Vajon ismerem magamat és téged?

Kő-Szabó Imre, sze, 04/29/2015 - 00:08

    Az ember élete során, nap, mint nap dönt, vagy dönteni kényszerül valamiről, valakiről. Aztán gyakran megkérdezzük önmagunktól, hogy az adott pillanatban helyesen döntöttünk, miért éppen így viselkedtünk? Ehhez, pedig megfelelő önismerettel kell rendelkeznünk, melyben ismerni kell önmagunk jellemének, erényének, hibájának teljes tárát. Kemény Zsigmond szerint: „az önismeret keserű, de hasznos.” Az emberismeret még összetettebb, mert az egy sajátos érzékeny és bő tapasztalaton alapuló – olyan ismeret – amelynél fogva valaki adott esetben, gyorsan és biztosan tud ítélni valakinek a természetéről, jelleméről, gondolkodás módjáról. Márai Sándor írta: „mennyivel könnyebb az emberiséget szeretni, mint egyetlen egy embert.”

*

„Az önismeret pszihológiáját dióhéjban így fogalmaznám meg: magadat csak akkor látod, ha a többieket nézed.” (Pálhegyi Ferenc)

*

    Mennyire ismerjük önmagunkat? Jogos kérdés és teszteljük is le mindjárt önmagunkat és elemezzük az eredményt. Két kérdés elegendő erre. 1. kérdés: Ön szép? Lehetséges válasz: a.) igen; b.) nem. 2. kérdés: Ön okos? Lehetséges válasz: a.) igen; b.) nem. A válaszok egyértelműen hordozzák a maximális megoldást is, hiszen mindenkiben van annyi önzés, önértékelés, hogy az „igen” válaszokat fogja megjelölni, melyek egy-egy pontot érnek. Most jön az értékelés a válaszok alapján. 2 pont = Ön szép és okos. 1 pont = Ön vagy szép, vagy okos. 0 pont = Ön nem szép és nem okos. Ez egyértelmű teszt az emberben meglévő egoizmusra, legyen az egészséges vagy éppen nem.

*

„Kétféle méltóság van. Az egyik: amit a világ ad az embernek. A másik: amit az ember ad saját magának.” (Müller Péter)

 

*

 

    Munkakörömből fakadóan úgy adódott, hogy a rendszerváltást követő években is utazni kényszerültem, vonaton. Az utazás során az ember, jobb híján nézelődik. Vasutas gyerek lévén, az tűnt fel nekem, hogy a személyvonatok csak-csak mennek, de nem látni tehervonatot. Sőt még a nagyobb, ilyen jellegű pályaudvarok, mint Kelenföld, Rákosrendező is üresek. Tehervagon nincs. Először csak úgy csodálkoztam, nem gondoltam semmire. Múlt év szeptemberében a következő újsághírt olvastam: „2000 vasúti tehervagont adtak el a vasúti főnökök hulladék áron a rendőrség szerint. Egy milliárd forintos kárt okozván.” Továbbgondolkodtam: ez üzleti fogás volt, vagy erényes cselekedet? Ezek a vasutasok mennyire ismerték önmagukat? Vagy talán jobban, a kialakult „helyzetet”?  Ugyanis mindig tudni kell a deffinició szerint: „a helyes döntéshez reális helyzetértékelés és megfelelő önismeret kell.”

*

„Aki vagyok, szomorúan köszönti azt, aki lehetnék.” (Friedrich Nietzsche)

*

    Napjainkban az autóknak nem csak százai, hanem ezrei futnak az ország útjain. Ha pontos akarok lenni, ma Magyarországon kb: három és félmillió. Közismert az is, hogy ezek az autók, vagy azok vezetői, nem mindig úgy közlekednek az utakon, ahogy azt a KRESZ részükre megszabta. A leggyakoribb vétség a gyorshajtás. Persze, mert a sebesség ördöge könnyen hatalmába keríti a vezetőt, és ilyenkor rálép a gázpedálra. A mutató, pedig csak győzze jelezni a számskálán, hogy éppen hány kilométeres sebességgel száguldunk.

    A száguldókat ellenőrizni kell, visszaterelni a helyes „mederbe”. A rendőrség ezért sebességi megfigyelő és rögzítő kamerákat szerelt fel. Most hallom a rádióban, hogy egyes helyeken, az erre a célra kihelyezett kamerák lencséit leragasztják. Ez most egy autós erény, vagy emberi hiba? Hogyan kapcsolódik ez az emberi jellemhez? Az autósok most önmagukat ismerik jobban, vagy ennél is jobb az emberismeretük?  Angliában jártam pár hónappal ezelőtt. Lányom vitt autóval több városba, de a táblára kifüggesztett sebesség számot, nem lépte túl. Mondta is, itt nem lehet, mert az utakat, mindenütt kamerák figyelik és a gyorshajtókat magas összegű birsággal, sújtják. Meg is mutatta azokat az oszlopokat, melyeken Angliában elhelyezték a kamerákat. Ezek olyan magasak voltak, hogy oda csak egy akrobata tudna felmászni, amely egyenlő lenne egy cirkuszi mutatvánnyal.

*

„Ha szeretnél birtokolni egy tulajdonságot, viselkedj úgy, mintha máris a tiéd lenne.” (William Janes)

*

    Emberismeret – társismeret. Ezt elemezve, fel kell tenni a kérdést: - Megismerhető-e a másik ember? A megismerés nagymértékben függ attól, mennyire akarjuk valóban megismerni a másikat, és attól is, hogy a másik mennyire engedi ezt a megismerést. Vegyünk egy példát a megismerésre, ismerkedésre, mégpedig olyan formában, hogy ugyan azt a történetet mondjuk el több nézőpont beiktatásával.

    1. változat:

    A lány a 4-es villamossal utazott a Moszkva tértől a Nyugatiig. A Combino ablak melletti ülésen ült és közömbös arccal nézelődött. A Margit hídnál kapta fel a fejét, érdeklődést mutatva a Duna feletti panoráma iránt. Jó érzékkel nyugtázta egyik oldalon a Parlamentet, a Lánchidat, a másikon pedig, milyen szürkébe burkolóztak a távoli Budai, Pilisi hegyek.

    A fiú a Pesti hídfő megállójában szállt fel. Pár lépés után észrevette a lányt. Csodálkozó szemmel nézte szőke haját és formás alakját. Nem is ment tovább, ott kapaszkodott, a lánytól egy méterre. A lány is megnézte a fiút, amint ment a villamos, többször rápillantott. A fiú úgy érezte, mintha kedves nézésével, talán biztatná is egy kicsit.

    Egyszerre szálltak le a Nyugati térnél, az ajtótól csupán pár lépést tettek meg, a lépések egy irányba haladtak. A tömeg eloszlott és ott maradtak mind a ketten. Először zavartan néztek egymásra. A fiú törte meg a hallgatást azzal, hogy köszönt lánynak. – Szia! – mondta kedvesen és érdeklődve. – Szia! – válaszolta a lány és a fiú szemébe nézett. – Hová mész? – kérdezte a fiú. – Még nem tudom! – mondta a lány. – Szomjas vagyok! – mondta a fiú és folytatta: - Gyere, meghívlak egy colára. Ide a McDonald’s-ba. Elindultak, egymás mellett. Az étteremben, amikor leültek egy szabad asztalhoz, a fiú megkérdezte: - Mit hozhatok? – Egy colát! – mondta a lány. A fiú ügyesen és gyorsan megfordult, kezében a két pohárral. Leült a lánnyal szemben és hosszan a szemébe nézett. Kíváncsi érdeklődés bujkált a szemében. Ittak, majd a fiú megkérdezte: - Nem haragszol, hogy ide hívtalak? – Nem, egyáltalán nem! – mondta a lány. – Most egy kicsit ráérek, és szívesen beszélgetek, ha te is úgy gondolod. – Ez jó! – válaszolta a fiú és érdeklődéssel nézte a lányt. A lány szép volt, tetszett neki. – Mivel foglalkozol? – kérdezte a fiú. – Egyetemista vagyok, most voltak a vizsgáim. Egy kicsit lazítok. Aztán elkezdett beszélni az egyetemről, meg mi lesz vele, ha majd végez. A fiúérdeklődéssel hallgatta. Néha, közbe kérdezett, de nem akasztotta meg a beszéd fonalát. Beleélte magát abba, amit a lány mondott. Egy idő után már úgy érezte, mintha ő is egyetemista lenne. Hagyta a lányt beszélni. Nem tett mást, csak figyelte az arcát, mindig a szemébe nézett és érezte a lány kedvességét, őszinteségét, amely a hanglejtésén, a mozdulatain át is érződte. A lány egyszer csak azt mondta: - Most te következel, mesélj magadról. A fiú egy kicsit megtorpant, aztán csak annyit mondott: - Mit mondhatnék én? – Azt, ami te vagy! – mondta a lány. A fiú gondolkodott. – Na, jól van! Vágjunk bele! – adta meg magát. Aztán ő is mesélt, dolgozik, egy biztosítási társaságnál. Biztosítások kötésével foglalkozik. – Nem unalmas meló? – kérdezte a lány. – Nem! - válaszolta a fiú és sok érdekes, vele megesett történeteket mesélt. A beszéde választékos, humoros fordulatokkal telítve. Érezte, hogy a lány figyel rá, érdekli a munkája. Néha kisebb kérdésekkel megállította a történeteket. Legalább két órán át, ültek az étteremben, észre sem vették az idő múlását. Egyszer a fiú rápillantott az órájára és felkiáltott: - Ne haragudj, de mennem kell, pedig még szívesen beszélgetnék veled. – Majd folytatjuk! – mondta a lány. – Rendben! – nyugtázta a fiú. – Megadnád a mobilod számát? – kérdezte. – Persze! – mondta a lány és diktálta a számot. A fiú is megadta, mind a ketten rögzítették a saját készülékükben. Felálltak és az ajtóban a fiú úgy szólt: - Még be sem mutatkoztam. Péter vagyok! – Ági! – mondta a lány és nyújtotta a kezét. A fiú, vonzó melegséget érzett. – Hívlak! – Várom! Kedves mosollyal búcsút intettek. A fiú távolodva, visszanézett a lányra és integetett.

*

„Az őszinteség a személyiség varázsa”. (Akhilleusz Tatiosz)

 

*

    2. változat:

    A lány a 6-os villamossal utazott a Moszkva tértől a Nyugatiig. Combino peronján állt és jobb kezével kapaszkodott. Gondolataiban mélyedve nézelődött, tekintetét a Margit híd közepén kapta fel egy kicsit, mikor a szigetnél, egy rántással fordult a villamos. A Budai hegyeket látta. A borongós időtől szürkébe burkolódzott az ismert panoráma.

    A fiú a Pesti Hídfő megállójában szállt fel. A lány mellett állt meg, mert máshol, már nem volt hely. Észrevette a lányt, alaposan megnézte, mintha leltárt készítene róla. Számba vette elölről, majd hátulról. A lány egyszer visszanézett, mert észrevette a rátapadt, vizsgáló tekintetet. A fiúnak tetszett a lány, szép alakját díjazta magába, elsősorban. A lány visszanézett, biztatónak vélte.

    Egyszerre szálltak le a Nyugati térnél, az ajtótól csupán pár lépést tettek meg. A lépések az aluljáró felé irányultak. A tömeg aránylag gyorsan eloszlott, ők ott maradtak, mind a ketten. A fiú szólította meg a lányt. – Hello! A lány először csak nézte a fiút, nem találta taszítónak. Egy kis szünet után válaszolt: - Hello! – Erre jössz? – kérdezte a fiú. – Erre! – mondta lány. – A, West Endbe tartasz? – Mondhatjuk úgy is! – válaszolta a lány. – Elkísérhetlek? – kérdezte a fiú. – Ha nincs jobb dolgod! – összegezte a lány. Elindultak a bevásárló központ felé. Az aluljáróban a nagy tömeg, hol elválasztotta egymástól őket, hol egymás mellé préselte. Beérkeztek a nagy forgóajtón át a hatalmas csarnokba. Szótlanul lépegettek egymás mellett. Néha egymásra pillantottak. A lány önként megkérdezte magától: - Mit akarok én ettől a fickótól? A fiú, hasonló gondolatokkal bíbelődött, annyi különbséggel, hogy azt összegezte magába: - Jó lenne ezzel a lánnyal, közelebbről is megismerkedni. Javasolta a lánynak: - Üljünk le egy kicsit! – és egy pad felé intett. A lány erre nem mutatott hajlandóságot. – Inkább, csak álljunk meg! – javasolta a fiúnak és a belső korláthoz támaszkodott. – Nem haragszol? – kérdezte a fiú. – Miért? – kérdezett vissza a lány. – Csak úgy, hogy veled jöttem? – Erre jöttem én is! – mondta lány. – Vásárolni akarsz? – Nem, csak nézelődöm! – mondta a lány – Én is! – tette hozzá a fiú. Itt megszakadt a beszélgetés. Némán bámultak, csak úgy a semmibe. A lány szólalt meg, hosszabb hallgatás után: - Ne haragudj, de el kell mennem a wc-re, várjál itt! – Rendben! – mondta a fiú. A lány eltűnt, a fiú nem is tudta hirtelen, hogy merre mehetett. Várt, hiszen a lány azt mondta, majd jön. Eltelt egy fél óra, a lány sehol. A fiú csak nézelődött, az arra járó nőket bámulta. Egy idő után, már letett arról, hogy a lány egyáltalán visszajön. Aztán összegezte a történteket: - Ez nem jött be! – és tovább sétált a hatalmas épület, emeletei, üzletei között.

*

„Nem tudhatod, ki jön veled szembe, / És. kit találhatsz egy másik testben. / Örök ellenség, régi barát, / Vagy akivel sorsod megosztanád.” (Salvus)

 

                                               ***                                                     

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap