Városok, házak, otthonok

Magyary Ágnes, szo, 06/02/2018 - 00:02

 

 

 

 

Az első otthonomra nem emlékszem. Csak fényképekről. Alig látszom ki a sok pólya közül. Kétségbeesett arccal szorítom össze a szememet, minden jel szerint nagy levegőt vészek egy kiadós ordításhoz. A szüleim, a nagynéném és nagyanyám csillogó szemekkel néznek a lencsébe. Egy frissen épített emeletes házban készült a felvétel, amely a hegyek között az erdő szélén állt. 1996-ban láttam először, de akkor már nem volt erdő a közelben. Körbe nőtték a lakóházak. Inkább a szüleim otthona volt. Rövid ideig éltünk Csíkszeredában.
Innen Kolozsvárra költöztünk. Egy nagy, régi házba. A nagyanyám házába. A régi városközpontba. Itt volt a legjobb. Hatalmas kert tartozott a házhoz, ahol szabadon tobzódhatott a természet. Bokrok, fák nőttek mindenfele. A kerítés mellett orgonabokrok sorjáztak, az otromba fagarázst, ahol egykor nagyapám autója állt, egy öreg diófa takarta el. A kert a Szamosig nyúlt le, de az a fele már nem volt a mienk, ugyanúgy, mint a ház másik felét is idegenek lakták már. Ez az idegen Ambrus bácsi volt, aki minden hajnalban szótlanul ment el dolgozni, és minden délután szótlanul érkezett haza. Állítólag felesége is volt neki, de rá én már nem emlékszem. Szerintem Ambrus bácsi nem is tudott beszélni. Bár a nagyanyám szerint igen.
Egyedüli gyerek voltam. Enyém volt az egész terület, és a szomszédok kitüntető figyelme is. A szemközti házban csupa öregember lakott, az egész környéken nem volt másik gyerek, sem egy unoka, sem távoli rokonok porontya, ráadásul csak egy dróthálós kerítés választott el minket tőlük. Így nekem, nap mint nap, érdemes volt a házunk előtt végiglejteni a földet söprő székely szoknyámban, mint egy királylánynak, és kecses mozdulatokkal pitypangot gyűjteni a kerítés tövénél. Óriási sértés volt, hogy a szomszéd bácsi eme remek produkciómat azzal díjazta, hogy megkérdezte:
– Mi van, cigánylány?
Egy világ omlott össze bennem, bár utólag be kell látnom, hogy az a szoknya tényleg nem tett fényűző benyomást, de földig ért, és jól lehetett forogni benne. Ez a megjegyzés akkor is sértő volt. Bár igaz, hogy mindennapos volt, hiszen Lajos bácsi szerette a csipkelődést, én pedig már akkor is remekül fel tudtam húzni az orromat. A pitypangokat sem hagyta szó nélkül:
– Ha beviszed a szobádba, egész éjszaka brekegni fog.
Ezt az információt gyanakodva fogadtam, bár egy kicsit elgondolkodtam rajta, hiszen ha nem lenne igaz, akkor miért hívnák a pitypangot békavirágnak? Végül is a szépérzék győzedelmeskedett a józan ész felett, és a virágok bent éjszakáztak a házban.
Kész csoda volt az a kert. Olyan, mint a paradicsom. A diófára hintát szerelt az apám. A japánbirs kiterjedt lomjai alatt laktak a babáim. A gyöngyvirág szőnyeg közt pedig a húsvéti nyuszi rejtette el az ajándékait. De a garázs mindig zárva volt. Nekem oda nem lehetett bemenni. Néha nagyanyám kinyitotta, hogy valamit berakjon, és akkor én is bekukkanthattam oda, ahol egymásra tornyozva állt több generációs limlom. Kész kincsesbányának tűnt. Vágyakozva néztem. Szívesen feltérképeztem volna alaposan, hiszen már gyerekkoromba fűtött a felfedezői láz, amellyel mindennek a végére szerettem volna járni. De nem lehetett. Így maradt a padlás, amely nem volt lezárva. Ott csupa érdekes dolog volt. Erzsébet királynő gipsz mellszobra, régi komód, hatalmas faládák régi ruhákkal, újságok kötetekben. Csupa felfedezni való kincs.
Védett sziget volt ez a ház a külvilággal szemben. Egy elvarázsolt hely, ahol minden csoda megtörténhetett. Egy hatalmas piros kapu őrködött a ház nyugalma felett, és nem léphetett be bárki.
Ambrus bácsi egy nap szótlanul meghalt. Elvitték. Üresen maradt utána az a két szoba, ahol lakott. De alapjába véve semmit sem változtatott meg az ő halála. Minden ment tovább a maga útján.
Aztán ősz lett. Lebontották a házakat. A kertet letaposták. Meghaltak a virágok. Eltűntek életek, emberek. Mi maradtunk utójára. Láttuk, ahogy elmennek a szomszédok. Láttuk, ahogy megjönnek a munkások. És láttuk, ahogy eltűnik a szemközti ház. Először a tetőszerkezetet szedték szét. Akkor ott álltak a csupasz falak. Aztán eltűntek az ablakkeretek. Aztán már semmi sem volt.
A külvárosba költöztünk. Egy új emeletes házba. Rémes volt. A hetedik emeleten kaptunk lakást. Az ablakok egy zajos utcára néztek. Az ablakok minden egyes jármű zajára szilaj táncot jártak. A lift sokszor nem működött. A lépcsőháznak nem volt ablaka. Olyan sötét volt benne, mint a pokolban. Mindennap áramszünet volt. Vakon botorkáltunk fel a lépcsőkön. Télen nem volt fűtés. Az ablakok befagytak, nem tudtuk kinyitni őket. Nem volt meleg víz. Esténként gyertyafény mellett olvastunk. Idegen emberek voltak körülöttünk. Idegen arcok. Idegen nyelvek. Nem tudták kimondani a nevemet. Ők még sohasem hallottak ilyen névről. Következésképpen számukra nem is létezett ilyen név. Másképpen neveztek el. Ezért soha többet nem álltam szóba velük.
Már nem voltam pitypangot gyűjtő cigánylány, aki önfeledten kószál a paradicsomban. A sötét lépcsőházban nem élnek hétfejű sárkányok, világszép nádszál kisasszonyok, ott nem pöröghetek kedvemre a földig érő szoknyámba, nem rámolhatok a padláson, vagy nem kacarászhatok jókedvűen. Ott, a sötét lépcsőházban találkoztam a valós élettel. Az egyetlen igazsággal. A nagy sötétséggel. A semmivel. Ahol még a fényt is sajnálták tőlünk, ahol még a nap sugarai sem melegíthettek. És még a nevemet sem tudták kiejteni. Börtönbe kerültünk, ahonnan nem volt szabadulás.
Budapesten kísértett a történelem szelleme. Aprócska lakásban laktunk, amely az ötvenes évek agyrémének torzszüleménye volt. Az egykori nagypolgári otthont csöppnyi falatkákra szelték. De itt legalább ki tudták mondták a nevemet. Végre értették, hogy mit mondok, és én is értettem, hogy ők mit akarnak. Nem kellett dadogni, keresni a szavakat, amelyeket úgysem tudok, mert csak azt tudom, hogy reménytelenül vergődöm egy ismeretlen nyelv bilincsiben. Nem kellett elmagyarázni a Marslakóknak, hogy mi nem a Plútóról érkeztünk.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy mégis csak a Plútóról érkeztem, amikor 1990-ben először lerománoztak. Ez felért a sötét lépcsőházas történelmi tapasztalattal. Kegyetlen volt. A szavakban nincs semmi könyörület. Rosszabb, mint amikor lerombolják az ember otthonát. Dédnagyanyámat 1900-ban oláhozták le a dédnagyapám egri rokonai. Kővári Eszter zokogott. Az ifjú férj zavarában csak annyit tudott mondani:
– Ne sírjon, Esztike, én így is szeretem.
1900 és 1990. Olyan szép és olyan kerek. Olyan, mint a mesében.

 

 

 

 

 

 

Megjelent: Polísz, 2005. 79. szám.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap