Újra Pesten

Balogh Bertalan, szo, 01/05/2019 - 00:04

 

 

 

A harminc év után végre ismét itt vagyok Újpesten, hogy a szülőházat (mert hát háznál

születtem, bábaasszonnyal), a Deák Ferenc utca 63-mat ismét lássam, valamint a Horthy

Miklós út 5-öt, a szülőházamtól rézsútosan jóformán szemben lévő házat is, ahol felnőttem, és

amelyet idővel Dózsa György út 5-nek hívtak.

A villamosmegállónál máris majdnem eltévedek, annyira más lett itt minden. A villamos még

ugyanúgy jár (ha nem is 90-esnek hívják), be is kanyarodik a Dózsa György útra itt, ahol a

kanyarból V alakban a Deák utca és a Dózsa György út ágazik el.

Naponta szoktam hazabandukolni innen vagy huszonöt évig, iskolából jövet, meg a

munkából... a szokott környék helyett azonban ma Sztálinos-Rákosis lakótelepi házakat látok

szürkülni-mállni. Valószínűleg közben kispolgári csökevénynek találta a városrendező agyvelő

a keramitkockás és olajfás utcákat meg a családias, egyemeletes bérházakat a takaros villákkal

együtt.

Hja, városrendezés!

A lelkén érzi az ember a buldózer hatalmát, amikor szülőházának és környékének hűlt helyére

mered.

Egy valami azonban változatlanul megmaradt: különös módon ma is áll a V-elágazás kezdőpontján

a kis zöld kerítéses tortaszeletszerű családi ház, mert a városrendezés csak a

következő házaktól barmolta el a környéket. Kertjébe ma is beleshet az ember az ismert régi

lécek között, csakhogy mintha örökös nélkül halt volna ki a család... Gyom és bozót. És

omlásnak indult a porosra szürkült sárga vakolat... csak a ház Deák utcai oldala napos és

változatlanabb.

Emlékszem, tíz éves voltam, amikor az oroszok egy reggel puskalövés nélkül megjelentek az

utcában... Nővéremmel együtt láttuk, amint a vonuló teherautók egyikéről két ruszki leugrott

egy doboz fekete festékkel meg ecsetekkel, és valami furcsa ákombákomot pingáltak erre a

falra nagy szakbuzgósággal. Azóta, persze, tanultam valamennyit oroszul, sőt, merő hazafiasságból

már tökéletesen el is felejtettem azt a kicsit is, ám annyi mára is megmaradt, hogy ki

tudjam betűzni az akkor még titokzatosnak tűnt írást: „Da zdravsztvujet krasznaja ármija”.

Persze, cirill betűkkel...

És több, mint fél évszázada ott van!...

Nyilvánvalóan tatarozás címén sem lehetett ilyet átmeszelni a Rákosi-időkben, sőt Kádár

idejében is jobb volt békén hagyni, utána pedig már ki törődött vele!... És a kihaltnak látszó

ház eme oldala azóta is változatlan közönnyel hirdeti a régi dicsőséget, mert közönyből éppen

elég árad itt is mindenből, ahogy az országban másutt is. Érdektelenség, enyészet. Az „új”

házförtelmek 20-25 évet sem bírnak ki tatarozás nélkül (miből is tataroznának a lakók?), a régi

meg a kora miatt enyészik.

Több, mint lehangoló.

Valamikor élet volt itt. Óvodába jártam innen, fociztunk ezekben az utcákban, szedtük,

szopogattuk-rágcsáltuk a lisztes-édeskés olajbogyókat, bicikliztünk, pecázni indultunk, meg

iskolába... Itt, a villamosmegállónál vettem életem első cigarettáját. Egy darab Sellőt. Később

randevúztunk a sarkon...

Majd lányok jöttek fel lopva birodalmamba, a cselédszobába. Akkor már Dózsa György út

5-nek hívták, mert az utolsó magyar lelkületű államfő neve mérhetetlenül szalonképtelen lett

volna a bolsi időkben. És most ezt is meg kellett változtatni. Ma Görgey Artúr út 5. volna a

régi címem, ha furcsa idők és buldózerek nem jártak volna erre és persze ha ugyanannak a

magyar államfőnek egyértelműen jó volna a neve ma a hivatalos politikai berkekben.

Történelem kicsiben, az utcasarkon: Horthyt elmossa a vörös hullám, majd a rózsaszín hullám

is ad még rá egyet, de a Da zdravsztvujet ott van a falon a monumentumok időtállóságával.

A szinte már ugyancsak történelmivé váló érdektelenség és letargia monumentuma is ez,

csakúgy, ahogy az is, ahogy egy családiasra formálódott jó városrészt hagyott a nép, méghozzá

szó nélkül és egy úgynevezett néphatalomban úgy „megmodernizálni”, hogy csak úgy porzik és

romlik az egész...

A lemondó közöny az immár történelmi itt: a nem reagáló lélek, a már mindenbe beletörődött

emberi közöny: az űr, ami a lélek természetes reakciója, ha egymással, szögesen ellentétes

rezsim-változások közben alakult, és ha egyik változás sem neki szólt, csak más-más

jelszavaknak és más-más főkolomposoknak.

A résztvevő lelket, az életet hiányolom itt állva, és nem azért, mert bárki is elvárhatná, hogy

harminc év múltán szülőházastul és mindenestül helyén találjon mindent, méghozzá változatlanul.

Ennyire nem balga az ember. De a koszon és az omló vakolatokon túl a régen mállásnak

indult lélek poros-szürkés letargiáját érzem ott, ahol a kilencvenes villamos egy élettől

mosolygó útba kanyarodott nem is olyan régen. Egy-két-három sehová sem vezető rezsimmel

ezelőtt.

A „történelmi” sarkon azonban más is van. Új éttermet látok a villamosmegállóval szemközti

oldalon: „Külvárosi Kávéház”. Éppen rám is fér egy pár falat, átmegyek hát, hogy belülről is

megszemléljem.

Káprázatosan régi belvárosi stílusú új étterembe csöppenek.

Asztalhoz vezet a pincér, étlap, barátságos mosoly... türelmesen vár.

Mondom, csak egy pár falatot ennék, mert a testsúly, meg a makacsul visszatérni akaró pocak,

meg koleszterin stb....

Mosolyog.

És szemem váratlanul az étlap egyik ajánlatától mered tágra:

„Libatöpörtyű piros hagymával”.

„LIBATÖPÖRTYŰ?!” mondom a pincérnek. „El tud uram képzelni egy embert, aki étlapon

harminc éve nem látta ezt a gyönyörű magyar szót?”

Nem tudja, hogy értem ezt. El kell hát mondjam, hogy most jöttem vissza először Amerikából,

és ott nincs ilyen.

„Nincs libatöpörtyű? Amerikában?!” álmélkodik, mintha azt hallaná, hogy ott nem lehet

levegőt vagy vizet kapni.

„Libát tömni állatkínzásnak számít ott, sovány libából meg nem lesz töpörtyű, tehát nincs

olyan, hogy libatöpörtyű.”

„Na, majd hozom én” mondja, és pár perc múlva máris ott a púpozott tál barnára sült csoda,

karikára vágott piros hagymával, és szép kenyérrel...

Egy kicsit a mennyekben érzem magamat. Meleg a töpörtyű, picit szőrös is, ahogy annak már

lennie kell, meg ropogós, és olvad az ember szájában az ismert csodás íz...

„Uram, ez nem a hetedik, hanem a tizenhetedik mennyország” mondom.

„A perverz franciák, a lüke amerikaiak, és egyáltalán minden konyhaművészet elmehet... oda,

úgy ahogy van...”

Áll, és néz, mert talán életében nem látott embert ételt így élvezni.

Mondom, nemcsak idevalósi vagyok, hanem innen két sarokra születtem, meg itt nőttem fel

azon a kis tortaszelet házon túl, és most „látogatok”. Barátokat, és egy kicsit talán önmagamat

is, mármint hogy a mai magamat próbálom összeilleszteni azzal a magammal, aki akkor voltam

és itt.

Tudom, egy kicsit irodalmiasra sikerült ez a mondat, hozzá kell tegyem tehát, hogy

egyebekben a könyvem sorsát is megpróbálom elrendezni, mert a kiadó, a kapzsi proli látván a

sikert, többet nyomatott, majd maga kezdte suvasztgatni a könyvet zsebből zsebbe, ahelyett,

hogy a könyvterjesztő hálózatot forszírozta volna, mert az a kis százalék is kell neki. És kezd a

dolog befulladni. Visszavettem hát a maradék példányokat, hogy én helyezzem el azokat

üzletekben, sőt, inkább elajándékozzam, semhogy egy ilyen ember zsebét tömjem...

Lenyúlok a táskába, kiveszek két példányt. Dedikálok egyet neki, a másikat meg csak aláírom

és kérem, hogy adja át a szakácsnak köszönetem jeléül.

Szinte meghatódottan forgatja kezében a könyveket.

Fizetni akarok. Nem fogad el pénzt. Úgy kell rátukmálnom legalább egy kis borravalót, ami,

persze, rendesen fedezi a számlát...

Egy pillanatra mindketten megilletődötten meredünk magunk elé.

A régi idők és az új.

Két újpesti srác találkozott.

És emlékezni fognak egymásra. 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap