Világvége 1962-ben - Az utolsó villamos

Czakó Gábor, szo, 02/16/2013 - 00:07

 

 

 

 

A világvégét persze nem jelentették be, de oly erősen szaglott, hogy még az álvallási végidő-árusok is mintha megszeppentek volna. Nem prédikálták, hogy ide a pénzt meg a lelkedet, mert 1962 október 28-án annyi a világnak, vagy jövő hó második keddjén, de legislegkésőbb, mondjuk, 2011. március 12-ig – lassú, fájdalmas halállal: éhség, szomjúság, sugárfertőzés, szivacsos agynátha és hasonlók. Ilyen állítással persze nem rontották az üzletet: ki fizet ilyenkor előre? Mindenesetre az osztó-szorzó emberek közelebbi véggel számoltak. Végtére is a főújság, a Népszabadság megírta, hogy megindult a gonosz amerikai hadiflotta, hogy kikényszerítse a jóságos szovjet rakéták eltávolítását Kubából. Ugyanakkor békeszerető szovjet csatahajók meg jámbor tengeralattjárók siklottak át az Atlanti óceánra. Ezenközben feketelelkű jenki légierődök, velük szemben pedig aranyszívű szovjet bombázók és kerozin-utántöltő tartálygépek morajlottak éjjel-nappal a jegesmedvék, fókák és sarki rókák fölött.
A világ a maga módján készült a végelszámolásra.
A Király utcán máris utoljára csühögött a villamos. Menetrendszerűen vánszorgott végállomása, Kisállomás felé, hogy onnan folytassa útját a hóhéraihoz, a bontóba. Addig egy asszony magyarázott egy kisfiúnak a sárga lécekből készült ülésen:
– Holnap nem megyünk oviba, Ferike, fél napért nem érdemes, mert délután vár bennünket Ángyika. – A nő nyitott kabátja alatt mélyen kivágott blúzt viselt, térdig sem érő szoknyát, aranyozott alumínium fityegőket, táskarádiót, sok rúzst, kevés fogat. Ferikének talán-talán anyja lehetett, önmagának legalább nagyanyja. – Majd megsütök egy darab hurkát ebédre, azt szereted. – Ferike hátat adott neki, védekezésül. – Holnap nem megyünk oviba, majd kedden. Holnap otthon leszünk, én sütöm a hurkát – elhallgatott, sárgászöld szemű sudár cigánylegény lépett föl a kocsira a Színház előtti lassítónál.
– Vagy inkább mégis oviba mennél holnap, Ferike?
Talán mégis odébb lesz a végítélet? Siessünk, amíg lehet!
Az ezerkilencszázötvenhatos forradalom két tanulságot vésett a magyar nemzet lelkébe. Először: vérrel és vassal azt, hogy nem lehet. Hazudni, lopni, csalni, hazát, családot, barátot elárulni szabad, sőt ajánlatos, de amit kellene, sőt illene és némi bátorsággal lehetne is, azt tilos. Ami a gyomor színvonalánál magasabban van, az bűnös, ráadásul reménytelen. A másodszor az előszörből következik: a boldogság helyett a boldogulás módjait kell megtalálni. A fejlett és művelt Nyugat, az úgynevezett szabad világ rég rájött erre. Azóta mással sem foglalkozik, mint ennek a csereakciónak a lehető legnyereségesebb lebonyolításával. Csomagoló- és nyálipara roppant kifinomultsága ellenére világos, hogy dagályos eszméi lakkozott csalafintaságok, bármikor eladja őket a többet ígérőnek.
Nem ártani? Nevetséges!
A Titokban Keresztelő Szent Ákoshoz hasonló titkos szerzeteseket mindenütt vesztegzár alatt tartották. Keleten leginkább börtönben és kijelölt munkahelyeken, Nyugaton a nevetségesség bugyrában. A fogatlan cédát és társait szabadon engedték a semmibe, sőt, a Ferikék nevelését is rájuk bízták. A Lajtán túl persze, kaptak csinos műfogat, villogót. A villamoson utazó Ferike a jelek szerint egyelőre ellenállt. Kicsi volt még, tartott benne az odaátról hozott töltés.

 

Magyar Irodalmi Lap

 MMagyar M

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap