A valaki

Bodó János, v, 12/27/2015 - 00:23

 

A városi lakásunknak nagy, tágas udvara volt, különben hogy férhettek volna el a lovas kocsik, és a lovak, akiket patkoltatni hozott ide a gazdájuk? Persze jöttek szekerestől, lovastól, olyanra nem is emlékszem, hogy külön hoztak volna lovat patkoltatni. Talán megszokásból, mert a szomszéd utcából meddig tartott volna a pacit átvezetni, de nem: ez volt a dolgok rendje, hogy reggel felkelt a gazda, megetette a jószágot, marhát, lovat, disznót, aprójószágot, természetesen a feleségével közösen. A ló mindig a gazda dolga volt, aztán ő is falt, amennyi kellett, vagy amennyi volt, és elindult a dolgára.
Útba esett a Plutykás is, meg a kovács is, ha éppen patkoltatni való volt. A előrelátóbbja bement a Plutykáshoz, és amíg komótosan elfogyasztotta az italát, közben átnézett Laurencz mesterhez, és megbeszélték a patkoltatás idejét. Rendszerint másnap vagy harmadnap került erre sor, a várakozás a lónak, lovaknak az udvarunkban telt, míg a gazda a Plutykásnál töltötte az időt. A ló nem szerette, ha ilyen kényes műveletnél idegen ember fogta a patáját, ezért a segéd segédje kellő időben átszólt a kocsmába: a szürke következik nemsokára. A gazda átballagott a műhelybe, és komótosan megtörtént a ló ellátása. Utána, most már szekerestől, lovastól, megálltak a kocsma előtti nagy téren, előkerült a zabos tarisznya, és még egy órácskát eltöltött a gazda a kocsmában, mielőtt elindult fuvarra, vagy a mezőre.
Szóval ilyen környezet várta azt a valakit, aki Sándornak, az özvegyembernek a valakije volt, és most érkezett el az idő, hogy az udvaron is bemutatkozzon. Erzsi néni már hetekkel ezelőtt jelezte, biztos információi vannak arra vonatkozóan, hogy Sándor idehozza az új asszonyt. Eleinte minden nap téma volt, hogy a Sándornak van valakije, de erről csak Erzsi néni tudott, na meg rajta keresztül az egész udvar. Amikor nálunk volt, és én is otthon voltam, csak félszavakkal beszéltek anyámmal a dologról, miközben sűrűn mutogattak. Persze azért, hogy én ne értsem, miről van szó. Ezzel azonban még inkább felkeltették az érdeklődésemet, és bár a könyv fölé hajolva mímeltem a tanulást, a füleim tágra nyitottan figyeltek minden elharapott mondatra.
Erzsi néni, a hírhozó, azon rágódott leginkább:
- Tudod, Paulám, nem fér a fejembe, hogy tud egy nő, több mint húsz évvel idősebb férfival kikezdeni, és a jelek szerint hozzá is menni. Mert most már véglegesnek látszik, hogy ideköltözik, még nem láttam a lányt, mert lányról van szó, nem volt még férjnél, ezt biztosra tudom. Úgy hírlik, hogy igen csinos, szép lány, de így végképp nem értem, hogy lehet, hogy ezt a Sándort választja, hiszen az már az ötven év felé közeledik. Igaz, jó állása van a vasútnál, de hát akkor is, ilyen nagy korkülönbség mégis csak furcsa, nem tudom, te hogy látod, Paulám, de én valamit sejtek a dolog mögött.
Csak mondta a magáét, anyám legfeljebb néha tudott szóhoz jutni, de leginkább csak jelezte, mennyire egyetért az elmondottakkal. A kíváncsiságot egyre jobban felfokozta bennem, magam elé képzeltem a nőt, aki ilyen meg olyan volt, de mindenképpen érdekes. Mert megtudtam, hogy nem igen szeret főzni, sütni meg végképp nem tud, pedig a Sándor mennyire szereti a süteményeket. Ha főz is valamit, általában úri étkeket készít, pedig a Sándor a főzeléket szereti, mert attól tud jóllakni. Szóval, valóságos Isten csodája lesz, ha ezek ki fognak jönni egymással, de hát ők tudják, nekünk semmi közünk hozzá, ugye Paulám?
Szegény anyám ilyenkor kapott volna szót, de mielőtt kimondta volna a mondat elejét, Erzsi néni máris újabb oldalát kezdte boncolgatni a kérdésnek. Én nem is nagyon bántam, mert a Sándor valakije érdekelt, és őróla az Erzsi néni tudott érdekes dolgokat mondani, legalább is nekem, mert nyiladozó kamasz kíváncsiságom csak úgy itta be a szavakat, amelyeket a fantáziám kiszínezett különböző színekkel.
Elképzeltem, hogy a Sándor valakije az én valakim lesz, és fehér selyemben jön felém az álmok éjjelén, és felém nyújtja csókos ajakát...
Egyik napon tényleg megjelent. Ők a kovácsműhely felöli oldalon laktak, előtte a Sándor végigment a szomszédokon és bejelentette, hogy, ha nem zavarna, bemutatná a jövendőbelijét. Körülbelül egy hete már ott lakott nála a valakije, és most látják elérkezettnek az időt a személyes bemutatkozásra. Mindenki azt felelte:
- Gyertek Sándor nyugodtan, örömmel látjuk a kis jövendőbelidet!
Mihozzánk délután értek oda. Még szerencse, hogy nem délelőtt jöttek, különben nem láthattam volna őt! - gondoltam magamban. Könnyedén lépdelt kalocsai mintás papucsában, szőke, hosszú haja volt, piros arca, mint a pipacs, tengerkék szeme szabályosan világított, és piros volt az ajaka, gyanítottam, hogy ki volt festve vastagon.
Lila köntösben vagy pongyolában vékony, karcsú vonalként húzódott alakja, és halk beszéde még jobban illett légies megjelenéséhez.
- Klári vagyok, de jobban szeretem, ha Klárikának szólítanak - mondta bemutatkozásul, és halk madárhangon csicseregte el, hogy egyenlőre nem tervezik az esküvőt, mert még egy műtétre várnak a Korányiban, de ha az sikerül, és végleg egészséges lesz, megtartják majd az esküvőt is. Vőlegénye sokat segített neki a nehéz napokban, mert komoly betegsége volt, de hála Istennek, már túl van a nehezén.
Összességében jó benyomást keltett, bár a lila köntös brutálisan kihívó volt, csicsergése viszont annál kedvesebbé tette megjelenését, a szegényes otthonokban is nagy biztonsággal feltalálta magát. Egy pillanatra sem tűnt megjátszósnak, valódi énjét mutatta. Bennem pedig, nem a kiábrándultság, hanem valamiféle rokonszenv ébredt fel a Sándor valakije iránt. Ez szokatlan érzést jelentett, mert eleinte a szerelem halvány lángjai kezdtek gyúladozni, de amikor a maga valóságában megjelent, és törékenysége megmutatkozott, inkább ez irányba fordultak érzelmeim. Amikor meg világos lett előttem, hogy tüdőbeteg a szerencsétlen nő, valóságos emberi sajnálat indult meg bennem.
- Meg fog a néni még gyógyulni? - kérdeztem Erzsi nénit, aki rögtön átjött megbeszélni a látogatás tapasztalatait.
- Azt csak a Jóisten tudja, fiam! - volt a válasz.
A halk beszédű, halvány mosolyú valakije a Sándorunknak vegyes benyomást keltett a szomszédoknál. A leginkább a nyilvánvaló tüdőbaja nem tetszett. Bár már kigyógyult belőle, és csak egy kisebb műtét volt még hátra, csak fejcsóválás kísérte a bemutatkozást.
- Nem jól teszi a Sándorunk, ha beteg nőt vesz el. Az más eset, ha később megbetegszik valaki, ki kell tartani mellette. De így, hogy tudja, beteg, és így veszi el, rosszul cselekszik!
Nagyjából ez volt az udvar véleménye a Sándor valakijéről, de amúgy sem lett semmi a dologból, mert Klárika egy közlekedési balesetben életét vesztette. Az udvar szép koszorút csináltatott a temetésre, és Sándort, aki ivásra adta fejét bánatában, Sugár Piri mentette meg az elzülléstől: ő lett, aki sikeresen feledtette Klárikát.
Piri egészséges volt, mint a makk, és korban is összeillettek, mert már a negyvenes éveinek közepén járt, özvegyasszony volt.
Az udvar is helyeselte Sándor és Piri egybekelését.

Részlet a "Városszéli emberek " című novella füzértből/

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap