Vidd tovább a fényt!

Petrusák János, p, 07/06/2018 - 00:12

Egy aprócska ház aprócska szobája egy valahai nagy országban, Magyarországon, az Úr 1676. esztendejében.

A szoba füstös, hiszen ott áll a sarokban a főző-melegítő tűzhely. Az alacsony mennyezet alatt időtől barnult asztal, azon egy gyertya és egy kenyér.

A szobában ketten: egy idős asszony, feketében, az asztalra borulva. Már nem sír, de látszik rajta, zokogott. Mellette áll egy fiatal lány, szomorúan.

Felhüppög az idősebb nő. A fiatal odalép, átöleli, félig ráborul.

Az idősebb asszony, özvegy Kisdeákné megrázza magát.

– Ne vigasztalj, ne vigasztalj! Ha fiammal baj lesz, én... jaj, én...

– Néném! Bízz és remélj! Jó az Isten!

Az idős nő a fiatalra néz.

– Jó? Erzsikém, teszerinted jó?

Az Erzsikének nevezett kihúzza derekát, s határozottan mondja:

– Hazavezette Mátét. Ide, hozzánk. Épen, egészségben.

Özvegy Kisdeákné felugrik, és az ajtó felé mutat:

– Ezért? Ha a császár nem vádolta, saját városa tegye ezt meg?

– Nem tudjuk, hogy mi lesz...

– Lányom! Drága jó, Bolyky Erzsike! Amikor egy kisembert megvádol a hatalom, akkor abból a kisembernek nagy baja lehet.

– Menjünk, nézzük meg, hogy...

Ugrik a lány, de az idős nő visszatartja.

– Hogy lássuk szégyenét? Halljuk megalázását?

Bolyky Erzsike megrázza fejét, még toppant is.

– Nem biztos ez, lehet...

Özvegy Kisdeákné szomorúan:

– Ne légy gyerek! Már, ha fiam jegyese vagy, gyermek nem lehetsz. – Megsimogatja. – Ugye, lányom.

– Ő mindig jót akart. Csakis jót – sóhajt Erzsike, aztán felkiált: – Magyarságra nevelt! Hitre, hogy tudjuk, bízzuk: elűzzük a hódítókat! El a pogány törököt, el a kétfejű, szörnyű sast. Jó magyarnak, jó reformátusnak nevelte a rábízott diákságot. És ő volt az, aki a császári rendeletre, amely hívott minden református és evangélikus papot, kántort, tanítót, hogy jelenjenek meg Pozsonynak városában, ment. Pedig Debrecenből nem kellett volna menni. Debrecen az erdélyi fejedelem birtoka…

– Ahová bejár török is, tatár is, erdélyi hajdú, a kuruc is, ugyanúgy, mint a császár katonái.

– Ezért nekünk mit kellett volna tennünk? Ha senki sem véd meg bennünket, mindenki csak ellenünk van? Mindenki megrémült a szigorú szavakra, hogy halálnak halálával hal, aki a rendeletnek nem engedelmeskedik, amelyik község meg papját, tanítóját nem engedi, az a közösség fog büntetést szenvedni.

Az idős asszony nem is kevés méreggel szól:

– Na persze, a gazdag tőzsér urak, a mészárosok, kereskedők, akik törökkel és erdélyivel, tatárral és a császár földjén lakókkal egyaránt üzletelnek, megrettentek. Ha nem mehetnek majd a császár országába, akkor hol adják el a hortobágyi marhát, juhot, töröktől hozott selymeket? Hová lesz a jó üzlet? Mi lesz velük, ha nem zsírosodhatnak?

A fiatal lány csendes szóval folytatja:

– Máté a diákjait féltette. A kollégiumból kikerülőket, akik nem mehetnek napnyugati híres egyetemekre, ha nem mehetnek át a császár országain szabadon.

Özvegy Kisdeákné rábólint.

– Ezért ő, egymaga, Debrecenből elment.

– És visszajött! Két év után vissza.

– És mert visszajött, vádolják ezért.

– Akik itthon maradtak! – csattan fel a lány. – Azok vádolnak. Pedig Máté volt, aki tartotta a lelket a hosszú per során a megvádoltakban. Aztán, ahogy mondta, s más hírekből is hallani lehetett, Máté volt az, aki ment Bécsbe és máshová, hogy beszéljen külhoni diplomatákkal, hollandokkal, másokkal, s kérje segedelmük a magyar reformátusok nagy bajában…

– Senki sem segített. Csak ígértek.

– Diplomaták. Ő azonban tovább ment, Angolországba, hogy ott is megmozgasson, akit lehet…

Az idős nő keresztet rajzol a mellére.

– Prédikátoraink közül negyvenkettőt gályarabságra ítéltek. Mert nem tagadták meg hitüket, magyarságukat.

Bolyky Erzsébet arca megtüzesedik:

– Míg mások csak beszéltek, vagy azt sem, csak sápítoztak, azalatt ő szólott egy bátor holland admirálisnak, Michiel De Ruyternek. Áldassék a neve, hisz kiszabadította a raboskodókat.

– És Máté fiam mit kapott? Vádaskodást, itthon.

Ekkor durranás kintről. Egy mozsárágyú hangja.

A két nő egyszerre:

– Jaj!

Bolyky Erzsike az ajtó felé lép, de megtorpan:

– Nem merek kimenni... – riadtan néz. – Ez a városi riadómozsár hangja volt. Ellenség lenne kint? Török, tatár, vagy kifene?

Özvegy Kisdeákné feláll és megszorítja Bolyky Erzsike vállait.

– Légy erős! Nekünk, nőknek mindig is erősnek kell lennünk. Bármit is hozzon a sors.

Kint zajongás. Kiabálás. Aztán nagy zajjal betódulnak többen. Elöl Fehérné, a városi mosónő igen harciasan.

Bolyky Erzsike a szívéhez kapott kézzel:

– Mátéval mi van?

Fehérné, a mosóné asszony nagy büszkén:

– Hősünket nem engedtük.

– Azt mondjátok nekem – áll fel özvegy Kisdeákné –, hol a fiam?

– A diákság vállra emelte. Itt is van már, ni! – mondja Fehérné, amikor Nógrádi Benedek és Debreceni Ember Pál vállán megérkezik Kisdeák. Éltetik őt a szobába tóduló ifjak.

– Nem hagytuk az uraknak, hogy drága jó oskolamesterünk bármivel is megvádolják.

– No, csak beszélgetni hívtak engem, vádról szó sem volt – ugrik le a vállakról az oskolamester, s közben meglegyinti Ember Pali széles vállát.

Nógrádi Benedek felkuncog:

– Persze hogy nem mert már senki vádaskodni, amikor meglátták kint a tömeget.

Fehérné a mellére ver:

– Mi az, hogy csak látták? Hallották! Ha én egyszer kiáltok!

A kintről jöttek, egyszerre:

– Éljen Fehérné!

Fehérné szabadkozva:

– Mosom én már ennek a városnak a szennyesét, az urak szennyesét jó ideje. Szóltam nékik, hogy úgy kimosom őket, hogy na! – Felnevet. – Erre nagyon fehérek lettek. Önmaguktól.

Debreceni Ember Pál megigazgatja süvegét, úgy mondja:

– Azért a diákság se volt semmi!

– Éljenek a diákok! – kiáltják többen is.

Nógrádi Benedek már magyarázza is társa szavait:

– Minden diák azt követelte, hogy Láncfi távozzék innen. Nékünk ilyen tanár, aki csak aljaskodni tud, nem kell!

– Se a szenátusba, vádaskodni! Meg ki ne mondjam én, mit kavarni! Mert ha egyszer kimondom...

– Minden rendben van – nyugtatja meg az oskolamester a felhevülő Fehérnét.

– Győztünk! – lelkendezik több diák.

– Az egész diáksereg oskolamesterünket akarja ám professzornak! Igaz, jó tanárnak. Akitől tudományt és emberséget egyaránt lehet tanulni!

– Mert mit ér a tudomány, ha rosszra használják fel? – teszi fel a költői kérdést Nógrádi Benedek.

Kisdeák Máté szabadkozik.

– Ugyan már, fiúk!

A legények azonban egyszerre kiáltják:

– Legyen tanítónk a kollégium rektora!

Kisdeák erre elhárító mozdulatot tesz:

– Ugyan már! Jelenlegi igazgatótok nagy tudású ember.

– Ne szerénykedj! Ezek az odafentiek, látod, máris félnek tőled – nevetgél Fehérné.

– Köszönöm jóságotok! De azért érettem rebelliót valóban nem kell csinálni. Kint beesteledett, mindenki menjék inkább szépen lefeküdni – szól a tanító.

A felnőttek és diákok jó éjszakát kívánva kimennek. Bolyky Erzsike is menne, bár azért Kisdeákra pillant vágyakozó szerelmesen. Kisdeák megfogja Bolyky Erzsike kezét. A lány megszeppenve megáll. Özvegy Kisdeákné elfordul, majd beleegyező mosollyal vissza. Bolyky Erzsike is már mosolyog.

Kisdeák Máté édesanyja karja után is nyúl.

A két nő kérdőn tekint fel Kisdeákra.

Erzsike hüppögőn:

– Úgy aggódtunk teérted!

Erre Máté csendesen így szól:

– Láttátok, az irigyek mire képesek!

– Míg nem voltál itt – hajtja le fejét Erzsike –, Láncfi azt terjesztette rólad, hogy gyáván elmentél, nem Pozsonyba, nem a perre, hanem futottál, s hogy semmi hőstetted nem igaz.

Máté felnevet:

– Most meg menekül a szájhős! Úgy hírlik, Váradra, a törökhöz. Tán még kaftánt is húz majd magára. Ez a hős mindenkire rátámad, akiről úgy hiszi, több őnála. Ezért veszélyes ember.

Bolyky Erzsike nagy szemekkel:

– De rád, egy oskolamesterre miért haragszik ennyire?

– Nem az oskolamesterre haragszik, hanem arra, akiért a nép fellázadt s bement a tanácsterembe. Ezt az urak nem hagyhatják. Most engedtek, de azután…

Fia szavát az anya folytatja:

– Mi lesz így mivelünk?

– Ne búsuljatok! Együtt vagyunk, itt vagyunk egymásnak. Ez a legfőbb isteni kegyelem. Ennek örüljünk. – Máté az asztalhoz lép. – Látjátok ezt a lángot? – felmutatja a gyertyát. – Remegő és kicsi a fénye. De fény. Nélküle a sötétben vakok lennénk.

Kisdeákné aggódón:

– Fiam! Mit akarsz?

Kisdeák Máté a lángba nézve:

– Ez a kicsiny fény én magam vagyok. Én, akit elfújnak itt, ha nem megyek. Előbb-utóbb elfújnak. Hát mennem kell.

Bolyky Erzsike megremeg:

– Hova?

Kisdeák a távolba néz:

– Van egy falu nem messzi, a Tiszaháton. Tarpa a neve. Dolgos nép lakja, jó református. S van annak a falunak egy esze. Úgy is hívják, hogy Esze. Idősebb Esze Tamás – nevet. – Vele találkoztam hazafelé utamon. Ő beszélt falujáról, amelyből a németesek elűzték a jó Istvándi András prédikátort. Így most nincsen lelkészük. Elkélne nekik egy. Egy éppen olyan, mint...

Özvegy Kisdeákné már tudja a választ, s kimondja:

– Te, fiam!

Kisdeák Máté oskolamester Bolyky Erzsikére néz:

– És te, Erzsikém? Te hogyan döntöttél?

Bolyky Erzsike előbb lehajtja fejét, majd bátran felveti:

– A lelkésznek asszony is kell. Jó hites társ. Tudod ezt-é… – felnevet –, lelkész uram!

Kisdeák Máté kihúzza magát:

– Azért előbb válasszanak meg. Vagy azok a tarpaiak, vagy... ha ők nem, akkor mások. Én bízom önmagamban. És... – magához öleli a két nőt. Édesanyját és hitvesét. – Szeretlek titeket!

Özvegy Kisdeákné mozdul:

– Menjünk!

Bolyky Erzsike:

– Menjünk! Senki se szeret engem, árva leány vagyok, hát… új családommal kell mennem.

Kisdeák a nőkre szól:

– Semmit ne pakoljatok, csak egy kis élelemtartalékot.

– Fiam! Nekünk élelemtartalék?

Az oskolamester édesanyjára néz. Aztán megfogja a gyertyát és felfogja a kenyeret.

– Akkor menjünk máris! Mert a hitet, a fényt valakinek mindig vinnie kell!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap