Újév napján

Bodor Miklós László, szo, 01/07/2017 - 00:13

 

Az erdő téli álmát alussza, és nem zavarja a hóban szunnyadó fákat a nyughatatlan apró madárnép, sem a neszező léptű, didergő vad mocorgása.

A kunyhóban meg-meglibben a gyertya lángja. Lassan fogy, alakja mind torzabbá lesz, és méltatlankodva ragyogtatja a falon függő, használaton kívül nyugvó petróleumlámpa üvegjét.

Hiába!

Elszámolásom van magammal!

Ehhez, pedig gyertya kell!

Kinn még csak délután volt, de borús, téli párák tompították a fényt.

A kalyibát a domboldalba ásta ide álmodója, csak ajtaja néz a völgyre.

Pontosan az öreg tölgyre, és elgondolkozom rajta, hogy aki - egykor rég - ide kívánta, rettenetesen megfáradt, mindenben csalódott ember lehetett. Ablaka nincs a viskónak, mert aki idehúzódott valamikor, nem akart nézni sehová, csupán magába.

Mint…. én.

Az ablaktalan házikóban mindig sötét van, indokolt hát a fény. A harmadik szál gyufa végre sercegve lángot fog. A gyertya kanócához érintem. A „gyértya-fark” is nedvet kapott, serceg, méltatlankodva köpked eleinte. Zúgolódik velem. Pedig a gyertyának méltatlankodni valója, beleszólása ebbe nem lehet, mert a gyertya az enyém!

És ha meggyújtom, hát meggyújtom!

A kalyibában mindig sötét van, indokolt hát a fény.

A gyertyának méltatlankodni valója, beleszólása ebbe nem lehet, mert a gyertyát megvettem, tehát az enyém!

És ha meggyújtom, hát meggyújtom!

A tűzhelyben halkan nyüszít a fa, jelezve, hogy nedves. A fészer tetejét nemrég megbontotta a szél, és beesik az eső, így télen, pedig a hó.

Ott tartjuk a tűzifát, a vaddisznók kukoricáját és újabban a tápot.

A puska sértődötten lóg a szögön, és a fényképezőgép is szemmel láthatóan duzzogott.

Ülök az asztal mellett. Előttem a naptár tanúsította, hogy az év utolsó napjához érkezett.

Kinn az erdőn végső szemlét tart az erdő felett az óév.

 

*********************

Egy öregember mustrálja az erdőt. Végigjárja a birodalmat, az óév megnézte az öreg sutát, és biccentett, amikor látta, hogy gidájával együtt jó húsban, kiváló erőben várja a tavaszt, és nem gondol a júliusban mellőle kilőtt bakra. Átnéz rajta és látja, hogy ott szunnyad benne az utód, a szép gyöngyös agancsú bak gidája. Megkezdett fejlődése ugyan megállt, de ez teljesen rendjén van. A sutának éppen elég gond a saját fenntartásáról gondoskodni most, amikor mindent hó, jég takar.

Látja a vén nagy agyarú kant, a sűrűben, amint jóízűen alszik vackán. Nyár végi tejes kukoricáról álmodik. Páratlanul tökéletes orra meg-megremeg, és nyál csordul szájából. Fekete csuhájában, oldalára borulva, első lábaira eresztett fejjel hever. Az óév szeme szeretettel pihent meg ezen az őserőt hordozó óriáson, akit – legalább százötven „szava-hihető” vadász egybehangzó esküje szerint – nem fog a golyó!

 

****************

 

Ez az agyaras minden vadász álma, és ábrándja. Pedig az itteni erdők vadászainak álma több ízben szagolta már a kesernyés, égett puskapor illatát! De a hajtásban – már ha egyáltalán belekerül – akkor pattan át a nyiladékon, amikor a vadász kinyitotta a puskát….

– Disznóó! – kiált a hajtó, és a puskásban megfeszülnek az idegek. Kiugrik egy süldő és ott is, marad.

Hörrenve átrohan a koca, és vagy ott marad az is, vagy ki kell találni valamit.

Rossz a fény, vagy: a szomszédhoz közelebb esett. Esetleg: „hagyni is kell valamit jövőre….”

Az élő legenda soha nem ugrik! Vissza se tör, mert egy tejfelesszájú emse megpróbálta és dörrent a puska ott is. Elhúz hát jobbra, de nem is siet.

  • Jobbra megy! Vigyázz! – jelent a hajtó. A túlélés professzora, pedig a télen is áthatolhatatlan szeder bozótnál szépen visszafordul, belelép az árokba, amelyből valamikor az esztelen gyűlölet és a gonoszság parancsára emberek vadásztak emberekre.

Meglapul, nem mozdul, és a vadász meglátja közeledni a hajtót.

  • Mit képzelődsz össze már megint? – dörren rá. Szabad neki, mert a hajtó gyerekkori jó barátja.

Vadászik ő is, csak újabban nem puskával, hanem csak fényképezőgéppel.

– Ott volt! Talán megismerem? – önérzeteskedik a hajtóvá vedlett egyén, és tényleg meg van sértve.

Majd amikor a puska megtörve, gyöngygolyó a kézben, a golyós puskák zárja biztosítva, a hajtó, pedig majdnem rálép: a maga nemében óriási fekete ősállat akkorát fúj, mint egy gőzmozdony, és átrohan a nyiladékon…

Engem is kioktatott valamelyik áprilisi estén, de velem együtt két megyében szinte mindenkit.

Őt tehát nem félti az óév, mert amit tud, azt professzori szinten tudja, és soha nem bízza el magát.

***************

Ballag az Idő öreg sáfárja az úton, és látja a megbúvó nyulakat, az ölyveket, héjákat: mind kevesebben vannak.

Látja az egymással acsarkodó két nagy kanrókát is. A szuka egy fatönk mellett ül, szemében várakozás, de farsangi várakozás van.

Sokan vagytok! Nézzetek szét más erdőkben is!

Egyszerre gondol a Föld részes fejedelme a földön fészkelő madárnépre, a nyulakra, a mezőn a foglyokra, akikből alaposan kiszedik a csinos bundájú rókák a vámot, de saját érdekeire is, mert régi – de igaz – a mondás: több nap, mint kolbász.

Az ember, a régi viskóban van! – cserreg egy cinke. Rám gondol.

  • Tudom! Rá is sor kerül. – felel az aggastyán, és folytatja útját.

 

***************

Idebenn pisla gyertyaláng világít.

Csillog a borom a pohárban. Járnak-kelnek a gondolataim, pereg a film, és nem lehet se megállítani, se terelni!

Elszámolásom van magammal! Ehhez, pedig gyertya kell! Még csak délutánt mutat az óra, de borús, téli párák tompítják a fényt.

A szállásomban, mi tagadás: büdös van. A lámpában kevés a petróleum, szaga átitatta még a falakat is. Ma nem gyújtom meg. Az agyagba fektetett téglapadló alól a földszagú párák, a vizes fa füstje, és a – máskor - kormozva világító „petró”, végül a száradó ruhám szagának elegye biz’ nem túl vonzó illat.

Szellőztetni csak az ajtó kinyitásával lehet.

Az ajtó felett van ugyan egy apró háromszögletű ablakocska, de az azért kell, hogy a lámpa, no meg a repedt tűzhely füstje – mert néha füstölni szokott – eltávozhasson. Most télen azt is bezártuk.

A tűzhelyben halkan sír a fa.

Ülök az asztal mellett. Előttem a naptár tanúsítja, hogy az év utolsó napjához érkezett.

 

*****************

 

Kinn az erdőn alapos végső szemléjét folytatja az óév. Egy évre bízta rá a világot a Mindenség Ura. Gondozta, óvta híven. Reggelre letelik ideje. Átadja az őt követő kormányzó, számtartónak.

A Gyu sűrűt vágja az ember. Ledőlt az öreg bükk is! – sziszegi fülébe a Szél.

Megérett az erdő. Az ember nevelte, most learatja. Az erdőből kiságy lesz, járóka apró embereknek, friss szagú bútor új lakásokba, és koporsó azoknak, akik elmennek, velem együtt. Amoda, a horhosba még hó kell, és reggelre küldd el a felhőket. Azt akarom, az új gazda úgy kapja meg a világot, hogy kedve teljék benne. – rendelkezik az óév.

A Szél kíséretével végigjárják ketten a birodalmat, Az óév megnézte az öreg sutát, és biccentett, amikor látta, hogy gidájával együtt jó húsban, kiváló erőben várja a tavaszt, és nem gondol a júliusban mellőle kilőtt bakra. Átnézett rajta és látta, hogy ott szunnyad benne az utód, a szép gyöngyös agancsú bak gidája. Megkezdett fejlődése ugyan megállt, de ez teljesen rendjén van. A sutának éppen elég gond a saját fenntartásáról gondoskodni most, amikor mindent hó takar.

Látja, kedvtelve látja a vén vadkant a sűrűben, amint rendíthetetlenül, jóízűen alszik a sűrű kökény bokor alján túrt otthona rejtekén. Még mindig nyár végi tejes kukoricáról, ízletes, fáról hullott gyümölcsről álmodik. Páratlanul tökéletes orra meg-megremeg, és nyál csordul szájából. Néha kéjesen csámcsog is hozzá.

 

*****************

 

Egyedül töltöm a szilvesztert a kujhóban.

Nincs jókedvem…

Saját, gondosan épített világom, ami volt, jóvátehetetlenül összetörött.

Mentem, mentem az úton. Néhol sima volt és egyenes, többnyire azonban kátyús és nehéz. Néha meg kellett állni: érjen utol, aki velem járja ezt az utat…. Ha: velem akarja járni! Aztán egy emelkedőn hiába vártam…. A kanyarból nem bontakozott ki senki! És az út ködbe borult, megszűnt Nem találom! Nincs is kedvem már tovább menni!

A tűzhely mellett fogy a fa, és fázom. Kinn már alkonyodik. Szél se rezdül, kihalt, üres az erdő. A kémény füstjét valami erő a földre nyomja, és az öreg fa nem látszik, csak sejlik. Behordom a fát. Csak úgy leszórom a tűzhely elé és visszaülök az asztalhoz.

– Miért?!

– Mit miért? – kérdez vissza az öregember. Hogy jött be? Nem tudom. A reteszt eltoltam, amikor becsuktam az ajtót. Mégis itt van.

– A bortól várod a választ? – Nem mond az igazat ilyenkor! A vidámságot, örömet hordja magában a kevés. A sok csak összezavar. – Szelíden mondja, de beleteszi a dugót az üvegbe, és tudom, hogy nem fogom kihúzni….

– Vége már úgyis!

– Minek van vége? Menj ki az erdőbe. Keresd meg a szarvastehenet, tegnap széttépte borját két kóbor kutya…. Kérdezd meg: van-e tovább? Nincs még egy lény, amelyik, ha bármi csapás sújtja, nem azon igyekszik minden erejével, hogy újra meg újra visszanyerje, amit elveszített!

– Újítsd meg magad! Ha gyenge volnál, valóban felesleges, magadra hagynálak! Menj és építs! Ha egyedül maradsz: baj, – de aki menni akar, hadd menjen… Egyedül lenni rossz, de mégis jobb, mint egymást marcangolva!

- Unokáidnak ma is hiányzol. Élj értük!

- Szokd meg, hogy itt fáj – ott fáj. Velejárója az öregkornak.

Felállt. Felrakta a fát rendesen, megigazgatta az ágyat.

– Büdös van itt – állapította meg, és kitárta az ajtót.

Csípős hideg, egészséges erdei levegő tódult be. Kint nagy pelyhekben hullt a hó. A levegő tiszta lett, a gyertya lángja is kifényesedett.

Valahol harang szólt, és végigrezgett hangja a völgyön. Ez is szokatlan, távol esik ide a falu….

  • Arra igyunk most együtt, hogy: lépj tovább! – koccintottunk….

A bor szikrázott a pohárban és meleget árasztott bennem.

Az öregember felállott. Szeme puhán fénylett. Az utolsó harangütéskor elballagott a hóesésben.

Éjfél volt.

 

Elfújom a gyertyát; nem hagytam tövig égni.

 

***********

Álmom mély volt és pihentető. Más ember ébredt, mint aki fájó lélekkel, forgolódva elaludt.

Tüzet raktam, vizet melegítettem. Kitártam az ajtót. Szép újévre virradtunk! Gyönyörű, kristály-ragyogás az erdő! Bekaptam a reggelimet, felöltöztem, és puskásan, kalaposan, fürgén tapostam a friss, érintetlen havat

Díszruhájukban sorfalat álltak a fák egy szánnak. Két hófehér, tüzes csikó futott előtte. Ezüst-hangú csengője dallamosan zengett. Röpült szinte, és egy nagy szemű vidám fiú ült a kasban, prémek között. Az út tiszta, félreálltam, ne akadályozzam. A fiú ismerősként biccentett. Felismertem. Ő volt, az új gazda, az új év!

Én, pedig még délelőtt meglőttem az egyik borjúölő kutyát, aztán – ha már benne vagyok – egy öreg, meddő tehenet is délután.

 

Fenn a tetőn történt. Kiültem a papréti magasles-re. Sütött a Nap ezer ágra. Vakított a friss fehérség. A korláton egy csuszka körözött felfelé, és amikor meglátott, nem rebbent el mindjárt. Nem jött semmi, én ezért kihámoztam hóruhámat a hátizsákból, és immár talpig fehérben cserkelni indultam. Disznót is lőhetek, tehenet is.

A forrás felett az újulatban neszezett a csapat. A vezértehén leges – legelöl bujkált a kanyargós váltón. Én a túloldalban náluk magasabban álltam. A távcső szerint száz-százhúsz méterre voltak. A csapatot, kissé lemaradva, magányos tehén követte.

Megdobbant a szívem! Nézem a borjakat, nem tartozik-e valamelyik őhozzá. Aztán azt lesem, nem követi-e esetleg hátrább a „gyerek”. Nem! A tehén köhögni kezdett. Horpasza meg-megrángott. Elhatároztam, hogy meglövöm. Öreg is, göthös is. Borja nincs, meg a bikákhoz képest még amúgy is sok a tehén. Nem látszott szabadon az oldala. Aztán eszembe jutott, hogy lefelé mennek.

  • Megvárom, míg leér, legalább kevesebbet kell az útig vinni.

Csipegette az akác hajtásait, akár a csapat többi tagja. Jó órát kellett várni, míg a völgyben, alkalmas helyen megcélozhattam.

A puska kilobbant, a csapat elmenekült. A tehénnek, pedig még egy golyót kellett kapnia, mert elfelejtettem, amit minden kezdő vadásznak tudnia kell: völgynek finom célgömbbel kell célozni! Jól esett megindulni, mert átfáztam a várakozás alatt.

Rezes színű lett a világ, amire a zsigereléssel végeztem. Átdobtam a kötelet egy vastag ágon és megpróbáltam a tehenet felhúzatni, hogy a rókák meg ne rágják. Nem ment a dolog! Nehéz a tehén – vagy inkább én vagyok gyenge? Gyenge – lehetek, de buta nem! – ugrott helyére a fizikából réges-rég tanult „mozgó csiga” gondolata.

Szuszogva, morogva felmásztam az öreg fára. Megkötöttem a kötél végét. Jó nagy „hasát” hagytam és átlógattam egy szomszéd ágon. Leérve fogam közé kaptam a szabad véget, és ragtapaszom feláldozásával összekötöttem a tehén hátulsó bokáit. Persze a kötél hasát is a bokák között hagytam. Így már fel lehetett húzni.

A faluban újévi csendesség honolt. Én, pedig hangos BÚÉK-kal üdvözöltem öreg barátomat, vadászatban mesteremet, Oszkárt. Kutatva nézett, és helyeslőn bólintott, szeme, mint az éjszakai öregé – látott tegnap lehangoltságomban elballagni az erdő irányába.

– Így kell, fiú! – vágott hátba atyaian. Kor szerint tényleg apám lehetne. Döngő hátam arra gondolt, hogy neki egy tehén miatt nem kellett volna fára mászni.

Megkóstoltam a pálinkáját, és később úgy döntöttem, nem is viszem már magammal a puskát. Holnap már csak fotózom majd, bejövök a puskámért, elköszönök egy időre, aztán hazamegyek.

Haza?

Igen, haza! Építeni!

Egy darabig saját nyomaimat tapostam. Rákanyarodtam a kunyhónkhoz vezető útra. Érintetlen szűz hóban! Az útra, amely, ha göröngyös is, havas is, a tetejét borító jégpáncéltól síkos is, volt de a vége már nem vész ködbe, hanem a hold-fényében határozottan kirajzolódott előttem! Ma is azt az utat járom, néha botladozva, mind öregesebb lépésekkel, de le nem térve róla.

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap