„Vadat űzni feljövének” 1/2

Jankovics Marcell, k, 09/26/2017 - 00:04

 

 

 

                                                             

 

 

 

 „Ménrót, az óriás, a nyelvek összezavarásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának neveztek, s ott feleségétől, Enethtől két fia született, ti. Hunor és Magyar, akiktől a hunok, vagyis magyarok származtak. […] Történt egy napon, hogy amint kimentek vadászni, a pusztaságban egy szarvasünő bukkant fel előttük, s amint űzőbe vették, az a maeotisi ingoványokba menekült előlük. Mivel itt teljesen eltűnt a szemük elől, sokáig keresték, de nem tudtak nyomára akadni. Miután az említett ingoványt bejárták, úgy találták, hogy alkalmas állattenyésztésre, majd visszatértek atyjukhoz, s megkapván beleegyezését, összes jószágaikkal a maeotisi ingoványok közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Maeotis vidéke a perzsiai hazával szomszédos, egy igen szűk gázlón kívül mindenünnen tenger övezi […]. A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket is vagyonostúl sebesen vágtatva elragadtak a maeotisi ingoványok közé. Történetesen az alánok fejedelmének, Dulának két leányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét Hunor, másikát Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak a hunok valamennyien.” Így ír Kézai Simon mester, Kun László királyunk krónikása a magyarok eredetéről (Györffy György fordításában); az Árpádok nagyobb dicsőségére az összes hunok közé a magyarokat is értvén.

A fennebb idézett szöveg, A csodaszarvas mondája, a mai átlagolvasó számára nem több közönséges vadásztörténetnél, amelynek véletlen  velejárója (a krónikás írja így), hogy hősei (őseink) feleséget rabolnak maguknak. Az alapos összehasonlító elemzés azonban a mondából számos történelmi megalapozottságú mitikus mozzanatot fejthet ki. Nézzük sorjában.

Ménrót azonos a bibliai Nimróddal (egy emberöltővel később Kálti Márk így is nevezi), akiben az Orion csillagképet tisztelhetjük (annak tartották már a sumerek, de egy Kézai által elérhető bizánci forrás is akként említi). A történet a bibliai Eviláthban Irán északi részén kezdődik. Ez arra látszik utalni, mintha élt volna annak a hagyománya, hogy a puszta népeinek kultúráját, köztük a magyarok őseiét is, a Turántól délre elterülő Irán műveltsége termékenyítette meg.

Eneth (Kálti Márknál Eneh>Ené) neve a szarvasünő tulajdonnévi változata. Meséinkből jól ismerjük, az őzzé változott mesebeli fiú nővére Eni, Enike névre hallgat. A tudomány ennek alapján derítette ki, hogy a monda (h)őseinket maga után csalogató szarvasünője nem más, mint a szülőanyjuk. A szarvasanyát számos ókori nép istennőként tisztelte, agancskoronát is ezért visel. Ennek megfelelően nemcsak az Eneh ~ ünő név, hanem az anya szarvas-volta is beszédes. Az egykor tiszteletben tartott állatok igazi neve tabu volt, nem volt szabad kiejteni, feledésbe is ment. Ez magyarázhatja, hogy a szarvas maradt fönn csupán, mely igazából az állat jelzője,  „eredeti” magyar nevét nem ismerjük. Egyes indoeurópai nyelvekben is ’szarvas' az állat neve (avesztai srva, francia cerf a gall carw-ból, ír cru stb.), bár „eredetileg” elennek hívhatták (l. szláv jeleni, örmény eln, görög elafosz, gall elain), ami fényt derít arra, hogy a mítoszok és mesék szarvassá, madárrá változó istennőit és tündéreit miért nevezik Helénének, Elainnek, Tündér Ilonának, Ilindának. (Ez utóbbi egy szibériai istennő neve!) A görög Helené, Elení magyar fülnek kedves utótagja magyarázza, miért kapta a magyar tündér a görög Ilona nevet. (L. még a ballada Görög Ilonáját.) A kelta eredetű Gwendolyn név fehér ünőt jelent, s a csodaszarvasok sokszor fehér szőrűek. Ménrót neve is arra emlékeztet, hogy a magyar monda ősváltozata a totemizmus szellemiségében született. (A régiek tudták, hogy az állatoktól származunk.)

Hunor és Magyar születésének ideje a vízözön utáni idő. Ha ezt „átszámítjuk” történeti időbe, az emberiség hajnala dereng ránk, amikor az ember a táplálékát még vadászattal, halászattal, gyűjtögetéssel szerezte.  A koronás szarvasünő tisztelete a jégkorszak végéig követhető a múltba, amikor az eurázsiai puszták lakójának legfőbb tápláléka a rénszarvas volt. A rén az egyetlen szarvasfaj, amelyiknek a tehene jellemzően agancsot visel. (Az ázsiai gímszarvas és vele rokon amerikai vapiti tehene ritkán szintén növeszt agancsot.) A rén volt az első növényevő állat, amelynek az ember pásztora lett. Kézai tudja, hogy a hunok nagyállattartó nomádok voltak. (Kisebb részben a magyarok is.)  

Maeotis, az Azovi tenger partvidéke, Irán és a pontusi sztyepp közé esik. Előbb a szkíták, a «Szarvas népe», majd a szarmaták, utánuk a hunok, később Árpád magyarjai  mind táboroztak errefelé. A krónikás fontosnak tartja megemlíteni, hogy  e területet csak egy szűk gázlón át lehet megközelíteni. A csodaszarvasmonda változataiban a gázló említése rendre teret kap. Gázlón  keresztül vezeti a szarvas üldözőit jövendőbeliükhöz és új hazába. (A mondai gázló is egyfajta Rubicon.)

Belár és Dula neve eleink más népekkel való termékeny kapcsolataira mutat. Tudósaink  Belár (Káltinál Bereka) fiaiban, feleségeikben és gyermekeikben a török nyelvű volgai bolgárokat látják. Dulát (Gyulát?) viszont Kézai alán fejedelemnek nevezi. Az indoeurópai alánok (akik közé a mi jászaink is tartoztak) éppúgy testvéreink voltak, mint a török bolgárok. A nyelvi kapcsolat példáit mellőzve csupán egy-egy közös emléket említenék a két néppel kapcsolatban. Rajtunk kívül Európában csak a bulgárok őrzik szarvasos eredetmondájukat. A Kaukázusban talált 9. századi alán szablyák formára éppen olyanok, amilyen a honfoglalóké volt, csak díszítésük különbözik.

A krónikás(ok) hunoknak nevezi(k) Magyar leszármazottait is. Ez ellentmond a név szerint is megkülönböztetett ősapának, mégis a hun származás tudata sok mai magyarnak a nemzeti büszkeség forrása. Egy sikeres magyar várospolitikus egyszer azt mondta nekem, hogy finnugrista létemre egészen derék embernek látszom. Majd fölszegett állal hozzátette: «Mi, ...iek (itt a város nevét említette) viszont hunok vagyunk.» Hun igen, hun nem — válaszoltam, hozzátéve, hogy nyelvész sem vagyok, nemhogy finnugrista. A legszerényebb, egyben legvalószínűbb magyarázat «hunságunkra» az, hogy Árpád népe Attila idejében a hun birodalom kötelékébe tartozott, továbbá, hogy a magyarokba hun néprészek olvadtak be az idők folyamán. Az sem zárható ki, hogy Árpád ereiben Attila vére buzgott.

Ha tehát a magyar nép eredete nem is egészen úgy esett, ahogy azt Kézai, majd az ő nyomán Kálti Márk lejegyezte, az elbeszélést teljes joggal tekintjük eredetmondánknak. Ám ezzel sajátos helyzet áll elő. A mondát ui. valamilyen formában magáénak vallotta az eurázsiai térség legtöbb hajdani népe, és a helyi változatok közti eltérések sem igen érintik a monda velejét. Ez pedig a következőképpen foglalható össze: napos, holdas, csillagos vagy más, égi eredetre valló jegyeket hordozó, szarvas-patás nőstényállat (vagy kivételesen ezek hímje) – két ikerfivért (ritkábban egy vagy több vadászt) maga után csalogat. A vadásztestvérek az ősibb változatokban maguk is állatalakot öltenek. Egyikük négylábú ragadozó, másikuk szárnyas ragadozó képében, olykor a kettő eggyé válva mesebeli griffként űzi a vadat, „aki” egy folyógázlón vagy tengerszoroson át eljövendő feleségeikhez vezeti őket. Nemegyszer ő maga lesz asszonyukká, vagy más módon segíti őket nép, nemzetség, új haza alapításához. A szkíta, hun, pártus, avar ábrázolások a totemisztikus ősmonda hű tolmácsolói.

A monda tehát a (művelt) hazai köztudatban úgy él, mintha kizárólagosan magyar tulajdon lenne, holott „csupán” egyike a töméntelen ismert változatnak, melyeket a honi kutatás nagyjai: Alföldi András, Berze Nagy János, Kerényi Károly adtak közre. Ez korántsem tesz szegényebbé minket. A monda épp azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert szinte az egész északi féltekén elterjedt. Ismerik a finnugor népek. A Kalevalában három változata is föllelhető. Ismerik a hinduk is, erről árulkodik a Rámájana egyik epizódja; hasonlóképpen a kínaiak, ezt a perzsa 1001 nap című mesegyűjtemény bizonyítja. Ismerték maguk a perzsák is, a Királyok könyve a hős Rusztem egyik kalandjaként örökíti meg. A monda tucatnyi változata megtalálható az ógörög mítoszkincsben. Ismerték a szkítákkal határos kelták is. Nem volt ismeretlen az amerikai földrészre költözött, ázsiai eredetű indiánok előtt sem. A középkori Európában a monda legendás változatokban élt tovább. Krónikáink, népmeséink, regösénekeink szintén több változatban őrzik.  Minket és közelebbi rokonainkat leszámítva azonban, a még élő örökösök  nem «néznek föl» mondájukra. Kézen fekvő, miért nem. Egyfelől az ő kulturális folytonosságukból adódóan megváltozott szarvasmondáik már régen nem az eredetükről szólnak. Másfelől bőven van mire fölnézniük, nekünk, a bulgároknak, a kis finnugor népeknek viszont nem sokat hagyott a Történelem. Abba kapaszkodunk, amink van. Két apró, de beszédes példa. Amikor egy komi (zürjén) kisvárosban, Kudimkárban tervezett Csodaszarvas-filmemről beszéltem, másnap lenn termett a fővárosból, Sziktivkárból a komi televízió, hogy interjút készítsen azzal a magyarral, aki az ő mondájukból készít filmet. Szondi György bulgaristának köszönhetően a mondát feldolgozó filmemet bemutathattam Szófiában,  szakmabeli közönség előtt. Érzékelhető volt a résztvevők fájdalma, hogy nekik ez a lehetőség nem adatott meg.

A változatok közti eltéréseknek különbségeknek természetes okai vannak. Érthető a nevek közti különbség, hogy az ujgur mondában Tartar és Mongol a vadásztestvérek neve, hogy a görög változat gázlója a Boszporusz. Nem szorul magyarázatra, hogy a helyi adottságok, a gazdasági-társadalmi viszonyok különbözősége is eltéréseket szül. A különböző korokból ránk maradt mondaváltozatokon lemérhető mindaz a jelentés-módosulás, aminek a civilizációs változások az okai. A totemisztikus ősváltozat ragadozó istenfiai négy lábon, sebes szárnyon egész jávorszarvas-családot űznek; a havas tajga lakója hótalpon vadászik; Hunor és Magyar viszont lóra kap; a nomád népek mondáinak egyikében-másikában a szarvas helyét szarvasmarha vagy juh foglalja el.      

Különös, de krónikáink a vadászokat maga után csalogató szarvas csodálatos voltáról egy szót sem ejtenek. Erre nézve a párhuzamokra kell hagyatkoznunk.  Hogy csak hazai példát említsek, a váci egyház alapítási legendájára és annak illusztrációjára (a Képes Krónikában), a dozmati regösénekre vagy éppen a Lehel kürtjén látható vadászjelenet szarvasára.

Az állatnak különleges a színe. A fehéret már említettem (Amateraszu japán napistennő földi «kamija» fehéren fehérpöttyös), de lehet rőt a szőre (Dzsingisz kán származásmondájában), arany (a bulgár mondában), kék, arany és borsópöttyös (Väinämöinen hátasa ilyen a Kalevalában).

Az utóbbi két leírás a szarvas égi hazájára utal. A kék és az arany az ég és a menny színe  (a középkori keresztény ikonográfiában is),  a borsópöttyök a csillagokat jelzik. A szarvast már a kőkorszaki ember is égi lénynek látta. Az olaszországi Valcamonicában lévő sziklarajz szarván napot hordó réntehenet ábrázol, szibériai sziklarajzokon a gyakran fát formázó agancsok sugárzó napokban végződnek. A tápiószentmártoni szkíta elektronszarvas öt gömböcskét visel az agancsán, négy kisebbet az ágak közt és egy keresztes (napjelképes) nagyobbat a homlokán.  A regösének szarvasa a Napot, Holdat és a csillagokat hordozza a testén. Ahogy ő maga mondja:

          „Homlokomon vagyon
           fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon
           árdeli szép hold, jobb vesémen vannak
           az égi csillagok.
           Haj, regö rejtem, regö rejtem!”

A csodaszarvasok nemcsak abban az értelemben égi lények, hogy Isten követei, mint a regösének vagy Szent Placidus és Szent Hubertus szarvasbikája, melyeknek a homlokán a Nap helyett Krisztus képmása virít, hanem ténylegesen is azok, csillagképekkel azonosíthatók. Ipolyi Arnold a Sarkcsillag szomszédságában kereste. József Attila a „csillagvilág mindenségé”-nek nevezte az agancsát. Dömötör Tekla a téli égbolt jelképének tartotta. László Gyula szerint a téli napforduló csillagképe volt. Magyar Adorján a Bak csillagképet látta benne. Erdődi József uráli csillagnevek alapján a Göncölszekérrel azonosította. Baktay Ervin magával a Nappal, amint az Ikrek felől a Bika irányába „átgázol” a Tejúton. Az én magyarázatom csak részben mond ellent a fenti állításoknak, egyrészt azért, mert nem egy szarvas, hanem egy egész rudli látható az égen. Másrészt az égi vezérállat az év különböző szakában más és más csillagképekben ölt égi testet a szerint, éppen mely csillagcsoportok láthatók az égen. A mi szarvasvadász-mondánk a számikéhoz (lappokéhoz) áll legközelebb, mely az alábbiak szerint íródott az égre:

A szarvast, a számik Vadrén csillagzatát a Cassiopeia, a Perseus és az Auriga csillagképek alkotják. A Cassiopeia feltűnő W alakja az agancslapát. A hortobágyi pásztorok a Cassiopeiát még a két háború között is a magyarok vezércsillagának nevezték. A Perseus alkotja az állat két mellső lábát, az Auriga pedig a hátsó részét. A csillagszarvas lábtartása a szkíta aranyszarvasokéval megegyezik. A csillagzat mellső lábai előtt kel a 7 csillagból álló Pleiades, amit a számik a leányborjaiként tartottak számon. Borjúcsapatnak, Leánygyűlésnek nevezték. Belár fiainak feleségeit és Dula leányait azonosíthatjuk velük. A szarvasűző vadásztestvéreket a számik is az Ikrek csillagképnek feleltetik meg. Síelőknek vagy Hótalpasoknak nevezik, akik mögött egy vadászeb is halad. Ez utóbbi az Ikrek mögött fölkelő Kis Kutya csillagkép. Nem ők az egyedüli vadászok. Az égi szarvast űzi az Orion is, aki a számi és finn szerzőknél Galla, illetve Apó névre hallgat. Az „Orion öve” néven ismert három csillagot Galla-fiak, illetve az Apó fiai néven szintén a hajtók közé sorolják. Tagja a vadásztársaságnak Favtna (Tiermesz). Őt a finn szerzők az Ökörhajcsár csillagképpel azonosítják. A csillagisten megfeszített és nyilakat lövöldöző íja a Vadrén csillagzat mögött keringő Nagy Medve csillagkép, mely az év egy másik időszakában viszont szarvassá válik. Az indiai csillagmonda hasonelvű: Orion egyszer vadász, másszor szarvas. A hét leánycsillagra így összesen hét csillagvadász jut. Az égi mondában a Tejút mentén folyik a vadászat. A Vadrén, az Orion és az Ikrek egyaránt a Tejút csillagképei. Ráadásul az égi szarvas épp ott keresztezi a Tejutat, ahol az a legkeskenyebb, vagyis azon a részén, amit gázlónak képzelhet az ember. A felsorolt csillagképek együtt télen láthatóak, és legszebben tényleg a téli napfordulókor, karácsonykor ragyognak, ami egyúttal a regölésnek is az ideje. Idekívánkozik, hogy a Hunor – Magyar testvérpárt már László Gyula is Nap – Hold ikreknek tekintette. Nem kimondva, de a mondáról készített diafilmjében annak ábrázolta őket. Ez magyarázza, miért láthatjuk a Nap és Hold jelét anyjuk testén. Ez nem mond ellent annak, hogy az Ikrek csillagkép is az „övék”. Mondhatnók, égi testük a Nap és Hold, csillaglelkük az Ikrek. Apollón és Artemisz mítosza hasonló kettősséget mutat. Nap- és holdistenek voltak, akik az Ikrek havában születtek.

Említettem már, hogy a csodaszarvasünő agancsos, ami a rénszarvasokra jellemző. A különböző ábrázolásokon gím-, jávor-, dámtehenek is láthatók, valamint szarvasra csak távolról emlékeztető mitológiai lények. Az ünők agancsa is különleges. A regösének Képes Krónikában is látható csodafiúszarvasáé a legkülönlegesebb:

        „Szarvam vagyon,
         ezer vagyon, szarvam hegyin vannak
         százezer sövények,
         gyulaszlag, gyulaszlag, holtatlan alusznak,
         Haj, regö rejtem, regö rejtem!”

 

Folytatjuk...

 

 

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap