Vasárnap

Jókai Anna, v, 11/27/2011 - 02:05

 

 

 

 

 

Nem volt okom rá. Ha százszor kérdezik, akkor is csak ezt felelhettem. Talán a meleg miatt történt. A nagy melegben felfőtt az agyam. Persze, ez a legszörnyűbb: ha így bukik ki az emberből gonoszság, látszólag csupa heccből.

Elmesélem. Jegyzőkönyvön kívül. Nem is mentségül. Csak hogy ne nézzenek rám ilyen kirekesztő iszonyattal.

Mia nem jött ki velem. El kellett volna mennem érte? Nem szeretek a folyosón ácsorogni, nyomogatni a csengőt, miközben a szomszédok röhögnek a függöny mögött. Az ember óvatos.

Ledobáltam a szűk vetkőzőben a ruhámat. Felhúztam a rikító színű fecskenadrágot. A többiek mind szolid csíkosat hordanak; a főnököm is. „Megtanulhatta volna viselni a diplomát, mérnök úr, ötvenéves, vén fejével…” – Fütyülök rá! Ellenőrzöm a tervrajzokat, a kézjelemmel továbbadom. Utánam még három ember átvizsgálja. Az ilyen munkát szeretem.

Néztem magam a tükörben, mielőtt kiléptem a placcra. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára egyedül strandon. S éppen vasárnap!

Tetszett a mellkasom. A kezemet hátul összekulcsoltam, nem látszottak a körmeim. Ebben a pózban akartam sétálgatni a víz körül.

Ömlött a nap. Sehol egy felhőfoszlány. Az ég vízszintes és kemény volt, mint egy üvegfedő. Megsajdult a szemem. A kő pedig égetett. Kapkodtam a talpamat. Végre találtam egy helyecskét a zöldben.

Mellettem, agyagedényben, árvácskák kókadoztak. Mia a rózsákat, az erős illatokat szereti. Tavaly a Balatonnál szétfeszített egy kagylót, és a húsát kikanalazta a homokba. A héját hazahozta emlékül.

Piros pöttyös labda vágódott a képembe. Felugrottam. Úszni vágytam, de a nagy medence tömve volt. Így csak paskolgattam a vállamat, hátamat. Egy vörös, szeplős nő, közvetlenül mögöttem, megkérdezte, mi történt a kezemmel? Ugye, a gép…? Mert múltkor neki is átszakította a tű a kisujját. Azt válaszoltam, hogy igen. Nem hagyta abba. Érdeklődött tovább. Én azt mondtam: bocsánat, és kijöttem a vízből.

Alig találtam a holmimat. A helyemen már egy család heverészett. Két év körüli gyerek volt velük, óriási szalmakalapban, ernyő alatt. A törülközőmet meg az aktatáskámat odatették a virágtartó lábához, katonásan.

Álldogáltam egy darabig. A papa néha szúrósan rám nézett. Fogtam a cuccot, és elkotródtam. Akkor már határozottan rosszul éreztem magam. A füves területet mind elfoglalták. A kő forró volt, mint az eleven tűz. A talpam különösen érzékeny. A térdemig hasított a fájdalom.

Lecsaptam tárgyaimat a melegvíz-medence legfelső lépcsőjére, és becsúsztam a vízbe. Nekitámasztottam a hátamat az oroszlánfejnek. Friss víz csorgott a fejemre. A lábam megenyhült. A körmöm viszont püspöklila lett. Miára gondoltam megint. A hosszú, fehér kezére. De jó, hogy nem adtam ki magam!

Előttem egy férfi úszógumira könyökölt. A felesége ott lihegett az oldalán, és nyomogatta a pattanásait. Elégedetten mosolyogtak.

Ha valaki meglökné őket… tele lenne a szájuk vízzel… Hirtelen kibújtam a csap alól.

Büdös szag csapott meg. Tudtam, hogy ez csak képzelődés. Azon a nyáron, amikor bevittek, tölcsérrel töltötte belém egy alacsony, sovány ember a mosogatóvizet, három napon át, mindig ebédidőben.

Megnéztem az órámat. Nekitámaszkodtam a medence szélének, háttal a napnak. Csak a fejem volt kint, meg a két kezem, ahogy kapaszkodtam a perembe.

Undok látvány. Összezsugorodott, leégett gyertyacsonkok. A gyűrűrűsujjamra nem fér gyűrű, akkora göb van a tetején. A hüvelykujjamat laposra kalapálták – az egészséges középső messzire kilóg. A jobb kezem valamivel szebb.

1945-ben azt mondta az apám: „Most aztán építhetsz nekünk szép, világos házakat! Rajtad múlik csak, fiam!”

Rágyújtottam, bár tudtam, hogy a medencében tilos. Lenyeltem hát a füstöt; nem szeretem, ha rám szólnak.

Megreccsent a megafon. Egymás után kétszer kihirdette, hogy utcai ruhában a strand területén sétálni nem szabad. Labdázni nem szabad. A medencébe ugrálni nem szabad. A székeket lefoglalni nem szabad. És a bőrünket ajánlatos olajozni.

Ötvenháromban újra megbízást kaptam egy lakótelepre. Felkínálták. Nem fogadtam el. Menet közben hátha visszaveszik. Vagy a nyakamba sóznak egy-két szakmai hibát. Ötvenhatban is nyugton voltam, föl se húztam a redőnyt.

A megafonban szólt a zene. Lassan, kényelmesen hömpölygött a meztelen tömeg. Barna, piros és fehér húsok. Kiabáltak, nevettek.

Az egyik őr is nevetett, akkor régen. Csiklandozta a hasamat…

Ekkor keltett volna hazamennem, tudom. De én csak cigarettáztam, egymáshoz dörzsöltem a talpamat a víz alatt. A koponyámat érték a sugarak. Szorongattam a rácsot a medence szélén. Figyeltem a napozókat, irigyen figyeltem őket, az élénkvörös, fonnyadó muskátlik között. Csukott szemmel, gyanútlanul elnyúltak. S ez nem emlékeztette őket semmire.

…Láttam magam, kérem, újra és újra, egy asztal tetején, meztelenül, mint ezek. Meg sem kötöztek. Amit akartak, azt tették velem… És nem volt bűnöm. Értik? Akkor még semmi.

Pedig nem akartam erre gondolni ezen az ideális nyári vasárnapon. Ami elmúlt, elmúlt. Több mint huszonöt éve. Több mint negyedszázad.

Persze, azt a nagy munkát elvállalhattam volna. Amikor újra… Talán akkor más lennék ma. De nem vállalhattam el. Úgy éreztem, velem minden megtörténhet.

Én, tetszik tudni, folyamatosan félek.

Szóval csak ácsorogtam, és egyre jobban szúrt a tarkóm. Próbáltam összeszedni magam. Mélyeket lélegeztem. Felfedeztem az égen egy felhőt. Áttetsző és kocsonyás volt az is.

És akkor szokatlanul erősen megfájdult bennem valami. Úgy, de úgy fájt… Sikerült nekik! Annak a néhány hóhérnak. Hitvány vagyok, gyáva. Bebizonyítottam saját magam. Ahogy múlik az idő, egyre inkább olyan leszek, mint amilyennek megvádoltak: patkányfajta.

A nő ekkor érkezett. Odaállt az orrom elé. Szétfröcskölte a vizet. Zöld lasztexbikinit viselt. Gondosan, figyelmesen, odaadó arckifejezéssel kenegette a combjait. Arányos, izmos teste volt. Huszonöt éves lehetett. A szemét nem láttam, sötét, ferde ívű napszemüvegét nem tette le. Puha frottírt terített maga alá, óvatosan ráereszkedett. Felkattintott egy fehér bakelitdobozt, és enni kezdett. Meghámozott egy főtt tojást. Zöldpaprikát harapott hozzá, vastag héjút, erősen ropogtatva. Azután kiválasztott egy őszibarackot. Lekaparta hegyes, rózsaszín körmeivel a héját, s a belét félig leeresztett pillákkal fölszürcsölte. Utána jóllakottan elnyöszörödött, és hanyatt vetette magát. A karját a feje fölé dobta, a melle könnyedén lebillent a hónaljához. A lábát lazán széttárta.

Nem gyötörte semmi. Nem gyanakodott veszedelemre. Megsajnáltam. Vagy fel akartam ébreszteni a kábulatból. Vagy meggyűlöltem, és bosszú volt…? Nem tudom.

Ahogy ott feküdt előttem, önelégülten és biztonságban, a talpa az arcom előtt fehérlett. Egyetlen bőrkeményedés se volt rajta! A vékony bőrön átvilágítottak a hajszálerecskék.

Egy pillanat alatt történt.

Megszívtam az égő cigarettámat, és belenyomtam az izzó parazsat a talpa közepébe.

Az ordításra még emlékszem. Azután valaki fejbe vert egy fapapuccsal. Elvesztettem az eszméletemet.

Mire magamhoz tértem, már ott ült a rendőr mellettem. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap