Valahol Oroszországban (Egy volt hadifogoly visszaemlékezései) 1/2

Ványai Fehér József, p, 01/12/2018 - 00:07

 

 

 

A doni áttörés évfordulóján
Támadtunk volna, de az oroszok bekerítettek. Hasig érő vízben keltünk át az erős sodrású folyón. A másik oldalon csatárláncba fejlődtünk, de megint találkoztunk az ellenséggel. Felvettük a harcot.
– Molnár harcos, azonnal adja ide a kézigránátját, valami mozog ott elől! – ordított mellettem a százados, aki a fronton sokkal emberségesebben viselkedett velünk, mint a laktanyában.
Léptünk vagy kettőt, prütty, átlőtték a lábát. Kászoni megfehéredett nagyon.
– A kurva anyjukat ezeknek! – kapott a tiszt segítségre nyújtott karom után.
A hóna alá nyúltam, hátrafelé húztam, kiabáltam az egészségügyisekért. Megérkeztek hamar, elvitték a sebesültet. Én meg lőttem tovább a golyószóróval.
– Hát az anyjuk teremtésit, ne közelítsenek tovább!
Nem tartott túl sokáig a harc, menekültünk megint hátra.
Máskor úgy szaladtam össze egy oroszszal, hogy a géppisztolya csöve szinte beleakadt a szerelvényembe. Lökdösődtünk, le akart lőni. Hirtelen adtam neki egy akkora pofont, hogy elesett.
– Mit akarsz, te marha, átküldeni a másvilágra?!
– Joppoje matty!lbj – kaparta a földet kutyafuttában a ritka szemöldökű, kerek képű gyerek. A hegygerincen járőröztünk. Halljuk ám, hogy a túloldalon mozgolódnak, szláv nyelven karattyolnak. Uzsgyi, le a völgybe! Észrevehették, mert a cserje csak megzörrent. De meglepetésünkre amazok is felszívódtak! Ilyen bátor legények voltunk, mindenki féltette azt a kis tyúkszaros életét. Ők is, mi is.
Megszomjaztunk. Szóltam a társamnak, hogy lemegyek a patakhoz vízért.
– Rendben, de vidd az én kulacsomat is! – vetette oda foghegyről a kis Borsos.
Lent látom ám, hogy a másik oldalon a szoldát is a víz fölé hajol, a tenyeréből szürcsöl. Nem csináltunk semmit, mindketten behunytuk a szemünket. Nem vétett egyike a másikának, miért lőnénk fölöslegesen halomra egymást?
Aknatámadáskor odasuhintottak nekem is. A kezem és a nyakam találta el a repesz. Lesöpröm a vért, érzem, hogy a fülem egyik fele lefelé perdült, a másik felfelé.
– Hú, te orosz, hát nálunk a disznó fülét szokták széthasítani, mikor megpörkölődött!
Rövid tábori kórház lett a vége...

Kint jártunk a vonalban, egy völgyben. Egyik oldala tiszta volt, a másik szakadékos, köves. Belementünk a mosásba, ahol megláttak bennünket az oroszok. Elkezdtek pötyögtetni. Ide is, oda is.
– Ennek a fele sem tréfa!
Húzódtunk erre-arra, fel a fák közé. Csak lőttek.
– Vissza a mosásba!
Feljebb megsebesült a konyhás.
– Segíts, bajtárs! – nyöszörgött a szerencsétlen.
Nem sokat morfondíroztam magamban, megindultam felfelé. A lábát lőtték meg – hajoltam le hozzá, de már csapott is a hátam mögé a lövedék. Azt a kettőt találta el, akikkel azelőtt mentem.
Bekötöztem a konyhást, aztán lekúsztam az újabb sebesültekhez. A horhosban összeverődtünk egynehányan, de kupaktanácsra nemigen jutott idő. A tizedesnek éppen a sarkához esett az akna, lyuk mutatta a helyét. Nem lépett az egyet sem! Leszakadt a lába, csak a nadrág tartotta.
A cimborámat levágta a légnyomás a földre, hirtelen úgy merevedett meg, hogy a puskát mind a két kezével fogta a feje fölött. Kiment a fejéből a vér, a bőre akár a liszt. A hátába is ment szilánk, tekergette testét a fájdalom.
A szolgálatvezető csak úgy bekapartatta a halottakat, gyalogsági ásóval ástuk a sírt. A konyhás lova a völgy másik oldalán kötött ki, nem tudom, hogy került oda. Lenyergeltük, mert a főzőláda lecsúszott a hasa alá. Feketekávét ittunk, hogy kissé lecsihadjunk. A többi ló hátraszaladt, csak úgy visszhangzott a nyerítésük. Félt az állat, mint az ember.
– Főhadnagy úr, hárman odavesztek közülünk! – jelentettem az állásnál.
– És a halottak?! – üvöltött Merétei.
– Amoda...
– Marhák, barmok, azonnal visszamentek értük! Magyar embernek a falu temetőjében a helye, s nem az árokparton, mint egy kutyának!
Elkezdtek lőni az oroszok, de először nem aknavetővel, csak géppuskával és géppisztollyal. Pittyegett a fűben a robbanó lövedék, lökte fel a földet meg a port. Melegedett a helyzet, elindultunk hátra, aztán fel a dombra.
Beindultak az aknavetők. Felértünk a tetőre, onnan már csak lefelé vezetett út. Lehúzódtunk a mélyedésbe, oda nem ért el a tűz. Úgy lőttek, hogy karnyi vastagságú ágak hullottak ránk. Srrr, srrr – surrogtak az aknák.
Mindig túllőttek rajtunk, pedig ott nem volt senki. Háromszázig számoltuk a robbanásokat, sok akna bedöglött. Amelyik sziklának ütközött és gellert kapott, bőgve haladt felfelé, kékes csíkot húzott a levegőben. Ezek kilőttek annyit, mint égen a csillag. Nem törődtek az oroszok avval, hányan halnak meg, ha jöttek, csomóra lőhettük őket. A németek különösen ritkították Grísáékat.

– Százados úr, miért megyünk mi mindig hátra? – kérdeztem az egészségügyi századparancsnoktól, Jónától.
– Tudod, Molnár Máté fiam, ez olyan halogató háború – tegeződött szokása szerint a hajdúvitéz őseire büszke tiszt, aztán hanyag mozdulattal kipöckölte meggyfaszipkájából a csikké égett cigarettát. – Minél kevesebb veszteséggel feltartjuk az ellenséget, nem támadunk.
Egyszer csapott egyet, elcsöndesült és elsötétült minden. Fogalmam sincs, menynyi idő telhetett el, kezdtem kapaszkodni. Néztem a szakaszvezetőt, mozog-e? Kaparta a torkom valami, kitágult vagy megszorult a gigám. Hullt a föld rólunk.
– Érzed? – rázogattam a krumplivirágost.
Motyogott az orra alatt.
Épp fedezék partjára esett az akna, csinált egy lyukat, a vezetéket elszakította. Szerencsére a fejünk fölött ment el a légnyomás. Kidugtam a fejem egy kicsit – menni kellene! De hova, hátra vagy előre?
Akkor már annyira verették, hogy füstölt az egész völgy. Jobbra két ház égett, az egyiknél jártam lent azelőtt dióért, bár akkor is odapörköltek. Az oroszok egyre közelítettek a hegyoldalban, ordítottak, mint a birkák. Géppisztollyal lőttek szét maguk előtt mindent, nem cicáztak azok. Néha összecsuklott vagy felbukott egy-egy közülük. Hátulról magyar géppuskás tüzelt rájuk.
– Hagyjad, mindegy már ez, hát szétszednek minket! – visszhangozta hangomat az alföldinek szokatlanul hullámos terep.
Amikor a tüzérek is bekerültek az első vonalba, elveszett minden remény. Teliholdkor végkimerülésig tartott az eszeveszett harc. A szovjetek folyamatosan aknáztak, ágyútűz alá vettek, golyószóróztak, az ugatós puska alattomosan gyilkolt. Az éjszaka sötétjét villanások szaggatták, füst és büdös lőporszag keringett a levegőben, tán a föld is megmozdult. Elborzadtunk.
– Lőjetek, lőjetek, nem számít hová, csak lőjetek! – kiabált magából kivetkőzve az alezredes.
Ám a katonák egy része inkább menekülésre fogta a dolgot, futottunk a kukoricásba és a szélrózsa minden irányába, köztünk az ütegparancsnok is.
– Maradjunk, hiszen számunkra vége a háborúnak – pökte ki fáradtan és lemondóan a komám. – Ennél a hadifogság sem lehet rosszabb!
– Eszed tokja, hát magyar vagy te? – vágta hátba a székely őrvezető, aki a menekülés útját fürkészte.
Egy tisztásra érve békésen legelésző, kinyűgözött orosz lovakat pillantottunk meg. Nem messze tőlünk fiatal orosz katona dobtáras géppisztolyára támaszkodva aludt. Csodák csodájára a szoldát először semmit sem vett észre, még a hortyogását is hallani véltük. Kapcát, zsebkendőt lobogtatva tettem felé pár lépést, igyekeztem zajt csapni magam körül. Amaz felriadt, géppisztolyát ránk szegezve közelített.
– Igyí szudá, igyí szudá! – meresztgette szemét ijedten a bozótos irányába a szláv gyerek. A hangja remegett, talán jobban félt, mint mi.
Akkor még elpucoltunk a sűrűjében.
Aztán a holdfénynél megláttuk az első orosz katonákat. Tucatnyian közelítettek felénk, a zabszem nem fért volna el.
– Dole pusku, ole ruku! – parancsolták.
Azonnal leraktunk mindent a földre. Felkapták és összetörték a fegyvereinket az útmenti köveken. Csizmáinkat lehúzták és elvették, begyűjtötték a karórákat.
Még oszt le akart lőni az egyik! A hátán felhasadt a pufajka, az oldalán lőszeres zacskó fityegett.
– Fasiszt! – ordította izzadtan, tiszta részegen. – Kommuniszti harasó, fasiszti nyeharasó! Hitler kaput!
Orosz tiszt érkezett, le akarta puffantani a handabandázót. Összevesztek. Talán azért menekültem meg, mert oldalról a németek tüzet nyitottak ránk. A tokosok mindig azt csinálták, hogy beásták magukat, háromkerekű motorokkal és dzsipekkel közlekedtek, kilőttek egy csomó oroszt, majd iszkiri.
– Feküdj! – csaptam magam a földhöz.
Fütyölt a fejünk fölött a golyó, egy ruszki megsebesült. Hátamra fordulva előkotorásztam a zsebemben tartott kötözőszert, amelyet a fogammal hasítottam szét. Bekötöztem a sebet, hátha majd nem bántanak.
Végleg bekerítettek bennünket az oroszok. A szerencsésebbje meglógott, a többi maradt. A főhadnagyunk az utolsó pillanatban eltűnt a cserjésben, sohasem láttam többet. Itthon levelet írt a családomnak, hogy elfogtak, de életben maradtam. Gyorsan felmálházva vittem tovább a magyar tiszt felszerelését, bakancsot, zubbonyt, élelmet, mert abban bíztam, hogy az érték életet menthet. Nagy volt a zűrzavar, halottak feküdtek szanaszét temetetlenül.
Egy piros arcú, szalmaszőke hajú fickó zabrálni kezdett. Zsebet kotozott, órát keresett. Kinyújtotta a kezét, hogy tegyem rá a karórámat. Ahogy felhúzta az ingujját, legalább öt csaszi virított rajta.
– Nyicsevó, az enyémet már elvették – préseltem ki hangot magamból, miközben majdnem végigfostam az inamat.
Parancsnok lehetett, a többit elzavarta. A füvön szanaszét dokumentumok hevertek, kiforgatták mindannyiunkat.
– Zsoldkönyv, tábori lap, fényképek, levél, pénz kifelé!
A gyerekképű vörös hasú százpengősöket őrizgetett magánál, azoknak nagyon örült. Odaadtunk mindent, csak ne bántson. Nyújtottam felé a töltőtollamat, de elhajította. Féltem, mégis lehajoltam érte, papírra írtam az ironnal. Elvette, nézegette, forgatta, szagolgatta, mégis eldobta. Ahogy közelebb hajolt hozzám, láttam a szemén a bódultságot.
Amúgy az oroszok állandóan ittak. A répapálinkától rendszerint úgy berúgtak, hogy ihaj. Később egyszer engem is megkínáltak, de majdnem kiugrott az italtól az ádámcsutkám.
– Krepki? – vigyorgott rám a ferdeszemű.
– Krepki, erős – köszörültem a torkom.
Az oroszok támadás előtt, közben, és utána is szeszeltek, nyilván azért, hogy ne legyenek észnél, s bátorságot merítsenek. Hiába, alkoholos állapotban könnyebben nekimegy az ember a szűz halálnak! A ruszkik állva támadtak, közben ordítottak és csak jöttek. Azokat nem lehetett megállítani! A németek sokat lelőttek közülük, de sohasem fogytak el. Amerika megsegítette az oroszt, adott neki konzervet és technikát. Tudták, mit cselekszenek, mert ha a német győz, befellegzett nekik.
Bekísértek a gyűjtőhelyre, ahol kihallgattak.
– Hány oroszt lőttél le? – faggatózott a széles vállapú ezredes, aki magyarul is jól tudott. Szikrákat szórt a szeme.
– Nem számoltam, magamat védtem.
– A kurva anyádat, te szemét fasiszta!
Lekevert egy hatalmas pofont, amit alighanem honfitársunktól kaptam, bár nem nevezném magyarnak.
Hajtottak, lehettünk vagy ötszázan. Beértünk az első községbe, ahol a postán orosz kommandó rendezkedett be. Elkezdődött a vallatás. Egyenként hívatták be az embereket, tolmácson keresztül kérdeztek ki.
– Hányan vagytok, kik maradtak hátra, közülük hány a tiszt? – fröcsögött az arcomba az anyanyelvemen tökéletesen beszélő, de orosz egyenruhában feszítő komcsi.
– Rajtunk kívül nem maradt senki, mi vagyunk magnak – néztem egyenesen az arcába, bár megint fájdalmat éreztem a testemen.
Kiültettek egy nagy gyöpre, ott várakoztunk három napig. Keveset adtak enni. Majd elindultunk, harminc-negyven kilométert haladtunk naponta. Mikor este megérkeztünk, behajtottak a drótkerítés mögé, ahol körülfogtak. Elszökni lehetetlenségnek látszott. Miután felkeltünk, gyalogoltunk a következő drótkerítésig. Aludtunk templomudvarban és könyvtárban, magtárban és szétlőtt kastélyban. Folyt lefelé a lépcsőn az ürülék, a vécét nem ismerték. Nem törődtek velünk, csak arra vigyáztak, hogy el ne szökjünk. Reggel evés nélkül hajtottak tovább, némi gyomorba való csak a következő pihenőnél dukált. Petróshordókban főztek, mégpedig úgy, hogy összeállítottak három ilyet, aztán alágyújtottak, járt a láng a tetőkig. Vagy kavargatták az ételt, vagy sem, hol odaégett, hol nem. Az utolsóknak kozmás jutott, babtól kezdve a koromig sok minden előfordult a kanálban.
Bevagoníroztunk, olyan félszázan kerültünk egy kocsiba. Az üres vagonban lyuk éktelenkedett a sarokban, ahol üríthettünk. Egymás hegyén-hátán feküdtünk, mint a malacok. Megegyezés alapján váltottuk egymást, hogy a lyuk közelében minél kevesebb időt töltsünk.
– Vajna konca, vajna konca, vége a háborúnak! – ütötte meg a fülünket az örömittas hang az egyik állomáson.
Talán a németek örültek legjobban, olajoshordót gyújtottak, amely fáklyaként égett egész éjszaka.
– Eljött a szabadság ideje, mehetünk haza! – omlott nyakamba a bajtársam.
De helyette újabb bevagonírozás következett, ráadásul széles nyomtávú vasúton.

Egyszer két napon át éheztünk. Aztán sós halat osztogattak, vagy inkább halas sót.
– Mintha pokrócdarabokat rágcsálnánk – köszörülte meg kiszáradt torkát kiszőrösödött, legyöngült útitársam.
Szinte recsegett a hal, ahogy a felvigyázók kétfelé szakították. Mégis faltuk, nyaltuk, remélve, hogy vízzel öblíthetjük. Keserűen csalódtunk.
Égett a gyomrunk. Harmadnapon kinyitották az ajtót és feltettek két vödör vizet magyar csajkával.
– Vodá! – mutatott ujjával a víz felé a hevederszíjas.
Majd felugrott és vascsővel elcsépelte a szomjúságtól szenvedő, de mozdulni gyáva foglyokat. Hirtelen a vagon két végében termettünk és beálltunk úgy, mint ahogy a kukoricacsövek sorjáznak a góréban. Rögtön tágasabbá vált a tér!
A legszomjasabb s legbátrabb hirtelen kiugrott közülünk, s letérdelt a vödörhöz. Csajkát vett a kezébe, merített. Itta, itta, mint aki sosem ivott. Mikor már nem bírta, emelte a kísérő a vascsövet... A szomjas odaült a vagon oldalához s eldőlt, mint a zsák.
Később annyit ihattunk, amennyit bírtunk. Hordták a vizet, én is magamba öntöttem vagy három csajkával. Ahogy a hasamhoz nyúltam, olyan hideget éreztem, mint a jég. Mindnyájan kikészültünk.

Megállt a vonat, kilestünk.
– Hol vagyunk, ez már a haláltábor? – mormogta a mellettem térdeplő.
– De akkor miért etetnek, ha bármikor agyonlőhetnek? – tekingetett kifelé a másik.
Ha kattogott a sín, fáztunk, ha várakoztunk, melegünk lett, összefűltünk. Levetkőztünk, a ruhát szorítottuk a hónunk alatt, el ne keveredjen. Izzadtunk, szénpor ragadt a testünkre.
Egy hónap után érkeztünk meg a leginkább sztyeppéhez hasonlatos vidékre. A pusztai állomáson sokan mozgolódtak, ajtók nyikorogtak, egyenruhások üvöltöztek, vezényszavak hangzottak el. Eső esett, utána nagyszemű hó.
Én még elég erősnek éreztem a testem, bár amint megcsapott a hideg levegő, ingott a fejem erre-arra. Hárman összekapaszkodtunk és nekivágtunk az ismeretlennek. A társak legyöngültek, a legkisebb árokban megbicsaklott a lábuk. Besötétedett, mire bevánszorogtunk a lágerbe.

Az első telet a láger kórházában töltöttem. Belázasodtam, kiütések jelentek meg a testemen. Ágytól ágyig cipeltem a negyven kilómat. Azért igyekeztem erőt venni magamon, mert aki ágynak esett, azt biztosan a deres vitte el. Behajtott a lágerkapun a deres ló húzta szánkóval a nagydarab orosz öregasszony, s a teherautó-garázsban gyűjtött tetemekből megrakodott.
– Cccss – csettintett a nyelvével a fuvaros, ha a kiszolgált kese megmakacsolta magát.
Egy sor hulla keresztben, a másik hoszszában. Hogy szét ne hulljon, általvetett kötéllel megerősítette a rakományt a hajtó, és gyí! – a közös sírba, a meszesgödörbe.
Orosz, magyar, német és román orvosok igyekeztek erőt lehellni belénk, a lehetőségekhez képest becsülettel. Nem nézték, ki melyik oldalon harcolt a háborúban. Különösen az idős szesztricska gondoskodott rólunk lekiismeretesen. Fájó testem bekente kenőccsel, betekert, befáslizott. Mégis, napjában tucatnyian haltak meg közülünk.
Kanál levest mértek a csajkába, hozzá 20 deka kenyeret adtak. Ritkán picinyke húsfoszlányt találtunk a lében, vagy sárga és halízű fókaszalonnát. Azért nem haltunk éhen, mert sós halat többször ehettünk. A nagy fahordóból mindenkinek járt egy darab, olyan 8-10 dekás heringféle, amit pikkelyestül, belestül, szinte egyben lenyeltünk.
– Nem pucoljuk, mert avval is kevesebb lesz! – viccelődött mellettem földim, a kis Borsos. Az ember a halál torkában is képes egy kis tréfára.
Aki nem szerette a halat, az is leengedte a torkán, ha nem akart elpusztulni. Aki végképp undorodott tőle, elcserélte falat cukorért.
Az éhség után a téltől szenvedtünk legtöbbet. Nappal mínusz 40-50 fok körül lehetett a hőmérséklet, éjszaka ennél is lentebb. A rendkívüli körülmények ellenére a munkavégzést nem korlátozták. Egyszer fordult elő, hogy a farkasordító hideg ellen az ápolónő bekente az arcunkat valami masszával. Sokak végtagjai elfagytak, sűrűn amputáltak.
Hetenként fürödtünk. Inkább gőzfürdőztünk, ugyanis a vascsövekből csak csöppenként jött a víz. A rövid tisztálkodási idő alatt nem mosakodhattunk meg rendesen, a forró gőz mégis jólesett átfagyott testünknek.
– Padutyi jeszty, tetű van? – óbégatott gyakran a zuhanyfelügyelő.
A tetűre nagyon haragudtak az oroszok, ezért aztán a nadrágban hagyott szíj néha vargát rántott a megemelt hőmérséklet miatt. Alul-felül szőrtelenítettek, a német frizőr ügyesen bánt a borotvával a kényes helyeken is.
Civillel alig találkoztunk. Tudtuk, szegényen élnek ők is, nélkülöznek, a piacon mahorkát, halat, apró kacatokat árulnak. Fogolytársam vécépucolást vállalt kint, amiért néhány kopejkát, tojást tehetett zsebre. Akadtak, akik a megmaradt szappant fakockára olvasztva árulták.
A tüzelőt úgy szereztük be, ahogy tudtuk. A fűrésztelep téglakemencéiből csentük el a fadarabokat, amiket a köpeny alá rejtve csempésztünk be. Kapuellenőrzéskor a brigádvezető a középső sarokba állította a tolvajokat, így nehezebben buktunk le, s olykor begyújthattunk.
Vasárnap nem őrizték túl szigorúan a lágert, ezért ritkán kiszöktem a legközelebbi házhoz. Középkorú asszony lakott ott két kiskorú gyermekével, fiúval és lánnyal, a férj masinisztaként szolgált a környéken. Csak akkor jött haza, amikor a háború utáni szigorú törvények engedték.
– Magyarszki cselovek fogoly, ócsiny hóladna, melegedni jöttem – magyaráztam kézzel-lábbal.
Az asszony tejjel kínált és fekete zabkenyeret adott, amiért nem győztem hálálkodni. Szalmapárnán és lópokrócon pihenhettem kicsit, ami a deszkapriccsel összehasonlítva fejedelmi helynek tűnt fel. Levelezőlapon üzentem haza, amit a kislány iskolába menet postára adott. De sohasem olvasták azt otthon, Sztalin gyújtósnak használta. Hamarosan fegyvereket állítottak fel az őrtornyokban, vége lett az úri életnek...

– Sztoj, magyarszki! – vágott mellbe az orosz az alagút végén, s lapátot nyomott a kezembe. Másoknak vaskalapács, spárgavas jutott.
– Davaj, davaj, bisztro, bisztro! – hangzott hátulról.
Olyan kicsi alagútban másztunk tovább négykézláb, mint itthon a kemence szája. A fejünk sűrűn koppant a gerendán, fájt a térdünk, a bányászlámpa pedig hol kialudt, hol olyan füstöt eregetett, hogy alig lehetett megmaradni a szűk nyílásban. A kitermelendő szénréteget hason csúszva közelítettük meg, a csúszdára ülve lapátoltunk.
– Mostantól így kell megkeresnünk a mindennapi káposztalevesre valót? – kesergett a mellettem görnyedő. – Talán jobb lenne, ha ránk szakadna a plafon, vagy agyonütne valami nehéz kő!
Fellázadtunk a sorsunk ellen, kis Borsossal megszöktünk, bár tudtuk, hogy az életünket kockáztatjuk. Hajnalban kilestük, hogy az őr mikor sétál távolabb, aztán kibújtunk a drótkerítés alatt.
A vasút mentén haladtunk, úgy saccoltuk: Magyarország északnyugat felé lehet. Figyeltük, merről mohásabb a telefonoszlop oldala, s merre hajolnak a fűszálak, de nem mindig lettünk okosabbak. Igyekeztünk kerülni az emberi társaságot, de ha kutyaszorítóba kerültünk, jó hangosan előre köszöntünk:
– Drasztutye!
Éppen a vonaljárőrt faggattuk, amikor fékezett mellettünk a teherautó.
– Kak tyibjá zavút, továris?! – pattant le a sofőrülésből a katona, oldalán fabot fityegett. Igazoltatott, majd rögvest felzsuppoltatott minket a platóra. Világossá vált számára, hogy a táborból szökhettünk, ezért beszállított a legközelebbi katonai parancsnokságra. Inunkba szállt a bátorság, mert szökevénynek törvény szerint halál járt.
– Szibír! – fenyegetőztek a tisztek, de örültünk, hogy nem főbelövéssel kezdték.
Géppuskás katona kísért vissza a lágerbe, ahol pofonokat, verést kaptunk. Hamar kiderült, hogy szökéssel felesleges próbálkozni, hiszen a kerületben figyelő szemek óvják az idegenek minden lépését...
Kezdtem kerülni a munkát, pedig nem vagyok lusta ember. De éreztem, hogy energia híján a kimerült test maga a halál. A bányában hátra maradtam, hogy ne jusson szerszám. Fiatal voltam, lázadtam a sorsom ellen. Négykézláb kimásztam a másik alagútra, elbújtam. Ahogy láttam, hogy húzatják a megrakott csilléket, felkapaszkodtam a hátuljára. Odafönt azok közé keveredtem, akik végeztek a műszakkal, mentem velük a konyhára. Nem mintha ott finomat főztek volna, lassan megundorodtam a káposztától és a burizstól, de utána legalább aludhattam. Sorakozónál a vécébe húzódtam, hiába ellenőrizték a létszámot. A szobaparancsnok elkapott:
– Továris Molnár, az akasztófán akarja végezni?
– Bolnoj, beteg vagyok – próbáltam védekezni.
Direkt az omló szén alá raktam a lábam, de csak úgy, hogy nagy bajom ne essék. A szimulálást nem vették be, irány a bánya. Csak addig csűrtem-csavartam, hogy megint kórház lett a vége.
Az ápolónők fürdőkádba parancsoltak, a ruháimat összekötözték és a raktárba vitték. Azt gondolták rólam, hogy elkaptam a vérhast, egy kaukázusi mellé került az ágyam.
– Nyeponyemáj! – feleltem durcásan faggatózására, mert semmi kedvem sem volt beszélgetni vele, pedig akkor már egyre több szót megértettem. Tartottam tőle, hogy a keleti gyógymódtól betegebb leszek, mint vagyok.
A rizskását mégis úgy ettem, mint aki sose evett.
– Sztalin nyeharasó, Lenin harasó, mert az utóbbi tehenet is engedélyezett – próbált velem politizálni lábszomszédom, a kis mongol, de én inkább megtartottam a véleményemet magamnak.
Gyötört a honvágy, az agyam tompult, a testem szenvedett, nyüszíteni akartam, mint a kutya. Újra a láger következett, mert sokáig nem lehetett színészkedni. A parancsnok kolhozmunkára osztott be, mert biztos látta rajtam, hogy ölni tudnék.
Éjjel felöltözve aludtunk az ég alatt, ha zápor jött, megáztunk. Sebaj, másnap a napon szárítkoztunk.
– Hozasson egy kis szalmát alánk, nekünk csak penészes kóró jut! – könyörögtünk a tolmácsnak.
– Nem üdülő ez, hogy melegítsék a seggüket! – vetette oda foghegyről a sűrű szemöldökű, ritka bajszú kárpátukrán.
Az árpalisztből készült galuskaleves úgy ízlett, mint fejedelmi étek, és a szénagyűjtés, krumplikapálás is nyaralásnak tetszett a mélyhez képest. Kukoricát ritkítottam, s egy-kettő végighaladtam a soron, mert a paraszti munka már jobban esett. A kiserdőben vadszilvát szedtem, madártojást ittam, mint gyermekkoromban otthon.
No, nem sokáig tartott a jómód, mert tejosztásnál rossz helyre tettem a csupromat, oda, ahol a kivételezettek ettek. Úgy szájon vágtak, hogy kirepedt a szám, a bögrémet pedig eldobták.
– Kurva magyar, megdöglesz, mielőtt haza jutsz!
Kezdett rosszabbul menni a sorunk, Sztalin húzta a gyeplőt. Fogyatkoztunk, aratott a malária és a tífusz, különösen a németek bírták nehezen a kiképzést. A sovány koszt, a burizs- és zableves nemigen acélozta az izmot, csak lézengtünk, mint őszi légy a latrinán. A kenyeret csak vizes késsel lehetett vágni, úgy ragadt. A ragadós tésztára csapott evőkanálnyi cukrot szórtunk, azt hívtuk süteménynek.
– Majd, ha egyszer vége lesz a sok-sok szenvedésnek – kornyikáltuk kínunkban, az anyásabbjának még a könnye is kicsordult.

 

Folytatjuk...

 

Jegyzet:
Az idézett orosz szavakat, mondatokat gyakran felismerhetetlenné torzulva őrizte meg az egykori hadifoglyok emlékezete, az elbeszélés ezeket a grammatikailag ugyan képtelen, de „történelmi” alakokat rögzíti. A  (vélt )jelentés  a szövegkörnyezetből világosan érthető. A szerk.

 

Megjelent: Polísz, 2005., 79. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap