Valahol, avagy: Itt otthon

Csiki László, p, 06/01/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

Nem szívesen beszélek már erről, vagy csak nehezen. Ez is egyik fonák tünete lehet honosodásomnak.
Közel húsz éven át erről beszéltem, versben, prózában, drámában, publicisztikában, és azoknál is szenvedélyesebben pódiumra vagy kocsmasarokba állított asztalnál. Erdélyről, azaz az ifjúságomról. (És falvakról, és Bukarestről, ahol két ízben is éveket töltöttem.)
Nem álmodom róla. Nem szépülnek meg emlékeim az idő- és térbeli távolság miatt.
(Néhány évig a szekuritáté kihallgatásairól álmodtam. Ha az nincs, én még mindig ott vagyok. Akkoriban azt mondogattam: több minden taszított onnan, mint amennyi ide vonzott. Azt ismertem legalább, miközben az itteni rokonaimat sem. Most azt nem ismerem, azaz nem érzem a bőrömön, nem fázom ott télen, és nem hevülök baráti társaságban. Álságosnak tartanám emlékeimmel helyettesíteni a jelen időt.)
A reflexeim azonban a régiek, az ottaniak. Ezt főként írás közben érzem, a védőburok alján, holmi zöldesen bugyorgó bugyorban, az asszociációk módjában és egyúttal anyagában. Nem hasonlítgatok ugyanis, sem színhelyeket, sem állapotokat, tehát azt sem tudom, ott volt-e nekem „jobb”, vagy itt. Más volt. Rég volt. A képzettársítások azonban felszínre hozzák az elfeledett elemeket. Valahogy úgy, mint amikor lenyúl az ember a folyó fenekére, amelyben lubickol vagy sodródik, és meglepő tárgy akad a kezébe. Lehet, éppen ő veszítette el, lehet, másoknak hiányzik. Lehet, ez a közös bennünk, jöttekben, maradottakban: a hiányérzet. Amikor pedig rábukkanunk valamire, csodálkozunk rajta és ismerkedünk vele, noha a miénk.
Lehet, nem így van. Vagy nem így történik. Minden lehet. Előttünk a tér, mintha bennünk volna.
Sokszor idézik Tamási Áront: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Én legalábbis így emlékszem a híres mondatra. Értelme azon múlik, melyik tagjára tesszük a hangsúlyt. A „valahol”-ra is tehetjük. Beteljesedésünk, vagyis az a mód, ahogyan betöltjük magunkkal, otthonunkká tesszük a világot, bárhol megtörténhet. De ez csupán egyik fele a mesének. Mert hiszen átélt, teljes világunkban, mely jobb esetben úgy tele velünk, akár testünkkel a bőrünk, mindig van még helye valami másnak is: a hiányérzetnek. Miként ha létezne világunkon kívül egy másik világ. Világok. Az a valahol…
Lám, máris az irodalomnál tartok. El-eltakarja előlem a tényeket. De ennek oka van.
A romániai (és általában a kisebbségi) irodalom nem csupán a kisebbségek már-már kizárólagos megnyilvánulási lehetősége (volt), ahogyan azt gyakran mondogattuk, hanem olyan transzcendencia – „a valahol” – iránti érzékenységre tett szert, ami önmagában is műalkotás-számba megy. Egyszerűen szólva: beszorítva, körülfogva, csupán a „magasság” felé nyílt út. Kinek a művészete tört-tűnt felfelé, ki maga is vele ment. (Szilágyi Domokos temetésén mondta az egyik gyászoló: az erdélyi írók öngyilkosok lesznek, a magyarországiakat a szívbaj viszi el. – Nem alkati, hanem helyzeti különbözés ez, mondanám most, amikor már megszűnni látszik. Más-másfajta elnyomásra más-más a reakcióidőnk, és más reakciónk irányulása is. Szűk térben önmagunk felé fordulhat zsarnokgyilkosságra fent, világvívó fegyverünk.)
Annyit még: kisebbségi kultúrákban ugyanaz az indulat vitt embereket a művészet felé, mint a szorítás enyhültén a közéletbe, avagy egyenest a politikába. Nem csak a közért való tenni vágyás, hanem saját megmutatkozásuknak az indulata. Éppen az, amelyik otthont próbál teremteni magának „valahol”. Cinikusabban fogalmazva: emiatt olyannyira irodalmias a kisebbségi politika, és politikus az irodalom. Idő fordultával a tétel első fele maradt állva. Az irodalom még annyira sem vállalja már a politikát, hogy legalább szembe állna vele.
Túl sokat, és talán túlságosan elméletien beszéltem máris a kisebbségi létről, irodalomról, vagyis „tükör által homályosan”, miközben földhöz ragadt mindennapjai a köz számára, „mindközönségesen” fontosabbak annál, mint amit irodalma kifejezni bír, és talán nekem sem kellene a magam sorsát, tapasztalatát teóriákkal (úgy mint emlékekkel) elfödnöm.
Csakhogy ez is egyik tünete az itthon-otthon keszonbetegségnek, mely a „valahol”-ba való fölszárnyalásunk vagy alámerülésünk előtt vesz erőt rajtunk. Könynyebb általánosságokat mondani, mint életrajzot. Persze, kétséges az is, közérdeklődésre érdemes-e az én ki-, illetve bevándorlásom. Annál inkább, mivel a hazát, de szívet nem cserélő idetelepedettek csupán azért vehetők egy kalap alá, mert ide telepedtek. Ennek azonban egyénenként más-más volt az oka, indoka vagy ürügye. Igaz, hogy egyetlen közös okra vezethető vissza mindeniküké. Az akkori, romániai „helyzetre”. Mégsem szeretem, ha „a kisebbségi értelmiség lefejezéséről” úgy általában beszélnek, elvégre nem csupán értelmiségiek kerültek a határon innen (illetve túl), habár szakmájukból fakadóan azok sorsáról értesült leginkább a nyilvánosság, hanem azért sem, mert tisztelnem kell kinek-kinek a saját történetét. Többségük meglett ember volt már a nagy elszánáskor, és az emlékeik valóság-modelljén, lakáson, álláson kívül is akadt vesztenivalója, egy bizonyos életforma, szokás szentesítette kapcsolatrendszer legalább. Egy bizonyos kell-nem-kell hagyomány. Nocsak, az akol-meleg.
Utóbbi húsz esztendőmet ellenben úgy szoktam jellemezni: itt nincs osztálytársam, sem katonacimborám. Barátom sincs magától, szerezni kell. Közben pedig riadtan észlelem, hogy valamiképpen eltompult a kapcsolatteremtő érzékenységem. Közben azt is észlelem: szeretnek néhányan, sőt, még segítenek is.
Volt, akit az érvényesülési vágy hozott (művész, aki itt vélte kiteljesíteni művét, orvos, mérnök a szakmai tudását), volt, aki gyereke gyógykezeléséért jött, más nem bírta a „nyomást” és feladta. (Utóbbi itt sem bírta.) Volt persze, aki vajat akart a kenyerére. Tény, hogy az erdélyiek vesztesége árán kapott Magyarország, ingyen, annyi jó szakembert, értelmiségit és kétkezi munkást, amennyit kitaníttatni amúgy nem bírt volna. És akkor, a 80-as években, nem is vállalt értük kötelezettséget, de még felelősséget sem, mi több, azzal riogatta, egyúttal fegyelmezte őket, hogy csak a romániai helyzet normalizálódásáig nyújt nekik menedéket… Dunába is ugrottak néhányan a bizonytalanságból.
A nagyja megkapaszkodott. Lett belőle a „kisebbség kisebbsége”, akinek mintegy az orra alá dörgölik, hogy erdélyi (felvidéki, stb.) származék, és jó ideig afféle zárványként is létezett, a (be)illeszkedés közepette ilyen-olyan, nem egyszer mulatságos, zártkörű társaságokat alakítva próbálta élni az elhagyott életét. Egy időben istápolta, ugyanakkor (le)sajnálta őket az őshonos lakosság, aztán elunta azt is. Szánakozás és közömbösség viszont egyaránt arra utalt, hogy a maradék Magyarország népe elfogadta, elismerte a status quot, vagyis a trianoni döntést. (Csonka Magyarországon csonka magyarok élnek, mondogatta barátom, kiváló tudora a szellemtudományoknak. Ez a kicsi haza nem tudna eltartani minden idejött magyart, mondta nemcsak alkalmi kocsmai ivócimborám, hanem könyvkiadóbeli kollégám is. Ez egybecsengett a román véleménnyel, miszerint jól boldogulna az az ország, ha nem kellene eltartania a kisebbségeit… Azok meg dolgoztak látástól vakulásig, hogy a mindenkori többségnek bizonyítsanak. Ott azért, nehogy, itt azért, hogy csak azért is asszimilálódjanak. Mennyi jobb célra való energia ment rá annak megszerzésére, amit az őslakos születése jogán és helyén kapott!)
Így volt, el is múlt, részben. Magam sorsáért nincs okom panaszra.
Sőt, dicsekvésképpen mondom el, mintha bizony személyes érdemem lenne benne, hogy az erdélyi falvak lerombolása ellen tüntető százezres tömeg akkor, azon az alkalmon és saját merészségén felbuzdulva tartotta a rendszerváltás főpróbáját.
De ez már túl messzire vezet, ám közel sem „valahová”.
Nekem szerencsém volt. Annak mondom. Nekem csak az ép eszemet kellett mentenem. (A gyerekeimmel együtt, amikor már őket is elérte az engem célzó „hivatal” piszkos keze. Magamért vállalnom kellett volna a maradás felelősségét, de helyettük nem éreztem tisztességesnek. Más lapra tartozik, hogy a többször is számon kért „helytállást” önmagában hiábavalónak tartom, ha helyt állok csupán, egyebet nem tehetek, meddőn és tehetetlenül viselem a velem történteket. Erre voltam ítélve pedig.)
A döntés volt nehéz, és nem a kivitelezéséig eltelt négy évünk. A négy év alatt már „odaát” voltunk, de talán inkább „valahol”, senki földjén vagy önmagunkban. Kirúghattak, eltilthattak a közléstől – mégis abban az időben tanultam meg, mit jelent az együttérzés és a barátság, amikor írók kölcsön adják nevüket az írásom fölé, és lapok főszerkesztői úgy titkolják cenzoraik elől, hogy kit födnek az álneveim, mint azok engemet. Sokszoros fedésben dolgoztam mindvégig. Ez jut eszembe Erdélyre gondolva – a védelme –, és nem a pribékjei, tekintet nélkül nemzetiségükre.
Ez az egyik, az odaáti, a (tűrés)határon túli oldal. A másik, a dolgomat megkönynyítő, az „ideáti” tényező az, hogy régi-új hazámtól nem vártam sokat, tehát nem is csalódhattam benne, mint annyian. Nem volt hova hanyatlanom, hiszen nem is ismertem. Beértem a biztonsággal, bármilyen szintű lett volna az. (Most örvendhetnék neki, ha hagynák, nem kérdeznék folyton, melyik oldalán állok a belső határoknak…)
A tetejébe ott volt a bármennyire is kényszer szülte választás gyönyöre. Vagy csak annyi, annak tudata: én megkíséreltem. Aztán lesz, ami lesz. Kipróbálom az erőmet, ha mást nem. (Rokonaimat azzal ugrattam aztán: én felesküdtem a magyar alkotmányra – kiskorú lányom nevében is, tehát kétszeresen –, míg ti, itt-születettek nem. Akkor pedig ki az igazi állampolgár? Én, ha törvényt szegek: esküt szegek. Személyessé lett minden, bármely elvont dolog is. Ha államrendet akarok dönteni, a magamét döntöm. Tettem is rá néhány csekélyke próbát, ami annál bátrabbnak látszhatott, minél kevésbé volt rá lehetőségem és bátorságom „odahaza”. De régi tétel, hogy ott lehet jogot követelni, ahol erre joga van az embernek. Jogfosztott csak lázadhat, vagy menekülhet. Kussolhat is, persze.)
Megérkezésünk délutánján azzal engedtem útra gyerekeimet a közeli közértbe banánért, az összes vagyonunkat képező négyezer forint rájuk eső részével: menjetek csak, ismeritek a nyelvet, visszataláltok. Én ellenben olyannyira nem ismertem a székesfővárost, szíves unokabátyám és családja menedékében hajnalonta konyhaasztalra terítettem a térképét és kijelöltem rajta, merre indulok a rengeteg hivatal egyikébe aznap. Legtöbbször az ellenkező irányba tartó autóbuszra szálltam. Akkor derült ki, hogy hiába szoktattak át az iskolában: balkezes vagyok, és fordítva olvasom az ábrát. (Nem jelképes ez, éppen csak kellemetlen, sok fölösleges utazást jelent, és nem is az álmoskönyv szerint.)
Személyi igazolványom hatodik változatának kézhezvételekor arra is rájöttem, hogy ordítozni tudok egy részeg rendőrségi hivatalnokkal. Ezt a pillanatot számítom honosodásom kezdetének. (Különben, amint barátom mondogatta: annyi a különbség, hogy itt magyarul tartóztat le a közeg.) Az illető papírmolyt akkor láttam viszont, amikor lakásom feltörése miatt bejelentést tettem (ami azt jelenti, hogy volt már lakásom). Különben feleségem járult többször is a hivatali ablak elé, új iratokat kérni az ellopottak helyett. A pénzt, amit gerincsérvig menő ebéd-kihordással keresett, mint házi gondozó, már nem is említette. Nekem csak azt: ilyen még Bukarestben sem esett meg vele. De azért nem akar oda visszatelepülni.
Én meg azt folytattam Pest-Budán, a Magvetőnél, amit egy folyóirat-szerkesztői vendégszereplés és két éves munkanélküliség, szilencium közbeiktatásával a Kriterion Könyvkiadónál közel tíz éven át műveltem. Saját könyveim felől nem voltak illúzióim, és így kiábrándulás sem ért: beláttam, hogy vajmi kevesen ismerik őket errefelé, úgy hogy elkezdtem újakat írni. Erdélyről és Bukarestről, nyilván. Ez jól megfért, még földrajzilag is, a „periférikus írói” státusommal, amivé kineveztem magamat. Annyi csak, hogy megjelenésük után nem olvasom el ezeket a könyveket – ahogyan Erdélybe is ritkán járok. Az ember nem mehet vissza az ifjúkorába. Kirándulni oda pedig: kisszerű abszurditás. Különben sem kívánok vendég lenni saját otthonomban.
Itt pedig voltam könyv-, majd lapszerkesztő, mint ott, állástalan, mint ott, minimálbérért dolgozó, mint itt, amely bér többet ér, mint ott, feltéve, hogy ki is fizetik. A többi irodalom.
Ide illik, elmesélem tehát magyarországi közszereplésem kezdetét és egyben végét. A nyolcvanas évek közepén sok „harcosa” volt itt Erdély ügyének, közülük sokan halinába kötve jártak, mégsem akadt tizenkét aláíró, amennyi az Erdélyi Szövetség megalakításához kellett volna a beadványra. Így került rá az én nevem, noha nem kedvelem az egyletesdit. De ha ti, akik már-már ebből éltek, nem, akkor én csakazértis! Alelnök is lett belőlem – az ám! –, és egyik szorgalmazója annak: ne az itteni, a többségi véleményt közvetítsük külföldre, hanem az erdélyiekét. Legjelesebb hozzájárulásom ehhez egy dramaturgiai fogás kiötlése volt. Két nap alatt párezer aláírást kellett gyűjteni egy Bécsből indított kérelemre, hogy fogadják valami európai meghallgatáson a kisebbségek képviselőit. Boldogítóan hosszú sorban álltak az emberek, hogy kézjegyüket nálunk hagyhassák. Én pedig, a teraszon dideregve külön-külön megkértem minden jelentkezőt, még a kisnyugdíjasokat is: térti-vevénnyel adják fel a levelüket. Arra számítottam, ha a fő-fő illetékes európaihoz nem is, a titkárnőjéhez visszaigazolás végett eljut a küldemény, és az a tízezredik után mégiscsak megkérdezi főnökét: ki a fenék ezek, mit akarnak? Százötvenezer levél megérkezését tanúsították, fal nagyságú felületet foglaltak el a térti-vevények a kölcsön kapott „székházban”. De betüremkedett oda akkorra már a forrongó belpolitika habja is, taraján némi becsvágyó fiskálisokkal, akik igaz embereket ócsárolva igyekeztek nagyobbnak látszani náluk. Úgy, hogy mi, alapítók kiléptünk. Talán rosszul tettük.
De közel volt már 1989, ha nem éppen az az év volt az. Nem egyebet akarok ezzel sejtetni, csak annyit: hasznát veheti színiírói tapasztalatainak az ember az úgynevezett valóságban, és viszont. Én is titkosrendőri kihallgatásokon tanultam meg, hogyan kell párbeszédet szerkeszteni: soha ne mondj többet, mint amenynyit kérdeznek, soha ne menj elébe a kérdésnek, és annál nagyobb biztonságban vagy, minél többet bírsz elhallgatni, még ha bambának látszol is ettől. Érd be azzal: tudod te, ki vagy. Már csak azért is, mert más rajtad úgysem segíthet.
Az is igaz, hogy „ők” nyertek az első felvonás végén: talán szándékuk ellenére és semmiképpen sem szándékom szerint rávettek, hagyjam el országukat. Csakhogy, légszomjas szünet után következett még két felvonás... A cselekmény elég jól bonyolódik, vagyis kellőképpen. A harmadik felvonásnál tartok. Nem tudom még, drámai vagy komikus lesz-e a befejezése, és attól visszamenőlegesen a teljes színjáték.
Fiam budapesti temetőben nyugszik, sokak hamvával elkeveredve, két pompás unokám Budapesten él. Én is. Otthonom van. De hol még az a „valahol”?

 

 

 

 

 

 

Megjelent: Polísz, 2005., 79. szám.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap