Világ proletárjai

Balogh Bertalan, p, 02/08/2013 - 00:02

 

 

 

Nietzschének "A munka dicséretéről" szóló elmélkedését olvasva a proli látomása rémlik fel az emberben. Azt mondja, hogy "...a munka glorifikálása és a munka áldása körüli véget nem érő hozsannázás, és a közjó érdekében kifejtett áldozatkész aktivitás dicsőítése mögött egyfajta félelmet fedezünk fel: az individualizmus minden lehető formájától való félelmet."

Aztán, így folyatja:

"...a munkába temetkező ember a lehető legjobb modell, mert a látástól vakulásig való foglalkoztatás mindenkit kordában tart, és ugyanakkor határozottan elejét veszi minden okoskodásnak, (szellemi tevékenységnek), a 'hiú ábrándoknak', valamint az önállóság után való sóvárgásnak, ugyanis a munka óriási ideg-energiát emészt el attól, ami amúgy szellemi aktivitásra fordítódhatna: reagálásra, részvétre, töprengésre, álmodásra, aggódásra, törődésre, szeretetre, gyűlöletre... A taposómalmos foglalkoztatottság a nagyon szépen megénekelt 'dolgozó' elé mindennap odateszi az apró célokat, és ugyanakkor megenged és biztosít egy sor apró kielégülést" - hangzik Nietzsche szava olyan aktualitást sugallva, hogy egy pillanatra jóformán elfelejtjük a tényt: majdnem egy évszázaddal ezelőtt fogalmazta meg ezeket a gondolatokat.

A látnok szólalt meg benne? Vagy a "világ proletárjait" egyesítők lopták tőle a receptet?

Valószínűleg mindkettő igaz.

A látomás, mindenesetre, megvalósult. Létrejött a napi apró célokkal és apró kielégítésekkel kezelt réteg, amelynek szíve mélyén nagyon is elég a foglalkoztatottság tudata és a vele járó apró kielégítések biztos esélye. Magyarán, a proli teremtődött meg. Sőt annak keleti és nyugati variációja is megteremtődött. Sőt, hogy őszinték legyünk, nemcsak egy réteg teremtődött meg, hanem egy világ prolisodott el. Kitűnően igazolja ezt a volt szocialista országok népeinek esete is. A rendszerváltozás adta hirtelen megtárult lehetőségektől (a szabad maszekolás nagy alkalmától) okvetlenül azt várta volna az ember, hogy mindenki megkönnyebbülten sóhajt és lélegzik fel, de nem az történt. Első pillanatban valóban megkönnyebbüléses volt az a bizonyos sóhaj, ám a dolgozót dicsőítő szisztémában felnőtt generáció (vagyis nemzetek sora) előbb-utóbb úgy zavarba jött, mint még soha. A legtöbb sóhajtás végül a régi szép idők visszavágyásáért hagyta el a "dolgozó tömegek" keblét. És pánikot is takart, mert a magyar, a keletnémet, az orosz és a többiek egyáltalán nem találták fel magukat a nagy szabadságban. A biztos és kényelmes semmittevés volt a világuk, a "dolgozgatunk és fizetgetnek" vidám egyenlete, amelynek a kielégülés-oldalán ott volt az olcsó lakbér, az ingyenes orvos, a névleges árú gyógyszer, a stabil taposómalom, stb. És nemcsak sóhajt ez a generáció, és nemcsak sóvárogva gondol azokra a bizonyos régi szép időkre, hanem képtelennek is tudja magát a szabadvállalkozásra, ami voltaképpen annyit jelent, hogy képtelen önmagát, mint individuumot, vagyis mint teljes embert felfogni. Borzasztó dolog azt hallani, hogy mostantól fogva azt csinálhatsz amit akarsz, kócerájt nyithatsz, sőt kinyithatod a szádat is, véleményt mondhatsz, politikát befolyásolhatsz, és egyáltalán, annyira viheted most már, amennyit valóban érsz, ha egyszer ez az ember sohasem hallotta, hogy azt csinálsz, amit akarsz, mert mindig azt csinálta, amit mondtak neki. Fentről.

A dolgozgató és fizetgető szisztéma tehát valóban alaposan elejét vette az önállóság utáni sóvárgásnak. A szocialista embertípust is karakterizálta ezzel Nietzsche, a széles néprétegek siralmasan üres, termelő-zabáló nyájjá tett tömegét, amely, mint mondja, "végül is biztonságot lát a szisztémában és stabilitást talál, sőt előbb-utóbb és következésképpen ezt a fajta biztonságot (értsd: azt a langyos pocsolyát, amelyben már sekélységénél fogva sem lehet elsüllyedni) érzi legmagasabb eszményének és istenségének."

Meglepetésre azonban, téves következtetésre jut Nietzsche, amint tovább vezeti gondolatai szálát. Úgy véli ugyanis, hogy a munkást hozsannázók azért éneklik minden hangszóróból a munka dicséretét, (és teremtenek egyfajta andalító biztonságérzetet), mert félnek, hogy különben a "dolgozó" egyszer csak gondolkodásra adja a fejét és ezzel veszélyessé válik. Ami rendjén is van eddig, de úgy folytatja Nietzsche, hogy előbb-utóbb és szinte törvényszerűen, meg is jelenik majd, méghozzá tömegesen a gondolkodó individuum, mert dolgok másként nem is történhetnek.

Nos, nem az jelent meg. Egyáltalán nem az. A világ proletárjai jelentek meg.

Úgy látszik a gondolkodás egyik legnagyobb, sőt legeredetibb géniusza sem tudta elképzelni, hogy (körülbelül száz év múlva) a munka hozsannázása nem marad meg csupán dallamnak, hanem egy kultúrának, egy civilizációnak lesz majd az alaphangja és strukturális motívuma, sőt mi több, - fundamentuma. A munka dicsőítése ugyanis kitűnő fordulatot és előkészítést adott ahhoz, hogy leegyszerűsíthető legyen kultúránk és civilizációnk egy szimpla kis közgazdasági képletre: a termelés és fogyasztás szükségszerű egyensúlyára.

És éppen ez történt.

A gyár- és szupermarket-világ teremtődött meg közben, amelynek alapköve és "értelme" és jóformán legfőbb istensége a termelés és fogyasztás egyensúlyának kínos-pontos fenntartása. Ha a fogyasztó nem termel, vagy a termelő nem fogyaszt, avagy nem pont annyit, mint amennyit kellene, egy egész civilizáció kerül végzetesen kockázatos helyzetbe.

Ilyen abszurd és beteg világ lehetőségét a legeredetibb gondolkodó sem volt képes gyanítani. Nyilvánvaló tehát, hogy ennek a világnak az emberét sem tudta pontosan elképzelni, mármint azt, hogy az elvárt veszélyes, mert gondolkodó individuum helyett a tömegember jelent meg, méghozzá világot beborító tömegességgel. És a tradicionális értékrend is a sárga földig megváltozott közben... Fogalmak, amelyek egy civilizációt tesznek értelmessé, vagy amelyek egy világot tesznek lakhatóvá, mint például: erény, alkotás, gondolat, becsület, felebarátság, stb. értéke tökéletesen ódivatúvá, sőt nevetségessé vált, és megjelent a tömegember által felfogható egyetlen értékrend: az árcédulákon lévő számok.

Csak fantasztikus rémfilmírók, nem pedig filozófusok tudtak volna elképzelni egy világot, amely sajnos ma mindennapi realitásunk. Tömegemberiség, a termelő-zabáló emberiség... Ez a világunk ma már.

A klasszikus proli és a mai "ember" között semmilyen lényeges különbség sem fedezhető fel. Éppen a lényegben nincs különbség köztük. A differencia csupán annyi, hogy az utóbbi az előbbinek a "fejlettebb" variációja.

A klasszikus proli még hallotta, sőt komolyan is vette, hogy vannak valahol nagy eszmék is, hogy vannak komoly emberi normák, sőt van Isten is valahol, sőt azt is tudta, hogy van valami, amit szakmai büszkeségnek nevezünk, továbbá azt is tudta, hogy az életben kemény munkával kell megfizetni az örömöket. Feltette tehát a micisapkáját, és elment a gyárba, utána pedig kéjjel és két deci fröccsel becsülte magát, mert úgynevezett dolgozónak, nem pedig gondolkodónak nevelték. Felerészben munka volt számára az élet, és felerészben - kielégülés. Később azonban megjelent a tévé előtt tespedő proli, aki már otthon, és papucsban iszogatta a sörét. Aztán, esetleg már kocsi is állt az állami lakása előtt. Majd esetleg iskolát is járt az új proli, ámbár nem azért, mert tehetségének követelése sarkallta, hanem mert az iskolázottság nagyobb kocsit, nagyobb házat, nagyobb, szebb és csillogóbb holmik könnyebb megszerzését ígérte. (Nagy különbség ez.)

Lényegében tehát ugyanaz maradt ez az ember: emberszabású valaki, akinek semmi lényeges sincs a fejében, legalábbis semmi más, mint magazinműveltség, tévéműveltség, meg az, hogy miből mit lehet kihozni, vagyis milyen élvezetet vagy rangot jelentő valamit lehet kimazsolázni az életből. Az ember előtt megjelent az Élet, mint az élvezetek lelőhelye, mint az egyszeri alkalom a gyönyör újabb és újabb formáinak kicsikarására. Mert ugyebár, a halál után semmi sincs...

Szó sincs itt már olyan badarságokról, mint például: gondolat, alkotás, méltóság, erény, szülőföld, eszme, stb... vagy a földműves kemény, de sokkal igazibb világáról, amelyben a nép lelke maradt fenn és plántálódik tovább népdalok, népmesék, mondák szellemének ébrentartásával... Ez itt már a kaparjkurta világa. A következő generáció pedig már azt látja csupán, hogy a cél a pénz és a kielégülés egyensúlya, ha nem éppen úgy fogja majd fel, hogy maga a kielégülés az élet igazi célja. Ez a generáció már alig érti ide a küszködést és a verejtéket, ami a kielégülés minden formájának ára volna.

A proli élvhajhász variációja jelent meg máris, mégpedig éppoly tömegesen. És valóban, a termelj és zabálj párosnak az innenső végén ott a sok csillogó-villogó elektronikus csiribiri, meg a gyors autók óriási választéka, ott az éjszakai élet csábítása is, az italozás, a dínomdánom, az édes élet ábrándja, ott az utazás nagyvilági kalandja is, stb., vagyis ott van a láthatáron a kielégülés összes rafináltan modern mézesmadzagja.

A kielégülni, sőt már csakis kielégülni akaró senkik világa alakult ki.

Nem okvetlenül hord ez az ember micisapkát, és nem okvetlenül jár gyárba. Meglehet, hogy főorvos, vagy főszerkesztő az illető. Egyaránt mindenki azzal méri magát az árcédulás világban, hogy az életből (amit az elérhető örömök forrásának hisz, nem pedig az alkotás nagyszerű alkalmának vél) mit tudott "kihozni". A balatoni villa sem hajlék voltaképpen, hanem az önmegvalósítás bizonyítéka: "Ide süss, ekkora luxust tudtam kimazsolázni az életből" - mondja ez a proli, és majd szétreped az önelégültségtől. Önbecsülést jelent a sikeres "megszerzés", függetlenül attól, hogy miként szerezte meg... Egyáltalán, a megszerzés élménye annyira kizárólagos fontosságúvá vált a kor emberének, hogy csontja velejéig érzi magát dugába dőltnek akár a főorvos is, ha csak Fiatra tellett neki, nem pedig Mercedesre. Ahogy a süvölvény is savanyúan tekint a nagyvilágba, ha csupán marihuánára futotta neki, nem pedig valami keményebb anyagra. Ennek a kornak az emberéből tökéletesen hiányozni kezd mindaz, ami emberré teszi az embert. A család és gyerek, mint cél, az alkotás mint cél, a méltóság, mint cél, a haza, mint cél, és egy egészséges világ, mint cél. Ez az ember végül már csak élvezni akar, és minden tekintetben kielégült akar lenni.

Az élvező senki, nem pedig a törődő, alkotó és gondolkodó ember teremtődött meg tehát. Mert a termelés- és fogyasztás alapképlete (amint egy civilizáció alapképletévé válik), automatikusan és megállíthatatlanul termeli ki az új prolit, aki ki akar elégülni, és voltaképpen mást nem is tud, vagy akar.

Amerikában élve, az ember bámul már nem is az itteni, hanem az odahazai ifjúság eszményein. Levelek jönnek: "Küldjél nekem egy komputert. Nagy képernyővel, színessel."

Ilyen egyszerűen: "küldjél nekem". Vagy: "Küldjél nekem három farmernadrágot a következő méretekkel, mert megígértem két legjobb barátnőmnek is... Kösz. Szia."(!)

Nemrég vendégül láttam unokaöcsémet. Tanult fiú, mérnök. Gondoltam, iskolába is teszem, hogy javítsa fel angol tudását. Közben, amint mondani szokás, elöl-hátul kiszolgáltam, mert hát az embernek nem sok művelt rokona van. Hat hónapba és körülbelül ötezer dolláromba került ez, és egy jókora csalódásba. Intellektuel rokonom ugyanis nem annyira a nyelvet látta fontosnak, mint inkább a bevásárlás alkalmát (az én pénzemen), hogy mindenkinek fennakadjon a szeme a sok amerikai cucc láttán, ha hazatér. És még valamit akart, amire nem gondoltam. Távozáskor, csomagjait nyögve cipelve megjegyezte halk mormogással, hogy voltaképpen mindig a Rocky Montains-t akarta látni, nem pedig New Yorkot. Őszinte vallomás volt ez, csakúgy, mint őszintén volt evidens számára, hogy mellesleg egy nyaralás a Rocky Montainban is kijárt volna neki.

Egyszerű ez: Vágyom valamire, és megkapom azt.

Mondtam neki: OK, gyűjtsél egy csomó pénzt, és látlak jövőre.

Akkorára meresztette a szemét, hogy olyat még nem láttam. Azt hitte, viccelek, mert komolyan senki sem gondolhatja, hogy dolgozik az ember, összerakja a pénzt, és...

Alapképletnek nem túlszimplifikált dolog ez. A mai ember egyszerűen, csak - vágyik. Az élvezet élményére. Csak úgy, egyszerűen! És tökéletes kiszolgálásra is. Mert "kijár" neki. A New York mocskos járdáján alvó lakástalan alkoholista is káromkodva hajítaná el, ha például magyar cigarettával kínálnád meg. Mert a magyar ipar még nem tud olyan jót előállítani, amivel itt a társadalom a legszemetebb embert is traktálja. Amitől persze a szemétember megmarad szemétembernek.

Valójában, az igényes élvező senki meghatározása illik a mai kor emberére. Minden szinten. Keleten is, Nyugaton is. Az igényes élvező pedig nem más, mint az igénytelen proli modern változata, azzal a járulékos különbséggel, hogy míg a klasszikus proli önmagát azzal is mérte, hogy mennyire jó a szakmában, a mai már csak élvezni akarja a... gyümölcsöt. A társadalmi termelés gyümölcsét. Más gyümölcsét. Csak úgy! Mert "kijár" neki. Némelyikük a más által vásárolt kocsit is élvezni akarja. Tehát, ellopja. A más pénzét is élvezni akarja, tehát leüt és kifoszt az utcán, akár a fényes nappal is. Az új prolinak tehát távolról sincs már annyi méltósága, mint a réginek. Élvezőgép, emésztőgép, bélgép, kérkedőgép. A proli parazita változata az illető, akinek persze elvei, hazafisága, hite, eszményei még véletlenül sincsenek, ugyanis az agymunkával járna, és az új prolinak minden büdös, amimunkával kezdődik. Nem beszélve az agyáról! Enerváltan tekint ez az ember mindenre, ami nem a zsigerek kielégítését szolgálja. Az alkohol, a szex nagyon fontos, mert kielégülést ad. Minél több, minél rafináltabb, annál jobb. Gyereket meg szüljön és neveljen más. Az munka volna. És felelősség. És lekötöttség. Például, az amerikai állami hivatalnoknak valamikor sok szép gyereke volt, mert példás családi élettel is kellett bizonyítania egy kvalitást, ami méltóvá tette egy magas megbízatásra. Ma már nem is nagyon szólnak, ha elvált az illető egyszer-kétszer. Sőt, ha iszik, az sem olyan nagy baj, sőt a kicsapongás se nagyon. Egyetlen komoly kritériuma van ma a jó állami hivatalnoknak: ne használjon drogokat. Meglehet, hogy a következő lépes az lesz, hogy ne használjon kemény drogokat. A marihuána máris előfordul itt-ott a magasabb körökben is, és talán a kokain is, hiszen évekig tart, míg alaposan kimosódik tőle a hivatalnok agya.

Ahogyan haladunk, fogadni mernék, hogy ha pillanatfelvételt készítenénk a világról öt perccel a mi kis civilizációnk összeomlása előtt, csakis trógerul öltözött embereket látnánk a képen, akik ugyancsak tróger módra öltözött embereknek árulnak tudományos rafináltsággal előállított drogokat.

Sem nem amerikai, sem nem magyar tendencia ez a lejtőn lefelé tartó liberalizálódás. Az újfajta proli diagnózisa ez és a leprolisodó világé.

Ezt az embert aztán nagyon könnyű megvenni, és orránál fogva vezetni egy Új világrendbe, vagy akár levezetni is a térképről, csak mutogatni kell neki a modern mézesmadzagokat. És semmi sem könnyebb ma, hiszen civilizációnk eszeveszetten termeli és ontja az élvezetre való és jóformán csakis ilyen vagy olyan élvezetre való dolgokat. Sőt, egyebet sem tud, vagy hajlandó termelni, mert abban van az üzlet. Ha igazán kell, ha nem, az áruház keblű világ ontja, tukmálja, reklámozza és utánunk dobja... Természetes tehát, hogy e kor embere kényre-kedvre turkál a sok "földi jóban" és természetes, hogy az elhájasodott proli egyébbel sem törődik, mint a kielégülés lehető legfelsőbb fokával, amit csakis a legutolsó divatú holmik és bódítószerek adnak.

A probléma azonban az, (és ez a baja a fogyasztói társadalomnak), hogy tökéletesen félreérti korunk a dolgokat. Ugyanis nem az a baj ma, hogy nincsenek elég anyagi javak. Egyáltalán nem az a baj. A kopottas ruha, a megtalpalt cipő, a megtákolt háztető, a rövid szalonna nem mai probléma, hanem a tegnap(!) világméretű problémája volt. Meg is oldódott ez gépesítéssel és tömeges termeléssel. Viszont, mint egy ósdi szisztémára programozott masina, a világgazdaság gépezete továbbra is a régi leckét darálja, és ontja magából az immár szükségtelent és túl sokat. A régi leckét ma már olyan népek is ragyogóan megtanulták, mint például Japán, Korea, Tajvan, stb., amelyek történelmileg sohasem vettek számottevő részt a világ gazdasági vérkeringésében. Sőt, ma vidáman zsebre is vágják a klasszikus ipari államokat: Angliát, Amerikát, a németeket és a többit, mert olcsóbban, jobbat és többet tudnak produkálni.

Ugyanígy, a mai proli génjeinek az emlékezetében is a tegnap(!) szűkösségének rémálma él még. És egyebet sem tesz, mint habzsol, harácsol. Mintha ettől válna igazán emberré.

Az úgynevezett új típusú emberről, akiről annak idején annyit, de annyit tanultunk a szemináriumokon, egészen más sült tehát ki, mint a mozgalmi zsargonnal soha igazán meg nem határozott típus. És még valami valósult meg, amiről viszont egy kukkot sem tanultunk azokon a bizonyos szemináriumokon és máshol sem:

A világ proletárjai - végül is - egyesültek.

Vagy másképpen szólva, a világ farmernadrágot öltött, és egyöntetűvé vált a szánni való proliságban.

Hogy hová vezet ez, csak egy új és mégbölcsebb Nietzsche tudná megmondani.

Ha egyáltalán figyelne rá bárki is. 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap