Úton... - Halgass a szívedre!

Papp Lajos, sze, 04/17/2013 - 00:06

 

 

 

Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elköteleződött embereket kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen Pilinszky Jánossal valljuk: „vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk”.

Júniusi lapszámunk súlypontjához kapcsolódva az emberi testet jól ismerő beszélgetőtársat kerestünk. És találtunk. Papp Lajos nyugdíjas szívsebész professzorral erdélyi útjának tordai állomásán találkoztunk. Beszélgetésünkben a testtől, s annak talán legtitokzatosabb szervétől, a szívtől indítottunk, majd annál jóval „tovább” jutottunk.

Ozsváth Judit: Professzor úr, ön sokat tud a biológiai szívről. Kérem, vezesse hozzá közelebb olvasóinkat is!

Papp Lajos: Az 1800-as évek végéig az orvostudomány azt állította a szívről, hogy nem szabad hozzányúlni, mert már az érintése is halált okoz. Semmiféle szívbajt nem gyógyítottak az orvosok sebészileg.
1896-ban egy Loudwig Rehn nevű orvos törte meg ezt a dogmát, aki megoperált egy szíven szúrt fiatalembert. Ráadásul nem is azonnal, hanem – mivel az orvos éppen nem volt a városban – több mint 15 órával a sebesülés után, amikor már a halál jelei is mutatkoztak a beteg arcán. El lehet képzelni, milyen kétségek között gyötrődött ez az ember.
A tudomány azt mondta, hogy nem lehet hozzányúlni a szívhez, ő pedig ennyit tudott: ha nem nyúl hozzá, biztos, hogy meghal, ha hozzányúl, valószínű, hogy meghal.
Aztán döntött. Operált, a fiú pedig életben maradt.

A következő évben már több mint kétszáz szívműtétet végeztek, és azóta már hol tart ez a szám?!...
Jürgen Thorwald, a nagy sebészeti beavatkozások krónikása, könyvének utolsó fejezetében a szívvel kapcsolatos műtétekről ír, ilyen címmel: A szentek szentje.

Valóban, szívünk, mint a templomban az oltár, a legvédettebb helyen van a mellkasban, a „bejáratoktól” távol.
Minden műtét alkalmával szent félelemmel közelítettem ehhez a csodához: bordáink ugyanúgy néznek ki, mint a templomhajó, és a szegycsont és a gerincoszlop között rugalmasan ott a szív.
Ha a szív sérülékeny lenne, akkor a legtöbb balesetben meghalnának az emberek. Ezzel szemben száz balesetre sem jut egy szívsérülés.

De a szívünk vajon csak a keringésünk központja, vagy valami ennél több?
Hérakleitosz, az ókori görög filozófus például azt mondta, hogy a magyarok nem kőbe vésik a törvényeiket, hanem a szívükben hordják azokat.
A szív tehát képes törvényt is „tárolni”.
A liturgikus képábrázolások a lelket nem az agyba vagy máshová, hanem a szívbe helyezik. Hérakleitosz sokat idézett mondata is arra utal, hogy a magyarok szeretetteljes társadalmat építettek, és a szívük szerint ítélkeztek.

A magyar mondások között ott van az is, hogy „Hallgass a szívedre!” A Teremtő ugyanis azon keresztül küld nekünk üzenetet, és kevésbé az értelmünkön és a testünkön keresztül.
Az anatómiánál maradva: a szívnek egy év alatt 40 milliószor kell összehúzódnia. Tíz év alatt tehát négyszázmilliószor, s egy emberélet alatt sokszor négyszázmilliószor.
Egy élet során 250–300 millió liter vért pumpál, anélkül, hogy pillanatra is megpihenne.
Ha az agyunk elfárad, akkor elalszunk, ha izmaink elfáradnak, megpihenünk. Ha gyomrunkat túlterheltük, pár napig nem eszünk és kipiheni magát.

És a szív mikor piheni ki magát?
A fogantatás 12–15. napjától, amikor még nem is látható a magzat az anyaméhben, a szívcső már elkezd pulzálni, és dobog életünk utolsó pillanatáig.
Hányszor gyötrődtem én is, mikor műtét közben a kezemben tartottam a szívet! Simogattam, becézgettem, mint a fészekből kiesett kismadarat szoktuk télen.
Hányszor mondtam: „Ó, Uram, csak induljon el!”

O. J.: Elbeszélése alapján valószínűsítem, hogy minden szívműtét mély lenyomatot hagyott a lelkén. Ha teheti, kérem, említsen meg egy-két ilyen élményt!

P. L.: Egyik könyvemben leírom egy dunaújvárosi asszony esetét, aki hat napig volt kómában. Kezei le voltak fogva, szemén kis nedves gézlabdacsok voltak. A neurológus megállapította, hogy soha többé nem fog visszatérni az eszmélete, mert nem agykérgi, hanem agytörzsi károsodása van.

Én minden nap, amikor tehettem, odamentem, és súgtam a fülébe. Azért nem mondtam hangosan, mert az orvostársak és a nővérek így is bolondnak néztek a tettemért.
Kedves olvasók, ha valakinek ilyen állapotba kerül a hozzátartozója és azt mondanák neki az orvosok, hogy nem lehet vele kommunikálni, ne higgyenek nekik!
Nekem bizonyítékom van arra, hogy a beteg ilyen állapotban is megérti azt, amit mondunk.
Ez a hölgy, akinek semmiféle reflextevékenysége nem volt, utólag percre pontosan elmondta, hogy mikor mit mondtam neki. Azt kezdtem hinni, hogy valaki csal, vagy ő, vagy a nővérek. Sokat gondolkoztam, lefogott szemmel, mozdulatlanul hogyan láthatta az órát? Aztán rájöttem, hogy sehogyan, hiszen az óra az intenzív osztály másik kórtermében volt.

A nő ezt is mondta: „Én magamat is láttam.” És megmondta, hogy az intenzív osztálynak melyik sarkából. Odamentem, nem láttam semmit, majd behoztam a kettes létrát, felmásztam rá körülbelül abba a magasságba, ahová a beteg mutatott, és meggyőződtem róla, hogy igen, onnan lehetett látni az órát.

Semmit sem tudunk arról, hogy ilyenkor mi történik…
A másik történetem 1975-ből való.
Fiatal orvosként a Pécsi Orvostudományi Egyetem belgyógyászati intenzív osztályán teljesítettem szolgálatot. Délutánra és éjszakára egyedül maradtam a betegekkel, és nekem kellett életről és halálról dönteni.
Mit tudtam akkor? Mit tudok ma?
Ma szinte semmit, és akkor ennek a töredékét. Az egyik, infarktusos betegre különösen felhívta a figyelmemet a vezető orvos: azelőtt éjszaka kétszer is meghalt, egy óra, majd fél kettő körül. Aztán újraélesztették.
Úgy alakult, hogy éppen akkor került az osztályra betegként az egyetem leghíresebb professzora. Kórbonctanász professzor volt, aki egész életében a halottak kórboncolása alapján tanította a hallgatókat, de addig nem találkozott a halálból visszajött, újraélesztett emberrel.
Ő akkor is maradni kívánt az osztályon, amikor már – betegsége alapján – hazamehetett volna. Érdekelték a beteg újabb „meghalásai”. Azaz ember ugyanis tizennégyszer megismételte ezt a rossz szokását: hajnali 12 és 2 között minden nap meghalt.

Kamrafibrilláció kialakulása miatt ütögettük a mellkasát az újraélesztés során, ami a bőr megégetéséhez is vezetett.
Az idős professzor mindig jegyzetelte, mit mondott ez a beteg, miután visszajött az életbe. Amikor már nem ismétlődött a meghalás-történet, a professzor átadott nekem egy oldalnyi szöveget a beteg visszatéréskor ismételt gondolataival.
Elmondta, borzasztó volt, hogy a napok előrehaladtával egyre több bordáját törtük össze, egyre jobban összeégettük a bőrét, fájt minden tagja, bűz volt, s amikor elaludt volna, a lélegeztető gép pufogásától, a monitor csipogásától nem tudott.
Mindezekkel szemben amikor meghalt, minden gyönyörű lett.
Megszűnt a fájdalom, megszűntek a rossz szagok, finom illatokat érzett, gyönyörű színeket érzékelt, azaz boldogságot érzett.
Dühömben azt kérdeztem tőle: „Ne haragudjon, bácsi, maga tizennégyszer kapott lehetőséget a Jóistentől, hogy ott maradjon abban a szebb, jobb világban, akkor mi a fenének jött vissza?”

És akkor egész orvosi pályafutásom legfontosabb mondatát hallottam:
„Hát édes fiam, nem maradhattam, mert nincs aki megmetssze a rózsalugasomat.”
Tetszik érteni? Nem az unoka, a gyermek hozta vissza, hanem a feladat! És ez a lényeg. Amíg feladatunk van itt, a földön, addig mindegy, hány évesek vagyunk, mindegy, hogy milyen betegek vagyunk, azt végezni kell!
Majd ha a feladatunkat teljesítettük, akkor a Jóisten odaenged magához.
Több mint tíz évig metszette még a rózsalugast ez a bácsi…

O. J.: Olyan műtéteket is elvégzett, amelyekre más orvosok már nem vállalkoztak. Milyen erő lendítette az ilyen feladat elvállalása felé?

P. L.: Nem végeztem úgy műtétet, hogy a beteg ne hitt volna annak sikerében. Minden esetben megpróbáltam megtudakolni, hogy milyen viszonyban van a Teremtővel. Természetesen azt is megoperáltam, aki istentagadó volt. Igaz, sokszor kiderült, hogy ez nem istentagadás, hanem valamiféle korábbi sérelemnek, fájdalomnak a megélése.

Azt tapasztaltam, hogy szívműtét előtt az istentelenek is Istent keresik. Amikor ott vannak a halál mezsgyéjén, sőt tudják, hogy a fizikai testük meghal, hiszen leállítjuk a szívet, a keringést, lehűtjük a testet és reflextevékenység sem lesz, kezdenek Isten felé fordulni.

Azt is tudják, hogy ebből a halál-állapotból nem minden esetben jönnek vissza. Éppen ezért én nem erőszakosan, hanem szelíd szavakkal próbáltam minden műtét előtt álló beteget arra kérni, hogy ne csak bennem bízzon, hanem a Teremtőben is.
Tapasztalatom egyébként az, hogy az istenhívő emberek gyorsabban és kisebb fájdalommal gyógyultak, mint az istentelenek. Sokkal több segítséget kellett adni azoknak, akik küzdöttek maguk és Isten ellen. Ám ha a gyógyulási folyamatban egyszer befogadták Istent, akkor hirtelen minden megváltozott.

O. J.: Szívesen kérdezném még arról a katartikus állapotról, mert nyilván az volt, amikor a kezében tartotta a beteg megállított, majd újraindított szívét, de nehezen jönnek a szavak. Mintha más világba kellene átnyúlni értük…

P. L.: Ez így van, hiszen azaz állapot is a metafizika világába tartozik. A fizikai ismeretekhez szabott szavak szintjén nehéz róla beszélni, így kérdezni is nehéz. Azért vannak kapaszkodók.

Az én életem természettudományos környezetben zajlott, számos, a világon elsőként közreadott felfedezésem van. A természettudós által felállított, az akadémikus tudás szerint kimondott paradigmát vagy tézist lehet támadni, és lehet antitézist felállítani vele szemben.
A tézis és antitézis ütköztetése a szintézis, de ezen a módon soha nem született világra szóló felfedezés, mert az mindig túl van a metafizikai határon.
Ezért minden nagy tudós istenfélő. Talán arról is ismerszik meg. Mélységes alázat jellemzi:

„Semmit nem tudok, Uram, és köszönöm, hogy ezt a pici részt engedted látni nekem.”

Mostanában igen divatos szokás lett a plagizálás. Úgy érzem, én vagyok a legnagyobb plagizátor, mert én mindent Istentől kaptam, de nem jelöltem meg őt forrásként. Tőle kaptam az életemet, a tehetségemet és minden egyebet.

Tehát kinek kell megköszönni a gyógyulást? Nekem? Dehogy!
Eszköz voltam az Úr kezében.
Jó eszköz, ha jót tettem, rossz eszköz, ha kudarcot vallott velem.

O. J.: Közismert mondása: „Nem fogadom el a halált!” Irakba is elment, hogy ennek nyomatékot adjon…

P. L.: Orvosi ténykedésem legnagyobb ellentmondása a hippokráteszi eskümben rejlik.

E szerint a legfőbb elv a „nil nocere”, azaz hogy nem ártok az embernek.
A másik pedig a „salus aegroti suprema lex esto”, vagyis: a beteg üdve a legfőbb.

Márpedig ha a műtétem sikertelen és halállal jár, akkor én a legnagyobb bűnt követem el Isten ellen is. A „Ne ölj!” parancs mögött nincs zárójel. Nem írja sehol azt, hogy „kivéve a szívsebészt”. Még akkor sem, ha egyébként sok százezer emberen segít…

Ha én halált okozok, akkor tudatlan, felkészületlen és még sok minden más vagyok.A kutatásaimnak ez volt a legfőbb mozgató ereje, mert olyan ostoba voltam, hogy azt gondoltam, a szív titkaiból legalább annyit meg tudok fejteni, hogy minden felvállalt szívet meg tudok gyógyítani.
Ez volt a legnagyobb tévedésem az életben. Mégis, amikor abbahagytam a szívműtéteket, azt hittem, nem élem túl. Nekem a sebészet mindenem volt, a családom, a gyerekeim, a feleségem, a szüleim elé helyeztem. Talán nem értik félre: nekem szeretőm, szajhám volt, és amikor elvesztettem, azt hittem, belepusztulok.
Ma már négy éve nem okozom senki halálát, és legalább életemnek ebben az utolsó szakaszában – a teremtői kegyelem által – igazán tudom teljesíteni az orvosi hitvallásomat.

O. J.: Azt tartja, Isten kegyelméből azt a talentumot kapta, hogy a szívével láthat és érezhet. Milyen módon kamatoztatja ezt ma?

P. L.: Az ember esendő, tele van testi, lelki, szellemi fájdalommal, bajjal. Mivel nem mondható el sok minden, ezért a gyógyítónak beleérző, empatikus képességgel kell rendelkeznie.

A fizikai dolgokhoz van fizikai vizsgáló eljárás: Röntgen, CT, EKG, laboratórium, a szellemihez hozzáférek, ha kérdezem és meghallgatom a beteget, de a lelkit csak akkor tudom gyógyítani, ha átveszem, magam is érzem azt a bajt. Ez az empatikus képesség. Ezért kell szívvel látni, és nem csak a fizikai testet, hanem a lelket is gyógyítani.

Én ma is gyógyítani szeretnék. Minél több ember szívét és lelkét szeretném gyógyítani, simogatni. Van úgy, hogy előadás előtt, olykor sok száz kilométert utazva azt érzem, fáradt vagyok, és képtelen a beszédre. Aztán mégis lesz erőm, mert két helyről is kapok energiát: Istentől és az emberektől.

O. J.: Számtalanszor szembe szállt a „szívtelenekkel”. Az igazság mellett kiálló nagy felkiáltójel lett Magyarországon és annak határain túl is. Milyen módon „harcol”?

P. L.: Egyetlen egy fegyver van: még jobban kell szeretni.
Nincs olyan szívtelen ember, akibe a Jóisten ne oltotta volna bele a szeretetre való érzékenységet, a jóságot.
Ám ha valaki állandóan bántódik és Istentelen, és csak megy előre a zsákutcában, nagyon nehéz visszajönnie. Ezért végtelen türelem és végtelen szeretet kell hozzá.

„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” – rendelte Krisztus. Hogyan szeretheti embertársát az, aki magát nem szereti? Miért van ennyi öngyilkos? Ha szeretné magát, akkor nem ölné meg a szeretett személyt.

János evangélista kicsit megnehezíti nekünk ezt a feladatot, szerinte Krisztus így hagyta meg: „szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket”.
Tehát áldozatos szeretettel.
De addig még két lépcsőfok van. Az első az érosz, ami anyagi természetű. Igen, a szerelem anyagi természetű: biokémia, azért nem tudunk ellene tenni. A növény illatával csábítja a méhecskét, az állatok a szabadban kapják a speciális szaganyagot, rezgést küldenek a másik felé. Ugyanígy történik a férfi és a nő esetében is. A magyar nyelv gyönyörűen mondja: a szerelem vak. Miért? Mert nem mi irányítunk.
A fília, a barátság, magasabb foka a szeretetnek, ebben az ész és a lélek legyőzi a biokémiát. A szeretet legmagasabb és egyben legnehezebb foka az agapé. Ez a krisztusi szeretet, amit ingyen kegyelemnek is mondunk.
Bármi történjék is, nem várjuk meg, amíg bocsánatot kérnek, mi kegyelmet gyakorlunk. Mert ha nem tesszük meg, nem lesz vége a gyűlöletnek, a haragnak.

O. J.: A gyógyszergyárakat és a különböző, egészségre káros anyagokat gyártó és forgalmazó nagyipari egységeket is az előbb említett „szívtelenekhez” sorolnám…

P. L.: Ezek sátáni dolgok. Ellenük sem küzdök, csak azt hirdetem, hogy vissza kell térni a Teremtő kezei közé, a természethez.
Ma a gyógyszeripar a sátán szolgálatában van, hiszen nagyobb haszna van, mint a hadiiparnak. Ezért minden gyógyítónak szent kötelessége rámutatni a hibákra. Azt se mondjuk, hogy a modern orvostudományt el kell vetni. Szó sincs róla, hiszen csodálatos felfedezések és lehetőségek vannak.
A természetben viszont minden megvan, Isten mindenre adott gyógyszert.
A szakrális gyógyításban nincs anyagi ellenszolgáltatás. Abban a pillanatban, amikor ez történik, már sátánivá válik.

E helyen szeretnék néhány praktikus, jó tanácsot adni az étkezésünkkel kapcsolatosan. Magyarországon sokfelé hirdetik, hogy nem csak egyszerű, de „szívkímélő” margarin is van. Egy, a kezemben lévő képen is látható kísérlet során szívkímélő és sima margarint, valamint vajat helyeztek el egy tálcán, egy hangyaboly közelében.
A szívkímélő margarint összesen két hangya kereste meg, és ők bele is pusztultak a kóstolásba.
A másikat többen megkeresték, de szintén elpusztultak; a vajnál pedig esznek, és nagyon jól érzik magukat. Az ember sokkal többet bír ki, mint a hangya, erre bazíroznak azok, akik ezeket a gyilkos élelmiszereket (is) elénk teszik.

A főzőolajjal sem jobb a helyzet. Azt úgy állítják elő, hogy ledarálják az olajos magvakat, benzinnel kicsapatják, és lefejtik az olajat.
Mindössze száz éve használ ilyet az emberiség, előtte saját zsírjában sütve ette a marha-, a disznó-, a birka- és a kecskehúst.
Miért van mégis némi igazság abban, hogy a disznózsír veszélyes? Azért, mert azt a disznót, aminek a zsírját itt eszik, Nyugat-Európában szeméttel etetik.
Tudjuk, hogy a disznó másfél-kétéves korában lesz vágóérett, ezek a disznók pedig öt-hathónapos korukra másfél mázsásra megnőnek, mert növekedési hormonnal és egyéb mocsadékkal táplálják őket. Mindaz, amit megeszik az állat, belekerül a húsába, onnan pedig az emberi szervezetbe.

A kérdést tehát nem úgy kell feltenni, hogy lehet-e enni a disznóhúst meg a disznózsírt, hanem azt kell megkérdezni, hogy honnan származnak ezek a termékek.

Ugyanez a helyzet a vízzel is.
Sajnos Magyarországon a férfiak 20 százaléka steril. Amerikában egy olyan kisvárosban, ahol a fiúk, férfiak 70%-a steril lett, megállapították, hogy ezt az állapotot a víz idézi elő.

A hölgyek fogamzásgátló tablettája a vizelettel bekerült a szennyvíz-csatornába. Tisztították mindenféle módszerrel, de a hormonszennyezést nem tudták tisztítani, így a férfiak visszaitták azt a vizet, és „megoldódott” a probléma.
Örökre.

Isten törvényét nem lehet felrúgni!
Mikor térünk észhez?
A legnagyobb baj tehát az, hogy megszakítottuk a teremtő Istennel a kapcsolatot, az ég és a föld elvált egymástól. Ugyanígy egymással is megszakítják a kapcsolatot az emberek. Beülnek a televízió, a számítógép elé és nézik a virtuális világot. Eközben persze elkényelmesednek és a különböző műételektől el is híznak. Aztán meg jó sok pénzért mennek sportolni.
Mindezzel szemben én azt mondom, aki megteheti, naponta legalább egy órát dolgozzon a kiskertjében, és termesszen egészséges táplálékot magának.
Még élnek az öregek, akik ismerik ezt a tudást, vissza kell tanulni tőlük!

O. J.: Érdekes „összefüggést” lát aközött, hogy Magyarországon, ahol ideálisak az életfeltételek, a legtöbb a szív és érrendszeri, a daganatos és más súlyos betegségben szenvedő beteg. Miért olyan beteg a magyar?

P. L.: Életem utóbbi tíz-tizenöt évében a kutatásaim jelentős irányváltoztatással és energiával ebbe az irányba fordultak.
A magyar ember kétszeresen veszélyes helyzetben van. Ő a szeretet befogadására épülő szellemiséget képviseli a Kárpát-medencében, de az idők során hagyta, hogy gyilkos indulatok munkálják a lelkét, és ezzel elsősorban magának ártott. Tehát genetikusan és földi küldetése szerint sem a gyűlölet világához tartozik.
A magyar ember éppen magát gyilkolja, ha gyűlöl. Betegségeink oka, hogy nem tudjuk feldolgozni, hogy mi nem szeretünk. Ha mégis képesek vagyunk átlépni ezen a gráduson és a szeretet ingyen kegyelmét gyakorolni, akkor a betegségeink nagy része meggyógyul.
Nem gyógyszerrel, hanem úgy, hogy önmagunkat gyógyítjuk meg. Ne gyűlöljük a zsidót, a cigányt, a románt – senkit se gyűlöljünk! 

O. J.: Ön most Csíksomlyóra igyekszik, a Lélek ünnepére. Mit jelent önnek ez a hely?

P. L.: Ötéves koromtól nem hiszem, hanem tudom az Istent, így nem a megerősítés okán jövök.
A csíksomlyói pünkösd a Szentlélek kiáramlásának ünneplését és a magyarság szakrális megújulásának gyújtópontját jelenti. Nem a rádió vagy a televízió hirdette meg, hogy menni kell Csíksomlyóra, az emberek belső késztetésből mennek. Legtöbben csak néhány órát töltenek ott, vállalva azt is, hogy bőrig áznak. És ez a pár óra elég nekik egy évig…
Isten és a szeretet közös élménye nekem is Csíksomlyó.

 

Megjelent az erdélyi Keresztény Szó havilap Vakmerő szívek sorozatában,”Isten törvényét nem lehet felrúgni” címmel, a 2012. júniusi számban

 

 

 A közölt írás Papp Lajos: Úton című kötetének szerkesztés előtti szövege. A Kairosz Kiadó gondozásában 2012-ben megjelent 210 oldalas könyv a kiadónál szerezhető be (1134. Bp. Apály u. 2/b, www.kairosz.hu), ára 3200 Ft. 
MIL Szerkesztőség

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap