Világfa, villa, villő 2/4.

Jankovics Marcell, h, 03/19/2018 - 00:10

 

 

 

 

       Nem mindegy, hogy a kígyók, kardok, levelek, szirmok (combok) alul összeérnek, vagy sem. Azaz, nyitott-e vagy zárt a motívum alul, hiszen ettől függően változhat a jelentése. Nem érnek össze, azaz szabad az út a „rózsán” keresztül a virágnőhöz az 1., 2., 8., 12., 13. képen. Ha összeérnek, akkor tilos a behatolás, illetőleg már valaki behatolt a „szívével” (4., 5., 9., 15., 19.), s ezért a kehely alul bezárult. Ahol a rozettában napot látok, amellyel a két levél (comb) érintkezik, azt szülő nőnek tekintem, és a születendő virág-, napgyermek zárja le az utat a behatolni vágyó előtt (2., 3., 6., 11., 12., 13.). Van nem egy olyan minta is, amelynek többféle értelmezése lehetséges. A 7. képen látható mintáról nem dönthető el, hogy a virágfa tulipánból, vagy edényből emelkedik ki. A 10. képen csokrosan zárulnak alul a kacskaringók, a hímzés üres díszítmény lett.

     A mondott kígyók olykor ténylegesen is azok, vagy legalábbis lábatlan csúszómászónak, lábas hernyónak, százlábúnak néznek ki (1., 2., 4., 9., 11.). Egy hímzésen szemük is van (4.). Pikkelyeseknek (4., 9.), gyűrűseknek is mondhatók (1., 2., 8., 11., 12.), miközben kétségtelenül levélnek is nézhetők  (18.). Egy esetben kifejezetten stilizált sárkányokat látok bennük (8.). Ezek a sárkányok, ahogy a szemes kígyók is, kifelé, a külső támadók irányába néznek, vagyis őrállatok.

      Lehet némelyikben a virágnőre támadó szörnyeket is látni, a sokértelműség a szimbolikus nyelv sajátja. A növényeket hernyók rágják a valóságban is, és a mitológiák, mesék világfájának a gyökereit is földalatti férgek támadják. A norvég mitológia világfáját, az Yggdrasilt pl. Nidhogg sárkány. Ilyen ábrázolásokat ismerünk Szibériából és magyar sírjelekről, melyeken a fa tövét rágó kígyók első pillantásra a fa gyökereinek is nézhetők.[1] Mesekezdő mondókában is szerepelnek:

„Volt egyszer egy égig érő fa. Annak volt hetvenhét gyökere, hetvenhét ága. A hetvenhét gyökerén állott hetvenhét sárkány, a hetvenhét ágán hetvenhét holló. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, annak a hetvenhét sárkány vigye el a lelkét, a hetvenhét holló vájja ki a szemét.”[2]

     Motívumunknak van egy külön altípusa, amelyben a virágfa helyén, vagy annak egy részletén a magyar címer szerepel. Így pl. a koronás kiscímer a korsónő helyét foglalhatja el.  (18.) Ebben az esetben a címer az anyaországot,[3] anyanemzetet, anyaföldet képviseli. Megtartja tehát női „gender”, társadalmi nemét. A leggyakoribb változata az, amelyiken a közkeletű koronás kiscímer „átírt” változatát látjuk, s az azt keretező tölgyfalomb- vagy babérkoszorút rozmaringmotívummal helyettesíti a tulipánkehely helyén (17.). A bemutatott szaru sótartó id. Kapoli Antal munkája. Sok tárgyára hasonló elv szerint faragta, véste, karcolta a címert. Az itt látotton kívül egy hasonló címeres kanásztülköt és egy faragott úrasztalát őrzök tőle. Hasonló megoldást más népművészektől látunk gyufaskatulyán, szűrön, tányéron is. Ezek a címerképek persze nem egy egész ember koszorúba állított alakjára emlékeztetnek, hanem egy koronás fő mellképére, aki tulipánkezekben végződő rozmaringkarját a magasba lendíti. Mintha azt kiáltaná a címerfej: Éljen a haza!

       Milyen alapon feleltetem meg a címert arcnak, fejnek? Azon az alapon, hogy koronát fejen viselnek. Az ilyen arányú (nagy fej, csenevész karok), orans tartású, mellképben ábrázolt legismertebb figurák kelták, a Kr. e. 1. sz.-ból való gundestrupi ezüst üstön láthatók.[4] Ez utóbbi két címeres példámnak nincs nyilvánvaló erotikus jelentése. Ezért a rozmaringkoszorú mindkettőn alul összezárult. (Hacsak nem tulajdonítok szexuális értelmet annak, hogy a királyi korona, mely értelemszerűen maszkulin jelkép, az általam nőneműnek

gondolt címerre borul.) Figyelemreméltó azonban, hogy a 18. kép kályhacsempéjén a korona nem a szent korona, hanem olyan sugaras diadém, amely női koronának tekinthető – különösen a magyar népi címerábrázolások függvényében. Ennek megfelelően (?) a tulipánkehely is alul középen nyitott. Figyelmet érdemel, hogy a csempe négy sarkát díszítő virágok vulvát ábrázolnak.

         A virágkép tehát világkép. Nézzük csak, mi van e szójáték mögött. (Zárójelben: mindkét szó a vi szótaggal kezdődik, és ennek is van jelentősége.) A régi magyar nyelvhasználó számára ez nem üres formai játék volt. hadd emlékeztessek az 1300 körül keletkezett Ómagyar Mária-siralom e versszakára:

                                          „Vylag uilaga

                                            viragnac uiraga.

                                            keseruen kynzathul

                                               uos scegegkel werethul.”

Másik példának íme egy újabb-kori gyerekdal:

                                                    „Virágéknál ég a világ,

                                             Sütik már a rántott békát,…”

      A világ mindkét esetben világosság értelmű, ami azonban nem zavarhatja meg a gondolkodásunkat. Az ui. nem véletlen, hogy nyelvünk a két tartalmat: a világosságot és a látható világot egy szóval jelöli. A világot csak világosságban láthatjuk. Kínai közmondás szerint, ami az égen a csillag, az a földön a virág. A csillag világol, és szinte mindenütt egyszerű, 5 és 6 szirmú virágokként ábrázolják őket – a Napot sokszirmú virágként – többek közt a magyar népművészetben is. A prekolumbián Közép-Amerikában a csillagok szemek. A latin lūmen jelentése világosság, napvilág, szeme világa. Hadd ne soroljam tovább a látás és a világosság közti összefüggés egyetemes nyelvi példáit. Csak Vörösmartyt idézem még:

     „Hová merűlt el szép szemed világa?” (A merengőhöz).

Viszont megemlítem, hogy az orosz nyelvben a világ (cвет) és a virág (цвет) szó éppúgy egy betűjében különbözik egymástól, mint a magyarban, s hogy más európai nyelvekben is közel esnek egymáshoz a világosságot, látást, fölvillanást, kivilágosodást, azaz virradatot és a virágot, virágzást jelentő szavak. A közelség már az első két hangzó azonosságában szemet szúr. Ahogy a magyarban a vi (vil~vir) szótag a meghatározó (alább említendő példákban is), úgy a német és angol szavakban a hangulatfestő bl mássalhangzókettős az. Tehát: ném. blank (fényes, ragyogó, tiszta, világos), Blendung (megvakítás), blicken (néz), blinken (villog, villan, csillog, ragyog), Blitz (villám), blonde (szőke), Blume (virág), blüchen (virágzik); ang. bell (harang, harangvirág, virágkehely), blade (levél, fűszál), blaze (lángol), blench (elfehéredik, elhalványodik, elsápad), blight (kiéget, csapás: villámcsapás is), blind (vak), bolt (villámcsapás), blink (pislog), bloom (virágzás), blossom (kivirul), blow (fúj, tüzet szít, kiéget,  kiolvad, kicsap biztosítékot), blush (elpirul), bull (bika). A magyar vl (vr) hangzókettősnek a germán bl kettős az egyik lehetséges, egyben elfogadott nyelvi megfelelője. Mint köztudott, az l és r hang könnyen fölcserélődik, hasonlóképpen a v/f ajak-foghang a b ajakhanggal. Ezért a bi (bil) szótaggal kezdődő szavak is helyet találnak ebben az összevetésben. Hogy két nagyon is ideillő példát említsek, ilyen szavunk a bika és a (tüzes) billog. Az f hanggal is van ideillő példám: lásd lat. fulgur, villám; furca, villa, de ebbe az irányba nem terjeszkedem most tovább.

     Ideillik vihar szavunk is, mivel derült égből ritkán csap le villám, s az ilyen tárgyú germán szavak között is sok kezdődik bl-vel. Az angol bell pl. nemcsak a harang virágtölcsérre emlékeztető formája miatt illik a sorba, hanem azért is, mert a régiek a harangot vihar és villámlás ellenében verték félre megelőzendő a tüzet. Azt hitték, a harangzúgás szétkergeti a fellegeket. A bull (bika) szóról alább bőven szólok. Itt csak egy dologra hívom föl vele kapcsolatban a figyelmet. A kőkorszak óta az egész földkerekségen ismert zúgattyú, búgófa vagy bika (ang.  bullroarer, auszt. aranda  csurunga) zúgó hangjával egyebek mellett szintén a vihart akarták elhárítani, vagy épen ellenkezőleg, esőt csinálni:

„In parts of Scotland it was known as a "thunder-spell" and was thought to protect against being struck by lightning. The pūrerehua is a traditional Māori bullroarer. […] the instruments were traditionally used for healing or making rain.”[5]

     Kabay Lizett, akit hozzám hasonlóan izgatott a szavak nyelvi határokon átnyúló „hangszimbolizmusa”,[6] és akivel egymástól függetlenül jutottunk azonos eredményre, a következőket írja alább hivatkozott könyvében:

„Népművészetünk gyakran ismétlődő eleme a két- vagy háromosztatú, esetleg a zeuszi példányéhoz hasonlóan dúsított villámcsomó. Szerencsére a kalotaszegi varrottasok hagyatékában a nevük is híven megőrződött: régi szálán varrott minta neve villás, de volt villa ág, villás ág is, sőt […] az erdélyi villásoktól messze készült, balatonmelléki hímes tojáson találkozunk a szintén villásnak, »vellásnak« nevezett mintával.”[7]

Hely hiányában nem folytatom, pedig szívem szerint megtenném. Közreadom viszont a szerző rajzát a villás tulipánról, amely az általam itt elemzett minta tengelyét alkotja (14.). Azok, akik a téma iránt érdeklődést mutatnak, feltétlenül olvassák el Kabay Lizett könyvét. A szerző eljut a kézenfekvő következtetésre, nevezetesen, hogy villa és villám szavunk közös eredetű. Ezt a népnyelv is érzi, amire mi sem beszédesebb példa, mint a Rákosi-korszakban keletkezett vicc:

          „Fut a paraszt kétségbeesetten a paphoz:

  • Plébános úr! Plébános úr, nagy baj van!

  • Mi a baj, édes fiam!

  • A párttitkárba belecsapott a villám!

  • Nem olyan nagy baj az, édes fiam! Ha a jó Isten így akarta…

  • Csakhogy az én villám csapott bele.”

      Mint a föntebbi idézetből kiviláglik, Lizett fölfedezi azt is, hogy Zeusz görög vázaképekről ismert villáma, tükörképszerűen kettőzött villámkötege,[8] amelynek japán párhuzamát is közli, visszatér tulipános erdélyi kályhacsempéken (16.). Párhuzamát kalotaszegi kapufélfán is megtalálta. A kalotaszegi hímzés és annak szókincse tárgyában Péntek Jánost idézi: „Bizonyára a [tükrözve kettőzött] liraalakú bikaszarvakat is kettős villámkötegnek kell értelmeznünk.”[9] Igen, a bika eső- és viharisteneknek, köztük Zeusznak és a „vizet adó” Holdnak állatjelképe. A szürkemarha bikák líra alakú szarvpárja mint forma tökéletesen megfelel vizsgált motívumunk tulipánkelyhének. Éppen ezért érdemes még néhány gondolatot vesztegetni rá. Látszólag elkalandozom, de a végén kiderül majd, hogy nem nagyon messze.

     Az ókori Kréta és Mükéné művészetében gyakori a szarvas bikafej és a kettős balta együttes ábrázolása. A kettős balta a csökkenő és dagadó holdsarlót jelképezi, emellett a viharistenek attribútuma volt. Az áldozati bikákat vele taglózták le. A magyar néphit szerint vihar esetén villámlás ellen baltát kell a (jég)esőbe, forgószélbe hajítani.[10]  A tartalmi kapcsolatot a nyelvi összefüggés hitelesíti, és fordítva. A baltavasnak az a dolga, hogy villámhárítóként magához vonzza a villámot? Meglehet, de ez csak ésszerű indoklás. A népnyelv másként fogalmaz. A maga helyén visszatérek rá.

     A líra ókori hangszer. Ógörög vázákon a líra rezonátorteste teknőcpáncél, „karjai” bikaszarvak. A lírát helytelenül lantnak és hárfának is nevezik, és gyakran hasonlóan is ábrázolják (pl. az interneten), különösen márkajelek, cégjelzések esetében. A nevek keveredésének oka e húros hangszerek rokon hangzása, pengetős megszólaltatása, s talán közeli származási helyüknek is köszönhető. Találó példa összekeverésükre, hogy a latinul Lyra[11] nevű csillagképet mi Lantnak nevezzük, az angolok Harpnak, azaz hárfának. A mítosz szerint a lírát Hermész találta föl. Graves mítoszmagyarázatában a lírát következetesen lantnak nevezi magyar fordítója.[12] Összekeverésről árulkodnak a lantszarvú antilop, lantfarkú madár nevek. Az antilop tülke, a madár farka valójában líra alakú. 

     A magyar hárfa a német Harfe átvétele. Az angol harp közös eredetűnek tűnik a harpoon, szigony szóval. Ez azért érdekes, mert a háromágú szigonyfej formája majdnem teljesen megegyezik a villáéval. A különbség köztük csupán annyi, hogy a szigony hegye horogban végződik. Emellett lehetne egy egyhúros líra stilizált képe is. A szigony Poszeidón fegyvere volt, Zeusz fivéréé.  Háromágú szigony volt a hindu Siva attribútuma is. A gör. ψ (pszí) olyan, mint a villás tulipán és a szigony.[13] A rovásírás zs betűje ugyanilyen, csak a betű elágazásai technikai okból egyenesek, ahogy a szibériai ket világfaábrázoláson is. E két betű annak a tanújele, hogy a szigonyt fontos jelképnek tartották. A szigony görög és latin nevét: τρίαινα (triaina), tridens a villa három ága után kapta. Ez jellemzi „kicsiben” a feltartott karú virágnőt, ami „nagyban” a minta függőleges tengelyének (a Tejútnak) és az ívelt kehelynek (az Állatövnek) együttesére is áll. A hindu istenháromságot: Brahmát, Sivát, Visnut együtt trimurtinak nevezik. Siva szigonyának három ága e hármas szerepkörét jelképezi. Az egyik szélső ág a teremtés (múlt) jelképe, a középső a lété (jelené), a másik szélső ág a rombolásra (jövőre) utal.  Mintánk nagy hármasa a csillagos égen hármas útelágazásnak felel meg: a planéták a Nap és a Hold kivételével az Állatövön előre (kelet felé, a jövőbe) tartó (direkt), és hátráló (retrográd, múltat jelképező) mozgást végeznek a látszat szerint, a mintánkon ez a két irány a jobb illetve bal oldali ívnek felel meg. A középső út az örökkévaló lét útja, a halhatatlanoké, a lelkeké, héroszoké, isteneké, ez a Tejút.[14] Ezen kell haladnia a mesehősnek, még Csongornak is:

"Sík mezőben hármas út,

Jobbra, balra szertefut,

A középső célra jut."

     A szigony és villa (villás tulipán), láttuk, lehet egy- és kétfejű. A továbbiakban a kettős, kétfejű villás tulipánról lesz szó.

     A 16. képen látható cserép kettős villás tulipándíszének változatáról Lizett azt írja a kép aláírásában, hogy a „kályhacsempén szikrázik a villa”.[15] Azokra a kis levélhármasokra mondja ezt, amelyek a tulipánszirmok csúcsain nyílnak.  A szikrák a villámra utalnak, de utalnak a tűzcsiholó acélra is, ami olyan, mint egy fölülről összenyomott stilizált tulipán, líra vagy bikaszarvpár. A tűzcsiholó acél esetében nem kérdéses, miért emlékeztet villámjelképre. 

    Van rajtuk kívül is a 16. képen említést érdemlő látnivaló. Ilyen a tulipán belső, V alakú szirmai által tartott, körbe foglalt két forgórózsa, melyek szerintem égitestjelképek, méghozzá Napok. Ahogy a képet keretező sormintát viszont csillagsornak vélem. Ha igazam van, akkor a két Nap az év két legfontosabb időpontjára, a téli és a nyári napfordulóra utal. Ennek nem feltétele, de velejárója, hogy a két tulipánban együtt meglássuk a nőt. Ez esetben a felső tulipán szélső szirmai égre emelt karjainak, az alsó tulipán pedig a szoknyájának, szélső szirmai a nő lábainak feleltethetők meg. A képzettársítást megkönnyíti, hogy az alsó tulipán nagyobb a felsőnél, vagyis a lábak hosszabbak a karoknál –a valóságnak megfelelően.

     A két villámvirág vízszintesen tükrözi egymást, ami gyakori a kályhacsempéknél, de a vízszintes tengely menti tükrözéssel más népművészeti tárgyon is találkozunk. Pl. szuszékon. Lehet sorminta is, mint pl. az 5. számú kép alsó sávjában. Ez beleillik László Gyula elméletébe, melyre a halottak melletti tárgyak honfoglalás kori sírokban talált helye vezette rá.  Rájött arra, hogy eleink a túlvilágot az élők világának tükörképeként képzelték el. Úgy, ahogy a vízben tükröződő képünket látjuk, Ezért helyezték pl. a kardot a halott jobb oldala mellé, és nem a bal oldalára, ahol az életében viselte.[16]  A vízszintes tükrözésű sormintán a két szimmetrikus minta eltolva, egymás réseibe illesztve is elhelyezhető (13.). A föl-le hullámzó tengely mentén sorakozó egyforma motívumok kifejezhetik az évszakok, napszakok váltakozását, a holdváltozásokat, napfogyatkozás ismétlődését.  E föltevést példánk esetében alátámasztja a nap-hold együttes ábrázolása. Tudnunk kell, hogy a természetben, mezőgazdaságból élő ember nem történelemben, irreverzibilis időben gondolkodik. Élete az örök körforgásra épül, az idő másik, ciklikus természetét tartja szem előtt, amelyben a tapasztalás mellett „kezdettől fogva” (l. Hésziodosz: Munkák és napok) a naptári ünnepek segítik.

 

[1] I. m. 3., 86. á.

[2] Szerepel a Fehérlófia c. filmemben.

[3] A szóban forgó ábrázolások Trianon előtt készültek, az anyaország fogalma alatt mást értettek, mint amit ma. Azt a területet, amelyből a moldvai és bukovinai csángók kirekesztődtek, amely után a birodalom más területén szolgáló katonák, az idegen országba menekültek, száműzöttek honvágyat éreztek, vagyis a történelmi Magyarországot.

[4] Azoknak a tárgyaknak a képei, melyhez nem adtam forrást, az interneten könnyen megtalálhatók.

[5] https://en.wikipedia.org/wiki/Bullroarer

[6] Jankovics 1995. Kabay 2001. A könyv 21–22. oldalán hasonló, bl, fl, fr hangzókkal kezdődő indogermán szavakat sorol.

 

[7] I. m. 23–24. o.

[8] Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám 2004:317. o.

[9] I. m. 26. o.

   [10] Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám 2004: 68., 101. á.

[11] Görög neve, Χέλυς (Khélüsz) teknőcpáncélt jelent, utalásul arra, hogy a mítosz szerint Hermész abból készített héthúrú hangszert Apollónnak, aki Orpheusznak ajándékozta később. S az ő halála után helyezte Zeusz a hangszert a csillagok közé.

[12] Graves 1970. I. 93–95. o.

[13] Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám 2004: 281. o.

[14] A Tejút más régi magyar nevei erre utalnak: Hadak útja, Isten útja, Jézus útja, Lelkek útja, Tündérút. Toroczkai-Wigand Ede 1916: 33–37. o.

[15] Kabay 26. o.

[16] László 1944: 497.

                                  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap