Újratöltve: A nótaszerző és a literátor

Lukáts János, szo, 10/27/2012 - 00:03

 

 

 

 

 

Elképzelt párbeszéd - két jelenetben

 

 

Szereplők:

FRÁTER Loránd, akit „nótás kapitánynak” hívnak

FRUZSINA, szolgáló és kertészlány

MARCI, inas, és szerelmi postás

SZOBRÁSZ, aki ugyan a művet megalkotja, de nem sokat ért a dolgokból

KAZINCZY Ferenc, képen és a maga valóságában

 

(Tágas terem, három nagy ablakkal. Az ablakok kertre néznek. A baloldali és a középső ablak között a falon Nagy-Magyarország térképe, rajta nemzetiszínű zászlócskával megjelölve Érsemlyén. A térkép alatt falinaptár, rajta nagyméretű évszám: 1907. Aközépső és a jobboldali ablak között montírozott fénykép: Ferenc József császár és király kezet fog Kossuth Lajossal. Elöl balra festőállvány, egyelőre üresen, középen egy öblös karosszék, jobbra pedig zongora, kottákkal. Balra kétszárnyú, széles ajtó.)

 

Első jelenet
 

FRÁTER (35 éves, hízásra hajlamos, bajuszos, de inkább kortalan férfi. Kiált a szolgálólánynak): Fruzsina!

FRUZSINA (futva megjelenik az ajtóban): Nagyságos úr!

FRÁTER: A virágokat ne feledd! A legszebb tizenhét piros rózsát. Váradra lesz, a Singvogel kisasszonynak Tudod…!

FRUZSINA: Tudom, nagyságos úr. (Meghajol, miközben kifelé megy.) Jaj, dehogy tudom!

FRÁTER (kiált az inasnak): Marci!

MARCI (futva megjelenik az ajtóban): Nagyságos úr!

FRÁTER: Váradra mész, a teátrumba! Fehér inget végy!  A színház művészbejárójában leadod a virágot Singvogel kisasszonynak. Itt a névjegyem, el ne veszítsd!

MARCI (elveszi a névjegyet): Igenis! (Elmenőben.) Singelvogel, Vogelsinger… csak a nevét el ne felejtsem!

FRÁTER: Fráter Loránd, Fráter Loránd! Micsoda fráter vagy te, Loránd?! Ippi és érkeserűi Fráter. Ippi, akár ha csuklanék egyet, ha kimondom. Az Érkeserűtől meg olyan szomorú lesz a képem, mint a temetési lóé. Ez a nevem, ez az egyetlen, ami az enyém és nem hazugság. Na, Loránd fráter, na „nótás kapitány”, gyönyörködj hát a nevedben. (Zongorázni kezd, közben énekel): „Tele van a város akácfavirággal, Akácfavirágnak édes illatával, Bolyongok alatta… (Felugrik, lecsapja a zongora fedelét, le-föl jár a szobában. Magában mondogatja a folytatást.) Ébren álmodozva. (Fruzsina és Marci a kertben, az ablaknál hallgatózik.) Mintha minden… Semmi. (Legyint, a karosszékbe veti magát.)

FRUZSINA: De szépen fújja!

MARCI: Eredj, te, ’szen ő írta!

FRUZSINA: Hogy írta volna (a zongorázást utánozza), csak így csinál az ujjával, aztán folyik belőle a nóta.

MARCI: Dehogy az ujjából folyik, abból a… izéből, a hangorából.

FRUZSINA: Zongora az, te szamár! (Elszaladnak. Kisvártatva kopogás az ajtón.)

FRÁTER: Bújj be…

FRUZSINA: A posta, nagyságos úr! Levele gyütt!

FRÁTER (kijavítja): Jött, Fruzsina! Tanuld meg. Az újság. (Elveszi.)

FRUZSINA (magának, súgva): Gyütt! (El.)

FRÁTER (lapozza az újságot. Látszik a címlap: Budapesti Napló): Na, a politika… A muszkák… A japánok… Itt meg a vasút… Ez is meghalt, azt se tudtam, hogy élt… Nocsak, ez itt én volnék! (Tenyerével az újságba csap.) Nézzenek már oda, a nevem… meg a… hát persze, a Kazinczy. Ugye, hogy felkapták! Na, mit írnak?! (Olvassa.) Szegény Kazinczy!... Mi az, hogy szegény Kazinczy! És hogy „pikáns és szomorú nyári hír.” Mert hogy nem a nemzet akar szobrot emelni Kazinczynak a szülőfalujában. Hát én, én talán nem a nemzet vagyok? Az anyátok ragyogóját… Hát én kutya vagyok? Egy falu szülötte ezzel a Kazinczyval. Azt mondja, hogy „divatos és ünnepelt nótaszerző”, na majd elhúzom én a nótádat, te piszok firkonc. Ki ez a disznó, aki ezt a cikket írta? (A cikk végére lapoz, a nevet betűzi.) A-dy End-re. Te, csak nem az Ady Bandi, a váradi, az érmindszenti?! Hát hogy van pofája egy megyéje belit így ledorongolni. Hát hiszen te ugyanúgy, mint én… Hát hiszen én ugyanúgy, mint te… (Olvas) Magyar átok… késő poraiban sem kímélte…  (Felolvas) „Tudják-e, ki volt Magyarországnak Kazinczy? Könyörtelen újító… európai szellem… szociális forradalmár”. Na, ez már sok… „Nagy, szomorú magyar ember, hogy összeszorul a szívünk, ha rágondolunk”. (Lecsapja az újságot.) Én gondolok rá, Ady Bandi, érted-e, én, és senki más! Ippi és érkeserűi Fráter Loránd. Nem más! A többieket szidhatod, van mit szidni rajtuk. De engem dicsérj meg inkább, te másik Partiumbéli… Ne szidjál. (Elgondolkodik.) Nem mintha nem volna éppen mit szidni rajtam is… „Nagy, szomorú magyar ember”. Biztos, biztos olyan volt. De honnan tudja ezt ilyen jól az Ady Bandi. Nagy, szomorú… Szerintem karcsú volt a Kazinczy és szerette a lányokat, az olyanokat, mint a Singvogel Fanny. Meg azok is szerették őt, a Ferencet. De mégse ezért csináltat az ember szobrot… Ady Bandi, haragszom rád… De azért mégis jó, hogy megírtad! (Le-föl járkál a szobában. A térképhez lép.) Érsemlyén, Érsemlyén. (Kihúzza a zászlócskát, aztán haraggal visszadöfi, kétszer is.) Ide bele egy-egy zászló, a Kazinczynak is egy, meg nekem is egy. „Ünnepelt nótaszerző”, ennyi, csak ennyi. (A zongorához lép, de csak egy ujjával fut végig a billentyűkön. Kikiált az udvarra.) Hej, Marci, te, merre vagy?

MARCI (kisvártatva, ünneplőbe öltözötten): Itt vagyok, nagyságos úr! De így sose megyen el az a virág a kisasszonkának…

FRÁTER: Ne törődj te azzal! Megjött-e a Kazinczy-kép, amit rendeltem? Az a festmény…

MARCI: Ja, az…? Az meg, már itt áll reggel óta a csűrben, de hogy Kazi…, azt én nem tudom.

FRÁTER: Azt a sarkantyús fajtádat, hát miért nem szólsz, hogy megjött.

MARCI: Hát, ugye, azt gondoltam, a Singervogel kisasszonyság virágai fontosabbak, meg az új fehér cilinder is kellhet… estére kelve.

FRÁTER (haraggal): Majd én megmondom, mi a fontos… estére kelve. Hozd be a csűrből, tedd ide az állványra. (Marci elmegy, hamarosan maga előtt tartva behoz egy festményt, amelyet fehér vászontakaró fed. Fölteszi az állványra, közben kíváncsian a vászon alá les.)

Mehetsz, mehetsz a kisasszonyhoz! (Marci csalódottan el. Fráter zavartan kétszer is végigmegy a szobán, aztán határozott mozdulattal lekapja a fehér vásznat a képről. Elővillan Kazinczy Ferenc fiatalkori arcképe, zsinóros mentében, vállára vetett köpenyben.) Bocsáss meg nekik, Ferenc, nem tudják, hogy mit cselekszenek…

KAZINCZY (a kép lassan átalakul személlyé): És te tudod?

FRÁTER: …ezért aztán legtöbben semmit se cselekszenek. (Most kap észbe, hogy a kép szólt hozzá. Oda fordul, ujjával tétován Kazinczy felé mutat.) Te szóltál hozzám? Szólni tudsz? Vagy a magam szavát hallom, mintha te szólnál? (Csend.) Most hallgat… De hogyan is szólna egy kép. (Közel lép, vizsgálja.) Ugye, mondtam én, hogy nyalka legény voltál! Hány éves vagy te, kép-Ferencz? Harmincöt talán? Én annyi vagyok, nézz rám, kövér ártányra, ital, szivar, kvietált katonatiszt. Igen, megfutamodtam, bele a békébe, a nótába. Fúj, szoktam mondani, de csak, ha magam vagyok. (Csend.) Ez te voltál harmincöt évesen. Te előtte voltál életednek ilyen korodban, én utána vagyok. Már a kardot is eldobtam magamtól.

KAZINCZY: Ötévesen kardot kötöttek az oldalamra, fehér uniformist gomboltak rám, a mutatóujjamra meg egy papagájt raktak, úgy ültettek a piktor elé. A kezemet vékony pálcával támasztották fel, hogy elbírjam a madarat. Bőgtem a szoros ruhában, a kard a bokámat verdeste. Aztán elhitte nagyapám – mert ő nevelt, zordan, katonának, - hogy nem leszek óbester soha, engedett végre iskolába járni.

FRÁTER: Hamar túlestél akkor a vitézség idején, nagyságos úr! Vagy tanfelügyelő úr, vagy miként is szólítsalak?

KAZINCZY (nevet): Mondjad: Franz von Kazinczy, így szólított Kufsteinben a porkoláb is. Te is most - mint ők - valamiféle keretbe zárva tartasz, állványodon. (Zavart csend.) Az iskolában aztán – hajh, micsoda emlék! – ostoba földrajzi könyvet szerkeszték, a Geographiát, és azt osztogatám társaim között, miközben pironkodtam hiúságomon. Anyámasszony akará így… (Torkát köszörüli.) Ti ma már, tudom én, nem beszélitek nyelvünknek félmúlt idejét, nekünk ez még természetes vala. Nagy kár, ha elvész a nyelv egy-egy értéke, régi gyöngye. S hogy a múltakban sem tesztek különbséget.

FRÁTER: Beszélünk, igen, Franz von… Ferenc, beszélünk szabadon, és mosolygunk rajtatok, régieken, miközben elhullatjuk szavainkat, értékeinket. Ti, nyelvújítók…

KAZINCZY: Nekünk nem volt szavunk az új világ új dolgaira, ezért kreáltunk szavakat. Véres verejtékkel és lelkes tenni akarással. Hogy megnevezzük a tárgyakat, az eszméket, szív és agy mozgatóit. Hogy magyarul, magunk nyelvén nevezzünk meg mindent, amit deák, görög, német meg francia nevezett eddig. Nincs tudomány a nemzet saját szavai nélkül.

FRÁTER: Mi bátran visszavettük a németek precizitását, az angol szakszerűségét, a francia eleganciáját, - és mégis élünk, nevén nevezünk mindent. (Nevet.) Ha meg valami akkora ostobaság, hogy szavakkal el nem mondható, akkor elénekeljük… (Zavartan nevet.)

KAZINCZY (A Ferenc József – Kossuth páros képre mutat): Őket is egy képre helyeztetted.

FRÁTER (nevet): Hát nem ötletes? Így, kézen fogva. Tudod, Ferenc, ilyenek vagyunk, ilyenek lettünk. Összeveszünk, meg kiegyezünk. Egymás kezét lefogjuk, hogy érezzük, mi van abban a másik kézben. És nehogy ellenünk emelődjék. Ő (Ferenc Józsefre mutat) a mi királyunk. Bár sokan úgy mondják – a kártyások: - „Alsó, felső, disznó, király”! Így, megfordítva az utolsó két lapot. (Zavartan köhécsel.) Ő meg… (Kossuthra mutat, de elhallgat.)

KAZINCZY: Tudom, ki ő. Tudom, kik ők. Mi, voltak, mindent tudunk. Ami volt, ami van, ami lesz. De erről csak ritkán szólunk veletek. Egy másik király, elődje néki, engem tömlöcbe hurcoltatott. Előbb bitóra szántak, végül tömlöc lett belőle.

FRÁTER: Kufstein.

KAZINCZY: 2387 nap, hetedfél esztendő, ebből Kufsteinben alig több egy évnél. A többi volt Spielberg, Obrovic, Munkács, s más helyek, Kufstein még jobb talán a többinél. Ott szép kilátás volt az Inn folyóra, a napkeltét s a domboldalt csodálhattuk.

FRÁTER: Miért? Miért kerül egy nyelvújító, egy tanfelügyelő hóhérpallos alá, miért börtöncellába, hét esztendőre. Miért őrül meg belé az egyik, hal meg tüdővészben a másik…

KAZINCZY (nevet): Miért, kérdezed, nótaszerző? ! Veszélyes vállalkozások ezek, akár ha jégen járnál, patkós cipőben. Elcsúszol és a nyakadat szeged, vagy beszakad a jég alattad, s a hullámokba veszel. Iskola? Hogy megtudja a belejáró fiú, hogy miként gondolkodjék a világ törvényeiről s az emberekéről. Mit tartson a franciák revolúciójáról, a németek pöffeszkedéséről s a magyarok nyomorult állatiságáról. Hogy meglássa, nem Istentől való törvények ezek, hanem embertől való akarat intézi mindezt rajtunk. Hogy országrészek fiataljainak nyíljék ki a szeme mára, holnapra, nemzedékek idejére. Hát ezt teheti, ezt mozdíthatja elő a tanfelügyelő! (Elszánt léptekkel végigméri a szobát.) És a nyelv? Amikor a gúzsban tartó latin nyűgei oldódni kezdtek, helyébe a németet hozta volna a császár, az adminisztráció. Hogy könnyebben, hogy simán, fájdalom nélkül veszítsük el magunkat. Senki nyelve, sem tóté, sem szerbeké, sem zsidóé. S legkevésbé a magyaré. Mindenki saját nyelve helyett egy senki-nyelve volt a német. A hadaké, a divaté, a társasági fecsegésé. Hát ez ellen emelt fejet a nyelvújítás, a magunk védelmére emelt, újdonat új magyar nyelv. Hogy az angol indusztriális bölcsességét, a franciák forradalmi szózatát a magunk szája szerint értsük és mondjuk, s ne a német kilúgozott és előrerágott nyelvén.

FRÁTER: Kufstein, ahol előbb dezentorokat őriztek, később zsiványokat. Rettentő…

KAZINCZY: Kufstein csupa dermesztő kőszikla volt, lépcsők csigája és huhogó léghuzat. De magunk pénzén rendelhettünk ebédet, amit szolgák hordtak a cellánkba. A híg német sör helyett én (némi büszkeséggel) tokajit ihattam, magam készletéből. S a könyvek… Amit rendeltem, megvásárolta a porkoláb, Sallustiust, a nyolckötetes Plutarchost, és Ovidot, Horácot. A francia filozófokat nem, azoktól féltek őrizőink, de rómait, görögöt, pláne a németet, Gessnert, Klopstockot, bátran. Háromszáz kötetnyi könyvtáram gyűlt öszve a fogság végére. S mind végig olvasám, elmémet nap, mint nap köszörültem. A könyvekkel, a grammatika csodájával, a stílus csalafintaságaival. Meg a versekkel, amelyeket szerény buzgalmamban magamnak faragtam!

FRÁTER: Alig hihetem, hogy egy rabnak – egy státusfogolynak, mint ti neveztétek – háromszáz kötetnyi könyvtára gyűlhessen össze fogsága idején. A mai börtönökben – bár nem jártam Kufsteinben – ilyesmi aligha…

KAZINCZY: Tudom, nótaszerző, ne irigyeld. Ösmerem én a mai börtönviszonyokat is. De a börtön – börtön, ha benne bársonytapéta feszül is a falra. A könyv (nevet) a porkolábnak árucikk, pénzt hoz, amit a fogoly kifizet a német boltosnak, a kufsteini hordárnak, a császári porkolábcsaládnak. A saját hasznukat nézték, nem olyan nagy baj az. A könyv, akár a jó ebéd, az ízes bor, - a fogoly holnapra ismét neki kívánkozik, a nyughatatlan olvasó holnapra új könyvre éhezik, új kéziratra szomjazik. Hát fizessen érte, és kapja meg. Ha nem lettek volna ilyen kapzsiak és ostobák az őrzőink, megőrülök a négy fal közé zártan. De így, a lelkem a könyvek rejtett világába repülhetett át, s ha testem láncban volt is, a szellemem szabad lett és megizmosult.

FRÁTER (nevet, ugratásnak szánva): Nekem vajon hoztak volna be a cellámba zongorát, ha kérek, ha megfizetem?

KAZINCZY (azért eltöpreng a válaszon): József király, akit kalaposnak neveztek sokan, összetörette a tárogatókat, az egész országban. Hogy híre se maradjon. Kuruc hangszer, magyar hangszer, - ezt mondta róla. Félt a király a tárogatótól. Hát mit gondolsz, ha valamelyik rab tárogatót kezdett volna fújni a kufsteini falak közt? Ha a hang – az a hang! – áthatol a falakon, legördül a sziklavárból, mint a könnycsepp, a német városba, mit gondolsz, nótaszerző, mi lett volna abból?! Talán semmi, talán készültség a patrujnál, talán többen verték volna széjjel a fejüket a börtönfalon az emlékezés miatt. Nagy kerítő ám a muzsikaszó, a tárogató, a zongora, de még akár egy hitvány nádsíp is. Plutarchos megmarad a cellán belül, csak egy lélekbe csöpögtet édes mérget, a deákul tudó fogolyéba, a fegyelmezett tanfelügyelőjébe, akitől úgysem kell félni. (Legyint, nézegeti Fráter zongoráját, az ujját óvatosan végighúzza rajta.) Hm, ördöngös instrumentum, messze esett ez a mi csembalónktól!

FRÁTER: Ha akarod, eljátszom neked a kedvenc nótádat. Talán még szebben is, mint a semlyéni prímás. Van-e kedvenc nótád, Ferenc, szeretted-é a táncot, a dalolást, magad kedvére vagy társak között? (Leüt két hangot.)

KAZINCZY: Amikor 2387 fogsági nap után szabadulék Munkácsról – amelyet egykor Zrínyi Ilona oly hősileg védett, s a melyet én, a hitvány utód, oly nyomorultul szenvedtem végig, - hátrahagytam könyveim nagy részét. Hogy aki én utánam lészen lakója a cellának, fordulhasson az Úristen mellett a földi istenekhez is, a szellem mindenhatóihoz. Ha megkönnyebbíthetem egy ismeretlen fogoly-utód napjait, ha testi szenvedéseit lelki vigaszra cserélhetem, nem volt hiábavaló a könyvek meggyűjtése.

FRÁTER (némi zavarral): Ti, voltak, tudtok mindenről. Tudsz arról is, hát, hogy én veled…, hogy én téged szívesen látnálak (a festményre mutat) így vászonban, vagy inkább kőben, esetleg vasban. (Kazinczy felkapja a fejét.) Mit is beszélek! Bronzban, szoboralakban.

KAZINCZY (legyint, de mintha jól esnék neki): Vasban, bronzban? Még ha fóliákba kötve. Vagy inkább… ha szavainkat használjátok! Miért a vászon, miért a bronz?

FRÁTER: Talán Érsemlyén az oka, ahol mindketten megláttuk a napvilágot. Két kastély van ebben a biharországi szegletben, a Kazinczy-kúria meg a Frátereké. Ha jól megvallatom a matrikulákat, még bizony rokon szál is fűz össze minket, de Isten a tudója, miért dobott mindkettőnket ugyanerre a talpalatnyi földre, hogy innen induljunk élethosszú útra. A tiéd volt a nehezebb, emberi tudás és férfibátorság egyaránt kellett hozzá. Az enyém, az én utam, egy eltékozolt fél katonasors meg egy átnótázott, félig nappal – félig éjszakai mulatozás. Ki tudja, meddig még…?

KAZINCZY (inkább magának): Két évtizedig még nótázni fogsz, használd ki jól!

FRÁTER: Amikor a lámpák kialusznak, amikor a mámor elszáll, amikor a zongorák húrjain elcsöndesül a dallam, akkor, tudod, Ferenc, akkor bennem is iszonyú nagy lesz a némaság. Az üresség. És most hová? – kérdezi ilyenkor itt belül valami. Néhány léha akkord, nóták sora estéről-estére. Ájulásig csárdásozó asszonyok, részegségig mulatozó férfiak szövik dadogó, boros imába a nevemet. Ennyi? Ennyi elég? Amikor ebből a Semlyénből más is útra kelt, olyan útra, mint a te utad. Te miért olyan útra, én miért ilyenre?

KAZINCZY: Más a világunk, nótaszerző. Amikor én útnak eredtem a kor sötétjében, egy-egy magányos mécses világolt az országban erre meg arra. Azokat a lángokat tovább vinni, biztatni a mécses gyújtókat, hogy más is ír és olvas, formál szavakat és verssorokat, hogy más is akar nagy, országnyi világosságot, más is kíván olyan magyar nyelvet, amely mindent képes elkiáltani, elsírni, elbeszélni – értelmet sugározva. Igen, óriási volt a sötétség, öröm a mécses fénye és rengeteg a munka, amit el lehetett végezni. És kurázsi kellett a munkához, még akár Kufstein is járt érte, sőt a tollnál hegyesebb eszközt is kaphattál a nyakad közé! (Hallgat, némi zavarral.) Ma? Mindenütt napfény, izgága vonatok, emeletnyi városok, az ember, a nép, a nemzet rohan, hogy hová, ő tudja. Ez nem az a nép, nem az a nyelv, nincs boldogság a megszólalásban, nem kell bátorság a megfogalmazáshoz. Rohantok együtt, mit számít itt egy lánggyújtó tanfelügyelő, egy remeteségbe vonult verselőt ki tart számon? Nagy lett ez az ország, számos lett a nép. Amit mi rémülettel dédelgettünk, aminek reszketve ejtettük ki a nevét, mára a közbeszédnek része lett. Mi még a szent, mi a lelkesítő, mi a magasztos? Rohanhatsz Párizsig, paszírsejnre nem lesz szükséged, pört veszíthet úr a paraszt ellen, ez persze jó, ezért még akár mi is lelkesülhetünk. És mégis, nótaszerző Loránd, ki különb ma másoknál? Mert különbek nélkül meg nem élhet egy nemzet. A sok egyforma nem enged kiemelkedni senkit, aki messzebbre lát, és aki meglátja, jön-é a felhő a távolban, kel-e napsugár, hogy ránk ragyogjon.

FRÁTER: A nóta, Ferenc, amit ma zokognak új szavak helyett, amit a magyar nyelv gyöngyeként imádnak s magukra öltenek itt, Istennek e háta mögöttében, a város voltára oly büszke Váradon, a tízszeresére puffadt Pest-Budán – te így ismered még! – és mindenütt, ahol magyarok összecsendítik poharaikat. Mi lesz ebből a nagy változásból, Ferenc, mi lesz öt, tíz vagy húsz esztendő múlva?

KAZINCZY: Ne kérdezd, Loránd! Ne kérdezd, ne tudd! Mi se kérdeztük, mi se tudtuk, mire fog vezetni, amikor először meghallottuk azt a világot fölforgató dalt…

FRÁTER: Ezt? (A zongorához ül és játszani kezdi a Marseillaise-t.)

KAZINCZY (Lelkesen föl-alá járkál, majd keserűen a saját öklébe harap): Aztán… aztán, amikor 2387 nap után megszabadultam, Munkácsról - az út onnan regmeci otthonomig csak két óra volt kocsin, - anyám, a családi név és a családi birtok védelmezője, tudod-é, nótaszerző, mely szavakkal fogadott? Jobb lett volna, Ferenc – mondotta, - ha inkább elcsapja a hóhér a fejedet! Nem hoztál volna ekkora szégyent ránk! Énekelj nekem, Loránd, valamit!

 

 

Második rész

 

(A helyszín és az idő ugyanaz, mint az első részben volt. De a festőállványon ismét rajta van a fehér vászonterítő. Fráter a karosszékben ül, fejét a tenyerébe hajtja.)

MARCI (Izgatottan beszalad a kertből, megáll az ajtóban.): Nagyságos úr! Nagyságos úr!

FRÁTER: Ne ordíts! Mit akarsz?

MARCI: A Singervogel kisasszonka…

FRÁTER: Beszélj már, az apád rézsarkantyúját! Singvogel! Tanuld már meg végre, te fatuskó! Sing-vo-gel!

MARCI: Hászen tudom én, nagyságos úr, amit tudni kell… estére kelve!

FRÁTER: Mondd már, húzzon apád a kútgémre! Találkoztál a kisasszonnyal? Hát persze, hogy találkoztál! Mit mondott, mit szólt a virágokhoz meg a névjegyhez? Há?

MARCI (Zavarban): Ugye, azt szólta, hogy elutazott Párizsba. Megszökött a Mandeltascherl báróval. Elutazott, slusszpassz, schnellzug… estére kelve.

FRÁTER: Elszökött? A kis piszok! Párizsba, egyenest?! A Mandelstammal, azzal a görhessel? Azzal a…

MARCI: Man-del-ta-scherl, nagyságos úr!

FRÁTER: De tudod, de tudod, ostoba fatuskó! Felejtsd el, egy életre. A Singvogelt is, azt a kis…asszonykát, meg a görhes Mandelstammot is!

MARCI: Man-del…

FRÁTER: Csitt! Ki ne ejtsd még egyszer a nevét ebben a házban!

MARCI: Én nem! (Sietve el.)

FRÁTER: A kis cafat! Párizsba! Egyenesen Párizsba! Eddig Váradról csak én jártam Párizsba! (Büszkén üt a mellére.) Meg az Ady Bandi… Meg a Diósi Ödön, a keleti szőnyeges. Meg a Motl, a disznókereskedő. Most meg ez a… Ez nem fog visszajárni Váradra! Ez nem! (Mérgében fúj egyet, aztán legyint, majd ismét a karosszékbe veti magát.) Felejts el, Singvogel…! Elfelejtett. (Szavait ismét Kazinczyhoz intézi, bár Kazinczy maga nem látszik): Amikor anyád asszony rád förmedt, nyilván a rendőrspiont meg a komisszárt félte a háta mögött. A rászegezett mutatóujjakat érezte a hátában, meg az elkapott tekinteteket, amelyekkel neki is kétezer sok száz napon át meg kellett küzdenie. A státusfogoly szabadon maradt családja, Ferenc, majdnem olyan fogoly, mint maga a tömlöcbéli. Az egyiket a tehetetlenség porlasztja, a másikat a rá nehezülő gyanú rogyasztja. Te megőrizhetted a börtönben a büszkeségedet, vajon anyád asszony is megtehette-é ezt?

KAZINCZY (hangja mintha az arckép mögül jönne): Kapzsiságában a bátyám elszántotta földemet, elperelte vagyonom javát. A birtokomat én Széphalomnak neveztem, a csinos környezetnek örülve és a szép jövőt remélve benne, ő házamból juhaklot csinált, kertem fáit kivágatta, virágaim helyébe répát vetett. Őrizkedjél, Loránd, a családtól!

FRÁTER (félszegen nevetve): Roppant fontos üzenet, Ferenc, a jövőnek! (Bizonytalanul) Hangod mintha elakadt volna az indulattól…

KAZINCZY: Nézz rám, Loránd, dehogy az indulattól! Nézz rám…

FRÁTER (csak most veszi észre, hogy a terítő ismét takarja a képet. Az állványhoz lép, tétován levonja róla a leplet és a földre dobja. Az állványon Kazinczy idősebb kori képe áll, kihajtott ingben, fehér haja borzolt, arca beesett, ráncai mélyebbek.) Ferenc von Kazinczy, magyar státusfogoly, hová lettél?

KAZINCZY (megöregedve előlép az arckép mögül): Hömpölygetni kezdett az idő. Rám rohant, akár egy útszéli bandita, kése hegyével barázdát vésett arcomba, hajam helyére meg ezt a fehér kócot lökte. Hagyja sokáig az ifjút ficánkolni, aztán egyszerre neked támad. Te ezt még nem tudod, Loránd.

FRÁTER (domborodó hasát simogatva): Sőt, az én termetemhez éppen hozzáadott! (Gondolkodik.) Harmincöt, talán akkor jelez első ízben. Választhatsz: megaszal, vagy kerekre hizlal. (Nevetnek mindketten.)

KAZINCZY: A császári és királyi kincstár fogságom fejében 1068 aranyforintot és 4 krajcárt követelt rajtam. Mintha bizony magam akartam volna időmet ottan múlatni!

FRÁTER (a fejét csóválja): 1068 aranyforint, csinos summa! De az a 4 krajcár, az miből jött?

KAZINCZY: Volt ott rend és elszámolás minden fillérről. A kivégzettekkel a bakó napi költségét és a pallos fenőkövét is megfizettették.

FRÁTER: A rend, Ferenc, amelytől az állam fennmarad! (Keserűen nevetnek.) Pokolra veled, polgár, csak a rend maradjon!

KAZINCZY: Kifizetém. Házam széthányva, birtokom prédán, de fizetni kell. A számlát aztán újabb számla követte - a számlák már ilyenek!: - az újabb összeg 496 forint és 3 krajcár volt. De ezt már elő nem teremthettem! (Le-föl járkál a szobában.) A szépreményű, hajdani ifjú megvénült, negyvenkét esztendős lett, birtoklása semmi, családja acsarkodik és a tékozló fiú hamari végére számít. Barátai elfeledték. Sutba, Loránd, sutba ilyenkor az önérzettel! A legnagyobb magyar birtokoshoz fordultam, akiért egykor lelkesedtem, aki egykor lelkesedett értem. Festetics, a dunántúli nábob, ezer holdak ura és millió forintok gazdája. 500 forint támogatást kértem tőle, önérzetesen, hogy ne alamizsnának érezze kérésemet. Emlékeztetve régi könyveimre, ígérve újakat, úgy kértem azt az 500 forintot, amelyből 496-ot a kincstárba szántam azonmód. Festetics nem adott egy fillért sem, tudta már, „a börtönviselt, nyomorgó Kazinczyval nem tanácsos kapcsolatot teremteni”, meg tudta, maga is „rebellis” hírében áll az udvarnál. És hát, tudod, nótaszerző, a kifogás mindig bőven állt a magyar házaknál, szegénynél s még inkább a gazdagnál. Festetics, a millió holdak ura! Wesselényi ellenben, ő szólt mellettem legalább, bár ő meg oly szegény volt világéletében, akár csak magam! (Hallgatnak mindketten.) A büntetés, ezt nagyon tudják a hivatalos fők! Hogy dolgozhasson a gyávaság, a félelem…! De akinek nincs semmije, az mitől féljen?

FRÁTER: Attól, literátor uram, hogy nem is lesz semmije. Hogy a jelen után a jövő lehetőségét is eljátszatják vele. (Hallgatva nézik egymást.) Egy nótámat elsóhajtom a kedvedért, Franz von Kazinczy, ilyen néven ezt a nótát bizonyosan sose húzták volna el neked, se Kufsteinben, se Spielbergben. (A zongorához ül, játszani kezd, közben énekel) „Krasznahorka büszke vára, Ráborul az éj homálya, A toronyból késő este Tárogató sír fel messze, Rákóczinak dicső kora Nem tér vissza többé soha”.

KAZINCZY: Hja, megint csak a tárogató… És Rákóczi, nekünk száz éve volt, nektek már kettőszáz. Makacs ember a fejedelem, s az emléke még inkább! Mi, tudod, Loránd, előre, csak előre akartunk gondolkodni, iszonyú mennyiségű volt a behozni, az utolérni valónk. A sötétség, amibe fényt kellett deríteni. Ti már tudtok visszanézni, „régi kor árnya felé visszamerengni”, amiképp a mi Kölcseyn mondta. Mi alig bírtunk kiszakadni a múltból, amely a hátunkon ült és befogta a szemünket. Ti fölidézitek a múltat, az asztalához ültök, s még inkább: a magatok asztalához meghívjátok. Fordult a világ, s a fordulásnak még vége sincs talán.

FRÁTER (mintha kevesellné ezt a magyarázatot): Igen, jó nóta ez, szeretik. Jól meg lehet sírni mellette. (Csend.) Aztán meglett-e végül mégis az „ötszáz” meg a többi?

KAZINCZY (a foga közt fölnevet): Hajjaj, meglett bizony. Ahogy meglenni szoktak a dolgok! Hát, megnősültem! Azzal aztán sok apró dolog megoldódik. Én a principálisom leányát vevém feleségnek. Számos gyermekünknek ő lett anyja. Pedig negyvenhat éves valék az esküvőkor.

FRÁTER (tétovázva): Úgy mondják – még bölcs könyvek is beszélik, - kevés az önálló, magad faragta vers ezekből az évekből. Mintha az évek száma akkor nagyon munkált volna benned.

KAZINCZY: Ne fogd rá az éveimre, meg a Török Sophie éveire se! Én mindig is kevés originálisat írtam életemben. Olyan nyelven, amilyen a magyar nyelvezet vala nyolcvan-száz év előtt, ez is csoda volt. Göcsörtös volt a nyelv és botladozott, hiányoztak fogalmakra magyar szavak, hosszadalmasak és suták voltak, idegenből magyarítvák, hosszúból rövidítvék. Magunk ujjából szoptunk szavakat, miközben sok más szót el kellett taposnunk, mint idétlent. (Magyarázza Fráternak.) Amit szerencsésebb népek kitaláltak s már alkalmaznak régtől, mi ne találjuk ki magunk gyarló eszközeivel, vegyük át inkább bátran tőlük, könyvet, drámát, bölcs filozófus gondolatot. Ha majd közhasználatba kerül, magunk akkor próbálkozzunk saját eszközeinkből teremteni hiteles magyar könyvet, magyar szót, tudományt. Nyelvtant, helyesírást.

FRÁTER (nevetve, némi büszkeséggel): Hát az a… az a „Tűzbe felét!, azt én is mondogattam a nótaszerző társaknak.

KAZINCZY (nevet): Csakugyan?

FRÁTER: De mondom is mindig, hogy azt te írtad így le! Téged, Ferenc, téged – megbocsáss! – ma már megkövezhetnek!

KAZINCZY (legyint): Megtették akkor is! (A párbeszédes verset eljátsszák.) „Tűzbe felét!

FRÁTER (A zongoráról egy kottát a földre dob): Vetem!

KAZINCZY: Újra felét!

FRÁTER (újabb kotta): Ím!

KAZINCZY: Harmadikát még!

FRÁTER (a harmadik kotta is repül): Lángol az is!

KAZINCZY: Jer most. Vár az olimpusi kar!” (Nevetnek, már szinte összeölelkeznek, aztán zavartan kijózanodnak.) Nos, persze, hát, döftek és karcoltak a Tövisek és virágok. Én a versekkel őket, ők engem vissza a pamfletjeikkel. A legfájóbb döfés volt Debrecen. Nem ismertek azok senkit! Elismerni meg még kevésbé. Ha nem debreceni, akkor nem ember, ha meg debreceni, akkor gyanús renegát, firkonc. Amilyen a Csokonai volt. Ha megbíráltam, miért teszem az ő fiukkal?! Ha dicsértem, ne hízelegjek ennek a pöffeszkedőnek! Tudod-e, mi lett a dologból?

FRÁTER (nem tudja): Hát, Debrecenből akármi is lehet.

KAZINCZY: Árkádia-pör lett. Szamarakat kevertek az ügybe!

FRÁTER (nem érti igazán): Ugyan?

KAZINCZY: Csokonai sírja fölé méltó mondást kerestem. „Árkádiában éltem én is…” ezt akartam a kövére vésetni. Hogy ott élt – ezt mutatta volna az írás, - ahol a legnagyobb költői a régieknek, költők hazájában, Árkádiában.

FRÁTER (még mindig nem érti): És hogyan jöttek ide a szamarak?

KAZINCZY: Nem ők leltek az idézetre, nem debreceni ember fogalmazott emléksort az ő Csokonaijukra. Akit ugyan életében kiseprűztek a városból, de holtában már nagyra tartották. Hogy mi Árkádia, arról ugyan fogalmuk se volt. Valami ó-debreceni könyvből pedig azt olvasták ki: Árkádia, a legelők itt kiválóak, legfőbbképen szamarak részére”. Hát gondolhatod!

FRÁTER: Szegény Árkádia!

KAZINCZY: Szegény Csokonai! (Bosszúsan fölnevet.) Nem került fölé a fölirat.

FRÁTER: Azért – beszélik azt is, a régiek – te kemény kritikusa voltál ám Vitéz Mihálynak is, Kölcseynek is, de még Berzsenyinek is.

KAZINCZY: A műnek, Loránd, a műnek. Ami túlél minket. Ez a mi reményünk. Mi más éltetne a nyomorúságban, a kufsteines világban, a szétrombolt Széphalmon, a szamárlegelős Árkádiában?! A művet néztem én mindig. Ha silány volt, kegyetlenül beletapostam. Némelykor bizony az írója lelkébe is. Azt gondolod, Kisfaludy-Himfy nem haraguvék meg rám, hogy műveinek sokját tűzre kívántam? Csokonainak A reményhez írottját a magyar költészet remeklésének gondolom ma is, csikósnótáit meg részegeskedésre ingerlő zöngéseit idétlennek éreztem. Aki úgy ösmerte a dal tónusát, mint ő, ne duhajságra csalogassa az olvasókat. Kölcsey nemes lélek vala, mellém állott a debreceniség ellenében: „Minek a cincogót figyelmeztetni, hogy ő nem Mozart!” – így vélekedék róluk. Berzsenyi, haj, Berzsenyi, nagyon tudta a versnek a lelkét, meg a verset beszélőkét. Csak neki magának ne lett volna akkora lelke! Belefúlt ő abba a nagy somogyországi sötétségbe. Kevés nagyunk volt, ő egyikük. S hányat elhallgattatott a közöny. Kivel szólhatott volna, és miről? Magának, a méhesben, a fullasztó csendben, a hallgatásnál rosszabb, bambaságot szólók között? (Legyint, le-föl jár a szobában.) Ezért írtam én levelet, ezret is talán. Többet, Loránd, többet! Mindenkinek, mindenről. Nádortól főispánig, esperestől jámbor barátig és tanfelügyelőtől professzorig az univerzitáson. Hogy elrepüljön a szó, el a vélemény. Elrepüljön és célba érjen. A szónak röpülnie kell. Nem jól mondák a régiek: Verba volant, scripta manent. A verbum, amely célba röppen, s a scriptum marad a sutban, egerek étkeül. Ezernél több levelemben nemcsak versekről írtam én, nemcsak jámbust és görög mértéket bíráltam szigorúan, de elbeszéltem, amit magam láttam a világban, amit olvastam egyetlen példányban nekem meglévő könyveimből. Címeket és eszméket küldözgettem méltó társaknak. Hogy szóljon más is, hogy szóljon mindenki. Hogy korrespondeáljon minden magyar írástudó. Küldözze versét, a gyengét és a remeket, hogy ossza meg örömét a hozzá hasonlóval. Hogy számoljon be utazásairól Bécsbe, Pest-Budára, Kassára és Marosvásárhelyre. Hiszen nevét alig ösmertük hazánk városainak, a benne lakó írástudóknak s a benne vergődő visszhangnélkülieknek.

FRÁTER (töprengve, mintha inkább magához szólna): Rigorózus tanfelügyelő, szervezkedő státusfogoly, kérlelhetetlen kritikus, szavaknak latra tevője, verset márványba csiszoló, ritka szavú poéta, fáradhatatlan utazó, levelek garmadájával minden világos házba bezörgető széphalmi mester…, ki vagy te valójában? Ki voltál magadnak, magad korának? És mi maradtál mindebből nekünk? Itt élsz-e köztünk ma is, kimondott szavainkban, leírt sorainkban, elsóhajtott nótáinkban? Vagy máshol kell téged keresni, belénk épült és már szétválaszthatatlan gondolatainkban, gesztusainkban, a viselkedés finomabb megnyilvánulásaiban, a választott szavak egybehangzásában? Mi az, hogy literátor, mi minden elvégzett munkából és vágyott szándékból tevődik össze a literátor?

KAZINCZY: Sokat kérdezel, Loránd, miközben sokra megfelelsz. A kétségeimet, a töprengéseimet egytől-egyig kimondod, vagy végigtöprenged magad is. (Elhallgat, mintha valami más jutna eszébe. Hirtelen haragra lobban, mintegy megifjodva érvel.) Hány ostoba szándék, még eszesektől is! Kölcsey fordít Iliászt, sort sor alá, de csak önkedvére csinálja. Jól, hogy az ember szíve fáj, miért nem többet, az egészet. Vályi Nagy, ez a derék ember, ám gyenge verselő, elkéri – csodálni – Kölcsey Iliász-sorait. Rajong érte, méltán, - és beleteszi a maga fordításába. Jobban, mondom ma is, ezt magyarra nem fordította költő. Hát miért berzenkedik annyira Kölcsey, amiért az ő sorai a Vályi hatosai közé kerültek? Magyar vers volt, kitűnő, méltó párja a görögnek. Nincs-é igazam, te, utókor?!

FRÁTER: Literátorom, ezt ma plágiumnak nevezik, s a bíró kemény bírságot szab ki az elkövetőre. Kölcseyé a hexameter, a szellemi termék, övé legyen a pénz is, a dicsőség! (Nyomatékkal.) És mellette szól a törvény! Én fára akasztanám a bőrét száradni, aki az én nótámat magáénak mondaná! Hagynám talán elorozni jussom?

KAZINCZY: Törvény és megperelés, szent ég, hát nem a költőé a dicsőség? És az olvasóé a gyönyörűség, bárki is írta?

FRÁTER: Szerzői jog, ma e vétségért lennél státusfogoly, literátor Kazinczy! Hogy megélhess verseid után, könyveid után, drámafordításaid után. Hogy valódi Széphalmot rakhass össze magadnak.

KAZINCZY (lemondóan): Így gondolod ezt, így gondoljátok ezt, óh, ti, utókor? Fiskálist hívtok a költők megszentelt berkeibe, hogy ő tegyen rendet közöttetek? Hogy pénzre váltsa a megköltött sort, a magyarrá tett szót?

FRÁTER: Hogy törvény védje a könyvet, a véleményt, a szabadság leírt és kimondott szavait.

KAZINCZY (töpreng): Ezért éltünk, ezért jártuk meg Kufsteint?

FRÁTER: Ezért is. Hogy írhass, hogy magyarul írhass! Hogy tiéd legyen leírt szavad, ahogy tiéd házad és birtokod, tiéd fiad, kutyád és kardod. Meg a könyvtárad… Nem kevés ez, Ferenc, sőt, több talán, mint amit ti elképzelni tudtok.

KAZINCZY (némi gúnnyal): Sőt több talán… Nektek mintha más se kellene, mint a sok enyém-tied, az adom-veszem, a gyorsan befalt étel és ital, a bezsebelt forint, a sebtében összehordott dicsőség, ki bánja, ha holnapra homok se marad belőle. Akartok-e ti még valamit? Van-e még megoldatlan és megfejtetlen, ami hiányzik nektek, ami sarkall, ami furdal téged? (Enyhít a mondaton.) Titeket, utókort?

FRÁTER: Nem kell levelet írnod, ezret, a távirat és a posta széthordja naponta soraidat, az újságot asztalodra teszi a levélhordó, benne a hírekkel: ki, miről, mit írt. Mi híre van a világnak? Ki vásárol arcképet egy hajdan volt érsemlyéni töprengőről, ki készül szobrászt fölfogadni, hogy ércbe öntse azt a hajdani nyughatatlan főt. Itt olvashatod. (A Budapesti Hírlapot Kazinczy kezébe adja.) Lásd magad szemével, biccents rá magad fejével, hogy tudjam, jól gondoltam-e, amit gondoltam.

KAZINCZY (zavartan olvassa az újságot): „Ki volt Kazinczy?”, „Pikáns és szomorú nyári hír…”, „Tudják-e, ki volt Magyarországnak Kazinczy?”  Harminc arckép készült rólam életemben, Bécsben, Pesten, nevesektől és ismeretlenektől. Hajh, harmincöt meg ötven éves voltam akkor. Most meg száznegyven (nevet) és mégis, mintha ez esnék legjobban. Ezt nem én fizetem, ezt most mintha én magam kapnám fizetségként. (Zavartan nevet.)

FRÁTER (hirtelen ötlet vezeti): Adjuk csak meg a módját, Ferenc! (A szolgálólányért kiált) Fruzsina! (Kazinczyhoz.) Egy szép paraszti lányka. Ez nem fog tőlem Párizsba szökni!

FRUZSINA (megjelenik az ajtóban): Nagyságos úr!

FRÁTER: Mehetsz a szobrászért, hívhatod, a munka itt vár rá, ahogy megbeszéltük! Siess!

FRUZSINA: Igenis, nagyságos úr! (El.)

KAZINCZY: Széphalom szép volt, de pénzt, azt nem hozott. Asszonyommal többet beszélgeténk poézisről, mint a bevételekről. Pénz után kellett néznem, haj, a sors szégyene engem is elért. Újhelyen, a megyeházán – hiszen tudod, hogy van ez! – garmadában állott a földolgozatlan meg a szétszóródott oklevél, szerződés, de még a nemesi kutyabőrök is. Ki teheti rendbe, - sóhajtoztak megyei uraimék. Majd a Kazinczy! – inkább vásott gúny volt a mondásban, mintsem eszmeszikra. Én vállalkoztam, hogy rendbe tétessék Augiásnak e zempléni istállója. Naponta jártam be Széphalomról Újhelybe, alig öt kilométer, mi az egy hetvenedik évében botorkálónak. Este, hazafelé pedig már a tizediket tapostam. Fizettek érte, nyomorult pénzt, de hát melyik pénz nem nyomorult, amelyért meg kell a szellem fiának alázkodnia. A porrágásba beleunván, időnként meghallgattam a megyegyűlés bölcselkedő főit. Egyik napon egy lelkes ifjú lépett a szószékre, de mintha Isten házában emelte volna föl a fejét. A nevét is megjegyeztem… Felkele Kossuth Lajos, s oly tűzzel, mintha kezében volna a zendítés szövétneke, oly tűzzel, mint egy dühre gyulladt Catilina, képzelhetetlen vakmerőséggel tartá beszédit…  (Megáll az emlékezésben, majd a jobboldali fali képhez lép. Felnéz Kossuthra.) Ő volt, igen, ő.

SZOBRÁSZ (besiet és széles mozdulattal lép Fráterhez): Alásszolgája, nagyságos kapitány úr. Hát, csak sikerült megszerezni a képeket? (Bizalmaskodva Fráter vállára vereget.) Nos, hová rejtette őket?

FRÁTER: Nos, barátom, azt hiszem, remek választékban lesz része! (Fontoskodva leemeli a vászontakarót, az állványon marad az ifjúkori arckép, az időskorit pedig a zongora mellé állítja.) Mindkét életkor, ilyen is volt, meg ilyen is (A két képre mutat.) A kettőből szerkesszen egyet, amelyiken mindkét kor rajta van. Ennek a szépséges hite vonz, ennek meg a töprengő bölcsessége.

SZOBRÁSZ: Elég a hitből, elég a bölcsességből, kapitány úr! Csak bízza rám. Elvégre én vagyok az utókora ennek a Kazinczynak! (Nevet, nagyot.) Legföljebb még maga! De más aztán nem!

KAZINCZY (Fráterhez, némi sértett büszkeséggel): Hát én? Rám nem lesz szükség?

SZOBRÁSZ (Fráterhez): Én hozzá is kezdenék, legalább néhány vázlatot csinálok. De…(Bizalmasan súgva.) Ki ez a kotnyeles úr? Csak nem valami szakértő? Isten őrizz tőlük. Távolítsa el udvariasan, de határozottan, nagyságos uram. Vagy, tudja mit?! Zongorázzon neki, amíg én dolgozom. Maga úgyis ahhoz ért a legjobban.

KAZINCZY (felismeri és érti a helyzetet): Hallgatni fogok, mint egy százötven éves literátor. Aki már elmondott mindent, amit tudott. Önök következnek, uraim! (Színpadiasan egy kicsit meghajol. A háttérbe húzódik.)

FRÁTER (a zongorához ül, aztán széttárja két kezét): Hát én most már minek zenéljek?

 

Vége

 

Megjelent: Polisz 2009 Ősz. 126. megjelenés. 98-109. oldal

 

 

Magyar Irodalmi Lap   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap