Újratöltve: Három korona szolgálatában

Doma-Mikó István, p, 09/21/2012 - 00:02

 

 

 

Március 18-án vasárnap telefonomon megjelent egy kínai mobil száma. Nyilvánvalóan a Pekingben tartózkodó Curtis barátom, az elhunyt „öreg király” személyi kísérője hív. Az örömteli üdvözlést megelőzve azt mondta, amit 2006 szeptemberében: „His Majesty passed away.” Őfelsége elhunyt.

Királyi udvari festőművészként 21 éve szolgálom a tongai dinasztiát, és immár másodszor hallom a lesújtó mondatot. A Királyságban megtapasztaltuk e néhány szó következményeit. A szélrózsa minden országából hazaviharzanak a királyi család zokogó tagjai, a monarchia gyászba borul, s a Palotahivatalban jönnek-mennek a táviratok. A későn kelő média pedig ontja a maga pontatlan vagy szenzációhajhász híreit. Íme, olvasom mindjárt a magyar sajtóban, hogy „meghalt a magyarkedvelő király”. Lám, Őfelsége V. Tupou megnyilvánulásait ismét összemosták királyi apjáéval. Illenék, hogy én, az egyetlen élő kompetens végre rendet teremtsek a kavalkádban. Visszaemlékezéseimből idézve kezdem a kezdetén:

 

„Az életem meseszerűen alakult, mint a fiatal legényé, aki elindult szerencsét próbálni, találkozott az öreg királlyal, aki próbára tette, és szolgálatába fogadta. Hasonlóképp indultam én szülőhelyemről, az alföldi Füzesgyarmatról 1965-ben Budapestre, s onnan ’80-ban Tokióba. Nyolc évvel később a véletlen összehozott korunk kevés koronás főinek egyikével, a polinéziai Tongai Királyság uralkodójával, IV. Tupou királlyal, aki kinevezett udvari festőjének. Így lettem királyi alattvaló három hazával: Magyarországon születtem, Japánban élek, a művészet és a szolgálat pedig a Tongai Királyságba szólít.

1980-ban a Felkelő Nap Országába érkezve miniatűr festészeti találmányommal ismertté váltam, azután japán hírességek portréit festettem. Nyolc évvel később erről értesülve megkeresett a tongai parlament egyik képviselője, megörökíteném-e Őfelsége IV. Tupou király arcképét. Addigra már két külföldi is lefestette, de az uralkodó nem tartott igényt az alkotásaikra.
Elutaztam hát a trópusi paradicsomba, s a trónteremben megszeppenve pingáltam a szálfatermetű, szigorú tekintetű uralkodót. Az esélyeim növelésére mindjárt három portrét is festettem, s végül nagy kő esett le a szívemről, amikor nemcsak valamelyiket, hanem kegyesen mindhármat jóváhagyta.

A következő évben Őfelsége a királyi család és a nemesek társaságában (az országnak 33 nemesi családja van) a Tongai Nemzeti Központban megnyitotta önálló képkiállításomat. Ezt követően 1989. október 2-án az uralkodópár élethosszig tartóan kinevezett saját és a Tongai Királyság udvari festőművészének. Meghatódva vettem át az okmányt; ilyen posztot előttem csak két magyar festő töltött be, László Fülöp és Zichy Mihály.

Kinevezésemmel az udvari hierarchián kívül közvetlenül az uralkodópár alárendeltje lettem. Bizalmas és megtisztelő feladat egy igazi királyt szolgálni. Alázatot követel, hűséget, tudást, kitartást és a többiekkel való összhangot. A fő figyelmet azonban a művészi munkára fordítom, ami sokrétű. Vászonra viszem a királyi család tagjait, a birodalom tájait, terveket készítek királyi kitüntetésekhez, kalendáriumhoz és újévi üdvözlőlapokhoz.

 

A Tongai Királyság a világ azon kevés monarchiáinak egyike, ahol a király teljhatalommal rendelkezik. Például az angol királynővel ellentétben mindenben dönthet, s a tetteiért senkinek nem tartozik számadással vagy magyarázattal. A király irányít, az alattvalóknak érdem szerint juttatva elis­merést és szigort.

Őfelsége kezdettől abban a kegyben részesített, hogy a trónteremben a jobbján ülve „beszélő ember” nélkül, közvetlenül tárgyalhattunk. A többi a mesékben szokásos királyi próbatételekre emlékeztet. Szolgálatom tizenötödik esztendejétől felengedett az uralkodópár hagyományos távolságtartása. Azóta a királyságba érkezésemtől a munkám végeztéig szolgálati autó visz egyenruhás sofőrrel, szállásként pedig egy kertes apartmant vagy a régi palota vendégszobáját kapom, ahol külön házvezetőnő gondoskodik rólam. Mata’aho királyné és Nanasi hercegnő szinte naponta küldenek gyümölcskosarakat, tortákat vagy finom sülteket, ha pedig a palotába szólít a munka, mindig terítenek nekem ebédre vagy uzsonnára. A melegszívű királynébetegeskedő édesanyámnak még ajándékot is küldött.”

 

1996 őszén expedíciót szerveztem a Királyság lakatlan szigetei flórája és faunája felmérésére. Visszaúton hatalmas tengeri viharba keveredtünk, kis híján majd’ odavesztünk. A történetet a Nirvána palettája – Ciklonban címmel írtam meg. Ebből egyetlen napot ragadnék ki, amelyben mind az uralkodót, mint az akkori koronaherceget, a későbbi (és most elhunyt) királyt említem:

 

„Másnap már korán reggel talpon voltam. Minden tongai látogatásom így kezdődik, álmosan. Tokiói indulásomat több napos nyugtalan virrasztás előzi meg, érkezésem estéjén kialvatlanul, megtörve érkezek a Palotához és nyugalmat csak az Őfelségével történő találkozás ad. Persze mindennek magam sem tudom magyarázatát.

 

Reggel kilenckor telefonon bejelentkeztem a Királyi Udvartartásnál, ahol már várták a hívásomat. Fél tízre igazolták vissza a kihallgatást. Négyesével futottam fel a lépcsőn, hogy időben átöltözhessek. Negyedóra múltán már állig begombolkozva, hőgutával küzdve a szálloda portájánál vártam az autót. Telefonhoz hívtak. A király személyi titkára, ’Ofa kifulladó hangja szólt a kagylóból: "Egy államelnök van bent Őfelségénél, és úgy tűnik, hogy a megbeszélés elhúzódik. Áttesszük a kihallgatásodat délután kettőre! Sajnálom, István, ez nem rajtam múlott!" - tette hozzá bűnbánóan. Persze, persze, minden rendben van, akkor hát kettőkor!

Óceánia térképét a korábbi gyarmatosítás még ma is befolyási övezetre osztja. Az utód országok ma épp úgy nem egyeznek, mint néhai gazdáik. A tárgyalásaik semleges Svájca a térség utolsó királysága, Tonga. Őfelsége pedig amolyan békéltető szerepet tölt be az államfők között. Most is hasonló tárgyalása lehet.

 

Az expedíció tagjai a hall díványaiból szemlélték, amint aranysujtásos egyenruhában rohangálok szobám és a recepció között. Visszahordattam a király csomagjait, majd leüzentem, hogy változott a program, gyülekező, és megyünk megvásárolni az expedíció felszerelését. Átöltözés, aztán a csoporttal irány az áruház. Ott már négy kézikocsit megtöltöttünk áruval, amikor a bejáratnál feltűnt egy vendégeket vizslató szúrós szemű tiszt. Felismertem benne a palotaőrség elöljáróját.

Amikor hozzánk lépett összevágta a bokáját. "Mr. Toma-Miko?" - kérdezte fölöslegesen, hiszen ismertük egymást. A nevem elferdítésére már oda se figyeltem. Az ember ne legyen igényes egy százezres lakosú országban, ahol nem létezik "D" betű. Beérem azzal, hogy egyetlenként a királyné helyesen szólít.

 

- Őfelsége várja!

 

- Köszönöm, már értesítettek. Biztos lehet, hogy nem kések, kettőre ott leszek!

- Nem, nem. Őfelsége szigorú parancsa, hogy most vigyem a palotába, rögvest! –

 

Rohanás vissza a szállásra, újbóli átöltözés, nyakig-gombolkozás, fuldoklás, csomaghordás. A tongai alattvalók életét külön gondviselés vigyázhatta azon az ötszáz méteren, amit autóval többnyire két keréken tettünk meg a Palotáig. A bejáratánál ’Ofa várt rám, kialvatlan karikás szemekkel: "Őfelsége váratlanul lezárta a megbeszélést és rögtön látni akar."

 

- Akkor hát nem jól alakultak a dolgok, ugye?

 

- Bizony, én is attól tartok.

 

- Készülhetünk a háborúra? - próbáltam tréfálkozni.

 

Valami mosolyfélére húzta a száját. Zsinóros egyenruhás felvezető tiszt érkezett futólépésben két katonával és én már indultam is utána. A sürgősségre való tekintettel menetünk nélkülözte a máskor oly jellemző méltóságot. Majdnem szaladtunk, s a két katona izzadva loholt utánunk súlyos csomagjaimmal. A trónteremben kibontottuk és a tárgyalóasztalon sorba rendeztük csomagjaimat. A székekre csupán a képeket állítottam, hátukkal az asztal felé.

Amint a katonák magamra hagytak, tettem néhány lépést. A földgömb, a világtérkép és minden tárgy ma is milliméterre pontosan ott állt, ahol fél évtizede először megpillantottam őket. A király jobbjáról nem hiányzott Pilolevu hercegnő lánykori nevető képe. Milyen nagy lehetett Őfelsége öröme, amikor megszületett egyszem leánya. Az ablakon kitekintve megpillantottam magát a királynét, amint a kertben libériás szolgákat utasítgat széles karmozdulatokkal. Az udvaroncok sűrűn bólogattak, s ahogy mozdulataikból kivettem, a virágágyások átrendezéséről eshetett szó. A királyi lakosztály felől éles koppanások riasztottak fel, s én megszokott helyemre, a trón jobb oldalára álltam.

 

Őfelsége még nem öltözött át a fogadás óta, hosszú ujjú sárga díszruháját viselte. Gondterhelt arccal közeledett. Talán egy kis derűt vár tőlem az új képek és a japáni híreim által - találgattam. A trón előtt egy pillanatra majdnem teljesen felegyenesedett és én eltörpülve éreztem magam a kétméteres uralkodó előtt.

 

-"How are you?" Hogy vagy? - hangzott szokásos kérdése kézfogáskor.

 

- Mindig nagyon jól, ha Felségedet egészségben láthatom! -válaszoltam szertartásosan.

 

A súlyos, faragott trónszékbe ereszkedve egyetlen kézmozdulattal hellyel kínált a jobbján. A hosszú tárgyalóasztal végén ült, én pedig az asztal legközelebbi sarkához telepedtem. Sokáig valahova az asztal távoli végébe meredt, azután lassan lecsukta a szemét. Nagyon fáradt- gondoltam. Az enyhe szellő fellebbentette a csipkefüggönyt. A résen a napsütötte palotakertből egy cifra pillangót hozott be a fuvallat. Tenyérnyi fekete szárnyait érzékeny citrom, narancs és fehér minta borította. Megigézve követtük tekintetünkkel tétova röppályáját. Hirtelen az uralkodó elé telepedett az asztalra, mint valami háziállat. Az öreg király és a tarka lepke sokáig nézte egymást. Készséges komornyik közeledett elhessenteni a szentségtörőt de a ház ura egy mozdulattal leintette: „Hagyd!”

Sokáig némán meredtünk a kertbe visszatérő váratlan vendég után. Aztán rám emelte barátságos, már-már atyai tekintetét.

 

- Igyunk egy jó mangó-dzsúszt, István! Meglátod, finom és erőt adó ital! –

 

Fehér ruhás szolga ezüsttálcáról felszolgálta a hűs lét és mi elmélyedtünk a kortyolgatásban. Régről ismertem és nem kóstoltam finomabbat a híres királyi mangószörpnél. Az csak a legkedvesebb vendégnek jár. A friss mangó gyümölcs rostos levén kívül van még benne valami, amit titok övez. Sejtem, hogy a Tongán termő mini-citrom illatos zöld héján érlelik ősi recept szerint.

 

Magamon érezvén Őfelsége várakozó pillantását, engedélyt kértem a csomagok bemutatására. Minden tárgyra "rábólintott" és félig szórakozottan hallgatta a magyarázataimat. Csak akkor kerekedett ki a szeme, amikor a szándékosan utoljára hagyott képekhez értem.

- Ez itt Felséged portréja, amit megbeszélésünk szerint a Leonardo da Vinci tanulmányaira jellemző színnel és kompozícióval készítettem. Eltér viszont az ecsetkezelés technikája. Kegyeskedjék Felséged megsimítani a kép felületét. Ez pedig Őfelsége, a Királyné lemezre készült portréja. Azonos méretű faalapra erősítettem és hasonló bronzcímkével láttam el, mint a Felségedről készült munkámat. Ajánlott párban kiállítani. Végül pedig ez itt egy angol művészeti magazin, amely a Felségedről festett első portrémat közölte. Másolatát már leadtam az udvartartásnál.

 

Aztán további fél órát tárgyaltunk, főleg a jövőbeni képekről, és a legújabb japáni hírekről, ám szóba kerültek egyéb témák is. A palotaetika szerint nem illik a királyhoz kérdést intézni, főleg olyat nem, amely választásra készteti. Amikor újoncként elkövettem ezt a szentségtörést, Őfelsége sokáig a távolba, egy leszálló repülőgépre meredt. – Közvetlen repülőjáratot kellene létesíteni Japánból – váltott más témára, és én töprenghettem, hogy mit hibáztam. Mivel a festés- és egyéb teendőim részleteire egyenesen nem kaphatok instrukciót, efféle beszélgetésen próbáltam kipuhatolni, végül is mit szeretne Őfelsége. E bizalmas négyszemközti beszélgetések azonban sok egyébre feljogosítottak. Az uralkodó olyan ügyeket is szóbahoz, amikről még közvetlen környezete sem hallhat. Ilyenkor érzem igazán, hogy udvari festőként mennyire bizalmi az állásom.

A diskurzus végére visszatért a színe, még néhány tréfált is megeresztett. Én pedig örültem, hogy nevetni látom. Búcsúzáskor megrendülten néztem a távozó királyt. Lassan indult meg, felső teste előrehajolt. Bizony, nagyon megöregedett. Vajon hányszor találkozhatunk még? Botja koppanásainak elhaltával szinte transzban meredtem a trón keményfa reliefjére. Milyen sajnálatos, hogy a Tupou-család ősi címere csak fekete-fehéren maradt fenn! Életcél lehetne felkutatni a történelmi hagyományokat és megfesteni az uralkodóház címerét - először színesben, a királyság történelmében! Őfelségét biztosan boldoggá tenné. Megteszem, fogadkoztam magamban.

 

- Uram! Uram! - szólongatott a katona, ki tudja hányadszor – indulnunk kell!

 

IV. Tupou király arany palettát adományozott Doma-Mikónak szolgálata 15. évfordulójára

 

A palotából egyenesen a koronaherceg hivatalába hajtottunk, ahol ebéd előtt kellett megjelennem. Nyolcéves ismeretségünk alatt először jártam a hivatalában. A monarchia külügyminisztereként ő is, - mint az uralkodó többi bizalmasa – fontos szerepet tölt be a kormányban.

Mindig meglepett, hogy a trónörökös mennyire ellentéte apjának. Ezt hangsúlyozta az épület is. A Viktória-korabeli fatornyos palotával ellentétben egy szupermodern csillogó toronyházban találtam magamat, ahol az aranykeretes liftajtó előtt még a testőrök is külföldinek tűntek. A felvonón is csak kísérettel juthattam az emeletre, ahol a miniszteri hivatalig számtalan elektromos ajtó zárult mögöttünk. Ott kísérőm egy csinos titkárnő gondjaira bízott, aki sajnálkozott, hogy hiába jöttem, a herceg épp elment ebédelni.

A kávéra várva lenyűgözött az irodában zajló serény munka. Furcsálltam ugyan a kontrasztot, hogy a modern computer-sor mögött háncs-öves hölgyek gépelnek, de el kellett ismernem, hogy azt igen sebesen végzik. A modern környezetben legfeljebb a hangzavaruk utalt Tongára. Billentyűverés közben gyakran átkiabáltak egymáshoz. Aztán a kávéval olyan asztalhoz tessékeltek, ahonnan ráláttam a képernyőkre. Alig tudtam visszatartani a nevetésemet. Az összes computeren pasziánsz játék futott.

Bekurjantott az őr, a kisasszonyok egy szemvillanás alatt eltüntették a játékot, és az ajtóban megjelent maga a trónörökös. Felénk biccentett, majd eltűnt egy bőrrel párnázott ajtó mögött. Ekkor már egy thaiföldi kinézetű üzletember is velem együtt várakozott. Őt kérette először.

 

Az ajtó belső kilincsével a kezemben elsőként saját litográfiám ötlött a szemembe. Úgy kiválasztottam a kavalkádból egy minutumban, mint apa a gyermekét az iskolai tablón. Más percekig kereshetné, mert a falat, az asztalokat, sőt, még az ablakpárkányt is dísztárgyak tömkelege borította. Úgy tűnik, a herceg minden emléktárgyat megtart.

A hivatal bútorai faragottak, nikkelezettek, vagy bőrrel borítottak. Itt minden ezer százalékig amerikainak tűnik, főleg maga a gazda. Őfelsége állig begombolt tongai viseletének ellentéte: lakkcipő, sötét öltöny, gyémántos-tűvel rögzített piros-kék csíkos nyakkendő, sőt, selyem dísz-zsebkendő! Szemvillanás alatt egy San Franciscoi konszern vezérigazgatójánál éreztem magamat. Még a stílusa is az amerikai üzletemberekéhez igazodott. Nem véletlen, minden szabadidejét ott tölti.

Fél nap alatt az ötödik feketét fogyasztottam, ám a beszélgetésünk alig tartott tovább a kávénál. Közölte, hogy délután a kastélyában vár, hogy elkezdjem a portréja festését.

 

Több mint negyven országba jártam, mégsem láttam a hercegénél elragadóbb kastélyt. Az épület a repülőtéri útról letérve hatalmas kétszárnyas vaskapun keresztül széles aszfaltúton közelíthető meg. Az út kialakítása a szemfényvesztés remeke. Emelkedése olyan enyhe és kiszámított, hogy a kastély mindig ötszáz méternyi távolságról látszik, bár majd egy kilométert kell gyalogolni. Engem kifutópályára emlékeztet. Egy kis sport repülőgép játszva felszállhatna innen. Lehet, hogy az is, a trónörökös kiváló pilóta. A franciás épületet létrehozó japán cég bravúrja a két darab 6-8 méter magas rácsos állóablak elhelyezése. Ezek egyikét az út felől, a párját átellenbe építették be. Így a kíváncsi szemlélődő egyszerűen „átlát” az épület hallján. Éjszaka, a benti csillárok fényében persze látható a lakók élete is.

Ide érkeztem taxival, és pár perc múlva már a trónörökösre vártam. Most végre belülről is megcsodálhattam a gyönyörű építményt, amelynek mennyezete magasságban vetekedett egy operaházéval. A berendezést illetően el kell ismernem, a hercegnek van ízlése. A csillárok, az aranyozott reliefek csodálatos összhangban álltak a bútorokkal, szőnyegekkel.

 

Rövidesen elkezdhettem a munkát. Házigazdám a zongorára támaszkodott, és rám bízta miként dolgozom. A póz szerint távolba kellett merengenie, de gyakran felém lesett, érdekelte, a rajzolás technikája. Mulatságosnak találhatta, hogy másodpercenként kapkodom a tekintetemet föl-le és szúrós tekintettel próbálom agyamba vésni vonásait. Időnként elnyomott egy finom mosolyt. A hall távoli szegletéből olyasféle lárma hallatszott, mint a cseppkőbarlangokban, majd feltárult az ajtó, és megjelent egy 12 év körüli bájos leányka. Láttomra meglepődött, de a kíváncsiság sokáig ott tartotta. Felismertem benne Nanasi hercegnő leányát, Angelica hercegnőt. Nocsak, milyen gyönyörű lett, utoljára ötéves korában találkoztunk a kiállításom megnyitóján!”

 

IV. Tupou király bizalmát élvezve egyre többet foglalkoztunk Magyarországgal és a magyar kultúrával, aminek következtében egészen magyarkedvelővé vált. Előkerült a magyar királyok családfája, elidéztünk egy-egy koronás fő életénél. Vidám kedélyű lévén különösen kedvelte „Igazságos Mátyás” történeteit. Többet lefordítottam angolra, hogy mulathasson rajtuk. Az álruhás országjárás ötlete biztosan csábította, de a megvalósítás szóba sem jöhetett. Tonga kis ország, és az uralkodót mindenki ismeri.

Tudtam, imádja a történelmi filmeket, ezért valóságos DVD-tékát gyűjtöttem számára az angolszinkronos vagy feliratos magyar filmekből: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, A dunai hajós, Sándor Mátyás… Legtöbbször A Hídembert tekintette meg Eperjes Károly főszereplésével, az Egri csillagokat pedig – angolul - könyvben is elolvasta. Ezeket a DVD-ket még külföldi útjaira is magával vitte. Az új-zélandi királyi rezidencia inasa magyarul próbált szólni hozzám. „Éngol, éngol” –ismételgette. Ő kezelte a vetítőgépet, és megtanulta, hogy az „angol” szóval tudja átváltani a magyar filmek nyelvét.

A királyi családban a jóságos Mata’aho királyné felügyelte a kis unokák és az első ükunoka nevelését. Ehhez Jankovics Marcell magyaros rajzfilmjeivel járultam hozzá, amik a királyi apróságok kedvencei lettek. A szobájukból kiszűrődő hangokból mindig tudtam, ha magyar rajzfilmeket néznek.

Őfelsége szerette a fűszeres ételeket. Ünnepnapokon egy szakács és két kukta segítségével régi magyar királyi ételeket keltettünk életre. Ilyenkor étkezésre megjelentek a hercegek és hercegkisasszonyok, akik szintén kedvelték a magyar konyhát. Őfelsége koronázásakor megfogadta, hogy többé soha nem iszik alkoholt és nem dohányzik. Ezt be is tartotta. A borban párolt ételeket elfogyasztotta, de nem lehetett csalni. A bor csak aromát adhatott, alkohol tartalmat nem. Egyszer a királyi asztalról kaptam egy egész üveg pezsgőt. Még az is alkoholmentes volt.

 

Őfelsége 14 éves kora óta kemény sportokat űzött. Rögbizett, Ausztráliában diákoskodva pedig ifjúsági kenubajnok lett. Hosszú élete folyamán minden délután 5 órakor egy teljes órát edzett. Biciklizett, evezett, vagy súlyzózott. Még nyolcvan éves korában is olyan súlyokat emelt, amit két katona alig bírt a kezébe adni.

2006-ban egy hónapot töltöttem a királyi család új-zélandi rezidenciáján a nagybeteg uralkodó mellett. Éreztük, nagy baj van. Utolsó, tanulságos beszélgetéseink egész életemben végigkísérnek.

Az inas panaszkodott, hogy Őfelségétől csaknem úgy hozza vissza az ételt, ahogy bevitte. Aztán boldogan odasúgta: „Őfelsége az utolsó cseppig elfogyasztotta!” Magyar gulyás volt.

A magyarkedvelő király, IV. Tupou, tongai nevén Taufa’ahau, a Vihar Győztese még további 3 hónapot élt. Nagy fájdalom kerítette hatalmába övéit, amikor 88 évesen, 39 évi uralkodás után megtért őseihez. Halálakor olyan fájdalmat éreztem, mintha saját apámat veszítettem volna el.

 

A trón idősebbik fiára szállt, aki V. George (Siaosi) Tupou néven, vagyis V. Györgyként lépett a szigetország legújabb történelmébe. A bölcs, meggondolt uralkodó Oxfordban diplomázott, több nyelven folyékonyan beszélt, és igazi művészetértő volt.

II. Erzsébet brit királynő 1953-ban történt megkoronázása után 55 évig nem került sor hasonló ceremóniára. Egyes monarchiákban az új király szertartás nélkül veszi birtokába uralkodása jelképét, de akad monarchia, amelynek még koronája sincs.

Őfelsége V. Tupou királyt 2008. augusztus 1-én világraszóló fényességek közepette koronázták királlyá. A ceremónia meghívottja és résztvevőjeként A koronázás címmel ezt vetettem papírra:

 

„Király Őfelségénél már napok óta egymást érték az uralkodócsaládok és kormányok képviseletében érkező külhoni vendégek. Nekem pedig mindenképpen találkoznom kellett vele még a koronázás előtt. Számtalanszor bejelentkeztem, de az ügyem érthető okokból egyre halasztódott. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy éppen a beiktatása napján fogad.

Délután háromkor csörgött a mobilom. A Palotából szólt egy izgatott hang: Málo, Steveni! Útban van érted az autó. Őfelsége vár! Hogy mikor? Most, azonnal! Tíz perc múlva állj a kapuban. Gyorsabb légy, mint a villám! Semmi késés!

Dicsekvés nélkül mondom, hogy a palotaszolgálat alatt szép rutint szereztem a gyors készülődésben. Most másfél perces borotválkozással bizton új rekordot döntöttem. Keményített ing, egyenruha, medál mind esküdt ellenségeim ilyenkor. Meg a cipő, meg az akármi, és jaj, borotvahab se maradjon az arcon! Tény, hogy a hőségben kipirulva és levegő után kapkodva dossziékkal meg egyéb kézicsomagokkal megrakodva 9 perc 60 másodperc múlva a kapuban álltam.

A fekete Benz egyenesen Őfelsége rezidenciájára, a Villába repített. Furcsa volt így uniformis nélkül, hétköznapi ruhában látni. Olyan kedves, családias látvány. Átadtam egy kitüntetést, az elhunyt uralkodóról készült litográfiát és a különböző iratokat. A párizsi kiállításom katalógusába lapozva egy pillanatra megállt saját portréjánál. Ez mindig itt van nálam – mutatott a szomszéd szoba felé – és nekem dagadozott a mellem a büszkeségtől.

 

V. Tupou király és Doma-Mikó István

 

V. George Tupou király 1948-ban született, és 19 éves korában iktatták be trónörökösnek. Az általános iskolát Svájcban, középiskoláit az új-zélandi Aucklandban illetve az angliai Cambridgeben végezte. Ezután elvégezte az angliai Sandhurstban a Királyi Katonai Akadémiát, majd az Oxford Egyetemen jogi diplomát szerzett.

Tanulmányait követően néhány évig Londonban hazája nagyköveteként tevékenykedett, majd 1979-től húsz éven keresztül külügyminisztereként építette a Királyság nemzetközi kapcsolatait.
Kiválóan beszél angolul, németül és franciául, ért továbbá japánul, kínaiul és latinul is. Szereti a zenét és a táncot. Maga is játszik zongorán és nagybőgőn. Magángyűjteménye van japán képzőművészeti alkotásokból. Szerzője egy 1500 oldalas könyvnek az orosz cárok életéről.

 

Augusztus 1-én a Free Wesleyan Centenary metodista templomban az ezer meghívott között ültem arannyal hímzett címeres bársonyszéken. A fényképes programfüzetet olvastuk, amíg Őfelsége az éljenző tongaiak között a Palotából átjött azon a nyitott limuzinon, amelyet nagyszüleje, Salote királynő használt saját koronázásakor 1918-ban.

A szertartás prominens vendége volt Naruhito herceg japán császári trónörökös, Maha Chakri Shirindhorn hercegnő Thaifölről, a szépséges Ashi Sonam Dechan Wangchuck hercegnő Bhutanból, és a glouchesteri hercegi pár az angol királynő képviseletében. Megjelent továbbá a maori király, Tuheitia Új-Zélandból és a szamoai államfő, Tupua Tamasese Efi. Számtalan ország kormánya képviseltette magát, még XVI. Benedek pápa sem mulasztotta el jókívánságait eljuttatni a polinéz szigetországba.

 

Tíz órakor kürtök és harsonák zengése közepette lépett a templomba az uralkodó. Kitüntetésekkel ékesített sötétzöld felsőruháját fehér, térdgombolós bricsesznadrág egészítette ki. A 3 m hosszú, fehér hermelinprémmel díszített skarlátvörös palástja sarkait két egyenruhás apród vitte utána. A koronázási jelvények hordozói zöld bársonypárnákon hozták utána a színarany koronát, a jogart, és a gyűrűt.

A karzatról 370 tagú kórus ünnepi éneke kísérte az uralkodó méltósággal araszoló lépéseit egészen, amíg elfoglalta helyét a 2,5 méter magas aranyozott trónon.

Tongai törvények szerint a király feje érinthetetlen. A koronázásra Óceánia anglikán érsekét, Jabez Bryce-t kérték fel. Külföldiként reá nem vonatkoznak a tongai törvények, felkenhette az uralkodó fejét szent olajjal.

Óráknak tűnt a végkifejlet, amíg végül a magasra emelt koronát lassú mozdulattal az uralkodó fejére helyezte. A magasztos pillanatban felzúgtak a harangok, és 21 ágyú díszlövése hirdette: a Tongai Királyság új koronás fővel gyarapította a világ uralkodóinak körét.

 

Úgy éreztem, megcsapott a történelem szele. Jószerével az ember megélhet egy ilyen ritka, világraszóló eseményt. Kiváltsággal annak részese is lehet, együtt a világ a méltóságaival, akik egyébként csak elvétve gyűlnek így össze. A koronázási díszítmények, öltözetek, az aranytárgyak, az ének, a monumentális ceremónia szónoklatai és mozdulatai összességükben egy soha nem tapasztalt magasztos érzést keltettek. Mozdulatlanná dermedtünk, átszellemültünk, meghatódtunk. Nekem, bennfentesnek a történtek összessége több mint látvány; jelentéssel bír, üzeneteket közvetít. Az óta is bennem van, az életem része lett.”

 

Az új király, Őfelsége, V. György király belevetette magát a politikába. A monarchia javára fordította nemzetközi kapcsolatait és hatalmas tapasztalatát, amire 20 évi külügyminiszteri posztján tett szert. Követségeket, nagykövetségeket és konzulátusokat nyitott sok országban. Várható volt, hogy 8-10 éven belül beköszönt a magyar-tongai diplomáciai kapcsolatok felvétele, ám hirtelen felgyorsultak az események. Magyarország ENSZ BT-tagságához szükségessé vált az óceániai országok szavazata. Először 11 országgal kívántunk diplomáciai kapcsolatba lépni, ami végül leredukálódott háromra. Még óceániai nagykövet kinevezésére is sor került Sikó Anna személyében, aki Ausztráliában, a camberrai Magyar Nagykövetségen kapott irodát. Őfelsége – talán magyarkedvelő apjára elékezve – kinyilatkozta, hogy hazánkkal felveszi a diplomáciai kapcsolatot, és támogatni fogja ENSZ BT-tagságunkat. Gesztusát a magyar kormány egy kitüntetéssel viszonozta, amit érthetetlen módon nem az arra illetékes újonnan kinevezett nagykövettel, hanem a Vöröskereszt elnökével, az MDF színeiben levitézlett Habsburg Györggyel küldtek Tongába.

Bár a magyarkedvelő király a médiahírekkel ellentétben apja volt, és nem V. Tupou, ez jottányit sem vesz el a magyarságért tett érdemeiből. Nem a tongai ENSZ-küldött szavazatán múlott, hogy hazánk mégsem nyerte el a BT-tagságot.

 

IV. Tupou király halála után emlékére és a Királyság bemutatására a festményeimből kilenc országban kiállítást rendeztem (főbb állomásai Párizs, London, Moszkva, Sydney, Auckland, Bangkok, Brunei). Ezek mindegyikéről értesítettem Őfelségét, amire az Udvartartáson keresztül tolmácsolta köszönetét. A Palotahivatal tavaly februárban értesített, hogy Őfelsége az Arany Koronázási Medál kitüntetést adományozza számomra. Ezt Kínán keresztül pár hónap múlva meg is kaptam. A kitüntetésről szóló hivatalos irat azonban csak kalandos úton jutott hozzám, mert állandóan úton voltam. Végül a londoni Tongai Nagykövetség megküldte egy európai címre, és onnan továbbították számomra.

 

Őfelsége V. Tupou mozgalmas, utazgató életet élt. Évi 3-4 hónapot töltött külföldi körúton, ahol egymást érték a tárgyalások. Pedig maga is tudta, hogy az egészsége nincs rendben. Apja uralkodása idején elszólta magát az egyik udvari ember: „Meglehet, az öreg király túléli a trónörököst”. Már akkor számtalan súlyos betegséggel küzdött. Tavaly májátültetésen esett át, és eltávolították egyik veséjét. Talán az idő sürgetését érezve diktálta magának a szívszakasztó tempót. Február-márciusban sokadik körútját rótta. Vatikánban kihallgatást kapott XVI. Benedek pápánál. majd öccsével, Lavaka herceggel Thaiföldön Bhumibol királlyal tárgyaltak. Ezután Hong Kongban folytattak tárgyalásaikat, és Őfelsége egy rögbi-meccs megtekintésére készült. (A rögbi a tongaiak nemzeti sportja.)

Március 18-án reggel Őfelségét rosszulléttel a hongkongi Queen Mary Kórházba szállították. A rosszulléte végzetesnek bizonyult. Az orvosok minden erőfeszítése ellenére néhány óra múlva a szíve megszűnt dobogni.

Az elhunyt király testét öccse kíséretében a kínai kormány különgépe szállítja Tongába március 26-án. A Palota termében nyitott koporsóban felravatalozott uralkodót az alattvalók két napig tekinthetik meg. Végső nyugalomra 28-án helyezik a Királyi Temetőben. Halálától három hónapig nemzeti gyász van érvényben.

Mindössze 5 év, 6 hónap és 8 napot uralkodott a Tupou dinasztia 63 éves királya. Uralkodása alatt erejéből telően mindent megtett a demokrácia erősítéséért és a Monarchia nemzetközi kapcsolatainak kiépítéséért.

Mivel az elhunyt uralkodó nőtlen volt, a tongaiak részvéte legközelebbi hozzátartozója, édesanyja felé irányul. Mata’aho, a 86 éves anyakirályné néhány év alatt három szerettét veszítette el. Másodszülött fiát, Ma’atut, majd férjét, az uralkodót és most elsőszülött fiát.

A haldokló bátyja mellett álló Lavaka herceg, a trónörökös akkor vált királlyá, amikor a legnagyobb fájdalom érte. Ő lett VI. Tupou, fia Siaosi (György) herceg pedig az új trónörökös.

 

VI. Tupou király, az 52 esztendős új uralkodó felkészülése 23 éves korában, katonai pályán kezdődött. 1982-ben csatlakozott a Tengeri Véderőhöz, ahol öt évvel később korvettkapitányi (őrnagyi) rangot szerzett. 1990-től öt évig egy békefenntartó óceánjáró őrnaszádon teljesített szolgálatot. 1998-tól hét évig a Monarchia külügyminisztere és védelmi minisztere volt, 2000-től hat évig miniszterelnöke, 2008-tól pedig Ausztráliában nagykövete. A hazájában népszerű új uralkodó minden bizonnyal apja nyomdokait fogja követni.

VI. Tupou király és Doma-Mikó István

 

A sors akarta, hogy a Tupou-dinasztiában immár harmadik királyt szolgáljam. Az apát, aki kora szerint apám lehetett volna, nálam alig idősebb fiát, és annak nálam ifjabb öccsét. Lavaka herceget, - illetve most már VI. Tupou királyt – a portréja festésekor jól megismertem. Intelligens, jó humorú, reális, határozott és hazaszerető. Tőle várjuk a Tonga Királyság felvirágoztatását. Az udvari festő feladata pedig, hogy a királynak fessen, amíg az ecset ki nem esik a kezéből.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap