Valami jó

Jókai Anna, h, 11/21/2011 - 01:24

 

 

 

 

 

– Bemondó? – kérdezte a nő tegnap a tüdőszűrő kisablakánál. Felemelte az asztalkáról szemüvegét, s mint a cvikkert, szeméhez emelte a bal üveget. Érdekelte a maszatos pecsét. – Rádió? – kérdezte még egyszer, nyájasan.

– Nem – felelte Juló.

– Vasút? – kérdezte a nő újra.

– Nem – felelte megint.

– Bemondó… – ismételte a nő tűnődve, és az adatot kartonra vezette. – De hol? – s hirtelen kihajolt a kisablakon.

– A KÖZÉRT-nél – mondta a nő. – Fűszer és csemege.

– Mit mond be ott?

– A pénztárnál. A gépbe. Az árakat.

– Mozogjon egy kicsit gyorsabban, drágám. Ezt így adja oda a főorvos úrnak!

Vitte a kartonokat, összecsippentve, ujjai közt. Már az ajtóban leengedte a kombinépántot. Nem takargatta a mellét, a sprőd vászonköpeny napközben úgyis lenyomja. Két öregasszony után lépett a szűrőgépbe.

Vállát előreengedte, a vékony láncot az aranykulcsocskával szájába vette, a gép kattant.

– Tovább – mondta az orvos, s már kint is volt a váróban, öltözhetett.

– Beütő… – szólt oda kolléganőjének, s egy fagyasztott csirkét a mérlegre dobott. – Harminckettő hatvan… Azt kellett volna mondani… A tüdőszűrésen.

A kolléganő éppen váltott. Mozogtak az ujjvégei megcsonkított cérnakesztyűjében, két ujja fázósan vonaglott, összeborult a kassza fölött, mintha modern bábjátékot játszana. Fülét lehúzta a vastag rézkarika. Orrlyuka feltűnően tág volt, ezért azt a bolondos képzetet keltette, hogy eredetileg az orrában hordta a rézkarikát.

– Tovább – mondta, s eltolta a kosarat. – Mit akarsz? – kérdezte Julótól.

– Hogy a tüdőszűrésen… Négy hatvan… Öt tíz…

– Aprót kérek. Mi van a tüdőszűréssel?

– Ez finomított… negyven fillérrel több… A bemondó nem jó. Úgy néznek az emberre, mint a hülyére…

– Tovább. Frissebben…

Fázott a rézkarikás. Pedig ült, derékig pokrócban. Juló irigyelte. Derékig pokrócban! Ülve! Ő meg ócska pulóvereket vehet a köpeny alá, mint egy káposztáshordó, olyan a csomóra bogozott abroncsövvel a derekán. És állni. Nyolc óra hosszat, a súlyt váltogatva, bal lábon, aztán jobb lábon, azután mindkettőn.

– A tanfolyamra elmennék… Minőségi vaj, kérem. És ez zsúrkenyér. Nem büfé.

– Kérd magad – mondta a rézkarikás, s egy szakadt húszast visszadobott. – Tovább…

Juló eleinte szerette ezt a munkát. Tetszett neki, ahogy csattog a kasszagép. Egyszer – három hétig – helyettesített egy irodán. Ott voltak ilyen elegáns, fekete gépek.

Az üzlet reggeltől estig tele. Száll a liszt, a cukorpor, recsegnek a műanyag kosarak.

– Holnap felszerelik a szélfüggönyt… Mibe kerül egy zacskó ceyloni?

– Tanuld meg… Ki van írva.

Ezek a jó kosarak. Amelyekben egy-két zacskó lötyög. Nem kell méricskélni.

Emelni senki sem akar. Állnak a sorban, elérnek a pénztárgéphez, és csak lóg a kezükben a kosár.

Pedig oda kell tenni. A mélyedésbe. Ott a helye.

– Hórukk… – mondta az anyónak, aztán megsajnálta, segített.

Az anyóka begombolkozott, és hosszasan böngészte a cédulát.

– Tovább – hessegette a rézkarikás.

Az anyó egyeztette a tételeket. Újra összeadta, a gép után.

– A fene tudja – mondta aztán ellenségesen. – Sok. Nagyon sok. Hiszen alig vettem…

Juló sóhajtott. A rézkarikás dühösen taszított egyet a kosáron.

– A nyugdíjat nem mi intézzük. Tovább.

– S még azt mondják, nincsenek boszorkányok – nevetett a fiatalember. – Kezicsókolom… egy üveg borocska… Hogy tetszik lenni?

– Huszonhét kilencven…

A fiatalember fizetett. Az ajtónál megállt, sunyin vizsgálgatta a celofánt.

– Mit ütöttél? – kérdezte a rézkarikás.

Juló nem emlékezett. Utálta ezt a fiatalembert. A harmadik udvarlójára hasonlított. Amelyik nem jött el a moziba. Pedig nyolcforintos jegy volt, erkély közép…

– Nyolc…

– Tudtommal hat – mondta a hölgy halkan.

– A lónak négy lába van, mégis megbotlik – mosolygott a pénztárosnő –, elnézést, asszonyom…

Közeledett a boltvezető. Egy üveg bor a hóna alatt. A boltvezető éltartó nadrágot, vakítóan fehér köpenyt és diszkrét nyakkendőt viselt, a felső zsebében többszínű toll. Szép volt és higiénikus, mint egy főorvos az SZTK-ban.

– Mennyi ez a bor? – kérdezte Julótól.

– Huszonhét kilencven…

A sor megállt. Érdeklődő csend lett.

– Olvassa el… Mennyi?

– Huszonhét kilencven… – rebegte Juló.

– Még egyszer…

– Huszonhét ki…

– Hát ez olvasni sem tud – mondta a vezető a rézkarikásnak. – Itt álljak a háta mögött?

Juló ráncolta a homlokát. Nézte az árcédulát.

– Huszonkilenc hetven – kiáltotta. – Huszonkilenc hetven… Kilenc és hét… Összecseréltem.

– Jegyzem – mondta a férfi, előtolta tollán a pirosat, fényes papírszeletre vezette: – Mínusz egy forint nyolcvan.

A múlt hónapban száztizenkét forinttal kapott így kevesebbet. A kilencszáztízből.

– Vigyázz – mondta a pénztárosnő. – Túl sokat beszélsz. Otthon beszélgess.

Apuka már öreg. És süket is. Ha szól hozzá, a szomszédok átkopognak. Azt hiszik, veszekednek.

A lába fázott legjobban. A combja. Olyan estére a bőre, mint a perzselt libáé. Tele apró fekete pöttyökkel.

Kettőkor a legnehezebb. Ilyenkor fájdul meg a háta. Nem a válla, nem a keze; a háta. Minden beütésnél szúr egyet.

– Eredj orvoshoz. Ez sem természetes. Tovább.

– Ezt a gyerekeknek viszem… a Korfut szeretik, a keserűt nem, a fiú még megeszi, de a kis büdös lány kiköpi, mert az apjuk egy szem, nem sok, annyit sem soha… – Az asszony kotorászott a buggyos plasztiktáskában. Sötétbarna, halszálkás férfizakót hordott és rózsaszínű orlonsapkát, borzas pomponnal.

– Tovább, kedves – mondta a rézkarikás, és hintáztatott egyet a fülbevalóján.

De az még visszaszólt:

– …A mogyorót sem eszi meg. Kiköpi a kis tenyerébe, és dugdossa az én számba: hámi, hámi, anyuka…

– És ezt kénytelen az ember végighallgatni – mondta a vöröseslila, kabát nélküli, hosszú mellényes fiatal hölgy. Három icipici csomag lapult a kosarában.

– Kétszázötvennyolc… – énekelte Juló, s maga is csodálkozott.

– És még ez a demizson, húszliteres…

– Hatszáz plusz betét… Hogy tetszik elvinni? – kérdezte Juló, s majdnem ráesett a demizsonra.

– Nem vagyok egyedül – mondta a hölgy, olvatag, hálás címlapmosollyal.

Nincs egyedül – gondolta Juló. – Persze. Ez a szép nő.

A pénztár túloldalán középkorú asszony állt, megragadta a demizsont, görgette kifelé, a fiatal hölgy kinyitotta előtte az ajtót, mutatta, a kocsi hol áll.

– Ilyen mellényt – mondta Juló – én is köthetnék. Karcsúsít… Zacskót nem tudok adni.

– Nem pászol a te alakodra… Túróhoz nem jár külön zacskó. Tovább.

Csak el ne fogyjon a tekercs – gondolta Juló. – Az szörnyű, ha lefogy. Csupa lila ragacs lesz a kezem. A sor pedig kígyóvá nyúlik, sziszeg.

– Lalika… Lalika… – kiáltotta egy néni. A feje búbján kis merev farokban végződött a kalap. – Nem látták a gyereket? Kiflivel?… Sóskiflivel?…

– Ez nem gyermekmegőrző – mondta a pénztárosnő. – Ne tessék csupa apróval fizetni, drága nagymama…

A vezető megint felrémlett. Szorosan odaállt Juló háta mögé, figyelte a kezét.

Juló villámgyorsan verte a gépet. A számok egymásba úsztak.

– Így van a vevő becsapva – mondta egy bajuszos bácsi –, pritty, pratty, prutty, mehet…

– Lassabban… – oktatta a vezető. – Nem kapkodunk.

Távozott balra, menet közben végigzongorázta a befőttesüvegek tetejét.

– Ne tessék százassal fizetni – mondta a rézkarikás ridegen.

– Se apróval, se százassal?!

– Tízes. Húszas. – A pénztárosnő egy kissé megemelkedett, belekukkantott a pénztárca rekeszébe. – Van ott normális pénz is.

– Nem irigylem a férjét… – morogta a bácsi.

Juló feldühödött. A rézkarikást tavaly hagyta el az ura, és éppen vissza akart már jönni, amikor az állványról ittasan leesett.

– A magánéletünkhöz a kedves vevőnek semmi köze – mondta. – Ne tessék velünk szórakozni.

– Miért? – kérdezte a bácsi, és valami csúnya volt a szemében. – Örülne maga annak. Ha én magát… – Olyan mozdulatot tett, mintha összegyűrne, aztán kicsavarna egy rongyot.

Mire felelt volna, az öreg már eltávolodott. Még vissza is mosolygott, legényesen.

– Fogd be a szád – vakkantott a rézkarikás. – Nem az a dolgod, hogy beszélj. Ne szólj te semmit. Se jót, se rosszat.

– A feketénk – mondta Juló reménykedve. Látta a poharat, vajszínű habbal a tetején. – Ilyenkor hozza Baktainé a feketét.

– Nincs gőz – közölte a pénztárosnő. – Arra ne várj.

Még négy óra estig.

– Huszonkettő húsz… Három… Hat… És a tévé? Ma este mit ad?

– Aprót kérek… Szerelmi románc… Francia film.

Szerelmi románc?

– Folyik a tej…

Julónak viszketett az orra. Dörzsölgette a könyökével. Undorodott a kezétől. Mézes, morzsás ujjai arra a homályos mesére emlékeztették, amelyben a rajtakapott bűnöst különös módon büntetik: először szurokba mártják, azután belehempergetik a tollasgödörbe.

A sor dagadt, hullámzott, tűrt.

A kosarak.

Kenyér, vaj, sajt.

Kenyér, vaj, zsír, szalámi.

Liszt, só, citrom, csont.

Rum, gin, kávé, narancs, gesztenyekrém.

– Jaj – kiáltotta ez az úr. – Banán… Pardon… – néhány percre otthagyta a kosarat.

Juló a szusszanásnyi szünetben vállát hátra-hátrarándította. Elnehezült kotlósok rebbentik így a szárnyukat, mielőtt az ólban megcélozzák a számukra kijelölt rudat.

Két kiló banán pottyant a kosárba.

– Tovább.

Húsz deka főzőkolbász. Egyetlen savanyú uborka.

– Tovább.

– Azt mondod, Szerelmi románc?

– Kétórás film. Egész estét betöltő. Szuper… Arrább tessék pakolászni… Repríz…

– Miről szól? Ki játssza?

– Van benne egy nő, aki feláldozza magát. Pedig mást szeret. Az Alain Delont szereti. De azért feláldozza. De nem ám csak úgy… Ez ki van fejtve benne, mélyen… A szakadtat tessék a bankba!

– Unalmas, nem? Harmincegy hetven…

– Gyönyörű! Élmény. Tudod, hogy én válogatós vagyok… Tovább. De ez élmény.

Nyolcra hazaérek – gondolta Juló. – Camea szappannal megmosom a kezem. Kókuszos puszedlit viszek, vacsora után elrágjuk apukával, azután apuka elalszik. Szerelmi románc. Mégiscsak van valami jó.

– S amellett fordulatos – mondta a rézkarikás –, olyanok történnek benne… – Csettintett. Orrlyuka egészen tág lett, mint a tehéné a Boci csokoládé burkolatán.

Juló ütemesen verte a számokat. Mégiscsak van valami jó.

Az ajtó nyílott, csukódott, nyílott, csukódott, hömpölygött a huzat.

Szerelmi románc… – kiáltotta Juló a kosárszedő lánynak. – Ma este… Tudod?

A kosárszedő lány álla alá szorította az egymásba rakott kosárhegyet.

– Üüm – nyögte tagadóan. Megközelítette rogyasztott térddel a pénztárpultot, szemgolyóját parancsolóan lefordította a zsebe felé.

– Ü! – mondta. Juló engedelmeskedett, kiemelte a zsebéből az újságot.

A lány továbbcsoszogott, egyensúlyozta a kosártornyot, mint a zsonglőrök, de nem tapsolt senki.

Juló fél kézzel lapozott. Húsz óra: valami zongoraverseny. Alig tudta kibetűzni.

Zongoraverseny huszonkét óráig. Utána sporthírek.

„A kiadott műsortól eltérően…”

– Ó, hogy rohadnának meg – kiáltotta kétségbeesetten. Akkorát ütött a gépre, hogy a hetes meg a nulla összeakadt. – A zongorahangversenyükkel… ezen a napon…

Sírt, piszkálta a beszorult számokat. A sor topogott, morajlott egy helyben.

Egy asszony, ezüstszürke kabátban, ezüstszürke hajjal, üres kosárral továbblépett.

– Micsoda tragédia – mondta furcsa fahangon. A mondat csúszkált, valahol félúton, gúny és részvét között. 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap