A varázskő

Fehér József, szo, 09/16/2017 - 00:07

 

 

 

Hiába szaladgáltam én az aprójószág után a tanya porcsinos udvarán vagy aratást követően a tarlón, mégsem tudtam megemberesedni. Nyiszlett kislegényként kezdhettem el a tanulást a csicsatéri tanyai iskolában. Ami nem lett volna baj, ha egy kicsit is bátrabb vagyok, és ki merek állni a magam igazáért vagy rögtön visszaadom az első ütést annak, aki elsőként mérte rám.

Engem azonban úgy neveltek, hogy „Légy jó, ne bánts másokat!”, és én bizony ehhez tartottam magamat. Így aztán, ha  valamelyik iskolatársam nevetve lelökte fejemről a sapkát, szó nélkül felvettem, és bánatosan leporoltam, mintha mi sem történt volna. De legbelül, a lelkem mélyén nagyon fájt valami. S ha elgáncsoltak az iskola salakos udvarán, és vérezve felszakadt a térdemen a bőr, senkinek sem mertem beárulni őket, mert attól féltem, hogy megvernek érte. Rám is kaptak mindannyian, és rajtam torolták meg minden sérelmüket. Gyakran előfordult, hogy kiborították a táskám tartalmát, és szétszórták a füzeteimet az iskolába vezető út mentén, a kékbogyós kökénybokrok között. Azért éppen ott, hogy összekaristolják a kezemet és a karomat a bokrok ágai.

Eleinte csak hebegtem-habogtam otthon is, amikor megkérdezték, mitől sebes a kezem, meg a lábam; mert attól tartottam, hogy még apámtól is kikapok. Egy hónap múltán elegem lett a testi-lelki bántalmazásokból, és sírva jelentettem be anyámnak, hogy abbahagyom az iskolát. Hamvaskék szemei nagyra kerekedtek és aggódva nézett rám.  –  Mi baj, kicsim?.. Mi baj?..  –  simította meg a fejemet és szeretettel magához húzott.

– Hogyan legyek jó... – zokogtam, kötényébe temetve arcomat –, ha mindenki más rossz és gonosz körülöttem? – És ömlött belőlem a sok panasz.

Szegény anyám hirtelenjében azt sem tudta, mitévő legyen, és gyorsan átszaladt nagyapámékhoz, a másik tanyába, hogy öreg tatám mondja meg, mit is tegyen. Úgy gondolja, el kéne tán panaszolni a sántalábú Vass tanító úrnak a történteket.

–  Nem lesz az úgy jó, lányom - magyarázta pipára gyújtva a bölcs és jó öreg. – Mert a gyerekek bosszúállóak és ismét megverik. Andráskának magának kell győznie a társai felett. … Hogy tekintélye legyen a többiek előtt.

Elképedt arcot vághatott édesanyám, mert amikor hazatért, vele tartott öreg tatám is, hogy ő beszéljen elsőként velem. Mellém ült egy székre és foltozott kabátja zsebéből  egy dió nagyságú, meg-megcsillanó követ vett elő. Csodálkozva néztem rá, mert nem értettem, mit akar vele.

- Ez egy varázskő – magyarázta -, visszaadja majd a bátorságodat. Erőt és tudást is kapsz hozzá, hogy okosan használd a képességeidet.

A Mező tündérétől kaptam kicsi koromban, hogy elűzzem vele a félelmeimet. Álmomban jelent meg a tündér, és reggelre már ott találtam a párnám alatt ezt a kis követ.  Még felnőttként is magamnál hordtam, így szereztem meg vele a harctéri kitüntetéseimet is. Nekem már nincs rá szükségem; meglásd,  neked is segíteni fog. Nagyon vigyázz rá! Mindig legyen nálad, bárhová is mégy.

Kezembe vettem hát, és forgattam, nézegettem. Még este a hunyorgó lámpa fényénél is meg-megcsillt az a kő, és olykor mintha felízzott volna, mint kemencében a parázs. Lefekvéskor a párnám alá tettem, és elalváskor már magabiztosnak, erősnek éreztem magamat. Reggel a zsebembe csúsztattam, és bátran elindultam vele az iskolába.

A bejáratnál már vártak rám, elállva az utat előttem. Közűlük hirtelen kivált Lackó, a nagyobbik Csorba gyerek.

– Mit hoztál uzsonnára? – förmedt rám, mitha a környék vagy legalábbis az iskola ura lenne.

- Almát…, kolbászt… és kenyeret  - hadartam meglepődve. Mert úgy magasodott fölém, mint törpének az óriás.

- Ide vele, különben nem engedlek be! …És megint elnáspágol majd a késésért a tanító.

Láttam, hogy a többiek összevigyorognak, és azt figyelik, most mi lesz. Segélykérőn felsóhajtottam, és ösztönösen megmarkoltam zsebemben a követ. Ettől valami mérhetetlen nyugalom és bátorság szállt meg.

- Akkor sem adom! …Mert az az enyém.

Ezen meg Lackó lepődött meg, és erőnek erejével felém lendítette széles tenyerét. De én valahogy kitértem előle, és a lendülettől megbillenve, hasra esett. Hirtelen a többiek felnevettek.  Nosza, nekem sem kellett több, a porban fekvő Csorba gyerek hátára másztam, és azt kiáltoztam: „Gyí, lovacskám, gyí!” Lám, akik eddig engem bántottak, most Lackót gúnyolták, és a hasukat fogták nevettükben.

- Ezt még megbánod! – nyöszörögte a nagydarab fiú. De a többiek már nem törődtek vele, körém sereglettek, és úgy kísértek be az iskolába, mint valami hőst. Attól kezdve büszkén kihúztam magamat, és magabiztosan felelgettem még Vass tanító bácsi kérdéseire is.

Felnőttként jól tudom már, hogy mindenkiben ott lakik a bátorság, csak hinni kell benne, és ettől erőre kap. A varázskő legfeljebb csak segédeszköz lehet az előcsalogatásához.

Azóta is féltve őrzöm nagyapám kövét, hátha még valakinek szüksége lehet rá.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap