Újratöltve: Mit ér a tudós, ha magyar?

Kristóf Péter, h, 08/29/2011 - 04:15

 

 

„A tudománynak nincs hazája, de a tudósnak van” – mondotta Eötvös Loránd, utalva ezzel annak kiemelt szerepére, hogy a tudós milyen nemzeti környezetből érkezik, milyen vallási-kulturális identitással rendelkezik, és melyek azok az értékek, amelyek számára a hivatástudatot jelentik.
De milyen tényezők együttes közrejátszására van szükség ahhoz, hogy valakiből kiemelkedő tudós válhasson, és ebben milyen szerepet képvisel nemzetünk történelme, azon belül is a tudomány és a kultúra megítélése? Hogyan befolyásolja az ezeréves fejlődés eredményeként kialakult szellemi közeg az egyén kibontakozását és milyen többletértéket képvisel az, ha valaki a Kárpát-medencéből indulva jutott hivatásának legmagasabb fokaira? A kérdések egy folytonos, történelmi kontextusba helyezve ragadhatóak meg igazán.

Magyarország, történelme során számos olyan időszakot élt át, amikor a sorsfordító pillanatokban, a kilátástalannak tűnő helyzetekből a kultúra és a tudás értékeinek hangsúlyozása és felkarolása jelentették a kiutat.

Az államisággal rendelkező Magyarország esetében az első ilyetén megnyilvánulás államalapító Szent István királyunk nevéhez fűződik, aki tiszta hitével és erkölcsösségével képes volt eldönteni, hogy az előtte megjelenő, két út közül melyiken indítsa el Mária országát. Tettével deklarálta, hogy Magyarország a keresztény Európa szerves része, megalkotott törvényeivel pedig a Kárpát-medence népei és a környező birodalmak tudtára adta, hogy elképzeléseiben megrendíthetetlen. Mint a keresztény hit buzgó terjesztője, védője és oltalmazója, írástudókat hívatott az országba, elsősorban a pogány népesség megtérítésére, valamint a vallás alapjainak megszilárdítására, másodsorban az írás művelésére. A püspökségek megalapításával egyszersmind kijelölte hazánk szellemi-tudományos központjait: a tudás ápolása kezdetben a papság kiváltsága volt. Azon papságé, amelyik a magyarországi tudomány első letéteményesének és a magyar nyelv legkorábbi művelőjének tekinthető ebből a szempontból.
A Magyar Királyság létrehozásával egy időben így nemcsak egy új ország jelent meg Európa térképén, hanem a kereszténységgel meghintett talajban is ekkor kezdtek a nyelv, a kultúra és a tudomány magvai csírázni, hogy több száz éves hajtás után szárba szökkenjenek és világra szóló termést hozzanak.
Az elmúlt évszázadok során a termőre fordulás nem volt mindig olyan egyértelmű, mint a 19. és a 20. századokban. A magyar tudománynak voltak ugyan felvirágzásai – például Nagy Lajos korában, az első egyetem megalapításának éveiben, vagy Mátyás idejében, a reneszánsz meghonosodásakor – de ezek legtöbbször rövid életűnek bizonyultak. Egy olyan korszaknak kellett jönnie, amely végérvényesen deklarálta, hogy a magyarság legfontosabb nyersanyagának a polgárok fejében hordozott szürkeállomány, valamint az annak érvényesülését és kibontakozását biztosító, tágan értelmezett kultúra tekinthető.
Az 1825-ös, pozsonyi országgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál, alsóházi képviselő az arisztokraták szemére hányta, hogy nem tesznek eleget azért, hogy a tanulás és a kutatás ne csak kevesek kiváltsága legyen, hanem váljék az mindenki számára elérhetővé. Válaszként a felvetésre, gróf Széchenyi István egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság létrehozására. Kezdeményezéséhez több arisztokrata is csatlakozott, többek között Dessewffy József, Andrássy György, Vay Ábrahám, Károlyi György, Esterházy Mihály, Wesselényi Miklós – ma őket tekintjük a Magyar Tudományos Akadémia megalapítóinak.
Tettükkel egy olyan folyamatot indítottak el, amely a századfordulóra megteremtette azt a szellemi-kulturális környezetet, amelyben a huszadik század világformáló elméi nevelkedtek. -
Valami azonban mégis hiányzott a hazai miliőből, mivel ezen kutatók nagy része külföldre távozott és hírnevét ott érte el.

A világ első globalizált területének ma a tudományt tekintjük, ilyen szempontból pedig a tudósokat nevezhetjük az első globalistáknak – részben erre utal az eötvösi idézet. De csak részben! Az elvándorlással és az agyelszívással mind Magyarország, mind pedig Európa óriási veszteségeket szenvedett el – a szellemi tőke oda áramlik, ahol felhasználásának, alkalmazásának megfelelő feltételei vannak, és ahol az társulni tud a pénztőkével. Hazánk ezeket a feltételeket a legtöbb esetben nem tudta az alkotó elit számára biztosítani, viszont biztosított számukra olyasvalamit, ami nélkül sosem lettek volna képesek azokat az eredményeket elérni, amelyek alapjaiban formálták a világ hazánkról alkotott véleményét. A sikerek sok tudóst megváltoztattak, és gyökereiket is elfeledtették velük. Ez azonban sokkal kevésbé volt jellemző a magyar alkotókra, amelyből arra következtethetünk, hogy a globális tudomány szempontjából mégiscsak lényeges, hogy egy tudós milyen gyökerekkel rendelkezik, melyik országot tekinti hazájának!
Lehet egy ország ipari hatalom, lehetnek termékei ismertek, lehet nagyszerű szociális és egészségügyi rendszere és prosperáló gazdasága: a kultúra és benne a tudomány háttérbe szorítása, eredményeinek figyelmen kívül hagyása olyan hatást gyakorol a rendszerre, mintha homokra akarnának várat építeni – az első vihar romba dönti az egészet, mint ahogy Trianon is tette az I. világháborúban és a tanácsköztársaságban meggyengült, útját vesztett Magyarországgal. 1922-ben azonban egy olyan államférfi, Klebelsberg Kuno, kezébe került a szellemi élet irányítása, aki – látva az igazságtalan békeszerződés gazdasági, politikai és pszichológiai megsemmisítő hatását – felismerte, hogy hazánk számára egyetlen kitörési pont maradt: a kultúra. „Ma, amikor kezünk annyi téren meg van kötve, a szellem régióiban ellenben korlátlanul cselekedhetünk, éppen a nagy kulturális erőfeszítéseknek van most itt az ideje”. Az a hihetetlen mértékű építkezés, ami miniszterségét fémjelezte, néhány év alatt visszaadta a magyarságnak a jövőbe és Istenbe vetett hitét, felemelte a kultúrát, a tudományt, és az annak utánpótlását biztosító oktatást pedig a legelső helyre emelte, esélyt adva mindezzel a csonka ország túlélésének.
Abban, hogy világformáló tudósaink, a „marslakók”, meg tudtak maradni magyarnak, több tényező is szerepet játszott: a nyelv és a kultúra, valamint a mindezeket generációkról generációkra átörökítő iskolarendszer. Mind olyan területek, ahol az építkezés, a fejlődés csak rendkívüli áldozatok és erőfeszítések által érhető el, de ahol egy rossz politika gyors és látványos rombolást tud véghez vinni – ezért az utánpótlását biztosító oktatás és tudomány ügyét minden kormányzatnak stratégiai fontosságúnak kell tekintenie, hiszen e rendszerek egyedüliként hordozzák magukban országunk jövőjének és a jövő generáció sikerességének zálogát, így azon generációét is, amelynek 10-20-30 év múlva kell, Magyarországot a vállán hordozva, kiállnia az emberi értékek, az alkotmányos jogok, a gondolati szabadság, az erkölcs és a szolidaritás ellen intézett, egyre erősebbé, és veszélyesebbé váló támadásokat.
Ezen evidenciák ellenére mégis azt tapasztaljuk, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen lemaradtuk a világ élvonalától. A szocialista ideológia végérvényesen megpróbált lemondani a változást és az állandó megújulást generáló tudásról, az azt képviselő tudósról. Lemondott róla, mert az eszme – mely szerint az alkotó értelmiség lételeme, az állandó kételkedés, amely minden újnak az alapja – számára kezelhetetlennek bizonyult. Azzal sem tudott mit kezdeni, hogy ezen kételkedésből kifolyólag a tudomány letéteményesei állandó kisebbségben voltak (és vannak ma is), mivel kutatásaikkal, elképzeléseikkel a status quo és az ismeret határait feszegetik. E társadalmi csoport véleményének és erkölcsiségének csaknem teljes negligálása lényeges szerepet játszott a szocialista államrendszer bukásában.
Világraszóló tudósaink, a magyar szürkeállomány nagyrabecsültsége, valamint a múlt tündöklő példái olyan üzenetet kell, hogy közvetítsenek számunkra, amelyből érthetővé válik azon összefüggés, amely a tudás elismertsége és egy nemzet sikeressége között fennáll. Ma, a harmadik tűzgyújtás, az informatikai forradalom és a globális pénzügyi válság idején ezt az összefüggést újra fel kell ismernünk: hazánk csak úgy lábalhat ki a jelenlegi, nehéz helyzetéből, ha jövőjét a tudásra építi!

Ahogyan a zenei kultuszunkban egyszerre van jelen a magyar népzene és a modern európai hangzás, ugyanúgy, az itthon dolgozó tudós is egyszerre képviseli a nemzetközi tudomány eredményeit és saját felismeréseit. Ezt a szemléletmódot a legpontosabban Eötvös Loránd fogalmazta meg, 1902-ben, amikor az MTA elnökeként emlékbeszédet mondott Bolyai János születésének centenáriumán: „Csak az az igazi tudomány, amely világra szól, s ezért, ha igazi tudósok és – amint kell – jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlóját is olyan magasra kell emelnünk, hogy azt határainkon túl is meglássák, és megadhassák neki az illő tiszteletet”. Csaknem száz évvel később, ehhez a gondolathoz kapcsolódóan fogalmazta meg egy másik MTA-elnök, Vizi E. Szilveszter az alábbiakat: „Gondolatainkban és cselekedeteinkben egyidejűleg kell nemzetit és nemzetközit, a hagyományt és az újdonságot kifejeznünk, és gyakorolnunk és mindenki számára elérhetővé tennünk. A modernség a hagyomány tisztelete nélkül gyökértelen, mert nem lehet a jövőt a múlt, az előzmények nélkül építeni.”
A mindenkori politikának is fel kell ezt ismernie, és a tudósban, a pedagógusban, az értelmiségiben nem az ellenségére, hanem a szövetségesére kell találnia. Ezeket a társadalmi csoportokat nem lehet néhány évre „takaréklángra” állítani, majd, amikor esetleg szükség van rájuk, akkor megkérni őket, hogy most tessék segíteni. A szürkeállomány újratermelésében egyetlen napot sem szabad kihagyni – az ezen a téren ma elkövetett mulasztások hatásait ugyanis évek, évtizedek múltán fogja csak az ország megérezni. Az oktatás-, a tudomány- és a kultúrpolitika felelőssége óriási! Napjaink vezetőinek azonban nem kell új módszertanok után nyúlnia akkor, amikor az ország nehéz helyzetét kívánják megoldani. Elegendő, ha visszatekintenek azokba a korszakokba, amikor a hasonló állapotokból az elmozdulást a polgárok fejében lezajlódó, lelki-szellemi folyamatok nagyfokú támogatása jelentette.

A tudás, a tudomány, az oktatás, a nevelés, a kultúra és a hitvilág egy nemzet olyan összetartozó, egységet alkotó, de részleteiben nem értelmezhető értékeit jelentik, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a liberalizmus féktelen terjedése következtében gyökeresen megváltozó társadalmak, és így a magyar társadalom kezében is iránytűként szolgáljanak. Ha csak a tudományt tekintjük, akkor megállapíthatjuk, hogy az, megfelelő képzettség és hit nélkül, valamint támogató kulturális háttér hiányában, hosszú távon nem képes feladatát ellátni, nem képes új eredményeket produkálni, és nem képes a tudós, annak országa és az abban élő emberek számára értéket teremteni. Ezen értékek tiszteletére és terjesztésére, valamint az elért eredmények etikus módon történő felhasználására azonban csak az egyént körülvevő közösségek, a család, az iskola, az egyházak és a civil kezdeményezések alkalmasak. Egy ilyen rendszerben az értékek átadása a mindenkori értelmiség feladata – a különféle intézményekben ők képzik azokat a fiatalokat, akiknek meghatározó szerepet kell vállalniuk hazánk gazdasági, szellemi és erkölcsi megújulásában.

Alapvető fontosságú tehát, hogy a ma fiataljai hogyan tekintenek ezekre az értékekre, a tudományos pályán mozgók vagy oda készülők pedig mit tanulnak a kiváló elődök sokszor nagyszerű, olykor hányattatott sorsú életpályájából!

Hiszem, hogy a 21. század tudományában mindennél fontosabbá válnak a tudós gyökerei, a szülőhaza által hordozott kulturális értékek, a neveltetés sajátosságai, valamint a határokon átívelő együttműködésekben rejlő lehetőségek felismerésének képessége. Egyedül a megfelelő intellektuális ismeretanyaggal és a biztos erkölcsi értékrenddel rendelkező ifjak lesznek képesek arra, hogy a globalizáció viharaiban meg tudjanak maradni tudósnak, embernek és magyarnak. Ezeket pedig csak egy olyan közösség adhatja meg a megszülető tehetségeknek, amelyik büszke a múltjára, amely felvállalja keresztény identitását, és amelyik ragaszkodik ahhoz, hogy egy ezredéve tevékeny és termékeny tagja egy sokszínű Európának. Ha Magyarország úgy tudja fiatal tudósait útnak indítani, hogy számukra megadja a helytálláshoz szükséges útravalót, akkor a magyar tudós a nemzetközi közösség meghatározó, véleményformáló és értékes tagjává válhat, elismerést szerezve ezáltal tudományának és saját hazájának.
 

Megjelent „Az én hazám – Harmadik évezred sorozat” című kötetben, 2009-ben. Szerkesztők: Mészáros László (Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, főtitkár-alelnök) és Szőcs Géza (Nemzeti Erőforrás Minisztériuma, kultúráért felelős államtitkár) Kecskeméti Lapok, Kecskemét, 2009.

 

Magyar Irodalmi Lap

 

  



Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap