Világfa, villa, villő 1/4.

Jankovics Marcell, h, 03/18/2019 - 00:08

 

 

 

 

                                   Kalandozás egy magyar hímzésminta körül[1]

                                                                                                                   

                                                                                                                    Kabay Lizett emlékének                   

  

     Néhány szót a címről. Nem egyszerűen az alliteráció miatt választottam. Róluk szól az írás, és a V, a kezdő vi szótag sőt a W is különleges szerepet játszik benne majd.  Egy olyan népművészeti mintát, jelképegyüttest választottam tárgyául, amely sajátosan magyar, akár hungarikumnak is tekinthetnénk. Leggyakrabban hímzéseken, írásos varrottasokon találkozunk vele, párnákon magukban, falvédőkön ismétlődő sorminta formájában.

     A minta mindig tengelyszimmetrikus. Függőleges tengelye egy „virágfa”, mely mintha egy kehelyből szökkent volna a magasba. Felül háromfelé ágazik. Középső csúcsán tulipán (liliom) vagy rozetta, mely lehet kerek vagy ovális, de lehet gyümölcs is, pl. alma, gránátalma. A középső szárból két oldalt kinövő oldalszárak hol egyenesek, hol íveltek, esetleg kacskaringót formálnak, ezek végén nyílik két egyforma virág. Ez a háromágú virágfa maga is rendszerint egy felülnézetű rozettából nő ki. A hármas elágazás alatt a virágfa hónaljából is kihajt egy-egy ikervirág. A varrottas magányos és páros virágai helyüknek megfelelően különböznek egymástól. A fa csúcsára hímzett virág, gyümölcs rendszerint különbözik az oldalágak virágaitól, ismét mások a hónaljakban látható virágok, és más az a virág is, amelyből a virágfa kihajtott. Ez utóbbi annyira más, hogy lehet szív, virágcserép.

      Az egész elrendezésben van valami emberszerű, egész pontosan mintha elölnézetben nőt formázna. Szimmetrikus formákhoz frontális emberalakot, arcot társítunk gondolatban, az ember jelenti ehhez a hivatkozási pontot. A tengely csúcsán levő virág felel meg a fejnek, az oldalágak a fölemelt karoknak, a csúcsukon feslő virágok a kezeknek. A hónaljban nyílt virágok a nő mellével azonosíthatóak, a fa tövén nyíló virág, szív, tulipán szeméremtesttel. A rozetták azonban helyüktől függően nap-, hold-, csillagjelképek is egyben (1., 2., 6., 20. kép.) Sírjelen, borotvatokon, kapuzábén is megtaláljuk őket ebbéli jelentéssel.[2] A 20. ábrán a Napot napkerék jelképezi, a világfa ágai sugarasan belőle ágaznak el. A nőalak itt teljesen leegyszerűsített, de ez a testtartás, amit a szaktudomány békapóznak, szülő tartásnak nevez, egyetemesnek mondható a természeti népek körében. A fejéből szétágazó három ág ezúttal mint másodlagos nemi jelleg a hosszú női hajat szimbolizálhatja.

     Népművészetünk virágfája a töve két oldalán enyhe S-alakban ívelt két szimmetrikus „szirom” vagy „levél” közül hajt ki, melyek messzebbről nézve együtt tulipánkelyhet formáznak. A minta nőiességét csak a vak nem látja (1., 2., 4.). Van arra is példa, hogy a virágfej arcot idéz (10.). Ez utóbbi több szempontból is rendhagyó, mert a „virágfej” napszimbólumnak is tekinthető. Gyakori a népművészetben, hogy a virágfa napból szökken szárba, és napvirág is nyílik a tetején.[3] A Napnak és a Holdnak szoktunk arcot rajzolni. A Napot a magyar hagyomány viszont rendszerint férfinak képzeli. Rendhagyónak tekinthető a 11. képen látható hímzés, mert a virágfa középső ága szárnyas rovarra, szárnyas napkorongra (?) emlékeztet.

       A minta megoldása végtelen változatosságot mutat, mind a tájegység, mind a hímzéstechnika, mind pedig az egyéni lelemény (saját minta) tekintetében. (3., 6., 7.) A kompozíció belső arányai is igen változatosak lehetnek. A külső kehelyforma elsatnyulhat, a virágkarok elnyomhatják a főágat, kacskaringósan elszabadulhatnak. (7., 10.) Mint említettem, a mintát rendszerint textíliákon alkalmazzák, de viszontlátjuk kerámián, szaruvéseteken, fafaragáson, sírjeleken is (15.,  17.,  20.).[4]

    Miért látunk nőalakot e virágos ágba? A mondottakon kívül azért, mert a magyar népművészetet a nyelvterület túlnyomó részén meghatározza a növényi ornamentika, amelyről érezzük, tudjuk, hogy önmagán túlmutató, emberre utaló jelentése is van. Ha máshonnét nem, akkor gyerekkorban hallott meséinkből, amelyeknek olyan címe, hős-, hősnőneve van, mint A liliomleány, A nádszálkisasszony, Csipkerózsika, Ráró Rózsa, Világszép Sárkány Rózsa.

     Ember- és állatábrázolás szembetűnő mértékben csak a magyar nyelvterület határaihoz közel, idegen hatásként jelenik meg népművészetünkben. Dunántúlon, annak is főleg a nyugati, határ közeli részein a spanyolozott pásztorkészségeken, a hajdani Felső-Magyarországon a habán, északkeleten, Kárpátalján a hucul kerámiákon. Állatalakokat, részben elnövényesített csúszómászókat, madarakat, négylábúakat az itt bemutatott hímzéseken is látunk, de inkább keretdíszként, őrállat-szerepben (5.), amint két oldalról, kívülről vigyázzák a virágasszonyt.

     A magyar növényi ornamentika gyökerei honfoglalás-koriak. Nem tartozik a tárgyhoz, de említést érdemel, hogy a honfoglalók indás-palmettás stílusa, amit ötvösmunkákról, kisebb részben csontfaragványokról ismerünk, egyidejű az emberábrázolást szintén kerülő iszlám díszítőművészet fölvirágzásával, a bizánci képrombolás két korszakával (VIII., IX. sz.), amikor a germán, kelta és viking díszítőművészet is geometrizálódik, illetve elnövényesedik.

     Ősi hagyományról van tehát szó, amelynek vallási, világképi indítéka is van. A szóban forgó virágfa azért lehet azonos a virágasszonnyal, mondjuk ki, (anya)istennővel, mert a régiek a világfát a nagy istennő növényi alakjának tekintették. Ez a képzet még a keresztény időkben, a Boldogasszonyra vonatkoztatva is él. A világfa mind út, mind növény, mind állat, mind nő alakjában a Tejutat jelképezte.[5] Ez sem magyar sajátosság, de valamiért, talán az említettek miatt nálunk fönnmaradt. László Gyula az elnövényesítést a magyar szemérmességgel magyarázta, amellyel a szemérmetlent akarta rejtegetni, s ami, ha létezett, utólag keletkezhetett igazolásként is.[6]

      Én valószínűbbnek tartom, hogy a vallási indíték olyasféle változatával állunk itt szemben, mint amilyen az istenek tisztelete volt külső szemlélő számára közönséges fák alakjában, illetve formátlan kövekben.[7] A magyar nyelv is árulkodik e téren. Nő szavunk kétértelmű, igeként a növekedést fejezi ki, mely elválaszthatatlan a növényektől, rögtön azután a női test másállapoti változására, a magzat méhen belüli növekedésére utal.[8] Férfimag szavunk is mutatja, hogy ez a „növényi szimbolizmus” teljes körű a nyelvünkben. Használunk még hasonlókat, főleg irodalmias, költői beszédben, mint a palánta, csemete, hajtás, ág többnyire összefüggésben a családfa fogalommal, a Biblia különösen a messiási próféciákban, és természetesen az eredeti bibliai héber szöveg is él vele. A férfimag más nyelvben is használatos kifejezés (lat. semen, ang. seed: mag, férfimag; ném.  Semen: sperma, Leinsamen: lenmag), de pl. a magzatra a két ógörög szó βρέφος (bréfosz: magzat, csecsemő), ἔμβρυον (embrüon: magzat) nem mutat kapcsolatot növényi csírával (igaz ugyan, hogy ha a csírát ütöm be az ingernetes magyar–ógörög szótárba, ezt a két görög elnevezést is kihozza, viszont a Soltész–Szinyei-féle Ógörög – Magyar szótáram nem használja ilyen értelemben őket. A καρπός (karpósz: gyümölcs, szem, mag, termény, szülemény) jelentésköréből pedig az emberi kezdemény hiányzik. A lat. fetus, ami sok európai nyelvben más-más írásmóddal a magzat neve, viszont jelent hajtást, termést is. A Fa mitológiájában számos példát hozok a magyar nyelv emberre alkalmazott növényi metaforáira.

       Ha már a honfoglalók mustrakincsét szóba hoztam, hadd említsem meg egy igencsak ideillő példáját, a bezdédi tarsolylemezt, melynek központi eleme egy végletekig stilizált életfa-vulva, a minden dolgok közepére utaló görög kereszttel az ismert rombusz közepén. A jellegzetes magyar mintázatú életfát két oldalról a szászánida perzsa művészetből örökölt kutyafejű sárkányok (szenmurvok, másik nevükön szimurgok) őrzik.[9]  Értelmezésem egyáltalán nem mond ellent a keresztény mondanivalónak, amely itt újdonságként a pogány múltból megőrzött szimbólumrendszerbe ágyazva jelenik meg: a növényi mustra pogányul a nagy Istennőt, keresztényül Isten anyját jelképezi. A görög kereszt nyilvánvalóan a karácsonykor születő Istengyermekre utal. Másfelől a világfa odvából, a Tejút hasadékából a téli napfordulókor újjászülető Napra. Ez ismét egyetemes képzet, Kínától Mexikóig sorolhatjuk példáit. Lássunk egyet-kettőt ezek közül is.

        Egy XIV. sz.-i misték égtájkeresztképen (Mayer-Fehérváry kódex) a kelet fája tövén Nap látható.[10] Kínában a kelet égtáj írásjele összetett jel, fa tövén kelő napot ábrázol. Ezt a mintát alkalmazza a már említett rajzolat, amit egy szibériai ket csónak farlapjába véstek (20.). Mint írtam, háromágú világfát ábrázol, mely napkerékből sugárzik a magasba. A középső ág, szülő vagy közösülésre kész nő stilizált képében végződik.  A világfa két oldalán szarvasok „legelésznek”. A ket motívum a mi hímzett mintánk fába vésett, a technikából adódóan egyenes vonalú változata. A római San Clemente-bazilika XII. századi apszismozaikja hasonló gondolat alapján készült. Magyar népmesében öregasszony aranyhajú fiát nem szüli, hanem fügefa alatt találja (A két testvér). A mesék aranyhajú gyermeke naphérosz. A fügefák tejet „adnak”, a Napot, Holdat szülő, velük társított istennők, ahogy maguk a fák is, a Tejutat testesítik meg. Nut Egyiptomban, Iuno Rómában.  A virágfánk tövén látható rozetta körbe foglaltsága és porzói (sugarai) okán, vagy egyszerű telt kör (gyümölcs?) volta miatt ezért tekinthető napjelképnek is az 2., 3., 6., 11., 12., 13. képen.  Ezzel a külső levélkehely is kozmikus értelmet nyer. A Tejút a planéták, köztük a Nap látszólagos pályáját, az Állatövet keresztezi. Mivel a Napot oda hímezték, ahol a virágfa és a két levél találkozik, ezért a levelek adta ívet az Állatövvel azonosíthatjuk, mégpedig olyan időpontban, amikor a Nap a Tejút és az állatöv „alsó” kereszteződésébe ér, vagyis karácsonykor.[11]

       Székely kályhacsempéken a taglalt minta „civilizált” formájával találkozunk, a virágfa nem virágból nő, hanem vázába, rendszerint hasas, füles korsóba ültetve látjuk (8.). Edényből nőtt virágfát sírjelen, borotvatokon, kapuzábén is találunk.[12] Ez is a minta nőiességét hangsúlyozza. Egyrészt azért, mert az őstársadalmakban és a természeti népeknél a fazekasság a nők dolga volt, másrészt azért, mert az edény „az életadó vizet és a föld gyümölcseit fogadta be, később pedig halott gyermekek koporsójául is szolgált talán [hamvasztásos temetkezés esetében általában urnaként], készítője az anyaöl, a női termékenység, az isteni anya, az életforrás jelképének tekintette – Pandórának, minden dolgok adományozójának, akit a tűz istene formált földből és vízből, s emberi hanggal ruházott fel.”[13] (A jól kiégetett edény megkopogtatva dallamos hangot ad.)

      Egyiptomi, mezopotámiai teremtéstörténetek és a Biblia szerint az isten vagy istennő az embert agyagból fazekaskorongon formálta. Vagyis ez a kép – pátriárkális világokban – a nő mellett a férfira is kiterjedt. Így jelenik meg a magyar népművészetben a jutka korsó mellett a miskakancsó. A néprajzban nem járatos olvasóknak írom: a vizes jutka korsót az teszi igazán erotikussá, hogy alulról töltődik.

      A kétneműség a mesei virágnevekből is kiolvasható. A Rózsa pl. lehet férfinév is a mesékben. (Rózsa és Ibolya, Rózsa János. L. még a Szegfűhajú János, Kökény Matyi neveket.) Ez nem magyar sajátosság, a görög mitológiai férfinevek között ismert a Hüakhintosz, magyarul Jácint, a Narkisszosz (nárcisz), de más héroszokhoz is kötődik virág. Adónisz, a koratavasz meghaló és föltámadó félistene, akit Szmürna fügefa alakjában hozott a világra, Aphrodité szerelme volt, s ezért a féltékeny Arész vadkan képében ölte meg. Kiontott vére nyomán kökörcsinek bújtak ki a földből. 

      E kettősség az általam vizsgált mintára is áll, csak kicsit másképpen. Míg női jele a tövén lévő tányérrózsa és tulipán, férfijele ugyanott a szív (4., 9., 13., 15., 19.). A szív a magyar népművészetben a herezacskót jelképezi.[14] A 10. kép sakktáblaszerűen kockázott szívének festett párját Malonyai Dezső közli a kalotaszegi népművészetről szóló kötetében. Ábrájának aláírása: „A minta neve: tökös”.[15]  A szív nem a virágnő része, hanem a másképpen nem jelzett férfit helyettesíti, akivel a virágnő épp szerelmeskedik, s aki talán meg is termékenyíti. Ez onnan sejthető, hogy össze van nőve a virágfával, de a széttáruló „tulipános” kehelyformával is. Ezért sem látjuk a hímvesszőt, hiszen az már behatolt a nőbe.

     Malonyai Dezső közreadja egy olyan székely kályhacsempe képét is, amelyen a virágváza már nem váza többé. (Vagy még nem az. A csempét 1853-ban égették ki.) Jutka korsó ez, amely várandós asszonyt formál, csípőre tett korsófül-kézzel. A virágfa a kerek fejecskéjéből nő ki (19.). A korsó női jellege a zsánerjellegűnek gondolt díszítményt meseszerű világképpé formálja – több más „beszélő” részlettel együtt. A V (U) alakú leveles kehelyformát alul szív köti össze; a levelekbe két oldalt egy-egy sárkány kapaszkodik; fejük fölött egy-egy körbe foglalt csillag ragyog. Meséink ismeretében e sárkányoknak a csillagokra, Napra, Holdra (?) fáj a foguk.   Az egész kompozíciót alulról egy kiterült W alakú, cikkcakkos, éles karmokban végződő forma „fenyegeti”. Hasonló „karcos” alsó jelet látunk más kályhacsempéken is. Hímzésen ugyanennek szelídebb, „rácsos” kiadásával szembesülünk (7.) Mindez azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert szibériai világfaábrákon, magyar temetői sírjelen,[16] de még prekolumbián közép-amerikai alvilágábrákon is hasonló, zűrzavart, összevisszaságot mutató, esetleg rácsos „pokoljeleket” látunk a világfák, életfák gyökerei, tartó földje, edénye helyett, alatt.

      A virágnőfa minta világképvoltát még egy részlet megerősíti. A már említett nagy tulipánkehely ez, e fordított harangforma, melyet a jelentés kozmikus szintjén az Állatövvel azonosítottam, s amely alulról óvja az „istennőt” a pokolbéliek ellenében. Nem ritkán a védő szerepet a formája és a neve is mutatja. A bánffyhunyadi tiszteletesnétől kapott írásos mintarajzok között az egyik a „kígyós minta” nevet kapta. Adatközlőm képaláírásában azt olvasom, hogy „az archaikus mintában a kígyópáros oltalmazva veszi körül a szárnyas napot ölelő holdat (13.). Egy másik ugyanebben a sorozatban a „kardos” nevet kapta (12.).  Nyilván ugyanez a dolga. Amennyiben igaz a fölvetésem, miszerint a kehely a virágnő része, akkor széttárt combjainak feleltethető meg. (Ennek bizonyítására még várnia kell az Olvasónak.) Mesei példa mutatja, hogy a női comb fegyver lehet a férfi ellen, ha a hősnő tündér és emberfölötti erővel rendelkezik. A nászágyban zajló szerelmi „viadal” során, amikor a feleség „által tette a lábát az urán, az abba a helybe meghótt” (A világlátott királyfi vitézről).

 

[1] A témához a Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám 2004. több szócikkében talál adatot az Olvasó, főleg képek formájában. (L. Balta, Bika, Edény, Fa, Nő, Sellő, Szem, Szigony, Szív, Tulipán, Tündér, Villám, Vulva cím alatt)

[2] Jankovics 1991: 97., 120. á.

[3] Uo.

[4] I. m. 87/c, d. á.

[5] Jankovics Marcell 1991.

[6] László Gyula idős korában nem akart tudni a trágárságról, mely a magyar trufákat, de még a tündérmeséinket is áthatja, nem egyszer leplezetlenül.

[7] A fák ilyetén tisztelete közismert. Ám elterjedt képzet volt (égből hullott) formátlan kövekben is isteni képmást látni. A növényi alak, a formátlan kő az isten védelmét szolgálta. Illetéktelen számára egyik sem lehetett több, mint növény illetve élettelen kődarab. E körbe tartozik a mekkai fekete kő; az a szintén fekete kő, amelynek képében a kis-ázsiai Kübelét eredetileg imádták; és ilyen lehetett Athéné trójai palladiónja. Ezek a kövek utóbb emberi formát kaptak, vagy szobor került a helyükre. A fekete szín viszont, mint a meteoritok sajátja, az égi eredetre utalt, ezért e szobrokat is sokáig fekete kőből faragták. Pl. az epheszoszi Artemisz szobrait, vagy legalább a fejüket, mint a csodás eredetűnek tartott román kori feketearcú Madonnát a katalán Montserratban.

 

[8] Lehet, hogy túlzásba esem a nyelvészkedésemmel, de nekem a nenő (= néni) olyan nőt jelent, akinek a méhében már nem nőhet gyermek.

[9] Rajzát l. Jankovics 1991: 41/a á.

[10] I. m. 44. á.

[11] A Tejút, talán mondanom sem kellene, két helyen keresztezi az Állatövet. „Alul” a téli napfordulókor, ami az év és a Nap éves életének kezdetét, később Jézus születését jelezte, „felül” a nyári napforduló idején, Szent Iván napkor.

[12] Jankovics 1991: 86., 120. á.

[13] George Thomson 1975: 48. o.

[14] Hoppál 1990. A szerző gazdagon illusztrált tanulmányában mindkét motívum értelmezésére számos meggyőző példával szolgál.

[15] Malonyai 1907: 165. o. 258. á.

[16] Jankovics 1991: 79., 87/a., 121/b. ábra.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap