Vetési László: Székelyföld és szórvány - tények és illúziók 1/2

Szerkesztő A, k, 08/27/2013 - 00:07

 

 

 

 

 

1. Bevezető a gondok közelébe

Bevezető, vallomásokkal

Témánk szempontjából akár figyelmeztetés és jelzésértéke is lehetne annak, hogy ebben az órában, amikor mi itt együttlétünket elkezdtük, ünnepi istentiszteleten most szentelik Wass Albert szülőföldjének egyik falujában, a Cege mellett Göcön a felújított műemlék templomot. Felújítói nem mások, mint a székely Mezőség legmagyarabb falujának lakói, a mezőpanitiak, akik nem terveztek, nem készítettek szórványstratégiát, csak autóba ültek, és mentek, önerőből rendbe tették az összeomlás előtt álló kis templomot és a haranglábat, a három magyar lelket számláló kis falu műemlékét. Ebben a munkálatban pedig sem alapítványi, sem magyar állami, de még egyházi pénz sincsen. Csak az ő hitük, lelkesedésük a maguk erejéből. Szeretném ezzel elmondani azt is, hogy nem volt könnyű nekem dönteni, hogy most ott vagy itt leszek. Ott most ünnepelni kell. És ez legalább olyan fontos. Néhány éve nyilvános állampolitikai szinten épp a volt külügyi államtitkár úr mondta el, hogy a Székelyföld belső anyaország. Ennek épp a székely anyavárosában vagyunk, és itt a tömb és szórvány kapcsolatáról beszélni történelmi távlatú és felelősségű feladat. Az anyaváros nevében hordozza az anya kötelezettségét: táplálni, életben tartani azt, akinek életet adott. De az árva gyermekeket is.

Nekem azért is fontos ez a téma, hisz magam is tömbből, a világra is innen érkeztem, szinte ide látszik a szülőházam, ennek az iskolának a padjaiból, örökségéből indultam munkám és előadásom alanyai fele. Ezzel azt hiszem, hogy a témát is betájoltam és elhelyeztem: és az iskola névadójával együtt valljuk, hogy Egy szülőföldünk van, és ezernyi kötelességünk.

Témánkhoz hozzá tartozik az is, hogy kevés helyen éltem át annyi kudarcélményt, mint tömbvidéken, amikor szórványgondok orvoslásának felvállalására szerettem volna meggyőzni tömbvidékit. Sajnos, eddig nem sok sikerrel tudtam eladni ezt a kérdést. Pedig évente félszáz előadást tartok, vetített beszámolót, közel negyven szórványfilmünket vetítették a hazai és magyarországi televíziók, a sajtóban is állandóan napirenden van a kérdés. Lett beszédtéma, siralom-, de nem lett cselekvő kategória.

És elhiszi valaki, hogy erről a kérdésről itt, Székelyudvarhelyen most beszélek először? És ez nem a szórványpróféta a maga hazájában szindróma, hanem sokkal egyszerűbb: vannak dolgok, amik eddig senkinek nem jutottak eszébe.

Egy-egy előadás és a vetített képek után csak a döbbenet volt, nahát, ilyen is van, de alig jött valaki, hogy megkérdezze: mit segítsünk, hol van ez meg az a falu, ez a gyermek. Vagy jöttek, hogy keressek nekik, hozzak nekik, iskolájuknak gyermekeket, vigyem el ide meg amoda, de ha csak annyit mondtam, hogy hol van, és kit kell megkeresni, kikkel kell felvenni a kapcsolatot, semmi nem történt. Hiába álmodtam, hogy talán egyszer részben magától is mehetnének a tömb és szórvány dolgai, öntevékenyen. Szalmaláng, egyszeri és kampányszerű felbuzdulások voltak leginkább.

A tömb és szórvány kapcsolatában vannak azonban sikerélmények is.

A bögözi iskola 2000. júniusi Wass Albert névadó ünnepség előkészítésekor az jutott eszembe, hogy úgy lenne illő, ha Wass Albert szülőföldjéről is jönnének ünnepelni. Elvégre ez az ők ünnepük is. Igazi reveláció volt az, hogy autóba ültettem és az ünnepségre a Füzes mentéről, Wass Albert szülőföldjéről elhozattam a völgy lelkészét és két öreg harcosát az anyanyelvnek. Az utolsó göci, és a majdnem utolsó kispulyoni magyart. Ezek a ma már igen öreg emberek Vasasszentgonthárdról még gyermekként is ismerték Albi grófot. És ők voltak a találkozó szenzációi, egy irodalmi életmű születésének forrásvidékei, egy veszélyeztetett táj élő tanúi. Ott találkozott akkor a szórványból való indulás és az ünneppel befogadó Székelyföld, és így lett az ünnep teljessé, mert nem légüres térbe érkezett Wass Albert Bögözbe, hanem élő személyként, valóságként.

2. Elhelyezkedés térben és időben

Elhelyezkedés térben

A Tamási Áron középiskola Szent Miklós hegyének magaslata maga is kínálja a rálátást, a távlatos kitekintéseket. Nem kell megerőltetnünk magunkat, hogy innen az anyavárosból a gondok, a nyelvi válságjelenségek közelére és távolára lássunk. Ez itt ugyan még a székely anyaváros, de nem messze van innen a Székelyföld széle, a nyelvi gondok kezdete. Ha a nézelődő megerőlteti szemét és képzelőerejét, akár látszik is a Petek fölötti dombtető, vagy a Székelymuzsna feletti Liktető. Mindkettő nem csak országhatár volt 40-ben, de amolyan kultúra-, nyelv- és lélekhatár, ahol és ami után Benében és Kacán, Erkeden és Feleken vége a magyar nyelvnek és kultúrának. Figyelmeztetés ez már a szásznak, magyarnak is, mert a szászok után már másodszor cserél nyelvet a Székelység peremterülete, és az új honfoglalókkal meg is barnult ott a világ. A szászság példájából is lehetne tanulni, rosszat is: mi lesz akkor, ha a tömb, ha az anya félreérti, túlteljesíti küldetését, és annyira félreszereti népi németjeit, hogy hazaszeretet helyett hazacsalogatja, hazaszereti németjeit.

Mindkettő egyaránt nagy baj.

Elhelyezkedés az időben és kapcsolatok a történelemben

A Székelyföld és a tömb hagyományos kapcsolata több rétegű történelmi visszatekintést, rálátást és emlékezést is igényel.

Aztán folyt szélesebb gazdasági kapcsolat is. Követte ezt kitelepedés is. A Szászföld jelentős és még ma is élő szétszóródásait, magyar nyelvi szigeteit a Kis- és Nagy-Küküllő summásai, napszámosai adták, akik ott maradtak, de lassan ott meg nem maradtak.

A nagy kitelepedések hullámai, az 50-es évek

A kapcsolat második eleme a szüntelen, a nagy székely munkaerő elvándorlás. Az elmúlt évszázadokban a tömb és köztük a Székelyföld elsősorban nem segítséget, hanem népességet adott a szórványnak. A Regáttól Amerikáig egyaránt. És növelte ezzel a szórványt. Ismerjük a múlt héten meg nem ünnepelt, a 175 éve született Koós Ferenc híres visszaemlékezéseit, ahol részletesen leírja a székely munkaerő regáti átcsempészésének rafinált módozatait. Tanulságos olvasmány ma is.

A következő hullámokban a negyvenes évek végétől magyar munkaerőt bőven adott Erdély nagyvárosainak a Székelyföld, a vizek, a megélhetés, az ipari vonzás törvényei szerint. Udvarhelyszékről és Keresztút fiúszékről gyarapodott fel és élt meg Szentágota, Nagyszeben, Medgyes, Segesvár, Brassó. Atyhaiakból Temesváron szinte bátor székely alvilág született, siklódiakból a magyar Nagyszeben, Nagysolymosból és Petekből Kőhalom, mindenek előtt pedig Bukarest és a Zsil-völgye volt a nagy gyűjtőtér, és a sor végtelenül folytatható.

Előbb még cserekereskedelmet folytattak, árút szállítottak Bukarestbe, majd alkalmi munkára, cselédségre érkeztek, pénzt kerestek, hazatértek. Aztán kezdődött a végleges kitelepedés is. Mert egy félévszázad után jött a nagy iparosítás, és ezzel az 50-es években elkezdődött a székelység nagy elvándorlásának újabb hulláma is az erdélyi már nem magyar többségű nagyvárosok és a román Havaselve fele. Szakképzetlen munkások, székely ácsok, kőműves brigádok vándoroltak Calarastól, Sloboziáig, Giurgiutól, Szörénytoronyig az építkezésekre. Megszületett az ipari székely diaszpóra, a téeszdiaszpóra is, a közös gazdálkodás, és nem a föld elől menekültekből, a téeszmenekültekből, székely agrárproletárokból. A Regát munkalehetőségeit ki kellett használniuk a székelyeknek is, és a Regát ekkor lett fogalom gyermekkoromban. Bukarest ma is tele van székelyekkel, volt székelyekkel is. És lett az erdélyi magyarság, székelység legnagyobb temetője.

A székelyekből szórvány született

A történelem mélyén egyfelől tehát szórvánnyá fogyott a belső, dél- és észak-erdélyi tömb, másfelől szórványba menekült és diaszpórát teremtett, azzá lett a székely. Mindkettő tragikus végkimenetel szomorú végeredményével. Nem felejthetjük azt sem, hogy a szórványmagyarság legújabb és mai, nem törzsgyökeres, hanem telepes és nagyvárosi hullámának jelentős része ott született, ahová kitántorgott, elment, elmenekült a székely munkát keresni. Ott az idegenben. Ez a tömbnépesség volt a legkevésbé felkészülve az önazonosság erózióira, és ő rendelkezett és rendelkezik a legkisebb immunizációs kultúrával, ha tömbterületétől elszakad. A hangos és zajos önazonosság nem védte, hanem a sajátjától taszította el, az otthoni többségből az idegen többséghez, mert nem volt meg hozzá a védelmező tapasztalat, a reális immunizációs élmény. Persze nem csak a székely de a kisebb belső erdélyi tömbfalvak és szigetek népessége is hamar beolvadt, ha kiszakadt nyelvi közössége faluja szabályozó erejéből Brassó, Szilágyság, Kalotaszeg magyar falvaiból, és a nagyváros szabályozatlanságába, szabadságába és szabadosságába költözött. Különös hát a székelység anya és többségi nyelvélmény élménye. Egyfelől a meg nem tanult gyarmatosító nyelv elutasítása másfelől az anyanyelv gyors elvesztése.

Hazatelepítés, kisugárzás

Ezalatt, a negyvenes évek végétől évtizedekig nem lehetett nyelvi gondokról és a szórványkérdésről beszélni. Cselekedni az egyházaknak ugyan ige, egyedül nekik, de kimondani a bajt aligha. Hogyan érkezhetett volna tehát a tömb segítsége? Beállt a kapcsolat stopp, alkalmi hazajárás. Később, a 70-es évektől beindult a Székelyföld szerencsés, máshol szerencsétlen fel- vagy szétiparosításával egy kisebb hazatelepedési hullám is a Regátból és a nagyvárosokból, de ez nem jelenthette a székely diaszpórák és kolóniák jelentős leépülését. Sajnos már eltelt 30 év, olyan mély volt a pénz szaga, a megélhetési beépülés, a vegyes házasság, hogy tömegében nem szakította ki a székelyt nagyvárosaink, jól menő gyáraink, a Zsil-völgye bányáinak, a kohászat nagyiparának pénzes karmaiból. Ha nem is ezrekre menően, de volt belső-erdélyi diaszpóra betelepedés is a Székelyföldre. Városaink népe között szinte az egész Erdély képviselve van. Itt találjuk a Mezőség, Szilágyság, Észak- és Dél-Erdély népét is. Akik hazajöttek vagy ide jöttek, nem jártak rosszul, de másokkal néhány székely város azonban igen. Majdnem hogy ipari diaszpórákká váltak. A Székelyföld kötelező felduzzasztásának voltak más szerencsései vagy ha másképpen nézzük, inkább szerencsétlenjei is. Voltak csángómentési kísérletek még a 70-es években is, amikor a vranceaiak helyett leleményes gyárigazgatók csángókat hoztak, de aztán jött a csúfolódó székely is, aki tyármagyaroknak nevezte őket. És ők inkább románok lettek. A kapcsolatokban voltak csodák is, majdnemhogy csodálatos kitelepedő, de nem székely beolvadó, hanem székelyesítő jelenségek is. A szórványmentés különös telepítései, mint például a Nagy-Homoród menti Darócon, ahol a kiürült szász házakba székely telepesek érkeztek, és nem olvadtak be, hanem új székely hont foglaltak és alapítottak a szászok nyomán. Néhány más Szatmár megyei tapasztalattól eltekintve azonban minden a megszokott mederben halad.

Nagyanyanyelv-terápia

A telepes, iparmenekült szórványszékelyek nagy részének kapcsolata a tömbbel nem szakadt meg. A székelység hazajárása folyamatos volt az elmúlt évtizedekben, de ezt inkább csak a székelytömb és szórvány rokoni kapcsolatának lehet nevezni: hazahozták gyermekeiket nyaralni, konfirmálni, első áldozni, itt volt a nagymama, aki ha akarta, ha nem, magyarított, mert a kisunoka, ha ott nem is tanult volna meg magyarul, itthon, a románul egy szót sem tudó nagymamától meg kellett tanulnia. A székely gyermekek első otthoni szórványélményei is innen erednek, életünk első románjai magyarul nem tudó regáti székely gyermekek, játszótársaink voltak, akik nagyanyai hazahívó őrizetre, falusi szóra és székely utcagyermek kezelésre , székely nyelvi legelőkre, nagyanyanyelv-terápiára érkeztek haza nyaraló turizmusra. Nagyanyanyelv turizmusnak is nevezhetnénk. Ez volt a nagymamák első szórványmentő nyelvi missziója.

3. Elvi bevezető a tömbhelyzet kötelesség

Elmulasztott történelmi kötelesség és szorongás

A téma belseje fele közeledve néhány alapkérdést és szemléleti megközelítést is helyére kell tenni. Az egyik az, hogy a regionális, kistérségi, emberi kapcsolataink hajszálerei eldugultak, minden régió, helység önállóan, erősen lokalizálódva éli a maga életét. A szórványsors pedig sok más egyéb mellett épp információ hiány, anyanyelvi értékek magánya. Ezek a közösség-töredékek az önazonosság alapvető információitól, a tömb kollektivitásától szakadtak le, és ebben egy az Ausztráliaihoz vagy Madagaszkárhoz hasonló kontinens leszakadási effektus működik. Nemcsak nyelvi, hanem olyan lelki szétfejlődések következtek, be, hogy szinte már nem is értjük egymást. A tömbvidék még önmaga és kiútjai keresésében sem helyezte el önazonosságában a szórványvidéket. Ne úgy, mint egy neuralgikus tényezőt, hanem mint tényt, amelyben vannak helyrehozhatatlan és megváltoztathatatlan, szinte nekrológiai elemek, és vannak olyanok, ahol azonnal cselekedni kell: mentsük együtt, ami még menthető. A tömb nem érti a szórványt, önállóan, annak szorongása és gondja nélkül akarna élni. Mintegy védekezik is azzal, hogy nem az ő gondja. Mintegy önmagát, jogos értékeit és érdekeit védi és félti. Úgy vannak itt vele, amint mindannyian vagyunk a csonka, sérült emberekkel, a koldusokkal: nem tudjuk, hogy hogyan viszonyuljunk hozzájuk. Nem akarunk tudomást szerezni az öregségről, betegségről, zavar és kellemetlen. Elfordítjuk a fejünket és inkább átmegyünk a járda túlsó oldalára. Nyelvünk, népünk sérültjei ők, anyanyelv sérültek, akiken segíteni kell. A tapasztalatlanságért a tömbvidékre nem lehet haragudni. Nem a tömbvidékkel van elsősorban a baj. Mi vagyunk azok, akik nem találtuk meg a tömb megszólításának, a munka leosztásának, a kérdések és gondok eladásának feladatmegoldásokat kinyitó kulcsait.

A tömbhelyzet kötelez

Minél többet járok pusztuló vidékeken, annál inkább erősödik meg bennem a bizonyosság, hogy minden kérdés eleje és vége, a kiút és a tett lehetőségének biztonsága egy területen, egy településen megtartott etnikai jelenlét súlya és számbeli aránya. A gazdasági felerősödés, a politikai-önkormányzati erő, a kultúra, oktatás mind ide vezethető vissza: mit tudunk kiharcolni magunknak minden elérhető eszközzel. Tömbnek lenni és így maradni tehát nem csak vitézi székely tett, hanem a Gondviselő történelmi ajándéka. A Székelyföld gyakran azt hitte és mélyen hiszi, hogy ő azért volt a nagy erdélyi nemzeti megmaradás letéteményese, mert ügyes volt, harcos és székely, vitéz és bátor. De ez csak kisebb részben van így, mert a történelem mélye ennél sokkal bonyolultabb. Ezt a vidéket csak a gondviselés titokzatos történelmi folyamata óvta meg a nagyobb keveredéstől, a pusztulástól, attól, hogy nem telepedett ide le és rá a környező nyelvi lánc nagy népessége. A háromszéki példák igazolják, hogy lehetett volna. És innen már eredhetnek az együttélés gondjai, a veszélyek első jelei. Innen ered hát a témát felvezető alaptétel: A tömbhelyzet ajándék, és hálára, munkára kötelez. Amit ajándékba kapott egy nép, egy régió, azzal élnie kell mások javára is, és ebben ő is gazdagodik. Állítom, hogy ma kevesebb volna a belső harc, alázatosabban, kisebb mellénnyel de nagyobb összefogással élnénk itt, ha láttuk volna, hogy milyen nagyok a megmaradás gondjai, feladatai, hogy lángokban ég nyelvünk háza tája. Miközben pedig ég a ház, a vénasszony fésülködik jut eszembe ilyenkor a román közmondás. Nem szabad elfelejteni, hogy ma mük, holnap tük . Aki ezt elfelejti abból ő is veszíthet. A tények pedig szomorúak a tömbvidék idáig nem teljesítette a Gondviseléstől kapott történelmi ajándékaival, értékei megőrzésével a többlet helyzetéből és történelmi szerencséjéből adódó kötelességét és küldetését.

Persze a szórványok felől, divat szidni is a székelyt. Sokan szeretnék mesterségesen szembe állítani a tömböt és a szórványt. Különösen a támogatási kérdésekben. Minek annyi pénzt a szórványra odapocsékolni! A tömb féltékeny a szórványra, és egy hatalmas feneketlen zsáknak érzi. Pedig ez a kérdés nem vagy- vagy, hanem is-is kérdés. A könnyű nektek , és a bezzegelők között vannak olyanok is, akik elvárnák, hogy a Székelyföldnek bűntudata legyen, szégyellje azt, hogy ő még tömb maradt, és szinte naponta kérjen bocsánatot a szórványtól.

Polísz, 2005. 75. azám

Folytatjuk...

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap