Világfa, villa, villő 3/4.

Jankovics Marcell, k, 03/20/2018 - 00:15

 

 

 

 

 

      Még egy utolsó gondolat e kályhacserépről, mely átvezet tanulmányom második részébe. Az alsó tulipán, a „szoknya” abban is különbözik a felsőtől, hogy két szélén egy-egy fűzfaág csüng.  A magyar népművészetben a fűzágak mindig lefelé csüngenek. A főleg sírjeleken látható fűzfaábrázolások mindig szomorúfüzet mutatnak. Érthető, ha egy fejjel lefelé fordított tulipánhoz fűzfaágat társít a műtárgy készítője.  Mondhatni azt is, hogy a villa feje fordítva stilizált fűzfát mutat.  A fűzfa emellett kifejezetten női jelkép.

      A bűbájos Holdhoz, a vizek planétaúrnőjéhez illik a vízparton élő fűz. A fűzfa hónapja (ápr. 15–máj. 12.)[1] jórészt egybeesik a Bika havával (ápr. 21/22–máj. 21.), amikor a Hold a csillaghit szerint varázsereje teljében van, s amelynek planétaúrnője a Vénusz. Erre az időre nagy boszorkányünnepek estek: nálunk Szent György, április 24-e, Nyugat-Európában május 1-je vigíliájára. Nem véletlenül. A fűzfát a hold- és halálistennők utódainak tartott boszorkányok és tündérek fájának tartották (ang. willow, hol. wilg, ném. Weide, fűz a rekonstruált indoeurópai wel, tekerni igéből; ang. witch, boszorkány; wicked, gonosz; wicker, vesszőfonás; ném. Willi, szl. Víla, tündér). A fűzfavesszővel körültekert kőrisfanyelű nyírfaágseprűt „boszorkányseprűnek” nevezték. Fűzfaágakból fonták olykor a kiszebábut, más néven banyát vagy villőt (l. víla), „akit” a palóc leányok virágvasárnap vízbe hajítottak vagy elégettek. A Villő újabb keletű magyar női név. Kodály Zoltán 1925-ben szerzett gyermekkórusának címe ihlette. A villő szó a régi magyar téltemető szokás, a villőzés során énekelt versekben fordul elő (kice-vice, villő). Valószínűleg a latin villus (lomb) szóból ered, mivel a lányok villőzéskor és virágvasárnapkor fűzágakkal járták a falut, de összefügg a szlovák víla szóval is, mely szintén a villusra mehet vissza.

      Az antikvitásban a halál- és holdistennők valamint a múzsák szent fája volt a fűz, köztük a Kos hó (márc. 21/22–ápr. 20/21.) olümposzi védnökéé, Athénéé (lat. Minerva). Mint már említettem, a Bika hónap olümposzi és planetáris úrnője Aphrodité (Venus) volt. A szűz Athéné, akit a háború és a női foglalkozások istennőjeként tiszteltek, viszont nem volt planétája, valamint a szerelem égi úrnője, Aphrodité, a Venus bolygó megszemélyesítője, összetartoznak, nemcsak az évi és égi szomszédság okán, hanem azért is, mert osztoznak azokon a szerepkörökön, amelyeket a Vénusz bolygó mezopotámiai istennője, Istár egyedül birtokolt.  A múzsák úgy kerültek a képbe, hogy mitikus lakóhelyük Helikón hegye volt, a fűz görög neve pedig   héliké  (έλίκη). A szintén gör. hélix  (έλιξ) jelentése csavart, tekert, hajlott, ami értelmét tekintve rokon a magyar fűz névvel, hiszen a fa könnyen hajlítható fiatal vesszeiből eleink kosarat, varsát, egyebet „fűztek”. Idetartozik, hogy  helikón (έλινών) volt a neve egy kilenchúros ókori hangszernek, ma kör alakban hajlított fúvós hangszert neveznek így.

      A szomorúfűz más szálon is ideillik. Mint vízkedvelő, vízparti növény, csüngve bókoló ágaival, lefelé néző keskeny leveleivel a vízesést, esőt idézi meg. Hónapja a Bika havával fedik egymást, a víz, eső, hold állatjelképe pedig, mint írtam fentebb, szintén a bika.

     Még egy eddig nem említett boszorkányos, tündéres mitológiai nőalakot kell beemelnem történetünkbe, a hárpiát (gör. ἅρπυια, elragadók, akik elragadják a lelkeket). Két okból hozom szóba őt, egyrészt az angol harp és harpoon szavakra emlékeztető neve miatt, másrészt azért, mert az alábbiakban részben hárpia küllemű és természetű, ám mégis nagyon vonzó nőket fogok mutatni, s elemezni az ő virágfás mintánkkal való rokonságukat.

     A hárpia név három mitikus nővér összefoglaló neve. Mindhárman félig madártestű, szárnyas női szörnyek. Nevük AellóÓküpeté és Kelainó. Hésziodosz csak az első kettőt említi, a harmadik későbbi mítoszleírásokban bukkan fel, sőt egy Podargé nevű is előkerül. Ábrázolásaik változatosak. Néha emberfejük van, arcuk akár szép is lehet, máskor rútak, vagy madárfej kerül a testükre. Szárnyaik nagyok, néha lehetnek a kezek helyén. Alsótestük általában karmos madárláb és farok. Görög (vagy etruszk) vázán azonban láttam olyan hárpiát, amelynek a mondottak mellett két oldalt kígyószerűen ívelt kacskaringók állnak ki a testéből, ami által már kifejezetten hasonlít az alább bemutatott hölgyekhez.[2] Össze szokták keverni őket a heszperiszekkel, és a görög mitológia többi háromfős (isteni vezetőjükkel együtt négyest alkotó) női testületével: az erinnüszökkel, gorgókkal, graiákkal, kérekkel, kháriszokkal, moirákkal, szirénekkel, nem is minden alap nélkül. Ezek a hármasok különböző alakban különböző szerepeket látnak el, de a hármasság a lényegük. A keresztény szimbolizmus is alkalmazta ezt a 3+1-es fölállást allegorikus nőalakjaira. Legismertebb példa rájuk Szent Sophia (Isteni Bölcsesség) és három lánya: Fides, Spes, Caritas (Hit, Remény, Szeretet).  

     A hárpiák eredetileg vihardémonok lehettek. Ezért is illenek ide. A három (vagy négy) nővér neve a viharok egy-egy tulajdonságára utal. Aelló viharfecskét jelent, Óküpeté szélsebest. Kelainó jelentése sötétség, Podargéé hajótartó. Az ő szerepe tehát társnőiével ellentétes. Ő lehetett a főnök, hiszen szerepe a neve alapján ellensúlyozza, fölülírja társnőiét, ahogy Héra a heszperiszeket, Aphrodité a kháriszokat. A későbbiekben kártékony lényekké váltak, a mítoszköltészet már csak ezt dolgozza fel.

     Elérkezett az idő, hogy választ adjak az írásom elején föltett kérdésre. Vajon népművészetünk bemutatott virágmintája valóban nőt, istennőt, vagy legalábbis olyan nőt, aki természetfölötti erőt képvisel, s ha igen, láthatjuk-e női alakban?

     Igen, de mennyire! Legalább annyi példányban és változatban, ahány és ahányféle virágnőt hímeztek a hímző asszonyok. Igaz, nem népművészeti alkotások ezek, az iparművészet tárgykörében találkozunk velük, olyan alkotásokon, amelyeket idegen minták nyomán iparosok, pl. kőfaragók, asztalosok készítettek nálunk, mondjuk, a falvak legvárosiasabb épülete, a templom vagy a főúri, netán király kastély számára.

      Első mutatványnak bemutatok egyet közülük, melyet a csengeri református templom (Szabolcs–Szatmár–Bereg m.) egyik mennyezetkazettájába festettek (21.). A kép egy kétfarkú sellőt ábrázol.[3] Fejdísze virágkehely, két keze egyúttal szárny is. Teste úgy megy át halfarokba, hogy keblei a testét bekapó nagy hal szemeivé lettek. Francia neve Mélusine (magy. Meluzina), akit az európai folklór figurájának tartanak. Meluzina édes vizek: szent források, folyók női szelleme volt. Mondái Franciaország, Luxemburg és Németalföld északi és nyugati területeihez kötődtek elsősorban, de Ciprushoz (Aphrodité szülőhelyéhez!) is kapcsolták, mivel a francia Lusignanok, kiverve a Szentföldről  e szigeten uralkodtak 1192–1489 között, és magukat más dinasztiákhoz hasonlóan Mélusine-től származtatták.[4] A sellőt ezért olykor ildomosan felöltöztették és koronát visel. Az utóbbi a Mélusine-ábrázolásokon általános. Érthető, ha egyszer királyi dinasztiák származtak tőle. Koronája mindig nyitott liliomos korona. Ez változik a magyar templomkazettákon (21., 22.) virág(os) fejdísszé. Én nem értek egyet azokkal, akik Mélusine-t tekintik az összes, ma már az egész kontinensen ismert kétfarkú sellő ősanyjának. Ezen a néven egyről szólnak a mondák, de sokan, sokfélék lehettek. De haladjunk sorjában.

      Mi közük van a mi virágnőnkhöz? Mindenekelőtt a nemük révén (szinte kizárólag nők);[5] aztán tündér voltuknál fogva (l. villő); majd azért, mert már a középkori Magyarországon találkozunk velük – a Nemzeti Múzeum Anjou-termének egyik tárlójában több ütő- és öntőformát látni, amelyekből sokszorosították az akár fém-, akár kerámiadíszeknek szánt kis sellőket; továbbá a két képtípus azonos beállításánál fogva.  Mindkettő tengelyében a nő testét látjuk, feje két oldalán (a rendszerint) fölemelt karját, alul pedig a szeméremtestéből ívben kétfelé hajlik teste, mely a magyar népi változaton a tulipán szirmában, a testét vigyázó két kígyóban folytatódik; a nemzetközi változaton pedig a nő két lába halfarokká módosult.

     Annyit majdnem bizton állíthatok, hogy Meluzinát a mi villőnkhöz, a szlovák vílához közeli rokonság fűzi. Lévén az előbbi édesvizek sellője, az utóbbi a zparti fűz tündére. A kapcsolatot a hozzájuk köthető betűformák fűzik szorosabbá. Alapként a germán, szláv nyelvek vizet jelentő szavainak v, w betűi. (L. ném. Wasser, ang. water, len. woda, cseh voda, és persze a finn vezi meg a magyar z.) Aztán a fűz korábban már ismertetett szintén v, w betűvel kezdődő elnevezései. (L. még len. wierzba, cseh vrba.) Végül, mint alább látni fogjuk, s ez már a mi virágnőnkhöz közelíti a meluzinákat, a virágkehely V, W formájának kézzel írott változata olyan, mint a halfarok tartása, ami egyúttal a görög ábécé utolsó betűjének, az ómegának a képe: Ѡ. (Csak halkan jegyzem meg, hogy ez a betű is hasonlít a tűzcsiholó acél formájára.)

      A kétfarkú sellő[6] (ang. mermaid) nem minden képen emeli karját a magasba. A Csengerhez közeli Gyügye templomkazettáján maga a sellő az, aki a két kezével kettős ívbe feszíti szét a combjait, akarom mondani kétágú halfarkát (22.). Ennek a hölgynek a feje búbját is virágok díszítik, kebleit szeméremből (?) két vörös függő helyettesíti, viszont nincsenek szárnyai.

     A két képen majdnem minden kétfarkú sellőre valló jellegzetességet megtalálunk. Mivel azonban sokan vannak, és sokfélék, mutatok olyanokat, amelyek alapján teljes képet alkothatunk róluk, és amelyek megerősíthetik az Olvasót összevetésem helyességében. Végül azt is megtudhatjuk, mi is lehetett ennek az ábrázolásnak az (eredeti) célja. A következő kép egy római mozaik részlete Pompeii-ből (23.). Vele kapcsolatban rögtön megállapíthatjuk, hogy nem az említett északi országok valamelyike az őshazája ennek a képtípusnak, továbbá az is kiderül, hogy a sellő nemcsak félig állat-, hanem félig növény is lehet. Lába (halfarka) helyén kacskaringós indák tekeregnek, végükön virágok nyílnak. Azokat tartja a tenyerén. A virág és halfarok látványra nincs is olyan messze egymástól. A farkúszó emlékeztet oldalnézetű virágkehelyre.

    A 24. kép az otrantói székesegyház (XI. sz.) padlómozaikjáról való. Ő is aktív a mutogatásban. Kezével húzza szét a farkát, hadd lássuk, mi van a lába közt – erről lemaradunk, hiszen templom padlóján van, ott túlságosan a szem előtt lenne a várt, de illetlen látnivaló –, szeme ránk mered, mint egy gorgóé, de a szája mosolyog hozzá. 

     Van a középkorban elterjedt olyan változata, amelyen a két halfarkat két hal helyettesíti, amitől úgy néz ki, mintha a halak fölfalták volna az altestét (vö. 21.). E gótikus zárókő festett faragványán (25.). a halak nem a sellőt falják, inkább egymással csókolóznak, és látni engedik a kifestett arcú, kikerekedett szemű tündérke hozzá mérten óriási szeméremtestét. Az ő fejét is díszíti valami, ami koronának nézhető. Nem tudtam meg, hogy templomi vagy világi boltozat zárókövéről néz le ránk, valószínűleg az előbbiről, de nincs annyira szem előtt, mint az eddigi példáink. Kicsi és messze is esik a bámészkodóktól.

     Ez a képtípus rendkívül népszerű volt Európa-szerte. Leggyakrabban oszlopfőkön találkozunk vele (26., 27.). Az előbbi azért figyelemreméltó, mert őrállatok, kentaurok vigyázzák. Az utóbbinak nem a szépsége keltette föl a figyelmemet – ennél sok sokkal szebb oszlopfőt és még szebb sellőt tudnék mutatni –, hanem a feje két oldalára, hagyományosan a Nap és a Hold helyére faragott két rozetta. Ez a rangját mutatja. Nap és Hold felsőbbrendű lényeket és uralkodókat fognak közre ábrázolásokon: Istent a Szent Koronán, II. Andrást az Aranybullán, a „turult” Erdély címerén.  Hadd mutassak egy konzolon lévőt is. Ilyen is sok van. Ezt a polipderekút (28.) részint éppen a derekát övező nyolc polipkar, részint a kezében tartott fésű és tükör miatt tartom érdekesnek. A nyolckarú polip Aphrodité (Venus) attribútuma volt. Maga a polip a vulvát szimbolizálta már az ókori Krétán is. Latinos angol nevéből képzett jelenkori szójáték (octopussy) jelzi, hogy ezt még nem mindenki felejtette el. A 8-as szám pedig az ókori naptári számítások miatt kapcsolódott a Vénusz bolygóhoz. Az ókorban használatos „veneroluniszoláris” naptár 3 égitest: a Nap, a Hold és a Vénusz járását egyeztette, annak fölismerése nyomán, hogy 8 napév kereken 13 vénuszévvel egyenlő, és ennyi idő elteltével a napév és a holdév közti eltolódás is korrigálható három 30 napos hónap betoldásával. A fésű és a tükör mint a bujaság (luxuria) két segédeszköze illik Vénuszhoz.

      Megjelenik sellőnk épület homlokzatán, példánkban az adderbury-i Szűz Mária-templom északi falán (29.). Állhat továbbá magában, fémoszlopon kőből faragva, lehet bronzból öntve. Egy ilyent a forrásom Mixoparthenosnak[7] nevez, s a XVI. sz.-ban készült pompás reneszánsz szobor. Sajnos, hely hiányában a képét nem adhatom közre, s úgyis csak a szépsége miatt lenne érdemelné ki. Egy másik a strasbourgi Musée Alsace-ban van kiállítva (30.). Funkciója ismeretlen előttem, de a lyuk a lába között, ami nyilván csak egy rögzítési pont, arra figyelmeztet, hogy ideje eljutni a végkifejlethez. Azért csak nézzünk még meg néhányat. Ez a kődombormű (31.) ismét különleges figyelmet érdemel. Etruszk faragvány szarkofágon. Ezek a szárnyas, halfarkú lények őrszellemek voltak, a túlvilágra kísérték az elhunytak lelkét. A szarkofágra is azért faragták ki sújtásra emelt fegyverrel, hogy őrizze a halottat. Képe a bizonyíték, hogy sellőnk már az ókorban is otthon volt. Láthatjuk őt fába faragva (32.), faltéglán és padlótéglán (33.). Ez utóbbi XV. sz.-i magyar munka. A vasszentmihályi középkori templom padozatát díszítette, a Savaria Múzeumban őrzik. Aztán itt van ez az óriás manierista kerti szobordísz lába közt a sejtelmes sötét rejtekkel (34.) az olaszországi Bomarzo nevezetes Szörnyek parkjából. A parkot és szobrait egy Orsini herceg építtette a XVI. században, és állítólag Michelangelo tervezte. Láthatjuk alkimista metszeten (35.), falképen (36.), még csillár formájában is (37.[8]). Ezt és a párját a közelmúltig megtekinthették az érdeklődők a Nagytétényi Kastélymúzeumban (mára bezárt). Magyar késő gótikus csillárok ezek. Külön érdekességük, hogy a sellők szárnyát szarvasagancspár helyettesíti, azon ragyognak a lámpák. Eredetileg persze gyertyák világítottak rajta, emlékeztetve a nézőt a regösének csodafiúszarvasára, „akinek” az agancsán az égi szövétnekek (sövények) „gyújtatlan gyullasznak, oltatlan alusznak”.[9]  Egy kortárs kétfarkú sellőt is bemutatok, a közismert Starbucks Coffee emblémáról (38.).  A következő, egyben utolsóelőtti példám mind közül talán a legrégebbi, de legalábbis közel egyidejű az etruszk szarkofág őrszellemével. Domborított arany lóhomlokdísz, egyben orrvédő a Bolsaja Cimbalka-i szkíta sírból.  Istennőt ábrázol 8 (!) kígyólábbal (39.). Lábainak száma szerint Aphrodité (Venus) helyi mása lehet. A Fekete-tenger fölötti síkságon élő királyi szkíták görög ötvösökkel készíttették azokat az aranytárgyakat, amelyek közé ez a homlokdísz is tartozott.  Görög mítosz szerint a szkíták ősanyja kígyóaltestű istennő, Mixoparthenosz volt. Héraklész  elszabadult marhái után kalandozva jutott a Dnyeper vidékére. Az istennő egy barlangban arra kényszerítette, hogy szeretkezzen vele. A hérosz nemzett vele 3 fiút, egyikük volt az ősapa, Szkűthész.   

      A kígyólábak egyrészt a kétfarkú sellőkkel rokonítják a szkíta nőalakot, másrészt beemelik a képbe a mi kígyócombú virágfanőnket és azokat a korábban már említett világfaábrázolásokat, amelyeken a fa gyökerei, értsd lábai azok a kígyók, amelyek a tövét rágják. Azzal, hogy a ló fejét védte a homlokdísz az ellenség támadásától, szerepköre szerint is azonos az őrszellemekével.

      Egy sajátos küllemű őrszellem képe az utolsó (40.). Az itt közölt faragvány egy kopasz törpenő hatalmas vulvával, mely egy templomi gyámkőről mered mosolyogva egyszersmind kiguvadt szemekkel a közeledőre (Szűz Mária és Szent Dávid temploma, Kilpeck, Herefordshire, Anglia).[10] Sheela-na-gig a neve. Ő és társai főleg ír kastélyok és templomok (!) faláról riogatják kezükkel széttárt hatalmas vulvájukkal a férfiakat. Valójában megszemélyesített vulvák ezek. A herefordshire-i közülük világhírre tett szert. Több helyütt megírtam, hogy a „szervek szintjén” a vulvát – a vagina dentatat – a mítoszokban és mesékben az Adományozó (anya, banya) személyesíti meg.[11]

 

[1] Graves 1966: 173–174., Jankovics 1991: 43–44. o.

[2] https://www.flickr.com/photos/28433765@N07/3707831076

[3] Írhatnék szirént is sellő helyett. A magyar feliratos templomi mennyezetkazettákon, rendszerint szirén szerepel.

[4]A Mélusine-mondákról, a napjainkban divatos Mélusine-kutatásról l. http://epa.oszk.hu/00400/00462/00010/22.htm.

[5] Kétfarkú „férfisellők”, azaz szirének elő-előfordulnak magyar református templomok kazettás mennyezetén, pl. a romániai Tancson. A magam részéről ezt romlásnak tekintem, ahogy az egyfarkú nősellő-ábrázolásokat is. Az egyfarkúság a férfiszirénekhez illik, hadd ne kelljen magyaráznom, miért. Romlásról persze csak az eredeti szerepkör, jelentés szempontjából nézve beszélhetünk. Hiszen önmagában érthető fejleménynek mondhatom, ha egy be nem avatott egyszerű falusi asztalos nem látja, hogy a farok száma, a fölvett testtartás éppen a nemi megkülönböztető jegye a sellőnek, szirénnek, és naivan úgy érzi, ha van egy- és kétfarkú sellő, akkor mindkettőből kell lennie férfinak, nőnek is, hogy párt alkothassanak.  

    Tancs engem látszik igazolni. Itt „két” kétfarkú férfiszirén látható. Az egyik egyértelműen az, a másik fölött a ION föliratból tudhatjuk, hogy a Jónást bekapó hal az, amelynek két farka van, a hal feje – eltérőn a bevett Jónás-ábrázolástól – eltűnt, helyette ugyanolyan dekoratív megoldást látunk, amellyel a sellők emberi felét kötik össze (h)alfelükkel. Világos jele ez annak, hogy az egyik képtípus hatott itt a másikra.

    Magyar templomi mennyezetkazettáról Jónás próféta képe nem hiányozhat. Úgy festik meg, amint felső testével kiáll az őt bekapó nagy hal szájából.  Az egyfarkú férfiszirén képe eszerint nézhető lenne a Jónás-ábrázolás redukált fejleményének. A két hal által falt sellőt (pl. a csengeri kazettán) festőjük a Jónás-képek hatása alatt „találhatta ki”.  

[6] Ang. two tailed mermaid. Akit érdekelnek a kétfarkú sellők, ezt a három angol szót üsse be a Google keresőjébe. Ez a négy spanyol szó is jó: sirenas-de-dos-colas. Mindkét helyen rengeteg képet fog találni.

[7] A görög szó jelentése félszűz. Ezen a címen keresgélve a Google-ban szintén sok hasonló ábrázolást találunk.

[8] Nádorfi Lajos fényképe.

[9] Az agancsok magukban is fényszimbólumok már a szkíta (szaka) ábrázolásokon is. A Képes Krónika váci legendájában Szent László gyertyás agancs helyett fényes szárnyakat lát a szarvas homlokán, a szárny szintén fényszimbólum volt. Bővebben l. Jankovics 2007.

[10] A nevét beütve a Google keresőjébe, az érdeklődő sok, főleg hipotetikus állítást tudhat meg róla.

[11] Jankovics 1987: 127–145. o.;  Jankovics 2013: 159–164. o.

     

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap