Ütikos

T.Ágoston László, v, 08/12/2018 - 00:07

 

 

Nálunk a szüret elképzelhetetlen volt birkapörkölt nélkül. Szőlő nélkül talán meg lehetett volna tartani ezt a rokonokat, barátokat egybegyűjtő nagy őszi ünnepet, hiszen a férfiak mind a tavalyi borocskát ízlelgették, meg az előszüreti murcit, az asszonyokat meg jobban érdekelték a legújabb falusi pletykák. Nagyanyám birkapörköltjére azonban egyaránt fájt a foga valamennyinek. Szüret előtt nemcsak a hordókat mosták, a pincét takarították ki alaposan, hanem a műhelyt is. Ezen a napon ugyanis megszűnt az a helyiség asztalosműhelynek lenni. Nektártól csöpögő présház lett belőle, míg az utolsó csepp must is le nem csorgott a pincében sorakozó hordókba.

Apám, nagyapám gyalupadját is tisztára sikálták, és leterítették ropogósra keményített abroszokkal. A szerszámok mind fölkerültek a polcra. Két – két bakból egy szál deszkával padot varázsoltak, s már jöhetett is a tál a piros lében illatozó, ínycsiklandozóan gőzölgő birkapörkölttel. Erre vártak a reggeli bakháton ülő szalonnázás óta.

            Arra azonban ügyeltek, hogy maradjon a kondérban annyi, hogy éjfél körül felmelegítve még jóllakhassanak vele a darálásra, előpréselésre ottmaradó férfiak. Mert az volt ám az igazi jutalom; kenyérbéllel kitörülgetni a kondér aljáról a szaftot. Ezért érdemes volt végigdolgozni az egész napot, meg a fél éjszakát. Mármint annak, aki még talpon tudott maradni a borkóstolás után. A műhely sarkában ugyanis már ott állt a nagy szüretelő kád, rajta a kétemberes darálóval. Ebbe hordták bele a kocsin álló félfenekű hordóból a szőlőt, hogy a darálón áttörve egybeérjenek a fehér, fekete, piros fürtök. De ez már a vacsora után történt, amikor az asszonyok hazavitték füröszteni meg lefektetni a gyerekeket. S mivel ott állt a kádban a megtört szőlő, megrakták belőle az első prést is, hogy a lecsorgó must színéből, no meg a mustfokából következtetni tudjanak a majdan kiforró újborra. Közben kóstolgatták a tavalyit, hogy legyen mivel összehasonlítani. Eközben jött el az éjfél, meg a birkapörkölt vége.

            Mindezt csak azért mondtam el, hogy lássák, milyen fontos ember voltam én, aki apró bárány korától felneveltem és gondoztam a pörköltnek való birkát. Eleinte eltitkolták, sőt letagadták, hogy az én bárányom lenne az áldozat a szüret oltárán, de végül ez se maradhatott titokban, akár a szomszéd Jani bácsiból lett Mikulás.

            Eleinte csak egy bárányom volt és mindig Miska volt a neve. Kora tavasztól a szüret napjáig babusgattam, legeltettem a Bakér füvén. Egy ideig kötélen vezetgettem, de aztán olyan jó barátok lettünk, hogy egyetlen szavamra ugrott, s úgy ballagott mellettem, mint egy kutya. Mint az én kutyám, a Buksi. Előfordult, hogy játék közben a szokásosnál messzebb kerültünk egymástól. Ilyenkor elég volt egyet füttyentenem, s máris ott trappolt mellettem. Ősszel, úgy szüret táján mindig eltűnt. Volt úgy, hogy elveszett, előfordult, hogy télre visszaköltözött az anyjához a nyájba, mert ott melegebb volt, a sok birka melegítette egymást. Egyszer el is mentünk nagyapámmal meglátogatni, de hiába füttyentettem neki, nem jött oda hozzám. Nagyapám szerint azért, mert szégyelli magát, amiért otthagyott. A juhász is azt mondta, hogy igaz. Meg azt is mondta, hogy  tavaszra visszatér.  Úgy is történt, de érdekes módon összement. Akkora lett, mint tavaly tavasszal. A hosszú tél miatt, meg a bundáját is kimosták.

            Amikor Karcsi öcsém úgy négy – öt éves lett, megunta, hogy mellettem kell fognia a Miska kötelét. Azt mondta, neki is jár egy saját Miska. Apám, meg nagyapám összedugták a fejüket és elhatározták; vesznek neki is egy birkát. Annak azonban Sanyi lesz a neve, nehogy összetévesszük őket. Amúgy is könnyű volt megkülönböztetni a kettőt, mert Miska oldalán volt egy barna folt, a Sanyi viszont teljesen fehér bundát hordott. Az én kötelemre barna pöttyöt festettek, a Karcsiéra meg fehéret.

            A két bárányt egyáltalán nem zavarta a mi versengésünk. Békésen legelésztek, ugrándoztak egymás mellett a Bakér füvén. Ha szóltunk nekik, szófogadóan nyújtották a nyakukat a kötél hurkába, s teli hassal ballagtak hazafelé.

            Egyik nap apám barátja jött hozzánk valamiért és meglátta az udvaron ugrándozó birkákat. Mondta is apámnak;

            – Gyönyörű két kis kosotok van, Laci. Ezek szép nagyra nőnek majd az őszig, de vajon bír – e velük a két gyerek, ha elkezdenek ütikosolni?

            – Báránynak adta őket a juhász – mondta apám. – Miből gondolod, hogy kosok?

  • Látom. A mozgásuk is mutatja, meg a szarvuk is kezd nőni.

    Izgatta a fantáziánkat a dolog, s addig kérdezgettük a barátainkat, meg a felnőtteket, míg valaki el nem magyarázta, hogyan kell ütikosolni. A juhászok szokták így kiválasztani a legvérmesebb fiatal kosokat, meg mi is játszottunk már olyat, hogy összetettük a homlokunkat és az volt a győztes, aki el tudta tolni a másikat. Csak éppen azt nem tudtuk, hogy ezt ütikosolásnak hívják. Nekem különösen tetszett ez a játék, mert idősebb lévén többnyire legyőztem az öcsémet ütikosolásban. Gondoltam, úgy helyén való, hogy a birkák közül is az enyém legyen az erősebb. Titokban edzettem is Miskát. Összeraktam a két öklömet, azt nyomtam a homlokához, s úgy viaskodtunk, mint az igazi kosviadalon szokás. Aztán legeltetés közben odavittem az öcsém Sanyijához és összeraktam a fejüket. Először buta pofával meredtek rám, de végül is sikerült elérnem, hogy egymásnak feszüljenek és birkózzanak cefetül. Később még cifrázták is a játékot. Hátráltak néhány lépésnyit, aztán egymásnak ugrottak. Csak úgy csattogott a homlokuk, meg a serkenő szarvuk.

    A versenyfutás is szerepelt a mezei játékaink között. Elfutottunk, sőt elbújtunk előlük, ők meg utánunk eredtek, elkaptak bennünket és birkóztunk velük egy jó nagyot. Nem is volt ezzel semmi gond, amíg mi voltunk az erősebbek. Hanem a nyár végére úgy megnőtt, megerősödött a két kis kos, hogy bizony nagyon sokszor ők győztek le minket. Elgáncsoltak, ránk tették a lábukat, úgy csináltak, mintha meg akarnának taposni bennünket, vagy legalább a szarvuk hegyére tűzni. Aztán megcsiklandoztuk őket és ballagtunk haza.

    Egy nap azonban valamiért megorroltak ránk és a simogatásra, csiklandozásra is ütikosolással válaszoltak. Hiába mondtuk, hogy vége a játéknak, sőt még bottal is megfenyegettük őket, rá se hederítettek. Fenyegetően leszegték a fejüket, aztán rohantak egyenesen felénk. Az se használt, ha elugrottunk előlük. Újult erővel ismételték meg a támadást. Nem volt mit tenni, fogtuk a kötelet és elindultunk hazafelé. Gondoltuk, majd otthon, az udvaron móresra tanítjuk őket. Igen ám, de a két kis kos vérszemet kapott a könnyű győzelemtől, s egyre gyakrabban döfködték szarvukkal a hátsó felünket. Hiába mondtuk, hogy az fáj, meg elég, már nem játszunk tovább, cinkos bégetéssel még bíztatták is egymást. Mondhatni, kiröhögtek bennünket. A végén már futásra vettük a dolgot, de így is ott és akkor értek el bennünket ahol és amikor akartak.

    Mire a kapuhoz értünk, úgy sajgott az ülepünk, mintha jól elfenekelt volna valaki bennünket. Szóltunk Buksinak, a kis szürke korcs házőrző kutyánknak, hogy segítsen elkergetni őket, de őt arra nevelték, hogy a baromfiudvarban senkit meg nem bánthat, így aztán némi gondolkodás után beállt a két birka mellé játszópajtásnak. A felnőttek közül szerencsétlenségünkre senki se volt otthon. Egyre fájdalmasabb fenékkel futkároztunk az udvar egyik végétől a másikig, de félúton mindig elértek bennünket, aztán jött az ütikosolás. Ez a buta buksi meg még örömében körül is csaholt bennünket.

    Az udvaron állt egy mély és hideg vizű gémes kút. Ennek a vizével itatták az állatokat, meg a mosáshoz is ezt használta nagyanyám. Nyaranta egy szürke pléh kád állt mellette. Minden reggel telemerték. Délutánra kissé felmelegedett benne a víz. Abban pancsoltunk, s olykor a felnőttek is megfürödtek benne.

    A kád – villant agyamba a megoldás. – Ha abba bele tudnánk ugrani, ott nem érhetne el bennünket ez a két fenevad. Megpróbáltuk és sikerült. Némi közelharc után derékig csobbantunk a hűs habokban. A kosok meg csak lestek, hogy képtelenek elérni bennünket. Győzelmünk jeléül még a nyelvünket is kiöltöttük rájuk és grimaszokat vágva lelocsoltuk őket hideg kútvízzel. Azon is csak kacarásztunk, hogy időnként meg – megütikosolták a fürdőkád oldalát.

    Már a nap is lenyugodott, mire hazaért anyánk, s lilára fagyott fiait kimentette a hideg vízből. Gyorsan megfürösztött, s ágyba dugott bennünket. Aludni persze csak hason fekve tudtunk, s álmunkban egész éjjel ütikost játszottunk. Játszottunk? Hát ez azért túlzás, hiszen jóval közelebb állt ez a rémálomhoz, de legalább ott, és akkor mi voltunk a győztesek.

     Apánk beterelte az ólba a két győzelemittas jószágot és megfogadta, hogy soha többé nem vesz kost szüretre, mert annak a húsán mindig átüt a faggyú íze. Így mondják a tapasztalt, öreg juhászok is.

    Mi meg elhatároztuk, hogy soha többé nem hívjuk ki magunk ellen a S O R S – ot. Még akkor se, ha két kis kos képében jelentkezik.

     

                 

     

     

     

     

     

     

     

     

     

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap