralkodott, évszázadok halál-árnyékát űzte el egy nép.

Egy nap volt, másfél év vagy egész magyarságunk, tűzreményű mindenségünk? Ki tudja már? Ez is volt, és az is. Egy nap lángja áradt a másfél év harcában, s ez lobogott fel a rémuralom éjjelén. Ez adta a reményt, a hitet a későbbi évtizedekben. Ott repesett a jobb jövő várásában, s még a bánatban is felszivárványlott. Erre egy példát említünk: a szabadságharc után majdnem félévszázaddal később a küzdelem nagy apostolának, Kossuth Lajosnak csak földi porhüvelye érinthette újra a magyar földet; végtisztességére robogott vele a vonat, de a Balaton-parti vágányok mellett, szorosan, végestelen-végig ott térdepelt mindenki, aki csak tehette, aki odafuthatott, hogy a halálban is az életet keresse, s köszöntse a magyarság feltámadásának egyik nagy alakját, élet igézetű örök dicsőségét.

Egy nap, másfél év, avagy a mi végzetes nehéz, de napfényre törő, megmaradáshitű mindenségünk? Ebben az egy napban, mint egy cseppben a tenger, ott ragyog mindaz, amit a magyarságról el lehet mondani. Hol van ennek a napnak a gyökere? Lángja talán ott lobogott már a honfoglalók szívében. Mi ez a tűz, varázs, sámánének? A megmaradás hite, a megmaradás reménye.

Minden nép csak addig marad meg, míg fiai élni akarnak, s védik hagyományaikat, tiszta dalaikat, hűségesek elődeikhez és önmagukhoz. Nem szakadnak el a gyökértől, nem felejtik el az ősök nyelvének anyaszív-melegét.

A sok évszázados elnyomatás, sanyarú sors után már azt lehetett hinni, hogy a magyarság elsorvad, elpusztul, de akkor őrtüzek gyulladtak itt is és ott is. Vulkáni robbanások törtek olykor a felszínre, de ennek ellenére úgy látszott, hogy annyi szív hiába onta vért. Valami lassú elhalási folyamat kezdődött, és már ott tartottunk, hogy nem javasasszony, hanem a tudomány egyik képviselője, az adatok, összefüggések komoly tudója és tudósa a végső pusztulásunk, beolvadásunk időpontját is meghatározta, és ekkor született a legtisztább tagadás büszke szelleme, egy nép kiáltotta, hogy nem és nem. Felzengett minden dicső-élethitű hang a múltból és harsogta: élet, élet, élet.

Ez volt március tizenötödike: mindenségünk fókusza, múltunk hősi koronája, jövőnk reményteli záloga.

5. Miskolc és a szabadságharc (Újra felcsendül a „Szállj gondolat,…” dallama. – A helyi hagyomány és a közös ünnep itt feszültséget kelthet, hiszen Miskolctól távoli helyen furcsának látszhat épp ezeket az emlékeket idézni. Ám minden viszonylagos. Az eddig bevált gyakorlat is azt mutatja, hogy nagy nemzeti ünnepünk emlékei egyformán kötődnek egy-egy helyhez és egész hazánkhoz. Onnan Miskolc eddig kimaradt? Épp ezen akarok segíteni. Vadnai Károly, Lévai József és Cselényi valóságos hősök, az utóbbi valóban a veronai sáncokon lelte halálát. Az egyéni sors és az egész történelem elválaszthatatlan egymástól. Épp ezért indokoltnak tartom, hogy ez a részlet is a fiataljaink elé kerüljön, általuk újra és újra testet öltsön, bárhol éljenek is. Ugyanakkor azzal is egyetértek, ha a helyi vonatkozást az előadók „csak” keretnek tekintik, és a saját közvetlen múltjukat úgy idézik fel, hogy ehhez írásomat csak részletiben használják fel. Mindezt az egész műsorra érvényes, elfogadható elvnek tekintem.)

Miskolc, Miskolc, most kérdezünk Téged, mit őrzöl, mit zársz, mit rejtesz magadban abból a napból? Mi is volt itt akkor? Tudtál-e akkor az eseményekről, dobbant-e akkor lakosaid szíve?

Sárga iratokat lapozunk, megfakult fóliánsokról verjük le a port: rendőrségi iratok sápadnak az igazság fényében. Körözési, elfogatási parancs. Bűnözők ellen? Nem. Hazánk legnagyobb hősei ellen. Igen, igen, a zsarnok nem nevezte magát a megillető nevén. Ezt sohase tette. A hőst gyalázta. Ezt tudjuk, de hát csak erre lelünk, ha emlékedet keressük itt, március tizenötödike?

Környékünk évmilliós mamutcsontokat őriz; a legszebb érzések egyike, a hazaszeretet illékonyabb-e mint a harmat vagy a pára. A rendőri adminisztráció elmoshatja-e azt örökre? Haynau erősebb-e, vagy azok a fiatalok, akik itt, az Avas alján meghallották a nagy üzenetet, megértették a fenséges hívó szót, és teljesítették legszentebb kötelességüket.

6. Itt, ahol az iskolánk áll, a közelben játszott egy fiú, 16 éves volt. Elsuhant mellette egy-két mondat. „A haza veszélyben van. Kossuth és Petőfi hív. Gyere, mert rád is szükség van!" Ez a fiú elindult. Ekkor született újjá, hős lett, honvéd, katona. Vadnai Károly néven őrzi emlékét irodalmunk.

Így van ez, városunk, elrejted titkaidat, de lebben a fátyol, megismerjük igazi arcodat, egyre jobban tisztelünk, s forróbban szeretünk. A feledés nem hinthet port múltadra. A köd nem takarhatja el csillagaidat. Mi most őket keressük, őket, a hajdani hősöket. Magunk elé idézzük az eseményeket. Nem voltak akkor még olyan hírközlési eszközök, mint a rádió vagy a televízió, de a hír mégis messze szállt, túl a határokon, mint az anya, hívta a haza a fiait a veszélyben.

Jelenet

(A forradalmár fiatalok gyülekeznek a kaszinóban).

Egy diáklány:Édesapám Pesten járt. Ott is mindenki március tizenötödikének a bűvöletében él.

A második diáklány:Ez természetes, az utóbbi századokban nem volt ilyen feledhetetlen napja a magyarságnak: igazi nemzeti ünnep, hősi emlékeit évről évre felidézik majd, még akkor is, mikor dicső szereplői közül már senki sem él.

Lévay József:Ez a nap a magyarság mindensége, csillagfényes élethite.

Az első lány:Annak a napnak a legnagyobb hőse, Petőfi Sándor is erről beszél legújabb versében. Mindnyájan ismeritek.

Többen:Ismerjük mindnyája. Szavald el! Miskolc-szerte te ismertetted meg mindenkivel.

Első lány:Hogy szavalok, ez még kevés. Harcolni szeretnék.

A fiúk:A harc a mi feladatunk. Ugyanúgy helytállunk, mint bárhol a magyar fiatalok. Ti lányok, az itthoniakra vigyázzatok!            

Az első lány:Hadd mondjam hát a verset! Ez a szavalat az én harcom.

(Nemzeti dal)

Többen:Folytassuk énekkel!

(Énekelnek. Megérkezik Béni bácsi)

Béni bácsi:Ha nem ismerném évek óta a kaszinó épületét, azt hinném, hogy eltévedtem. Mintha nem is az egykori törzshelyemen lennék, hanem valami fonóban vagy lakodalomban. De engem az ilyesmi nem érdekel. A kaszinó, a kártya... az egészen már. Hol vannak az igazi férfiak? Nincs itt egyetlen régi társam. Kivel kártyázhatnék? Kivel értekezhetnék az agaraimról?

Lévay József:Velünk nem, az biztos.

Vadnai Károly:Béni bácsi mindig zsörtölődik.

Béni bácsi:Te Vadnay Károly, tejfölösszájú diák, hogy mersz így szólítani engem? Béni bácsi az öregapád. Ez a tiszteletlenség is ennek a felfordulásnak a jele. Eddig engem mindenki megsüvegelt, nemes és nemzetes Nemesborzovai Borzovai Béninek nevezett. De mit fecsegek itt veletek? Nem vagyok én vénasszony, vagy eladó lány. Még egyszer kérdezem: hol vannak az igazi férfiak, a kortársaim?

Lévay József

Ha már erre méltóztatik kíváncsi lenni, nemes és nemzetes Nemesborzovai Borzovai Béni uram, tájékoztathatom néhány szóval...

Béni bácsi

Ez már tisztességes beszéd. No, ki vele! Hol vannak a társaim?

Lévay József

Hát ők bizony fegyvert fényesítenek, gyermekektől búcsúzkodnak. Ki-ki vigasztalja feleségét.

Béni bácsi

Miért, mi baj érte őket?

Vadnai Károly

Semmi, csak magyarok éppenséggel.

Béni bácsi

Magyarok!? Milyen érv ez? Ki itt a magyar, ha nem én, azt a crucifixumát!

Lévay József

Persze, hogy az tetszik lenni, de gyermek és hitves nélkül kitől is búcsúzna? Különben sem hiszem, hogy valaha is elindul arra az útra, ahova társai mennek.

Béni bácsi

Miért, mi ütött beléjük? Kirándulni mennek, vagy búcsújárás készül?

Vadnai Károly

Az ám! Nemzeti búcsújárás. Harcba mennek. Kossuth katonái lesznek.

Béni bácsi:Hát már mindenki elvesztette a fejét. Én bizony nem megyek. Én tisztelem őseimet. Mindegyikük hű volt a császárhoz. Büszke vagyok arra, hogy az egyik szépapám kiáltotta először, hogy "Vitam et sanguinem!" Mindenki más csak utána harsoghatta.

Távolabb lévő néhány lány

Az embere válogatja meg, hogy ki mire büszke.

Béni bácsi:Csönd, ha én beszélek! Hogy mer bármiféle fruska is közbekotyogni, ha én szólok?

Vadnai Károly:Ne haragudjék az iménti megszólításért! Tisztelem én a kort, de nehéz ezeket a nagy napokat megérteni. Ön nagyon is a múlthoz nőtt.

Béni bácsi:Ez már sok. Most meg oktatsz. Nagy nemzeti költőnk, Berzsenyi Dániel tízéves volt, amikor az apja írásra, olvasásra fogta, te csak hat évvel vagy több, és máris a bölcset játszod. Jól ismerem én a természetedet. A minap is azt mondtad a hátam mögött, hogy az ész a fejben és nem a korban van.

Vadnai Károly:Ez merő rágalom. Amit rám fog, hogy én mondtam, az egy török közmondás. Idegen vándorcirkuszosok jártak erre nemrég. Volt köztük egy török erőművész. Tőle hallotta ezt a közmondást egy barátom, aki sok nyelvet tud, és Körösi Csoma Sándor nyomdokain akar járni.

Béni bácsi:Jellemző rátok, hogy Kőrisi Csoma Sándor a példaképetek. Igaz, írt tibeti-angol szótárt meg nyelvtant, de megtalálta-e az őshazát?

Lévay József:Bonyolult az emberi élet. Nem mindig azt a célt érjük el, amelyet magunk elé tűzünk, de a kitartó munka, hit, tehetség, lelkesedés gyümölcsöt érlel, akkor is szép ez, ha az eredeti terv más volt.

Béni bácsi:Költészet, romantika. De mi van az őshazával? Azt mondja meg, Lévay József költő úr!

Lévay József.: Az őshaza megvan. Bár nem a délibáb ragyogja be, csak sarki fény, de a titok már nem titok többé...

Béni bácsi: Mondja, kérem, világosan! Csak nem akar rejtvényt feladni nekem?

Lévay József Nem, a világért sem. Csak arról van szó, hogy egy hazánkfia sok szenvedés, hosszú kutatás és munka után megtalálta a legközelebbi rokonainkat, így már azt is sejtjük, hol éltek őseink hajdanán.

Béni bácsi: Ez már beszéd! Ez kell a magyarnak. Tehát mégse haltak ki a hunok valahol messze Ázsiában még fenn ragyog birodalmuk.

Lévay József: A birodalmuk nem ragyog, és rabságban élnek, de kedves rokonaink mégis...

Béni bácsi: Akkor nem is a hunok azok, és nem is rokonaink, de kikről is beszél itt össze-vissza.

Lévay József: Nem zagyválok, csak tényeket sorolok: Reguly Antal a vogulok és az osztjákok földjén járt.

Béni bácsi: Kiknek, miknek a földjén?

Lévay József: A vogulokén és az osztjákokén...

Béni bácsi: Elvesztem a türelmemet. Kik azok és hányan vannak?

Lévay József: Néhány ezer főnyi az egyik nép, és oly kicsiny lélekszámú a másik is.

Béni bácsi: És ők a rokonaink?

Lévay József: Igen.

Béni bácsi: A halszagú rokonság a nagyapámat bőszítette, pedig a finnek legalább pár millióan vannak.

Cserényi Elek: Csak kezdetük van, de végük nincs az ilyen jellegű vitáknak. Énekeljünk inkább egy Kossuth-nótát!

Vadnai Károly: Kossuth-nóta ez is. Ha ismerjük múltunkat, tisztában vagyunk önmagunkkal, oly eredeti kultúrát tárunk majd a világ elé, hogy mindenkinek repesni fog a szíve az örömtől, hogy nem pusztultunk el. Örökszép kincseket őrizünk meg.

Béni bácsi: Lárifári...

Harmadik diáklány: Pusztulás?

S a sírt, hol nemzet süllyed el,

Népek veszik körül,

S az ember millióinak

Szemében gyászkönny ül."

Negyedik diáklány: Miért idézed most ezeket a sorokat?

Harmadik diáklány: Mert most már nem hiszek bennük. Eddig féltem tőlük, mert tartottam a nemzet halálától, de most már idézem, mert most értem igazán: ez a halál nem lehet igaz. A költő ezt fejezi ki.

Béni bácsi: Beszéd, beszéd és beszéd ... Az én szórakozásom füstbe ment. Barátaim fegyvert fényesítenek, ti pedig itt össze-vissza fecsegtek. Mehetek vissza rideg magányomba, pedig jó volna szót érteni veletek.

Cserényi: Próbáljunk meg szót érteni!

Béni bácsi: Féltelek titeket, fiaim. Nem ismeritek az életet. Nem tudjátok, mi vár rátok.

Cserényi Elek: De tudjuk: Mit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot... Történelmet formálunk.

Béni bácsi: Ti tudjátok. Én csak azt látom, hogy minden fenekestül felfordult. Az egyik barátomnak egy hazánkfia furcsa levelet írt, nem tudom honnan, Milánóból, Párizsból, Bécsből vagy Pozsonyból. A hazánkfia átélte a forradalmat, s valami nagyon meglepte.

Cserényi Elek: Biztos megértette a forradalmat. Vére is áthevült.

Béni bácsi: Nem, mondtam már, hogy csak meglepődött. Arról számolt be, hogy a legnagyobb felfordulás közepette semmiféle rablás vagy lopás nem történt. Pedig a rablók bizonyos téren a legjobb szakemberekkel vetekednek: a szakmájukból következik, hogy nagyon jól tudják, hogy mikor, miből, milyen hasznuk van, mi a kockázat. Most, mikor a felfordulásban semmi kockázat nem volt, nyugodtan rabolhattak volna, íme még őket is megérintette a forradalom szele.

Lévay József: Igen. Új erkölcs született, a szabadság erkölcse. Nem az egyéni érdek a fontos, hanem a közösségé.

Vadnai Károly: Valami örökre megváltozott, ez igaz. Volt március tizenötödike, s ettől a naptól kezdve nincs rajtunk a mohácsi átok, eltűnt a majtényi sík szégyene. A világ megtanulja újra, hogy él a magyarság. Nem egy szánandó, siratni való nép a miénk, hanem fiatal és erős, mely csodát tud művelni.

(A jelente után az erkélyről hallatszik Szabó F. "Feltámadott a tenger" című szerzeménye. Majd szavalókórus fentről):

"A síkra magyarok!

Fegyvert ragadjatok.

Hazánkat újra meg kell váltani.

E drága föld színét

Borítsák szerte-szét

A pártütőknek vére s csontjai." (Vörösmarty)

"Az ellenség számos, de gyáva, mert rossz ügyért küzd, zsarnok parancs viszi őt a tűzbe, nem szent lelkesedés, mi nem vagyunk oly számosak, hanem bátrak: - mi a hazáért a szabadságért küzdünk (Kossuth)

"A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, vére s homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb

Minden népek közt a föld kerekén." (Petőfi)

"Európa csendes, újra csendes,

Elzúgtak forradalmai...

Szégyen reá! lecsendesült és

Szabadságát nem vívta ki." (Petőfi)

(Magnóról csatazaj hallatszik, majd felcsendül halkan Chopin Gyászindulója.)

"Lehullott a végső bástya is,

Magyarország vértől piros már."(Heine)

"Vészes hangok szólnak,

Sírva hogyan szóljak?

Karmok belém vájnak:

Világos, jajaid

Torz sebekként fájnak.

Az aradi börtönt nem lehet feledni,

Lelkünkről a gyászt s kínt ki fogja levetni?

(Négy siratóasszony a négy világtáj felé fordul, s mintegy mindenségbe kiáltja bánatát – fekete lepel van rajtuk. A jelenet a színpadon játszódik.)

Az első asszony

Árva vagyok én, mint út mentén a kóró.

A második asszony

Dús szárba szökkent a búbánat vetése.

A harmadik asszony

Betelt az én napom, vígságomnak vége.

Az első asszony

Drága uram halt meg, éltem fényes éke.

A negyedik asszony

Csönd havaz mindenütt,

Bú havaz mindenütt,

És az én lelkemnek

Nem jön hajnalfénye.

A második asszony

Nem jön pirkadata,

A harmadik asszony

Nincsen virradata,

A negyedik asszony

Csak vagyon a búnak

Örök áradata.

Az első asszony

Farkas üvölt felém

Kések hasogatnak.

A második asszony

Kínok és keservek

Marnak és szaggatnak.

Az első asszony

Ékes uram halt meg.

A második asszony

Drága fiam halt meg.

A harmadik asszony

Meghalt az én lelkem,

Minden reménységem.

A negyedik asszony

Darvak bús éneke

igézi szívemet,

Tán uramról hoznak

szomorú híreket;

őszi harmat hulltán,

derűs idő múltán

tűnt el idegenben.

Az első asszony

Jaj, szívem kitikkadt.

A második asszony

Jaj, lelkem kiszikkadt.

A harmadik asszony

Jaj, nekem már végem!

A negyedik asszony

Így kell mindig égnem,

Kínban hervadoznom.

(A siratóasszonyok a játéktéren eredeti helyükön összekuporodva maradnak. A folytatás az erkélyről hallatszik.)

Idegen lovak tiporták vetéseinket.

A vándormadaraknak van irányuk, céljuk, hogy merre haladjanak, de hős honvédeink remény és cél nélkül lépdelnek az őszi avaron. Köd nyeli el őket, pernye lepi be gyászfátyollal a havat.

A csönd uralkodik, a zsarnokság tobzódik. Az elmúlás, az enyészet ásít mindenütt. Bitófák jelzik a hódító útját. Az árulás, a gyalázat, az önbemocskolás lett az új, igazi érdem.

Hosszú szekérsorok vonulnak csehországi és ausztriai börtönök felé. Soha meg nem hajló tisztjeink tartanak a sokévi rabságuk felé. Régi honvédekkel találkoznak, azok hadifoglyok lettek, s külhoni szenvedés és megaláztatás vár rájuk. A végtelen alföldi rónán menetelnek. Gondolnak-e Petőfi délibábjára? Hol a lánglelkű költő megálmodott szabadsága?

Hónap-had elhamvad, enyészetbe omlik,

de a mi bús sorsunk meg mégse változik.

Az erdélyi havasokon fagyos szél nyargal végig. A farkasfog-vicsorgás, fagyhalál-rémület semmi ahhoz a dermedtséghez képest, mely úr a szíveken. Gonosztevők, útonállók, bérgyilkosok tizedelik a menekülőket. Ki sorolhatná fel az áldozatok névsorát? Mindenütt az ember tragédiájának, vak végzetének a tanúi lehetünk. Miskolc sem kivétel. Gyászruhát öltenek az anyák, fekete viselet az ifjú özvegyeken. Új sebek szakadnak fel.

A kaszinó egykori bizakodó fiataljai közül többen a szekereken ülnek, mások gyalogosan haladnak, hóbuckák közt botladoznak. Császári pribékek nógatják őket durva káromkodással. Rabság vár reájuk.

A dunántúli táj nem a pannon derű földje. Kiirtották az Alföld délibábját, Erdély tündérálmát érckoporsóba zárták. A Felvidék és a Délvidék keservek hegyorma, könnyek tengermélye.

Korbács csapott végig szegény Európán. Kancsuka diktálja az új igazságot. Nincs Párizsnak lángja, az olasz föld vak börtön. A rabok lánca lett a legzengőbb hangszer.

Siratóéneket mondj, Magyarország! Siratóéneket mondj sok szétdúlt országról!

Időbe süppedt házikók kémlelnek fel távol csillagokra. Gyászfátylat terít szét az ég bakacsinja.

Vadnai Károly és a barátja Cserényi Elek, ti most hova mentek? Hadifogság a sorsotok. Elemért várja Veronában egy sírhely.

Özvegy édesanya sír egy házikóban. Menyasszonnyá érett szép lány zokog az ablakban.

Városunk, megyénk szabadságharcos múltját akarjuk idézni. Az idő üvegharangjában leereszkedve meghallottuk a völgyeinket, hegyeinket betöltő diadalmas ágyúszót. Kossuth-nóta áradt felénk a tavaszi szélben a nagy szabadsághős szülőföldjén, de minden múltba-merülés csak öncélú játék az idővel, ha az átélt események nem dobogtatják meg szívünket.

A modern ember autón robogva élvezi az elsuhanó fák látását; a messzeséget tovaszáguldó kilométerkövekkel méri. Szemünk ezt megszokta, de látnunk kell az évszázadok mérföldköveit is. Látnunk kell itt Árpád hadát, a zseniális Mátyás királyt, Rákóczi kurucainak tárogatóhangját őrzi itt a múlt idő kövülete. Kossuth-nótát hoz felénk a tavaszi szél.

Miért mondjuk el mindezt? Talán azt akarjuk állítani, hogy csakis hozzánk kapcsolódnak a nagy események? Nem ez a célunk. Csak azt akarjuk megmutatni, hogy nem véletlenül dobban a szívünk, ha mindezt halljuk, ha mindezt előadjuk.

Tudjuk jól, hogy az élet olyan, mint a patak, vagy a folyó. A történelem valami óriási folyamhoz hasonlítható. Múltunk nagy eseményei is beleömlöttek már az emberiség történelmének a közös óceánjába. Mindenkinek köze van hozzá, vétek elfeledkezni róla. Az emberiség történelem-óceánja őrzi a múltat.****

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap