Varga, maradjon a kaptafánál?! 3/4

Jankovics Marcell, p, 09/15/2017 - 00:10

A címben szereplő közismert szólást nekem úgy mesélték, mint ami
Nagy Sándor legendás udvari festőjének, Apellesznek ajkáról röppent
volna világgá. Felszólítás formájában, kérdőjel nélkül természetesen.
Az anekdota szerint Apellész egy alak saruját festette
éppen, amikor a szomszéd csizmadia – a varga – benézett hozzá.
Látván, min dolgozik a mester, elkezdte magyarázni, hogy a lábbeli
a valóságban nem úgy néz ki, ahogy a mester képzeli. Erre mondta
volna Apellész: „Varga, ne feljebb (maradj) a kaptafánál!” Vagyis
ne üsse az orrát a nagyok dolgába.

Határátlépések

Az eddigiek alapján talán már nem is meglepő, hogy minden mást,
amivel felnőtt életemben még foglalkoztam, a rajzfilmnek köszönhetek.
(Mai szemmel szinte mellékesnek tűnik, hogy e foglalkozásaim
kényszerű pályamódosítás következményeként váltak időlegesen főfoglalkozássá.
A 80-as évek elejétől kezdve ugyanis a rajzfilmstúdióban
már nem igazán találtam a helyemet. Amit szerettem volna megcsinálni,
Az ember tragédiáját rajzfilmen, arra sokáig nem kaptam egy
fillért sem, ami munkát kínáltak, az kevés kivétellel nem illett hozzám.)
Bár először magánúton járva léptem át az országhatárt, kül- és
belföldi utazásaim nagyrészt szakmai utak voltak: filmfesztiválok,
konferenciák, tévéforgatások, előadások. Ezeken az utakon tudtam –
átlépve a nyelvi határokat – megismerkedni más kultúrákkal. Nem
vagyok lelkes turista, de ha már rászánom magam az utazásra, igyekszem
minden percét kihasználni. Az úti élményeken túl a legfontosabb,
bár közhelynek tűnő felismerésnek az bizonyult, hogy jelenségek
lényegéhez csak a helyszínen, nyitott szemmel járva juthat az
ember. (Jóllehet logikus, hogy a folyó magának völgyet vág, és úgy
is beszélnek a szakkönyvek az ókori Egyiptomról, mint Nílus-völgyi
civilizációról, mégis csak ott, Kairó szélén, a piramisok lábához fel-
kapaszkodva értettem meg, miért nevezik az arabok a sivatagot dzsebelnek,
azaz hegynek. Amiből hirtelen az is érthetővé válik, hogy ha
a holt sivatag, ahová az egyiptomiak temetkeztek, az életteli folyóparthoz
képest fenn van, miért képzelték alvilágukat bizonyos értelemben
fenn lévőnek. Persze üres fejjel a helyszínen sem jutottam
volna el e felismeréshez.)
Az adottságon túl rajzfilmes voltom segített hozzá, hogy a beszéd
később hivatásaim részévé lett. Eleinte azért, mert elfogadtatni a felettesekkel
filmterveimet, megértetni munkatársaimmal, mit akarok, fesztiválokon
zsűritagként magyar filmeket sikerre vinni meg kellett tanulnom
meggyőzően érvelni. Aztán meg, megszakításokkal 35 éve tanítom
az animációt (stúdióbéli tanfolyamokon, a Képzőművészeti Szakközépiskolában,
az Iparművészeti Főiskolán, most Egyetemen). A filmsikereknek
köszönhetően jöttek a rádió- és tévéinterjúk, később egy évtizeden
át ismeretterjesztő műsorokban is szerepeltem. Némi színészi
képesség is szorult belém – ezt szintén említett nagynénémtől örököltem
–, mindenesetre rendezői instrukcióknál az előjátszás hasznos, ha
nem is elengedhetetlen. Emlékezetem szerint kollégáim közül én voltam
az egyetlen, aki nem szégyellt majomkodni a beosztottjai előtt.
Azt mondják, a rajz az első számú kifejezési eszközöm. Mindenesetre
hamarabb rajzoltam, mint ahogy beszéltem. A rajzfilmkészítéshez
hozzá tartozott, hogy időről időre – eleinte csak a rajzfilm szolgálatában
– különféle grafikai megbízásokat teljesítsenek az alkotók. Én
is készítettem eleinte képeslapterveket, filmplakátokat, prospektusokat,
óriás reklámfigurákat, még filmes dobozra való címkét is. Jó iskola
volt, de nincs velük mit büszkélkednem. Később jöttek külső felkérések,
illusztráltam képeslapokat, rajzoltam képregényeket (kizárólag
irodalmi értékű művek nyomán), újabban már csak könyvet illusztrálok,
olykor jelvényt tervezek, de e téren is válogatós vagyok.
Első írásaim filmnovellák voltak. Később írtam cikket, glosszát,
publicisztikát mindenféle tárgyban, tankönyvet az animációról.
1973–74-ben, a János vitéz című filmem elkészülte után a Művészet
jelentette meg első, már nemcsak animációval kapcsolatos többrészes
tanulmányomat a rólam árulkodó Mire tanítanak a mítoszok?
címmel. Ezzel a filmmel és írással indul művelődéstörténészi
hívatásom. Gyökerei, érdeklődésem a magyar történelem, hagyomány,
népvándorlás kori régészet iránt a gyerekkorig nyúlnak vissza.
Idővel egyre nőtt és tágult, de mindig kölcsönhatásban rajzfilmes tevékenységemmel.
A János vitéz című filmem volt az életre keltője.
Csíraként benne volt már mindaz, amit a hagyományból fontosnak
tartottam. Készítése közben végig hiányérzetem volt, túlságosan keveset
tudtam a hagyomány ama múltba merült tömbjéről, amelynek
csúcsaként akkor csak a költeményt láttam. Ezért fordultam – csak
utóbb, sajnos – a népmesék felé, s a népmesék vezettek olyan „mesebeli”
tanácsadó öregek útmutatásával, mint Sir James Frazer, Robert
Graves, Berze Nagy János, Róheim Géza, Kerényi Károly, Bálint Sándor,
László Gyula, Diószegi Vilmos, Kákosy László, a mondákhoz és
a mítoszokhoz, a csillagos éghez (csillagmitológiához), népszokásokhoz,
a naptári ünnepek tartalmának mélyrétegeihez és az ősi hitvilág
megannyi emlékéhez, a szimbólumok univerzumához, az emberi lélekhez
és sok minden egyébhez, ami a művészembernek, ha már sok
mindent összenézett és összeolvasott (szó szerint!), gondolattársításképpen
eszébe jut. A művész analógiásan gondolkozik, a hagyományos
gondolkodás, jelképteremtés analógiákra épül – analógiák
mentén lép át olyan határokat, amelyeket egy szaktudós áthághatatlannak
lát, és határokat is ezen elvek mentén állít. Amit tanultam belőlük,
abból nemcsak tanulmányok és könyvek születettek, hanem
újabb filmek és sorozatok: a Magyar népmesék, a Fehérlófia, a Mondák
a magyar történelemből és az Ének a csodaszarvasról.
Rajzfilmjeim egyik tévédramaturgja hívott meg először ismeretterjesztő
műsorok műsorvezetőjének. E műsorok részben rám szabottak
voltak, vagy témájukat én határoztam meg. Mint például a fa jelképről
készített sorozatét, ami mögött, a filmmeséken túl, gyermekkori
emlék, az én „életfám” magasodott, s egy könyvkiadó vezetője e
műsort hallván kért föl hasonló tárgyú könyv megírására, és húsz év
múltán ez a könyv ösztönzött meseírót hasonló tárgyú mesék írására,
amelyek illusztrálására engem kért föl. (Nem mellékes, hogy mesekönyv-
illusztrátornak kérnek föl elsősorban, ez is a mesefilmjeimnek
tulajdonítható.) Ez a példa jelzi körbe záró határaimat is.
Amikor felkértek arra, hogy rendezzek a Budapest Bábszínházban –
a felkérés megintcsak rajzfilmes voltomnak köszönhető –, úgy vállaltam,
hogy én írom a darabot, én tervezem a bábokat és a díszleteket is,
mint ahogy rajzfilmrendezőként szoktam (a darabom zeneszerzője is az
a Sáry László volt, akivel Az ember tragédiáján 16 éve együtt dolgozom).
A darab viszont a Szentírás teremtéstörténetét dolgozta föl a Parasztbiblia
mesés elemeit felhasználva, Bábiloni Biblia volt a címe.
Miért a Szentírást választottam? Egyházi iskolába jártam. A Bibliát az
egyetemes hagyomány, mondhatni, az egyetemes mese- és mítoszkincs
és történelem részének tekintem. Korábban terveztem egy bibliai tárgyú
rajzfilmsorozatot, aminek csak első, Teremtés című epizódja készült el;
a Tragédiámhoz is alapul szolgált, miközben éveken át tartottam bibliamagyarázó
előadásokat a Marczibányi téri Művelődési Központban.
(Ott, ahol rendszeresen fellép a Magyar népmeséket „megzenésítő” Kaláka
együttes, amelynek vezetője, Gryllus Dani, bibliai tárgyú műsorában
mint kommentátort léptetett föl, s aki legújabban velem illusztráltatta
a Hangzó Helikon CD-könyv Sebestyén Mártit bemutató kötetét.
Ilyen zárt világ az enyém, bármennyire határtalannak tűnik is.)
Csak összeillő, összetartozó, egymással szerves kapcsolatban lévő
témákon dolgozom, olyanokon, amelyek műfajuktól függetlenül foglalkoztatnak,
és a velük való foglalkozás visszahat többi munkámra.
Párhuzamosan csak olyan feladatokkal tudok megbirkózni, amelyekben
sok közös elem van. Egyébként sem lennék képes másra, hiszen
nem ugorhatom át az árnyékomat. A művész elkerülhetetlenül megbukik,
ha áthágja saját természetes, részben maga meghúzta határait.
Ha levonható az eddig írtakból valamilyen általánosabb következtetés,
azt így foglalnám össze: a művészetek gyakorlásában csak
a tehetség szab határt, mivel a művész analogikusan gondolkodik, és
az analógiák nem ismernek határokat. Az igazi művész tágít a bevett
határokon, aki viszont tiszteletben tartja azokat, számoljon vele,
hogy kismester marad.
NKA! Kulturális stratégia. Átadás–átvétel, beszorítás, elszigetelődés,
jó és rossz értelemben vett nyitottság, zártság, a korlát mint kapaszkodó,
szelektív nyitottság, műveltség. Varga nem lehettem,
Apelleszként próbálkozom.

 

JEGYZETEK
1 Magyar Nemzet, 2005. február 12.
2 A kultúra genetikája. In: Mély a múltnak kútja. Csokonai Kiadó, 1998

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap