A verseny és a kék lepkeszárny

Czakó Gábor, k, 03/05/2013 - 00:07

 

 

 

1.
Az élet ma egy nagy, dzsungeles Verseny Áruház. Világnagy stadion, polcok, gondolák milliói, neue-nál new-bb cuccokkal - mint valami trópusi őserdő, ahol örökké kevernek a pávák, a papagájok, a kolibrik a szivárványt fortyogó virágtengerben. Embernek élni itt kevés. Száguldozni kell. Aki nem versenyező, deviáns. Spilázik tehát az óvodista, a művész, a nyugdíjas. Futtában "légy milliomos"-tanfolyamokat végeznek puhafedelű könyvekből, kondibogyót nyelnek, agytornáznak. Ha elpihengetnének meditálva a kék lepkén, mely tucatnyi vöröshangyával küzd a kerti út napmelengette gyöngykavicsain, lemaradnának. Befelé fordulni azonnali vesztés, hisz minden, ami fontos a versenyben, kívülről érkezik. Maga a cél, a siker is külső. Gazdaságkor örökös bajnoka Hamvas Béla "fürge huncut"-ja, aki folyton gyorsabb a többinél. Itt előz balról, ott bevág, amott át a tiloson, nyestként bújik át rácson, kiskapun, a lábak közt, s teli a zsákja. És rögtön fordul is újra meg újra.
Nem szocialista immár a verseny, nem osztályok közötti, nem munkaverseny és nem a kapitalizmussal folyik, mert a szocializmus a maródiak listájára került. Pillanatnyilag Kubában, Észak-Koreában, eldugott völgyekben és világvárosi szalonokban ápolják. Állapota válságos, ám kétségtelenül fölgyógyul. Persze harákolni fog, sántítani, epét hányni s dühöngeni, amikor begolyózik, no, új korában sem volt egészséges. Mindazonáltal előbb-utóbb vissza fogják hívni a pályára azok, akik a nagy, kapitalista verseny veszteseinek kétségbeeséséből szeretnének újabb üzletet csinálni.
Vesztesek pedig folyamatosan keletkeznek.
Namármost az a kérdés, hogy lesznek-e győztesek?
 

2.
Verseny persze azóta létezik, amióta a világ világ. Ki győzi le a másikat? A mesék és a szent könyvek teli vannak viadalokkal: három királyfi elindul, de csak az egyik jut el az élet vizének forrásához. Dávid és Góliát, Patroklos, Hektor, Akhilleus, Paris - hányan és hányan vívnak, versengenek előttük és utánuk a világtörténelemben! Köztük Arany jegyző úr Szalontáról, aki Toldijával az egész költői szakmát lepipálta, vagy Mikszáth csizmadiája, akinek elég volt beszélgetés közben néhány kurta pillantás ellenfele lábára, hogy odahaza pár nap múlva tökéletesen passzentos csizmát varrjon rá.
A valóságos, az igazi, az emberi Létben, mármint az Egyházban - vagyis Isten és ember közös otthonában, a szeretetben - természetesen elképzelhetetlen a verseny. Sőt tilos. Pál így inti a filippieket: "Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, inkább a másét is." A tilalom megszegője ráfizet, mint Shakespeare Lear királya és népmesei előképei. Hacsak az őrangyal nem segít, persze a verseny logikájával ellentétesen, mint anyai dédszüleimen. Dédapám a múlt században megvívott dédanyám kezéért egy másik udvarlóval. Vesztett. Oly csúfosan, hogy a fél szeme is odalett. Aztán egy legendásan boldog életet élt le dédanyámmal. Ha én például azt állítom, hogy az én édesanyám volt a legcsodálatosabb édesanya a világon, ez egy tökéletesen igaz állítás. Ám ha valaki más, például öt milliárd ember, egyszerre ugyanezt állítja a saját anyjáról, akkor mindahányunknak igazunk lesz. Izzadságszag sehol, se púder, se dezodor, s megöleljük egymást: milyen jó, hogy a te édesanyád is! Ezt az állapotot valószínűleg testvériségnek hívnánk, ha tudatosulhatna bennünk, s ha nem lenne oly mély a fájdalom, hogy a szabadság és az egyenlőség mellől a testvériség anélkül veszett el, hogy valaha meglett volna... És ha már írók jöttek szóba, nyugodtan mondhatjuk, hogy Homérosz volt a legnagyobb, hogy Arany János volt a legnagyobb, hogy Mikszáth Kálmán volt a legnagyobb. Ezek az állítások se ki nem zárják, se nem csorbítják egymást. Amiként Simon Péter, Árpádházi Margit vagy Vianney János közül egyik sem különb a másiknál, egyik sem üdvözültebb, de még a névtelen szentek légióinak legkisebb apródjánál sem.
Hányan léphetnek föl az Egyház dobogójának tetejére? Hány angyal fér el egy tű hegyén?
A szakrális és a vallási korszakokban is vetélkedett mindenféle népség, persze, de a szíve mélyén a titokkal: a létnek létezik egy szférája, ahol a verseny - mint már esett róla szó - tilos és érvénytelen. Illetve szabályai nem a látszat, hanem a lét rendje szerintiek, tehát a szegény asszony krajcárja többet ér a gazdag aranyánál, mert az áldozat nem kegyeskedő ajándék a fölöslegből, hanem emberáldozat - önáldozat. Hiába apacsolja le a lakoma főhelyét a "fürge huncut", hátraküldik, s egyáltalán, sarki koldusokat hívnak meg az asztalhoz. A győztesek pedig olyasféle alakok, mint a Hegyi Beszéd Nyolc Boldogja. Vélhetően ezt a rendet sértette meg Káin, ezért nem fogadta el áldozatát az Úr. Ezért nem értette meg az Úr figyelmeztetése ellenére sem, hogy a bűn az ajtaja előtt ólálkodik, s le kellene győznie, mielőtt az a hatalmába kerítené. Értetlensége, barbársága és megátalkodottsága miatt zuhant ki az Egyházból, a közös otthonból s lett gyilkossá.
Vagyis a verseny nem lehetett korlátlan. Kétféleképpen nem. Először is nem terjedhetett ki mindenüvé, legkivált a szakralitás határait nem hághatta át. Másrészt pedig a szentség visszahatott a profánra és szabályozta, rendezte azt. Másszóval egyensúlyt teremteni törekedett a különböző és ellentétes szándékok között. .....

 

Magyar Irodalmi Lap   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap