Valahol Oroszországban (Egy volt hadifogoly visszaemlékezései) 2/2

Ványai Fehér József, p, 01/12/2018 - 00:08

 

 

 

A doni áttörés évfordulóján

Folytatás...

Utat építettünk, amit még a svábok kezdtek el, de félbehagyták, amikor megfordult a háború. Gépek húzták ki a fákat, hozták a homokot, mi pedig lapáttal igazgattuk az alapot. Ezt csináltuk, amíg beköszöntöttek a nagy fagyok. A folyón vágtuk körbe a híd lábát, hogy ne nyomja a jég. Kivéstük vagy negyven centi szélesen. Ahogy igyekeztem, lecsúszott a bontóvas a jég alá. Sorakozónál nem tudtam felmutatni, ezért úgy fejbe vert az orosz a lapáttal, hogy három métert csúsztam.
– Szaszi moj huj, vengri!
Az ütés nem fájt nagyon, mert vastag sapka védett.
– Hiába, kicsúszott a kezemből a nehéz vas, a vizes kesztyű csak rásegített – mutogattam és mentegetőztem szégyenemben.
Amúgy állandóan a hasunkkal foglalkoztunk.
– Anyám úgy főzi a csirkepaprikást, hogy macskapöcsnyi erőspaprikát dob a levéhez – álmodozott a kis Borsos.
– Ha mindég esztek, attól csak éhesebbek lesztek! – józanítottam ki a társaságot.
A lassú jármű pótkocsijáról sikerült egy tököt lelökni. Felvágtuk szépen, mint a sárgadinnyét, aztán elosztottuk.
Nagy szerencse ért, mert kijelöltek konyhai segítőnek. Fát vágtam, pucoltam a burgonyát. Jóllakhattam krumplilevessel, bár csak egy kis olajat tettek hozzá. A káposztasavanyítás abból állt, hogy mély betonsilóba dobáltuk a zöldséget. Csizmát húztam, leeresztettek kötéllel. Tapostam, tapostam, öntötték lefelé az anyagot.
– Muszáj pissantanom! – jeleztem felfelé.
– Ereszd oda! – vágta rá az orosz.
No, nem sok vizet zavart az a kis lé!
A kenyérgyárban kaptunk néha egy-egy cipót, de loptunk is. Hosszában kettévágtuk, az egyik felét a nadrág szárába dugtuk, a másikat a hátunk mögé, a pufajka alá. A kapunál hiába tapogatott az őr, a vastag ruha alatt nem vett észre semmit. Az ágy szélén ülve szétosztottuk a zsákmányt.
– Továris Molnár, látom magán, hogy nem nagyon tetszik ez az élet! – szólított meg egyszer egy orosz tiszt.
– Dá, právda – feleltem kis gondolkodás után őszintén.
– No, ha aláír öt évet, hogy itt marad, szabad ember – provokált a tányérsapkás, dőlt róla a vodkaszag.
– Mamka, zsenyka vár engem doma – magyaráztam kézzel-lábbal.
– Igazad van, haza, haza! – veregette meg a vállam bizalmaskodóan és leereszkedően. Nem bírtam ezt az oroszos csendőrpertu-stílust, de inkább lenyeltem a mérgem.
Az őrparancsnok építkezett, ezért számomra egy ideig reggel ötkor kezdődött a műszak. Feketén elhordtam neki vagy 20 mázsa cementet. Amikor fizetésre került a sor, a brigádnak 300 rubelt küldtek, a policáj üveg vodkát kapott. Engem vizeskorsónyi pálinkával honoráltak. Aznap nem sok hasznomat látták, pad alatt feküdtem köpennyel letakarva. Pedig egészségesen bírtam az italt, legénykoromban a bálban két liter bort is megittam, s utána még egyenesen mentem haza.
A legúribb sorom akkor volt, amikor a parlament központi kazánházába vittek fűtőnek. Nappali beosztást kaptam. Annak ellenére tetszett a rendszer, hogy az éjszakás orosz váltótársam gyakran berúgott, s olyankor reggel nekem kellett salakolni, szenet hordani. Krumplit sütöttem, amit aztán eladtam a lágerben. Az egyik barakkban szabályos bazár működött: két hosszú sorban leraktuk a portékát, mint az ócskapiacon. Ki hol dolgozott, onnan szajrézott ezt-azt. A vasgyárból, a vágóhídról, a kenyérüzemből, az építkezésekről gyűltek az áruk. Adtuk-vettük, cseréltük egymás között a holmit: szöget, drótot, harapófogót, olajat, szappant, baltát, fűrészt, kecskebendőt. Ami nem kelt el bent, kivittük a civileknek.
Magam is összeszűrtem a levet egy kintivel. Egyik nap adtam neki a portékát, másnap hozta az árát.
– A nyakamon maradt a cucc, képtelen vagyok fizetni – bökte ki váratlanul.
Ez többször megismétlődött, már tartozott vagy ezer rubellel. Nem jelentkezett, hát megkerestem. Föld alatti bunkerben lakott, csak tűzhelyet és ágyat láttam a helyiségben.
– Miért vagy ráutalva egy fogoly pénzére? – förmedtem rá.
– Igyi na joppoje matty! – kapta fel a baltát.
Elinaltam, felé se mentem többet.
Mikor üzletelhettünk kicsit, nem szenvedtünk annyit, a koszt is javult. Már messziről éreztük a szagot, amikor a tevefejeket hozták a konyhára. Úgy álltak a hatalmas állatfejek a teherautó platóján, mint a tuskók. Sohasem gondoltam volna, hogy a tevének ekkora koponyája lehet. Szétfőzték, kutya bajunk sem lett tőle.
Az erdőben csalánt szedtünk. Kesztyűben tépdestük a növényt, raktuk a zsákokba. A konyhán s-alakú késsel vagdosták össze a termést, másnap forró vizet öntöttek rá. Úgy kanalaztuk a meleg és sós lét, mint aki sose evett. Egyszer eltűnt a láger kutyája – másnap a németek pörköltet ettek. Mi kecskét kötöttünk el, megnyaltuk utána a tíz ujjunkat. Mindent a szánkba gyömöszöltünk, amit értünk. Kiszöktem krumplit lopni, sikerült becsempészni fél vederrel. A barakkfelelős kezdte főzni, én pedig elindultam újabb zsákmányért. A gazda észrevett.
– Piszkos fasiszt, takarodj a kertemből! – tartott fenyegetően felém.
Csupán néhány vöröshagymát sikerült felkapkodnom futás közben. Hamar elfogyott, mert úgy haraptam, mint az almát. Mire beértem, a belesek bezabálták a krumplit. Azzal védekeztek, hogy kopogott a szemük az éhségtől. Én viszont beteg lettem a hagymától, véreset ürítettem.
A lopott cukorrépának kis gödröt ástunk, betakartuk homokkal, tüzet raktunk fölé. Régen ettem olyan finomat. Karácsonykor lisztet csentünk a kenyérgyárból, összegyúrtuk vízzel, csíktésztát csináltunk belőle, megcukroztuk. Megtette szentkarácsony-esti vacsorának. Fenyőgallyat kerítettünk, bár dísz már nem jutott rá. A hadifogoly-pap imát regélt, hazagondolt a nép.
– Bozse moj, bozse moj, istenem, istenem – bámulta révetegen az ájtatosságot még a máskor oly szigorú őr is.

– Mit írtak otthonról? – bizalmaskodott velem kinti munkán Sztalin rajongója, mikor hébe-hóba levelet kaptam.
– Jól megy a soruk, tehenet, lovat tartanak, teszik a dolgukat.
– Mire hazaérsz, nálatok is olyan rendszer lesz, mint itt.
– Nem hiszem, mert a magyar ember éjszaka is dolgozik, ha kell.
Az ő kezükből délben kiesett a szerszám, az esti fájront előtt egy órával csak ácsorogtak. A fizetést még aznap elitták, hátha holnapra megdöglenek.
– A kenyéradagodért a tiéd leszek, annyi szexet adok, amennyit csak akarsz – búgta a ritkás hajú bárisnya, aki rosszlányból lett betanított munkás.
– Eredj a fenébe, hát azt sem tudom, hogy férfi vagyok-e, vagy nő!...

A politikai széljárás nagyban befolyásolta az életünket. Amikor elmérgesedett a hidegháború vagy romlottak a mezőgazdaság terméseredményei, netalán Sztalin megbolondult, kis híján felkopott az állunk. Aki csak ránk nézett, elkeseredett.
A fabarakk fakkjában öten aludtunk, négyen hosszában, egy a lábaknál. Az éhség és a tetű megkínozta a népet, a délutánok féregirtással teltek. Körömmel öltük az élősködőket.
Kiütött a tífusz. Naponta többször fordult a trógli a meszesgödör és a barakkok között, pedig a deszkaplatóra sok sovány test felfért. Hogy a hurcolászást megelőzzék, az elfekvőben már este összegyűjtötték azokat, akikről azt gondolták, hogy nem érik meg a reggelt. Visszafelé nyeltük a könnyeinket, amikor láttuk, hogy valaki visszamászott.
– Mi bajod? – húztam ki harapófogóval a szót a vérző fülű székelyből.
– Tegnap éjjel már kint aludtam a halottasházban, amikor arra ébredtem, hogy pocok rágja a cimpámat.
A latrina is szedte áldozatait. A pesti beszkártosok fapapucsban érkeztek, ami nagyon csúszott a budi szennyes gerendapadlóján. Az óvatlan egyensúlyát vesztve könnyen belepottyanhatott a latyakba. A németek közül is így jártak páran, mert az amúgy délceg harcosok, ha rájuk tört a nyomor, hamar legyöngültek és elesettekké váltak. A reggeli sorakozónál a hiányzókat először az elhalálozottak között keresték, de ha ott sem találták, megcsáklyázták a latrinát.
Krónikus vízhiány esetén nem adtak inni, nem is mosakodhattunk. Kútásáshoz fogtunk, de a mélyben alig szivárgott valami. A csajkák madzagon és dróton lógtak, s állandóan a gödör fenekén jártak. Ha esett az eső, a kátránypapír-tetőről gyűjtöttük a vizet, télen havat olvasztottunk. A hó nem lehetett tiszta, mert a legyöngültek az árnyékszékig sem értek el, szanaszét ürítettek.
Borotválás kanál cukrot vagy szál cigarettát ért. Egyetlen beretvánknak hamar elkopott az éle, pedig vigyázva fentem a terméskövön. Én nem dohányoztam, a cigarettán kenyeret szereztem. Kellett is a gyomornak, mert a nehéz munka ellenére csak öt kiló kását főztek meg ebédre a csapatnak, a zömének csupán langyos víz jutott. Tudtuk, hogy valahol odafönt biztosítják az élelmet, de mire az alapanyag a konyhára került, kézen-közön elfogyott. Éheztünk és fáztunk, mert a fűtést is kispórolták. Az épületek sem védtek a hideg ellen, a fűrészpor a falszerkezet két sor deszkája között átengedte a szelet. Az ügyes németek hiába építettek kis téglatűzhelyeket bent, a fát a kapunál elkobozták. Így aztán a testünkből kiáramló pára miatt a zubbony reggelre deres lett rajtunk. Lerongyolódott, beesett szemű, borostás hadifoglyok ténferegtek a táborban.
A vezetéképítési munka haladt, bár az időjárás keményre fordult, a csikorgó tél megválogatta az embert. Harckocsi húzta vasszánkón közlekedtünk, mert a teherautó mozdulni sem bírt. Álló helyzetben százan fértünk a vasszánkóra. Egymásba kapaszkodva, fejünket összedugva védekeztünk a kavargó szél ellen. Kint alig ismertük fel a terepet, az egészet betakarta a hatalmas hó. A fagyos földet nem fogta se ásó, se csákány. Hiába lapátoltuk a havat az árokból, azonnal visszahordta a viharos szél.
A cudar idő a központot nem hatotta meg, mert legközelebb a vasútállomáson lapátoltunk értelmetlenül. A sínekről hánytuk a több méter magas hóátfúvást, amely inkább nőtt, mint fogyott. Ha fejünk fölé emeltük a szerszámot, kicsavarta kezünkből a szél. Este hiába vártunk a harckocsira, nem jött értünk, nekivágtunk hát gyalogszerrel. A szerszám szinte a hátunkra fagyott. Aki lemaradt vagy leragadt a hóban, és felszólításra sem állt fel, nem sok kenyeret pusztított már el utána.
A kegyetlen hideg után a poloska keserítette meg az életünket a barakkokban. Nem bírtunk a priccsen aludni, inkább magunkat vizes ruhadarabokkal körbevéve a padlón feküdtünk. Akkor a fondorlatos állat a mennyezetről pottyant rá a kiszemelt áldozatra. Az oroszok is látták kínunkat, ezért az épület minden zegzugát bekenték gázolajjal. A kellemetlen szag elől nyáron a szabad ég alá menekültünk, télen-nyáron kénytelen-kelletlen elviseltük a bűzt. A tetűt forrólevegős módszerrel kiirtottuk a ruházatból, de a poloska megbújt a deszkák között. E két bogár pokollá változtatta az amúgy sem rózsaszín hétköznapokat.
Ritkán derültünk fel. Legfeljebb akkor, amikor az apró termetű lágerparancsnok produkáltatta egyesek szerint egykori színésznő, mások vélekedése alapján kiszolgált konzumhölgy-feleségét. Maruszja énekes-táncos jelenetet mutatott be a széljárta ebédlő színpadán, de egy óvatlan lépésnél beesett az ácsolat pallói közé. Kacagtunk, de csodák csodájára a kirúzsozott madám nem sértődött meg. Nem úgy a férj! No, ő sem azért, mert a hasunkat fogva zümmögtük a kórust.
– Aki nem esik el a munka frontján, azt a dicsőséges Szovjetunió hamarosan hazaengedi – szónokolt habzó szájjal a kultúrprogram után. – Aki pedig lazsál, vessen magára!
– Petrov elvtárs, én ezt nem hiszem! – somfordáltam mellé és provokáltam látszólag oldottabb hangulatban. – Mert nincs olyan ember, aki két lova közül a jobbikat adja el, a rosszabbikat pedig megtartja magának.
– Fasiszta! – csattant fel Petrov elvtárs, majd kivörösödött arccal leköpködött, pisztolyt rántva fenyegetett. Egy pillanatra azt hittem, nem úszom meg szárazon, de megkönnyebbülésemre Maruszja vodkás kacagása oldotta a jeges hangulatot.
– Dehogy azt küldik haza, aki húzza az igát! – üvöltöttem magamból kikelve már a barakkban a sorstársak pisszegése közepette. – Esetleg csak azokat, akik már a kezüket sem bírják felemelni. Akiknek a szisztrá hiába húzogatja a bőrt a seggükön, az odatapad a csonthoz.

Irány a kőbánya! Felemeltük és visszaejtettük a bontóvasat, annyira legyöngültünk. Amúgy sem értettünk a kőfejtéshez.
– Figyeld a románokat, hogyan fognak hozzá! – böködött a pesti vagány, aki a fogságban igen megjuhászodott.
Nehezen boldogultunk a kalapáccsal, a csákánnyal, az ékekkel. Raktuk a követ a taligába, toltuk a kőtörőbe. Hullott az anyag a rostáról a csillékbe vagy a vasszánkóra, amit lánctalpas traktor húzott.
Délben hiába vártuk a járgányt a kőért. Az őr már toporzékolt mérgében a vasszánkó körül. Kályha gyanánt petrós hordónak lyukasztották ki az oldalát, koksszal tüzeltek. Megérkezett a normás, húzta a hóban a nagybundát. Nem nagyon nézegette, csak úgy oroszosan fogta fel.
– Davaj, indulás, sorakozó, igyí, továrisi! – adta ki a parancsot.
Akkora hó esett, hogy a kocsi el sem indult értünk, gyalogszerrel tettünk meg tíz kilométert. Megfagyott az arcom, hóval dörzsöltem, kicsit kipirosodott. Mínusz negyven fok lehetett.
A lágerben levest és gyűszűnyi kását dobtak elénk. Konzervdobozból készítettünk csajkát, ami leginkább festékes dobozhoz hasonlított. Kilónyi anyag lehetett benne azelőtt, drótból csináltunk hozzá fület, a derekunkra kötöttük, ott lógott egész nap. Kanál nem tartozott hozzá, mégis kifényesedett belül, mert kitöröltük az ujjunkkal, nyaltuk az ízéért. Álmomban itthon jártam minden éjszaka, ettem. Amint felébredtem, a gyomrom majdnem kiszakadt.
– Te mihez fogsz, ha kiszabadulunk? – kérdezősködött reggeli pössentés közben a földi.
– Mindegy, fél kézzel vagy fél lábbal, csak el innen!
– Igazad van! Egy lyuk is megtenné rendes ház helyett, csak ne a láger legyen. Itt nincs más esély, mint az éhenhalás vagy a megfagyás. Az ember megél, ha elkaparhat egy kis búzát, akkor pedig mi értelme a szenvedésnek?
Egyre sűrűbben pillantgattunk az orvosi barakk melletti faépület felé, ott tárolták a halottakat. A bőr felszáradt a gerincükhöz, a combjuk vékonyabb volt, mint a lábuk szára. Nem éreztünk bűzt, minden megfagyott.
Egyik reggel tucatnyi társammal együtt kijelöltek különmunkára, de nem mondták meg előre, mire. Elhagytuk a lágert, kilométereket gyalogoltunk. Bontóvassal ástuk a pár lépés széles árkot a meglévő gödör mellé. Piszkálgattuk délig, akkor teherkocsi érkezett, hányták lefelé róla a halottakat. Úgy megfagytak a testek, hogy csattogtak földet érve. Meszet öntöttek rájuk, mi pedig port dobáltunk hóval vegyesen. A bunkerunk lakói valahogy még tartották magukat, ellenben a gyengélkedőről gyakran fordult a járat.

A ruházatunk magyar nadrágból és zubbonyból állt, hozzá pufajka, rá köpeny. Kőbányához filcből préselt csizma járt. Nem ázott át, mert nem engedett az idő, nem olvadt. A bunker alja sem sarasodott, pedig olykor a padlóra vizeltünk.
– Ne hugyozz oda, ne hugyozz oda! – korholtuk egymást, de nem akaródzott a hidegre kimenni. Félrefordultunk a pricscsen és leeresztettük a deszka között.
A konyha kissé kiemelkedett a földből, mert épületben helyezték el. Beléptünk a keskeny sikátorba, amelynek mindkét végét ajtó zárta, az oldalsó lukakon adták ki az élelmet. Háromszögletű lemezdarabra rányomatták, hogy ötös kompánia, ezzel járulhattunk a szakácsok színe elé. Belül széles kondérok álltak, amelyeket körbefalaztak. A kukta magasan állt és lefelé kavargatta az ételt. A kondér feletti csapból engedték a vizet. A hosszú botra kötött vedret belenyomták a levesbe, majd a tartalmát átöntötték a fadézsába. Azt az ablakhoz húzták, onnan porcióztak. Só egy hétig járt, egy hétig nem. Reggelenként fél deci csáját ihattunk. Ha a fürdő vizéből oltottuk a szomjunkat, feldagadt a lábunk, alig fért a csizmában.
November hetedikén nyolc deci uborkalevest kaptunk reggelire, délben ugyanannyi káposztaleves és két evőkanál káposztafőzelék dukált. Megtanultam, hogy leves szinte mindenből készíthető, még búzából is. A halat belestül, pikkelyestül főzték meg, mégis elfogyott. A tányér szürkéllett a létől, a pikkely a fogam közé szorult, de azért kanalaztam.
– Popety! – rikkantotta el magát a felvigyázó, ami azt jelentette, hogy ötösével kell felsorakoznunk. Ha hallgatott, magunktól négyesével álltunk össze. Civilekkel legfeljebb csak néha-néha találkoztunk, mikor a városon keresztül terelték a menetet.
– Igyí, igyí! – integettek és kiabáltak felénk az orosz nők, hatalmas melleik remegtek ruháik alatt.
Menet közben kifigyeltük, hol futott fel a kerítésre tök. Lekaptuk, s mire az őr észrevette volna a lopást, már jóllaktunk. Pedig akkorára nőtt mindegyik tök, mint egy kancsó.
A rutén a városból hordta a vizet lovas kocsira tett hordókban. Mikor enyhébb szelek fújtak, rábeszéltem, hogy vigyen ki a civilek közé. Beguggoltam a hordóba, nem látott senki.
– De mi lesz, ha visszafelé jövünk? – aggodalmaskodott a vizes. – Meddig bírod levegő nélkül a víz alatt?
– Kemény fából faragtak engem!
Kint eladtam a gatyát és az inget magamról, tejet és kenyeret szereztem érte. Visszafelé egy kicsit elszámítottam magam, mert majdnem megfulladtam, mire az udvarba értünk.
– Menni szoldát temetés! – kajánkodott a rutén, aki a sok magyar között kicsit megtanulta a nyelvünket.

– Mondja, nem akar önkéntes felvigyázó lenni? – súgta udvarsöprés közben a fülembe az orosz százados. – Maga olyan jó kiállású gyerek, és úgy látom, ért a szóból.
Rühelltem a besúgókat és az árulókat, a fogvatartókhoz dörgölődzőket, mégis bólintottam. Aki nemet mondott nekik, hamarosan megnézhette magát, meg aztán, ahogy teltek az évek, egyre fásultabb lettem. Talpig érő, hosszú szőrű bundát adtak és nagy satyakot, rajta ötágú vörös csillaggal. Fegyver nem járt az öltözethez, ellenben havonta pár rubel igen. A németekre vigyáztam, nehogy megszökjenek. Ezt két hónapig csináltam, utána leváltottak, mert a foglyok nem értek ki időben munkára, nem hajtottam őket eléggé. Hiába, jártányi erejük alig maradt, letaknyosodtak.
– Továris Molnár, nem ezt vártuk magától! – vágta a szemembe Grísa, s jobbjában megvillant a pálca.
„Sohasem bírtam az aljasságot” – gondoltam magamban, de a szám pengevékonyságúra szűkült. Megint a kőbányához osztottak be.

Elterjesztették, hogy jövünk haza. Hittük is, nem is. Olyan időket éltünk, hogy minden megtörténhetett az emberrel, élet is, halál is. A pusztulás kezdett megszokottá válni, a túlélés villámcsapásként hatott.
– Nálatok is kolhoz lesz, így aztán mindegy, hogy itt éheztek, vagy ott – biztatott Szergej őszinteségi rohamában. – De ne bánkódj, ha jól tudsz lopni, szegény ember sose leszel! A zsebed mindig a bokádig érjen, de legalább töreket tegyél bele, ha haza indulsz. A feleségednek akkora bugyogója legyen, hogy legalább harminc kiló búza beleférjen!
Legközelebb szenet lapátoltunk a vasúton.
– Holnaptól nem kell jönni, ez lesz az utolsó nap – préselte ki a szavakat magából az állomásfőnök, miközben csontnyelű kése hegyével a fogát piszkálta. – Vége a munkának. Sztalin megígérte a kalácssütő magyar anyáknak, hogy karácsonyra otthon lesznek a fiaik.
– Máskor is mondott már ilyet, és semmi sem lett belőle!
– Hát ezek még elvisznek bennünket valahová messzebbre! – aggodalmaskodott a kis Borsos.
Gatyát le, fürdés, kentük a mellünkre a fekete kulimászt, a híg szappant. Tiszta köpenyt és ruhát, bakancsot kaptunk. Este megint beosztottak az állomáshoz, kenyeret és vizet pakoltunk a vagonokba.
Hát mégis?!
Reggel sorakozó, negyvenesével szálltunk fel.
Sokszor napokig állt a vonat, de azért haladtunk. Ha kocsikat ragasztottak hozzánk, magyar ismerősöket kerestünk. Haladt a szerelvény a nyílt pályán, az egész tájat hó borította, se fa, se tanya. Négy hétig utaztunk, de ahogy a haza felé közeledtünk, én kinyúltam, nem bírtam ülni se.
– Emberek, Galíciában vagyunk, jó az irány! – ismerte fel a tájat a résen át kilesve az úton bronzvörös szakállat növesztett fogolytársam.
Máramarosszigeten jó magyaros ételt főztek, de nem mertünk enni, nehogy betegek legyünk. Az egykori csendőröket és katonatiszteket kiválogatták, aztán dzsipekkel elvitték valahová. Nehezen, kínlódva átmásztam a keskenyvágányú vonatra, abba legalább szalmát is tettek. Mindenki keresett valakit.
– Szikla Jóskát Kovásznáról nem látták?
– Nem.
Rosszul nézhettünk ki, emberi arcunkat eltorzította a háború és a hosszú fogság, akár a lelkünket. Egy asszony kék kannában tejet hozott, fedőt is adott hozzá, hogy majd önt. De megrohanták, így aztán a kanna felborult csuprostul, mindenestül. A mamóka kosárban almát kínált, de mikor látta, hogy amannak nekiestek, elhajította az egészet, el ne tapossák. Szétszóródott a gyümölcs, aki kapta, marta. Aki hamarabb odaért, az maradt alul, a többi mind rajta.
Aki nem bírt menni, lovas kocsi vitte a kórház felé. Megfogtam a szekér oldalát, az egyik lábam sikerült feltenni, de a másik leragadt a földhöz. Tornácos épülethez értünk, hat lépcső vezetett fel, felmásztunk négykézláb, ki hogy, ültünk a fal tövében, mint a bolondgombák.
– Honnan jönnek? – kérdezte a hoszszúkabátos ember, hóna alól fél kenyér lógott ki.
– Oroszországból, a Szovjetunióból.
Az csak bámult maga elé kifejezéstelen tekintettel, majd szó nélkül felénk nyújtotta a kenyeret.
A szakácsnő haluskacsíkkal kedveskedett, letette közénk. Na, mindenki bele! Feltakarítottuk mind egy szemig a túrót, mint a cigányok.
Még seb virított a kezemen. Akkor szereztem, amikor kapartam a korpát a csajkába a vagonból. Az orosz rácsapott a kezemre a lapáttal, de úgy, hogy kihasadt a bőr. Bevarasodott, a fürdő után kicsit megdagadt.
– Jaj, bajtárs, gyere, bekötjük! – dörgölődzött a magyar vöröskeresztes.
– Nem muszáj, ha eddig nem törődtetek velünk, akkor ezután se!
Fertőtlenítés és orvosi vizsgálat után kiadták a dokumentumokat. A vonaton egy asszonynak mesélni kezdtem, hol jártam. A közelünkben ülő férfi kihívott a folyosóra.
– Tegyen lakatot a szájára, mert visszavitetem oda, ahonnan jött!
Habzott a szája, miközben a gallérját felhajtotta. Nagyon megijedtem, kussoltam egész úton. Annyira megzavarodtam, hogy a ködmönösi vasútállomást csak az utolsó pillanatban vettem észre, majdnem a vonaton ragadtam. Mint a birka, úgy bámultam az ismerős utcákat, házakat, lelki szemeim előtt még a tábor szögesdrótja lebegett.
– Nehogy eltévedj, Máté! – nézett ki a borbély az üzlet ajtajából, aki gyermekkorom óta nyírta a hajamat. – Hála Istennek, hogy épségben megérkeztél.
Szólni sem tudtam. Csak a templomnál kezdtem kiismerni magam, onnan vettem a tanyánk felé az irányt. Zsongott a fejem, szédültem, vonszoltam lesoványodott testemet. Órákig eltartott, amíg megtettem az utolsó öt kilométert.
– Azt hittem, sose érek haza – tettem be a kiskaput magam után, a tornácon anyám állt és bámult megmerevedve. Csak később sírt örömében, itt még hitetlenkedve rázta a fejét.
Apám rögtön orvoshoz küldött. A doktor olyan orvosságot írt fel, hogy hosszú ideig köpködtem tőle. Rissz-rossz nagykabátban, micisapkában, csizmanadrágban, bakancsban jártam-keltem a faluban, soványságom és viseletem miatt először kevesen ismertek rám. Nem ehettem zsírosat, vigyázni kellett a gyomromra.
– Van tetűd, fiam? – kérdezte anyám.
– Biztosan – mondtam szégyenlősen, tettetett bizonytalansággal.
Levetkőztem, a gatyát és a trikót még a földre se tettem le, rögtön bele a főzőüstbe. Beleültem a teknőbe, a gyökérkefét hozzádörzsöltem a puha háziszappanhoz, úgy sikáltam magam.
Kifőtt tésztát kaptam enni, faltam, amíg teljesen el nem teltem.

 

Jegyzet:
Az idézett orosz szavakat, mondatokat gyakran felismerhetetlenné torzulva őrizte meg az egykori hadifoglyok emlékezete, az elbeszélés ezeket a grammatikailag ugyan képtelen, de „történelmi” alakokat rögzíti. A  (vélt )jelentés  a szövegkörnyezetből világosan érthető. A szerk.

 

Megjelent: Polísz, 2005., 79. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap