A vasutas

Kő-Szabó Imre, v, 07/13/2014 - 00:06

 

 

 

         1.

    Az eső szürkén, vastag ólomként szakadt a tájra. A pályamester az iroda ablakából közömbösen nézte. Kissé köpcös alakján feszült a sötétkék, vasutas egyenruha. Az arca, mint az eső: az érzelmek elfolytak rajta. A gondolatok, foncsor nélküli tükrévé vált.

    Kint, az esőben a sínek fénylettek a szétfolyó víz alatt.

    - Esik rendesen – mondta a pályamester, szinte csak önmagának.

    - Kell a tavaszi vetésnek – válaszolta a vele egy szobában veszteglő előmunkás.

    Egy mozdony tompa dübörgéssel tolatott.

    - Bejött már az 1520-as? – kérdezte Kóródi István, a pályamester.

    - Ha pontos, most kell itt lennie – mondta az előmunkás és megigazította esőköpenyét.

    - Tegyék fel a hajtányt a paklikocsiba, kimegyek a vonalra! – szólt az utasítás.

    - Ebben az esőben?

    - Persze.

    - Menjen a mozdonnyal! – ajánlotta az előmunkás.

    - Tegnap is azzal voltam. Nem lehet már. Alaposan szét kell nézni. Nem akarom, hogy valami baj legyen.

    Az előmunkás értetlenül nézett rá. Tekintetére fagyott a miért. Aztán kissé csodálkozva felhúzta a vállát és kiment az irodából.

    Kóródi öltözködni kezdett. Tekintete néha az ablakra tévedt. Ilyenkor megborzongott.

    - Legalább négy órát kint kell lenni az esőben? – ötlött fel benne a kérdés.

    Az esőkabátot is magára vette.

 

            2.

 

    A vonalszakasz végén, az állomás peronjának nagyórája, reggel hetet mutatott.

    - Ha minden jól megy, tizenegyre otthon leszek – mérlegelte Kóródi. Összeszerelte a háromkerekű, piros hajtányt, melyet a paklikocsiból, csak úgy ledobtak a vágányok közé. Feltette a sínre. Először az első két kerekét illesztette rá. Majd a hátsót emelte fel. Belépett a merevítő vas mögé. Felült. Lábát ráhelyezte a pedálokra, a húzókart lassan maga felé húzta. Lábával ellenkező irányba nyomta a pedált. A kis kocsi megindult.

    Egyenletes ritmussal hajtott. Mindig akkor fejtett ki nagyobb erőt, amikor a kar elérte a holtpontot és visszafelé jött. Ilyenkor teljes testsúlyával ránehezedett a pedálokra és a hajtókart maga felé húzta, legalább ötvenszer.

    Már nem fázott. Csupán az eső hidegségét érezte az arcán.

    - Kimehetne a divatból ez az ócska tragacs – gondolta Kóródi. – Telsztár, bolygóközi űrállomás és ilyen ember hajtotta ócskavas. Milyen furcsa dolgok ezek? Ki érti ezt ép ésszel?

    Jól gurult most a hajtány. Kicsit lejtett a pálya. Élvezettel ült rajta.

    - Motor kellene erre! Kettőötvenes Pannónia. Az lenne az igazi!

    Figyelte a kerekek ütemes csattogását, amint a sínek toldásain átgurultak. A támasztó, harmadik kerék csattogása szakította meg néha az ütemet, előbb vagy utóbb ütve. Szaggatott szabálytalanságban.

    - Pedig hallottam már motoros hajtányról. Az legalább fedett is.

    - Az esőre figyelt. Lassan, szigorú rendben esett. A köpenyéről patakokban folyt le a víz. A láthatár barátságtalanul szürke volt. A kép: eső áztatta táj, csend. Csak a kerekek csattogása és az eső neszezése. Más minden néma és mozdulatlan.

    - Az lesz majd a kényelmes. Legalább nem fáj majd az izületem.

    Tudta, hogy ez a nyirkos, hideg levegőn való mozgás, nem tesz jót neki. A jobb lába tele volt reumás fájdalmakkal. Most a térdét érezte. Sokszor belehasított. Szeretett volna felordítani.

    - Hol a fenébe szereztem? – kérdezte hirtelen. – Nem tudom – válaszolta egyszerűséggel mindjárt.

    - Huszonöt-harminccal mehetek. Az őrházig még legalább tizenöt perc – nyugtatta önmagát.

    Szemével a pályát figyelte. Hosszan el lehetett látni rajta.

    - A jobb fele egy kicsit megdőlt. Persze az esőzés. Jobb lett volna, ha hó esik helyette. Majd a tavasszal megemeljük. Követ kell még hozatni. Legalább öt vagonnal.

    Gondolataival volt elfoglalva. Észre sem vette, hogy az őrházhoz ért.

    A pályaőr, magas, szőke, nyurga, középkorú ember, kint várt. Vörös zászló a kezében, tisztelgett.

    - Jó napot! – biccentett a pályamester és jobb kezének mutató ujjával megbökte a sapkája sildjét

    - Jelentem semmi rendkívülit nem észleltem! – mondta a pályaőr és mereven, vigyázzállásban szalutált.

    - Köszönöm! Mi újság még? – kérdezte Kóródi.

    - Nincs semmi, esik az eső – válaszolta kedvetlenül a pályaőr és összébb húzta magán a kabátot. – Érdeklődtek, hogy elment-e már?

    - Mennyi az idő?

    - Még van bőven. Az 1719-es előtt leér – válaszolta a pályaőr.

    Kóródi rálépett a pedálra, az őr megtolta a hajtányt. Hamar felgyorsult. Már menetközben tisztelgett.

    - Minden jót! – mondta és erősen hajtani kezdett. A lendület is segítette és azt ki is akarta használni. Érezte, nem fázik, még talán melege is van. Csupán a tenyere volt nedves, amint rácsurgott az eső.

    - Mintha fújna a szél egy kicsit…

    Nem tudta semmihez sem viszonyítani, mert az eső továbbra is szakadt, a táj, mint egy gyalult asztallap, olyan egyenes. Egyetlen fa sem volt a közelben. A távíróoszlopok drótjai himbálóztak. A szél erősödését, csak a kanyar után érezte. Oldalba kapta. Nehezebben tudott hajtani. Teljes testsúlyával ránehezedett a pedálokra. A sebességet már alig bírta tartani. Érezte, néha könnyebb, de volt pillanat, amikor teljes erejét beleadta.

    A villanypóznák a szélben furcsa dúdolással süvítettek.

    - Olyan ez, mint a zene – gondolta. – Mint valami csodálatos hárfa. Úgy zengnek a húrok, mintha egy láthatatlan kéz, lágy, ütemnélküli dalt játszana rajta.

    Jó volt erre figyelnie. Egészen megfeledkezett az esőről, meg a sebességről. A kart egyenletesen húzta. Egy útjáró, sínre ragadt, göcsörtös sara, rázta önmagához.

    - Sietni kell! – biztatta csüggedését.

    Belehúzott.

    A vasúttal párhuzamos kövesúton egy lovas kocsi poroszkált, két lóval. A hajtó, kabátba bugyolálva ült az ülésen. A lovak szőre fénylett az esőtől, mintha lakkozva volna.

    - Titeket is kivertek? – kérdezte Kóródi, beszélgetve önmagával.

    A jó lendülettel, hamar elhagyta a lovas kocsit.

    A következő állomás jelzője, megállj-t mutatott.

    - Ez én rám nem vonatkozik – legyintett gondolatában.

    Erősen figyelt előre. A szembe jövő vonatot kereste szemével.

    - Be kell még érnem előtte az állomásra!

    A váltókezelő bódé előtt álló kezelő integetésére lett figyelmes. Először nem tudta kivenni, mit akar. Százötven méter után már jobban látott.

    - Gyorsabban? Már itt volna a vonat? – ötlött fel benne önkéntelenül.

    A váltó kitérőbe állt. A nagy sebességtől ugyan úgy, mint egy gyorsvonat, nagy csattogásokkal robogott át a kereszteződésen.

    Ekkor vette észre, hogy a személyvonat szembe vele, a mellette lévő vágányon, kijár az állomásról. Háta mögött hallotta a váltó visszaállításának fémes, kemény csattanását.

    - Ez hajszálon múlott – mondta némi csodálkozással. – De ez az átkozott eső az oka!

 

         3.

 

    A forgalmi irodában, beírt a naplóba. A telefon többször is élesen csengett. A forgalmista, egy kölyökképű, szőke férfi, jegyezte az utasításokat.

    - Értem, tehát pontosan 8,20-kor indítottad a tehert… nyolcvan tengellyel? … Jó, rendben!

    Letette a kagylót.

    - Nem késik semmit? – kérdezte Kóródi.

    - Pár percet csak, de azt behozzák – válaszolta a forgalmista és tovább írt.

    Kóródi az órát nézte.

    - Akkor van még, több mint negyven perc.

    - Csak nem akar elindulni?

    - Ha lehet, elmegyek.

    - Negyven perc alatt?

    - Bőven! – válaszolta a magabiztos Kóródi és felállt, hogy induljon.

    - A teher hátba megy. Nem veszi észre – mondta a szőke forgalmista. Nem akarta, hogy elinduljon, de közben nem is marasztalta. Három éve ismerte már Kóródit. Tudta, az öreg kalandokba nem bocsátkozik. Vigyáz az magára, nem mai gyerek már, de azért mégis megjegyezte:

    - Gondolja meg, főleg ilyen időben.

    - Vigyázok! – próbálta nyugtatni Kóródi a forgalmistát. – Ha nem érek le, kiteszem a hajtányt.

    - Jól van! – mondta beleegyezőleg a forgalmista.

    Kóródi köszönt és kilépett az esőre. Összegombolta magán a kabátot és felült a hajtányra.

    Erőteljesen dolgozott, lábával és karjával. Hamar felgyorsult, és Kóródi az ütemre figyelt.

    - Ezt a tempót tartani – mondta nyugtatásként.

    Figyelte a villanypóznák közeledését. Egész testével mozgott és úgy tűnt, mintha ugrálva közelítenének felé.

    Később azt számolta, hány húzást kell megtenni két pózna között.

    - Tizenhat… tizenhét… tizennyolc…

    A következő két pózna már tizenkilencre volt egymástól.

    - Biztos távolabb van, vagy elvétettem az ütemet – gondolta és egyben nyugtatta is magát.

    Magas töltésen haladt. Amint lenézett, a mélység lehetett vagy hat méter.

    - Innen lefordulni, nem lenne valami szerencsés dolog!

    A távolban, ahogy összefutott a két sínpár, fekete pont látszott.

    - A teher! – mondta hangosan, felkiáltva. – Legalább az átjáróig el kell érnem. Ott kiteszem a kocsit.

    Újból erőteljesen dolgozni kezdett. Most lassabban gyorsult, érezte, karja fáradni kezd.

    A szél is erőteljesebben fújt. A kanyar után teljesen szembe vágott. Úgy tűnt, mintha egy falnak ment volna. Szinte nem engedett.

    - Még kétszáz méter…

    Újból visszapillantott. Már a tehervonat kocsijai is, jól látszottak. Még egyszer számolni kezdte a póznák közötti távolságot.

    - Tizenhét… tizennyolc… tizenkilenc…

    Az átjárói még mindig volt vagy húsz méter.

    - Huszonhárom… huszonnégy…

    A fáradtságot érezte a lábában is. Kegyetlen fájdalommal hasogatta.

    - A reumám. Fürdőbe kellene menni. Kakasszéket ajánlották, vagy Szoboszlót.

    A hasogatás, mintha erősödött volna.

    - A fene egye meg. Nem láb ez. Mankó! – szidalmazta kialakult helyzetét.

    Elérte az átjárót. Fékezett. Hallotta maga mögött a mozdony éles sípját.

    - Nyugalom, mindjárt szabad az út – válaszolta a sípszóra.

    Az összekötő rúd elélépett és lefordította a kis kocsit a sínekről. Ahogy elengedte, az átjáró lejtőjén még egy darabig, tehetetlenül gurult.

    A tehervonat nagy robajjal futott el mellette.

    A mozdonyvezető mosolyogva integetett.

    Kóródi az úttest közepén állt, vagy három méterre a sínektől.

    - Hova siet ez a marha? – tette fel a kérdést.

    A mozdony füstje az arcába csapott. Hirtelen még levegőt sem kapott. Ez a fekete köd megfeküdte Kóródi tüdejét, meg az egész vizes tájat.

 

            4.

 

    A teher már messze járt, amikor Kóródi visszatolta a sínekre a hajtányt.

    Felült. Lassan indított és később sem fokozta a sebességet.

    - Tényleg kár volt kijönni, ebben a ronda időben.

    Kicsit haragudott is magára. Még a lába is tovább fájt. A fáradtságot a karjában most jobban érezte.

    - Nyáron elmegyek valami jó fürdőre – fogadkozott. – Melegvizűre… csak is olyanra… iszappakolást rakatok rá… - és már el is képzelte, hogy a forró homok alatt izzad.

    Hirtelen a kis kerék nagyot csattant és utána éles csörömpölést hallott a köveken.

    Megállt. Leszállt.

    Izgatottan indult vissza.

    Aztán megpillantotta. Vagy tíz centis darab hiányzott a baloldali vágányból.

    - Friss törés! –mondta maga elé. – A tehervonat! Ment vagy nyolcvannal, az a hülye!

    Kezébe vette a kitört acéldarabot.

    - A gyors! – kiáltott fel hangosan. – A teher után 9,04-kor szembe jön a gyors!

    Izgatott lett.

    - Tenni kell valamit! – futott át az első gondolat.

    - Ha a gyors ezt elkapja, kivágja!

    Az acéldarabot súlyozta a tenyerében.

    - Tenni kell valamit! – ismételte meg nyugtalanul.

    A kemény kavicsos töltésen tett vagy három lépést.

    - Szembe kell menni a vonattal! – volt a döntés.

 

         5.

 

    A teher Keréktón a negyedikre futott be. Frankesz, az ügyeletes forgalmista az ajtóból figyelte.

    A hangosbemondó ismételte:

    - Gyorsvonat érkezik, a második vágány mellett kérjük… Hallotta. Nem figyelt tovább, mert megszólalt a telefon.

    - Nem, nem érkezett még meg – válaszolta a bajszos, barnahajú Frankesz a telefonba. – Várjál, megnézem – tette még hozzá és letette a kagylót, kiment a peronra. Az ott álldogáló targoncástól kérdezte meg:

    - Lajos, Kóródit nem láttad megérkezni?

    - Honnan?

    - Kintről a vonalról.

    - Nem! – Nem láttam még ma.

    Frankesz visszament és felvette a kagylót.

    - Tibor… halló… nem, nem érkezett meg. Régen eljött?... Mi a fenét csináljak? – kérdezte a telefonba és közben kinézett az ablakon. Az állomás végén a váltóknál kereste a piros hajtányt, de nem látta, sem a hajtányt, sem Kóródit.

    - Gyorsvonat indul azonnal… - hallotta újból a hangosbemondót.

    - Tibor, a gyorsot nem tarthatom… gondolod?... jól van… én indítom… remélem, hogy figyel az öreg… jó, hívlak majd.

    Visszaakasztotta a kagylót.

    Az indító tárcsát a kezébe vette és kiment a peronra. Összeszorított szemmel nézett a pályaudvar végébe. A váltóig már nem is látott el az esőtől. Döntött. Felemelte a tárcsát, megadta a jelt.

    A gyors, halk rándítással, egyenletesen indult.

 

         6.

 

    Kóródi nem törődött az esővel. A fáradtságot és a fájdalmat sem érezte már. Minden erejével dolgozott.

    - Most minden perc számít – utasította önmagát. – Csak késne egy kicsit. Nem sokat, három-négy percet. Az elég volna!

    Érezte a szél nyomását.

    - Az erdőig el kell érni!

    Testsúlyát is beleadta a húzásba. A rossz ritmustól, ugrándozva haladt.

    - Az erdőnél meg kell állítani! Ötszáz méter a féktávolság. Ha onnan nem fékez, akkor… Nem is mert arra gondolni, mi történne akkor, ha…

    Feltűnt szembe vele a vonat.

    - Még legalább öt kilométerre van. Az erdő háromszáz méter.

    A szél mintha erősödött volna.

    - Nem, nem tudok odaérni. Ezt a vackot is ki kell tenni – méltatlankodott.

    A vonatot nézte. Egyre nagyobb lett. A füst, mint egy félelmetes fekete szellem, gomolygott körülötte.

    - Még mindig kétszáz méter.

    A vonat egyre közelebb ért.

    Kóródi nem érzett félelmet. A fáradtság is eltűnt karjából, lábából. Döntött! Leugrott a mozgó hajtányról. Menetközben rántotta le a sínről és a mély árok felé vonszolta.

    A töltés szélén elengedte. A piros hajtány kettőt perdülve, zuhant az árokba.

    Hirtelen fájdalom hasított a lábába. Oda kapott. A szúrások elhomályosították a tekintetét.

    - A vonat! – kiáltott.

    A vért nem is vette észre a kezén.

    A gyors elérte az erdőt.

    Felvonszolta magát a töltésre. Levett sapkával integetett.

    - Állj! Állj! Állj! – kiabálta torkaszakadtából.

    A lába borzalmasan fájt, nem bírt lépni.

    - Állj! Állj! Állj! – kiáltotta tovább és sapkájával köröket rajzolt a levegőbe.

    A félelmetes fekete test egyre közeledett.

    - El kellene lépni! – rémült meg a gondolattól.

    A fájdalomtól mozdulni sem tudott.

    A fekete szörny, ott volt előtte. Hallotta a fékek csikorgását.

    - Kár, hogy nem mehetek el e fürdőbe – mondta csendesen.

    Aztán már csak a mozdonyra figyelt. Úgy érezte, eléri a kezével. Nyújtotta is feléje, de nem érezte.

    - Hideg vas az egész!

    Egy kormos férfi arcot látott még, maga előtt. Erre emlékezett, aztán elsötétült minden.

*

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap