„Vadat űzni feljövének” 2/2

Jankovics Marcell, sze, 09/27/2017 - 00:10

 

                                            

 

A váci egyház alapítási legendájában Géza király és László herceg a két testvérvadász.  A szentéletű, de szentté nem avatott Géza gyertyákat lát a szarvas agancsán, Szent László azonban a szarvast egyenesen isten angyalának látja, agancsát fényes szárnynak, annak ágait fényes tollaknak. Az iráni Lurisztánból ismerünk szárnyas, agancsos szarvasünőt formázó bronzzablát (Kr. e. 8–7. sz.), altáji szaka (szkíta) sírból (Kr. e. 5–3. sz.) madárfejekben végződő, szárnyas agancsú szarvasmaszkok kerültek elő, mellyel az elhunyt törzsfő vele eltemetett lovát szarvasnak álcázták. (A lótenyésztő szkíták korábban rénszarvason lovagoltak.)

Az agancsokon világító gyertyák illetve „sövények”, a regösének szarvasa által hordozott égi világítótestek, Géza és Szent László látomása világosan jelzik, hogy a csodaszarvas fényhordozó, maga is fényszimbólum. A szakirodalom a szarv ezer ágabogán magától meggyulladó és kialvó százezer „sövény”-t, a szövegváltozatokban szövétneket, misegyertyát, a hunyorgó állócsillagokkal azonosítja.

A szarv, agancskorona az újkőkortól fogva egyetemes fényjelkép. A Szentírásban Él bibliai megfelelője, Elóhim alighanem bikaszarvaival állítja meg a Napot. (Józs 10,13. Meséinkben is él e kép.) Mózes Isten látásától fényszarvakat kap, bikaszarvak jelképezikk a sémi uralkodók fejékén az égtől kapott hatalmat (Kiv 27, 2; 34, 29; Mik 4,13. Vö. héber keren, ’szarv’, ’kürt’, ’fénysugár’ – ez az, ami Mózes homlokán ragyogott; görög kerasz, ’szarv’, ’szarukürt’; latin cornu, ’szarv’, ’szarukürt’). A latin corona és a görög kranion>latin cranium (’koponyatető’) közös tőről ered. A fémkoronák rendszerint a Nap féméből, aranyból készültek, legáltalánosabb formájuk sugaras volt. A zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas lángkoronát visel.

Az agancs növényszimbolikája is a fény(jelentés) felé mutat. ’Agancs’ szavunknak 'ág' a (szó)töve. A szarvas elhullajtja az agancsát, miként a fa a száraz ágát, és ugyanúgy növeszt újat a helyére. A már említett lurisztáni bronzzabla szarvasünőjének fejdísze nem is emlékeztet agancsra, sokkal inkább rügyező faágakra. A Kalevala egyik csodaszarvasát az ördögök növényi alkotóelemekből rakják össze (XIII. ének 107–118.) A skandináv mitológia világfájának, az Yggdraszilnak a levelét az Eiktyrmir nevű rénszarvas eszi. Eiktyrmir jelentése 'tölgyfában végződő szarvú’. Egyes szibériai szarvasábrázolások túlméretezett agancsa életfajelképnek tekinthető, mivel fenyőre emlékeztet. Az életfák, világfák kitüntetett földi képviselője a fenyő. ’Fenyő’ és ’fény’ szavunk rokonsága nyilvánvaló; a ’luc’ név is a latin lux, ’fény’ szóból ered; a fenyő egyik angol neve, a fir, a fire, ’tűz’ szóval közös gyökerű. A szókapcsolatnak ésszerű oka van. A fenyő gyantás fája élénkebb lánggal ég, jobban világít, mint a többi fáé. Az Égigérő fa mesetípus két kaukázusi meséjében a hős nem fán, hanem egy óriás szarvas égbe nyúló agancsán kapaszkodik fel Istenhez, illetve a Nap kastélyához A szibériai sámánok a dobjukat hátas állatuknak nevezik. Szent fájukból faragják fa alkatrészeit, áldozati rénszarvas vagy ló bőrével borítják. Ket és szelkup sámándobok agancsdísze a világfát és az Állatövet jelképezi. Az idézett regösének-változat a százezer szövétneket sövénynek mondja, ami sikeresen kétértelműsíti az agancs jelképi szerepét. Dús ágbozótnak és ragyogó csillárnak láthatjuk egyszerre. A fa és a szarvas összetartozásának önmagában is van fényes, azaz csillagászati magyarázata. A világfa, amelynek virágai és gyümölcsei égitestek, törzse tejtől harmatos, maga a Tejút. A csillagokból kirakott égi szarvas ezt az égi fát, máskor tejfolyót keresztezi. Azok a régi ábrázolások, melyeken szarvas vagy más patás állat fát keresztez, az égi látványt illusztrálják. A szarvas, mely a fa előtt áll, eggyé válik a fával, a csillagkép, mely a Tejút halványabb csillagai közül kitűnik erősebb fényével, egylényegű a Tejúttal. Hagyományos felfogás szerint a szarvas a fa, a csillagszarvas a Tejút állatalakja. Ez más patás állatokra, így a lóra nézve is igaz. A védikus mitológia óriás fehér lova (Ásva), vagy Ódin 8 lábú hátasa szintén azonos a Tejúttal, vagyis a világfával. Yggdraszil azt jelenti: ’Ódin lova’. A rénszarvasról lóra átülő népek körében a szarvas tisztelete is átszállt a lóra, vagy legalább megoszlott a lóéval. Erre nálunk a Fehérlófia mese és a székelyek fehér lótól való származástudata a példa, meg a szólás, amit nagy hidegre mondott régen a magyar: „Lefagyott a ló szarva.”

A fa levelet, virágot, gyümölcsöt hoz. Ismerünk ilyen típusú fás szarvasábrázolásokat is. Gondolhatok a Münchhausen szarvasának homlokából kinőtt meggyfára, még inkább arra a tetoválásra, ami az altáji Pazyryk egyik sírjában mumifikálódott előkelő halott jobbkarján látható a szentpétervári Ermitázsban. (Kr. e. 5–3. sz.)  A rénszarvas testű, kampós csőrű csodaállat kőszáli kecskéére emlékeztető agancsának ágcsúcsain virágok nyílnak. A magyar nyelvben a ’virág’ a ’világ’ szinonimája. Az első fennmaradt magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom így szólítja Jézust: „Vylag uilaga viragnac uiraga”. A világ itt természetesen világosságot jelent. (L. „napvilág”, „mécsvilág”.) Krisztust, a „világ világosságát” még a barokk korban is ábrázolják virággyermekként. Az orosz is egy betű eltéréssel, félrehallhatóan nevezi nevén a két fogalmat: свет ’fény, világosság’, цвет ’virág’. Ősi párost alkot e kettő. Ó-egyiptomi felfogás szerint a napsugarak virágkvantumok formájában záporoznak ránk, és napistenük virággyermekként születik. Régi kínai mondás szerint a csillagok az ég virágai, a virágok földre szállt csillagok. A népdal a virág~világ kapcsolatot máig megőrizte: „Virágéknál ég a világ,…”. Népművészetünkben a frontálisan ábrázolt virág, ha nincs szára, égitestet jelképez.  Pazyrykban találták a már említett szarvasmaszkot, melyen az ágcsúcsok kakasfejekben végződnek. Ha a virág fényjelkép, a kakas, ez az ázsiai eredetű „tűzmadár” még inkább az. Kelettől Nyugatig sorolhatnánk példáit.

A csodaszarvas máig fontos jelkép. Egyesek szemében az útvesztőben bolyongó magyarság szimbóluma, mások a múltba révedés jelképét látják benne. Ismét mások, köztük költőink számára ma is az, ami volt: fény az alagút végén. Sokáig azonban a vadászattól sem vált el a képe. Erre példa a 19. század közepéig használatos agancs lőportartó, ez a hungarikum, mely gyakorlati funkciója mellett a naphordó (fiahordó) szarvas képzetének kései tanújele. Ez a készség az urak és a nép körében a lőpor feltalálása óta szolgált e célra, ám ennél jóval ősibb múltra tekint vissza, csak korábban mást tartottak benne. A népi lőportartók képviselik az emlékanyag ősibb rétegét. A hasán napkorongdíszt viselő, rendszerint kétágú lőportartók emberi alakra, „idolra” emlékeztetnek. A nemi szerv jelzése e hasonlóságot néha ki is emeli. E tárgyban ugyanaz a gondolat négyszer is érvényre jut. Először: a napos díszű készség tüzes lőport tartalmazott. Másodszor: agancstárgyról lévén szó, a napkorongdíszt képletesen szarvas hordozza. Harmadszor: a tárgy terhes nőalakot formáz. Negyedszer: ágai a napot szülő Tejút-ágakat is jelképezhetik. Ezek után nem csoda, ha az agancskészségen a világfa és a szarvas képmása is fölbukkan. Az egyik legkorábbi ismert darabot, mely egy sopronkőhidai avar sírból került elő, világfát őrző bikaszarvas maszkot viselő lovak díszítik.

 

Jankovics Marcell

Magyar irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap