Varga, maradjon a kaptafánál?! 4/4

Jankovics Marcell, szo, 09/16/2017 - 00:10

A címben szereplő közismert szólást nekem úgy mesélték, mint ami
Nagy Sándor legendás udvari festőjének, Apellesznek ajkáról röppent
volna világgá. Felszólítás formájában, kérdőjel nélkül természetesen.
Az anekdota szerint Apellész egy alak saruját festette
éppen, amikor a szomszéd csizmadia – a varga – benézett hozzá.
Látván, min dolgozik a mester, elkezdte magyarázni, hogy a lábbeli
a valóságban nem úgy néz ki, ahogy a mester képzeli. Erre mondta
volna Apellész: „Varga, ne feljebb (maradj) a kaptafánál!” Vagyis
ne üsse az orrát a nagyok dolgába.

„Tilos az á…” – A tudomány határain

Nem tekintem magam igazi tudósnak. Ha itt-ott, hébe-hóba átlógok
is, jórészt kívül maradtam a tudomány határain. Milyen az igazi tudós?
Felsőfokú szakképesítéssel, életkorának megfelelő tudományos
fokozattal rendelkezik, tanít valamelyik egyetemen, amelynek nyilvános
rendes tanára lesz idővel, élete vége felé a MTA levelező vagy
rendes tagja. Tagja továbbá számos nemzetközi tudományos társaságnak.
Kutatómunkát végez, rendszeresen publikál, részt vesz szakmai
konferenciákon, kiválóan és mélyrehatóan ismeri saját szakterületét,
lépést tart annak fejlődésével. Rangját az elnyert tudományos
fokozatokon kívül az jelzi, hányan hivatkoznak rá.
A tudományos világban nem előny, ha valaki több területen tevékenykedik.
Csak sejtem az okát: az egyes szakterületeken olyan renge-
teg tudnivaló, olyan óriási adathalmaz gyűlt fel, annyi új fejlemény
keletkezik napról napra, hogy általában véve a szaktársak joggal hihetik
felületesnek azt a tudóst, aki azt állítja magáról, hogy több területen
van otthon. A polihisztor annak is kiteszi magát, hogy mint
vetélytársat, irigyei mindenhonnan kiszorítsák. Elég már az is, ha két
különböző szakterülethez tartozó, de összefüggő témakör foglalkoztatja.
Közelmúltban elhunyt barátom, Hajnóczy Gábor nekrológjából
idézek: „Tudósi és tanári érdemeinek elismerése nem adatott meg neki.
Mindenhol egy kicsit kívülállónak számított: a művészettörténészek
sokszor olaszost, az italianisták művészettörténészt láttak benne.1” Jellemző
példa László Gyula megítélése. A méltán népszerű régész elkalandozott
a történelem, művészettörténet, nyelvészet területére, ráadásul
képzőművészként is tevékenykedett, számos ismeretterjesztő
munkát írt, amelyeket a saját rajzaival illusztrált. A tetejében számos
új gondolattal, elmélettel állt elő. Régészeti munkásságán kívül szinte
minden más élénk vitát, rosszabb esetben elutasítást váltott ki az érintett
területek képviselőiből. Tegyük hozzá, a tudósok lenézik, de legalábbis
ritkán űzik a tudományos ismeretterjesztést.
Rosszindulatúnak tűnő, de tudós berkekből származó megállapítás
szerint a tudósnak nem dolga újítani, feltalálni, felfedezni, s jobb,
ha nincs képzelőereje. Ezzel szemben rendszerint van tekintélyekre
épülő előítélete. (A felsorolt tevékenységekre a magyar nyelv külön
jelzőket használ: lásd újító, feltaláló, felfedező. Nem kell feltétlenül
tudósnak lenni ahhoz, hogy felfedező vagy feltaláló legyen valaki.
Edison például semmilyen tudományos képzésben nem részesült.
Fordítva is igaz, nem kell semmit sem felfedezni vagy feltalálni ahhoz,
hogy tudósnak minősüljön valaki.) Mindazonáltal nem hiszek a
fantázia és tudósi alkat összeférhetetlenségében. Felteszem, a túl
élénk fantáziájú délibábos nyelvészkedőkkel, a „csillagporos” őstörténetünkről
álmodókkal szembeni tudósi ellenérzés állhat ellentételezésük
hátterében. Vannak nagyszerű tudósok, akiket képzelőerejük
miatt becsülök, László Gyula épp ilyen volt, és vannak úgyszintén kiváló
tudósok, mint a korán elhunyt történész, Szakály Ferenc, aki –
úgymond – művész barátaitól kölcsönzött fantáziát. Nekem a legjobb
barátaim egyike volt, „Porthos a három testőr közül”. Bizonyosan
nem fog megharagudni rám „odaát”, amiért e példaértékű kis
történetünket közzéteszem. Monda és történelem című tévésorozatom
felkért szakértője volt, ezért megmutattam neki a forgatás idején
azokat a felvett jeleneteket is, amelyek nem az ő általa kutatott kort
illusztrálták. Így azt a jelenetet, amelyben Kassai Lajos lovasíjász
mester bemutatót tartott arról, hogy harcolhattak lóhátról a kalandozó
magyarok. Felállított egy céltáblát, és lovon vágtatva három nyilat
lőtt a közepébe. Az elsőt még csak közelítve hozzá, előre nyilazva,
a másodikat oldalról a ló haladási irányára merőlegesen, és a harmadikat
már távolodva a táblától, visszafelé nyilazva, ahogy az annyi
ábrázolásról és az egykorú leírások alapján tudható. Az én Feri
barátom csóválta a fejét, mondván: „Kassai rosszul csinálta. A második
és a harmadik lövést elfogadom, az elsőt nem. Előrefelé nem lehet
nyilazni a ló fejétől, és erre nézve adat a forrásokban sem szerepel.”
Nem tudtam meggyőzni arról, hogy előítélete és a források helyett
most kivételesen higgyen a szemének.
Ami engem illet, szakképesítésem kívül esik e körön (az Iparművészeti
Egyetem DLA képesítésű magántanára vagyok), szakirányú
egyetemet nem végeztem. Az egyetemi végzettség hiányát jólesően
ellensúlyozza, amellett, hogy nem szorítottak be egyik szakmai skatulyába
sem, hogy nem kellett óvatoskodnom, megalkudnom pályám
során, tekintettel lennem professzoraimra, előmenetelemre, és mint
azokra esélytelennek, nem kellett aggódnom tudományos fokozatok,
akadémiai tagság megszerzése miatt vagy azért, mert szépen induló
tudományos karrierem a pályán való haladás szabályainak be nem
tartása miatt kisiklik, nem utolsósorban azért, mert nem alakultak ki
előítéleteim. (A tudományos élet tényleg hasonlít a „zárt pályás” közlekedésre.
Meglepő módon inkább a kevésbé konkrét humaniórák,
mint a természettudományok terén.)
Az én könyveim, írásaim, ha van is bennük eredeti gondolat, ismeretterjesztő
munkáknak tekinthetők. Csak néhány rövidebb tanulmányom
jelent meg szakfolyóiratban, kötetben, tudományos dolgozat
formájában is. Ráadásul magam is illusztrálom őket, aki művészként
tetejében egy komolytalan műfaj művelője! (Fiatalabb koromban,
ha gimnáziumi osztálytársaimmal összefutottam az utcán –
mindből komoly, egyetemet végzett ember lett –, meg-megkérdezték:
„Még mindig azt a hülyeséget műveled?”) Azok a tudományos konferenciák,
amelyekre meghívtak, témáikat tekintve vagy már eleve
határesetek voltak, vagy azért kaptam meghívást, hogy mint határeset,
vitára ingereljem a jelenlévőket, élénkítsem a nemegyszer holtunalmas
eseményt. (Lásd az MTA 1978-as „Mítoszkonferenciáját”, az
1980-as „Sámánkonferenciát” Sárospatakon, az 1981-es „Szexkonferenciát”
Balatonalmádiban, illetve az 1992-es tatai irodalomtörténeti
konferenciát vagy a kényszerbetegségről szólót 1995-ben Lilla-
füreden. Nem tagadom, kaptam elismerő szavakat, ha nem is széles
körben – hivatkozni azért nem szoktak rám –, és többnyire jó esetben
is csak „üde színfoltként” könyvelt el a tudós hallgatóság, rosszabb
esetben kisebb botrány lett a szereplésemből, egy ízben ezért ki is
hagyták előadásomat a tervezett kötetből. Egyik emlékemet ezek közül
azért idézném fel, mert a tanulsága idetartozik. Az említett Mítosz
és történelem című konferencián többen elég hevesen támadtak előadásomért
(A csodaszarvasmonda a csillagos égen volt a tárgya),
köztük Voigt Vilmos, akinek szarkasztikus kritikája azért maradt meg
emlékezetemben, mert épp „erős” pontomon talált el. A többi közt azt
mondta – nem szó szerint idézem: „Jankovics Marcell azt hiszi, hogy
azokban a dolgokban, amelyekről beszél, rendszer van, holott nincs,
a rendszer csak az ő fejében létezik.” Nos, egész úgynevezett művelődéstörténészi
tevékenységem arról szól, hogy felismertessem az
emberekkel, a fejemben csak azért létezhet valamiféle rendszer, mert
a „dolgokban” is rendszer van. Erre nem feltétlenül jön rá az ember,
ha csak a szakterületét ismeri, de ha átlépi annak határait, előbbutóbb
szembesül vele.
Ami foglalkoztat, egy szóval szimbolizációnak nevezhető. Kicsit
bővebben az, ahogyan a hagyományos és őstársadalmakban élő,
analógiás gondolkodású (vagy mitologikus tudatú) ember próbálja
rendszerezni a lét különböző szintjeinek a jelenségeit, valamint e
módszer hatékonysága, mai érvényessége, hasznosíthatósága.
A szimbolizáció mint jelenség, módszer határok közé szorítva nem
értelmezhető. A szimbólumoknak gazdag és többrétegű a jelentéstartománya,
rajtuk keresztül „síkban” kiterülő rétegi kapcsolat van – a
kozmikus és természeti rend megtapasztalásán keresztül – vallási
tanítások, mesék, népszokások között, „tengelyi” összefüggés a kozmikus,
természeti, társadalmi, családi, lelki szférák között. A jelentéshalmaz
térben és időben változik, míg maga a szimbólum viszonylag
állandó, azaz emberi mértékkel mérve örök érvényű. Hogy lehetne
ezt a területet „falak” közé zártan megismerni?
Hogy csak egy példával illusztráljam az analizáló tudományosság
és e szintetizáló gondolkodásmód mesterséges szembeállítását, míg a
mitopoézis nem ismeri a „rendszer” határait, hiszen világértelmezés
a célja, a teljes egész összefüggéseit próbálja rendszerbe foglalni, addig
a tudományok mintha egyre inkább elvesznének a részletekben,
a tudományosságnak világképe nincs, és minél mélyebbre ás az ember
a maga részterületén, annál jobban elszigetelődik a többi tudnivalótól,
a világot annál kevésbé érti. Míg egy törzsi társadalomban
élő ember felnőttkorára a magáévá tudja tenni mindazt, amit tudnia
kell a világról, a mai civilizációban a tudás csak keveseké, és az egyes
ember még e kiváltságos kör tagjaként is annak csak töredékét birtokolja.
Ily módon odajut a világ, hogy az emberi tudás egy újfajta közösségi
tudat része lesz csupán, aminek a csodájából az egyén nem
részesül többé. Ismerem az összes lehangoló mentséget és magyarázatot
e dilemmára, mégis azt mondom: az ember nem mondhat le
arról, hogy miközben csak a maga többé-kevésbé szűk világában
mozog otthonosan, legalább egy köldökzsinór ne kösse a nagy
egészhez. És erre az összeköttetésre igenis van mód. Részecskefizikus,
fuvolaművész, herpetológus, az oszmán törökökre specializálódott
turkológus, festőművész és sámánkutató nem kell hogy egymás
területének szakértője legyen, de ha megtalálják a helyüket a nagy
egészben, szót érthetnek egymással.

Zárszó: nemzeti kulturális stratégia – nemzet határok nélkül

Hatvanadik évemhez közeledve egyre erősebb késztetést éreztem arra,
hogy a sok részletkérdés után, ami eddig foglalkoztatott, mindezek
alapján megpróbáljam megérteni az emberi kultúra természetét,
jelen állapotát, fejlődésének vagy inkább hanyatlásának irányát, és
felvázolni, ha egyáltalán képes vagyok rá, e válságos (paradigmaváltásos)
korban az ezzel kapcsolatos teendőket. Épp az erről szóló első
tanulmányom2 végére értem, amikor a frissen hatalomra jutott polgári
kormány felkért a Nemzeti Kulturális Alap elnökségére. A felkérésnek
– és kihívásnak! – örömmel tettem eleget, hiszen így a gyakorlatban
képezhettem magam tovább azon a területen, ahol a feladatomat
kerestem. Hízelgek magamnak azzal, hogy a felkérést épp
azért kaptam, mert határjáró vagyok. Meg is próbáltam kitágítani a
támogatások körét. Az NKA akkor tizenégy területet ölelt fel: az irodalom,
folyóiratkiadás, színház, mozgókép, fotográfia, képzőművészet,
iparművészet, zene, tánc, népművészet, közművelődés, múzeum,
könyvtár, levéltár területét. Az én időmben alakult meg az Építőművészet
Kollégiuma, az irodalmi folyóiratok kiadása átkerült az
Irodalmi Kollégium hatáskörébe, a többi folyóirat támogatásáról az
újonnan megalapított Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégiuma
döntött. És ez a tizenöt terület még csak a kultúra egy kis szegmense.
Nem említettem az oktatást, a tudományokat, az informati-
kát, a család- és egészségügyet, a sportot, amelyek mind a kultúra részei.
Így is hatalmas, sok össze nem függő területeket átölelő feladatkört
jelentett, olyan embernek valót, aki nem szakbarbár, és át mer
lépni határokat. Tágítottam a határokon a vidék, a gyermekkultúra,
az amatőrmozgalmak és a határon túli magyarok irányában. Voltak
összetűzéseim egyes szakterületek képviselőivel, és hibákat is követtem
el, végeredményben azonban nem végeztem rosszul a dolgomat.
Ezt tanúsítja, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség nemzeti kulturális
stratégiájának megfogalmazásában részt vehetek.
Miért tartottam és tartom ezt fontosnak? Azért, mert a kultúra területén
a határtalanítás stratégiai tennivaló, a hazai műveltség, a
nemzettudat állapota ugyanis már-már a visszafordíthatatlan betegségben
szenvedő emberéhez hasonlítható. Hogy az ország népe és a
tizenötmilliós nemzet lélekben, szellemben, testben és környezetéhez
való viszonyában talpra álljon, magára találjon, és közös dolgainkat
rendbe tegye, ahhoz először a kultúra élenjáró munkásainak kell lépniük.
Ki a saját szűk, önérdekű világukból. A gyógyítás csak a belső,
köztes határok lebontásával lehet sikeres.

JEGYZETEK
1 Magyar Nemzet, 2005. február 12.
2 A kultúra genetikája. In: Mély a múltnak kútja. Csokonai Kiadó, 1998

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap