Vidám Világvége

Adorján András, cs, 12/14/2017 - 00:06

Viádm Világvége

(Or your money back!)

Iksz Ipszilont a minap hazafelé menet megállította a "Vidám Világvégét" szekta egyik tagja, és szigorúan felszólította, hogy gondolkodjon végre el. Iksz Ipszilon zavarában azt nyögte ki, hogy kicsiny gyermekkora óta azt műveli, azóta abba sem hagyta, hisz foglalkozása ezt eleve megkívánja. Hivatali órái pedig sohasem telnek le, lévén szellemi szabadfoglalkozású. A zord egyházfi azonban arra utasította, hogy bánja meg bűneit, s térjen meg az Úrhoz. Egy brosúrát is nyomott a markába, meg egy matricát, amely a lehetséges legvidámabb világvége vízióját jelenítette meg. Iksz Ipszilon tévedésből egy százast adott neki, mire ő széles mosollyal búcsúzott, "Vidám világvégét valamennyiünknek"-et kívánva.

Iksz folytatta útját, amelyet a falakon, fákon, hirdetőoszlopokon plakátok és hirdetmények öveztek. Az egyik falragasz a BLA-BLA nyelvstúdió éjjeli szekcióira invitált mindenkit, garantálva, hogy így munkaalva pár hét alatt bárki megtanulhat hottentottául, különbül, mint Cervantes valaha is beszélte a spanyolt... (Or your money back!) Iksz Ipszilon megszaporázta a lépteit, de csak a "Természetes táplálkozás és semmi más" üzletlánc egyik boltjának kirakatáig bírta. Ott sok észvesztően ínycsiklandozó szobanövény és más zöldség közül hívogatóan mosolygott ki Csontésbőr Ödön (34), a hazai fűzabálók Nagy Öregjének képe. Iksz Ipszilon szédülten állt ennyi egészség és életerő láttán, de úgy döntött, majd csak holnap (vagy egy kicsit azután) tér át a korszerű táplálkozásra. Ma este még egyszer, utoljára árt önmagának. Hm... Most aztán tényleg usgyi haza, üzent a gyomra, s fejét leszegve minden eddiginél elszántabban tört otthona felé. Legközelebb már csak a lépcsőházban, a postaláda előtt állt meg. Az óvatlanul, sietve felnyitott boxból színes borítékok és szórólapok zuhataga tört ki. Iksz Ipszilon harcolt kíváncsisága ellen, de alulmaradt, s az egyik kopertát mégis csak felbontotta.

 A "Bóvli" csomagküldő szolgálat ezúttal is seregnyi olyan cikket kínált, reklámáron, amelyek egyetlen civilizált háztartásból sem hiányozhatnak. Ott volt példának okáért a "Nagyi-göri", már nehezen mozgó idős hölgyeknek. Ez az elmés kombináció egy termetes fotelből és egy pár görkorcsolyából állt, utóbbival a lábán, a Nagyi kényelmesen ülve akár napi sok-sok kilométert is megfuthat... Iksz Ipszilon viszonylag kedvelte az anyósát. Mégis képtelen volt elhessegetni magától a gonoszkodó kérdést: ennyi pénzt kiadni arra, hogy a drága Mama még soká aktív és vidor legyen? Mikor már így is kicsit túlteng? A liftben felfelé egy tenyérjós tacepaójával nézett farkasszemet. "Akarja tudni a jövőjét?" – kérdezte a mágus. Valaki szurokfeketével írta oda: NEM! Iksz Ipszilon bágyadtan, helyeslően bólintott rá, és megtért otthonába. A vacsora hamarosan az asztalra került, s Iksz Ipszilon utódai, serdülő fia és kislánya farkasétvággyal láttak neki a rántott húsnak. "A szerencsétlenek" szólalt meg benne egy sírós hang, de már nem volt mit tenni. "Vesszünk hát együtt!" határozott, s a közelítő gyászhoz nem illő dévajsággal kezdett falatozni.

Vacsora után kezébe vette az újságot, ahol egymás hegyén, hátán sorakoztak a hirdetések. "Nincs titkom előtted! Tárcsázz hamar!" – kérte egy szépmellű szöszi a tengerentúlról, s Iksz Ipszilon egy csapásra megértette, hogy fia szíve megesett a szegény lányon. "Nem vagyok ideges, egy vacak telefonszámla nem hozhat ki a sodromból!" szuggerálta magát, szerény sikerrel. Pedig kezének három ujját is összeillesztette! Talán ugyanez több ujjal hatásosabb lenne? – tépelődött. Végül is az emberek nagy többségének háromnál több ujja van! Ezt felírta egy cédulára. A papírt gondosan elhelyezte az "Ötletek" között, s elhatározta, hogy különös gonddal fog vigyázni rá. Elég baj az így is, hogy a "Sürgős" dossziét már hetek óta nem találja...

A TV ezenközben szüntelenül ontotta a híreket, információkat. Iksz Ipszilon, amint odapillantott, egy fekete hajkoronából elővillanó magnetikus hatású szempárral találkozott. Ligyija Sámánova volt – ki ne ismerné őt? – aki bárkinek, neki is feltétlenül megmondja szerencseszámát, ha egy jelentéktelen összeg kíséretében elküldi legjellemzőbb adatait: születési dátum, mióta nős, és meddig még, tud-e arról, hogy gyerekei drogosok, milyen színű ma a párttagsági könyve, és ez hanyadik? Mit húz 1. d4-re és mért nem valami mást? „Hülye, hogyha nem vág bele!” – harsogta egy sztentori hang, gyöngéden kapacitálva a csodaváró nagyérdeműt.

Itt fogyott el a cérna Iksznél. Nem csinált cirkuszt, de egyetlen begyakorolt mozdulattal megkaparintotta a távkapcsolót, és teljes sötétséget varázsolt a képernyőre. Azazhogy, az egyik fajta sötétséget másikra változtatta. A kutya sem vette észre, a család többi tagjai szokás szerint párhuzamos monológokat adtak elő beszélgetés címén, olyan hangerővel és csapásszámmal, mint azt csak az olasz neorealista filmekben lehet látni-hallani. Egyszer csak megszólalt odalenn az utcán egy trombita. Hajókürtnek is elkelt volna! Mi az Isten haragja – dühöngött az elgyötört családfő – csak holnap lesz Szilveszter! Eszébe jutott, hogy hazajövet a szokásosnál is több részeget látott ölelkezni, csókolózni a nyílt utcán a kocsma előtt. Mi a fenétől van jókedvük? Talán attól, hogy valószínűleg túlélik ezt az esztendőt? Egy leendő rossz vers kezdősorai szólaltak meg benne: „Vesztednek örülsz? / Előre menekülsz?” Ezt is felírta, munkacím gyanánt fölé a „Szilveszter”-t.

Lapozott az újságban. Dermedten nézett a hírre. Ebben a pillanatban kamaszfia egy csákót nyomott a fejébe. Boldog Újévet! – visszhangozta az ország apraja-nagyjával. Ne légy már ilyen Savanyú Vendel, apu mindig! Most min borongsz? Válasz helyett Iksz Ipszilon rámutatott a kérdéses cikkre. A címe az volt: „41-en fagytak meg eddig”. A fiú meghőkölt. Hol? – kérdezte. Hát ez az, fiam, nálunk. Eddig! – És újra magába süppedt. Valahogy el is bóbiskolhatott, mert először az emberarcú szocializmust vélte látni, de nem tudta kivenni a vonásait. Lehet, hogy nem is arca volt neki? Vagy ha igen, nem emberé? Aztán meg beúszott az ígéretes jelen látványa, jókedv és bőség, amit egy hazafias természetű fenséges dalunk már régen kért a Jóistentől.

Ez hiányzott nekünk! A kapitalista humanizmus.

És akkor – irgalom Atyja, ne hagyj el – hirtelen egy különös, borzasztó teríték ugrott a képbe: hullák, emberi, csupasz holttestek a hóban, a sárban. Meg is számolhatta volna őket, de valahogy anélkül is tudta: 41-en voltak! Ott volt a TV is, az ilyesminek hírértéke van. Még egy picit össze is rendezték a földi maradványokat. Felvétel!

Uramisten! – ébresztette föl lényének védekező ösztöne. Habozás nélkül a rejtekhely felé indult – a vacsorát meg sem köszönve – ahol a piát tartotta. Hasonló megrázkódtatások tüneti kezelésére! És a következő napokban nem volt sok gond vele. Már amikor egyáltalán ébren volt. Csak az Isten tudja, miért, egyetlen mondatot hajtogatott, variált:

„Nem gondolkodni, nem látni, nem tudni!”

Erre a pár napra amolyan mintapolgár lett belőle. Az ilyenből kéne egy zsákkal!

Sajnos, végül mégis kijózanodott.

 

Hát mi mikor józanodunk ki?

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap