Világvége 1962-ben - Emír és egy régi látogató

Czakó Gábor, p, 02/22/2013 - 00:09

 

 

 

 

Radván Emír másodéves joghallgató tegnap a Nádorban találkozott egy Kisöreggel. Az illető nem volt kicsi, inkább mindennapiasan közepes termetű, a dohányzástól némileg aszott, mit ne mondjunk, füstölt. Látványra szürke és jelentéktelen, akár széke támláján a felöltője, a negyvenes évekből, a diadalmas lóden-korszak előttről maradt darab. Ráadásul nem is igazán öreg: legföljebb hatvanegykét éves. Szóval, a Kisöreg egyáltalán nem fért bele a meghatározások skatulyáiba. Ritkán fordult meg a városban, pár évente egyszer-kétszer. Ilyenkor a Vén Süket Méhészhez ment, ám előtte betért a Nádorba, ahol a törzsvendégi titkok birtokosaként kocsonyát rendelt, házi sütésű kakastejes kenyeret kisfröccsel, amit László Lászlovics ezüsttálcán szolgált föl neki roppant tisztelettel. Így kevesebbet költött, mintha a buszállomásnál működő Lordok Házában rendelte volna ugyanezt, ráadásul László Lászlovics halkan és körültekintően beszámolt neki a világvége helyi állásáról. Előadását a vezérigazgató édesanyja, özv. Bartholiné aranyozott színházi látcsővel kísérte figyelemmel harcálláspontjáról, a cukrászpult mellől. Távcsöve nem segített a pincér csöndes beszédének közel hozatalában. Érdeklődésével viszont a kávéházban ülő nyugdíjasok, íróarcot öltött újságírók, gyönyörű táncosnők figyelmét a Kisöregre irányította. Még Kasza író is odapillantott. Mind azon tanakodott, miként furakodhatott ez a senki jellegű valaki a város legjelentősebb pincérének bizalmába. Kivéve Kaszát: ő a legritkább esetben bocsátkozott társalgásba; regénye anyagát nem a tényekből vette közvetlenül, hanem kivárta, amíg az események, beszélgetések átszüremlenek sok más történésen, emberen és szón, lepárlódnak lényeggé, ha úgy tetszik, végkifejletté, amivel már érdemes foglalkoznia egy komoly szerzőnek.
Mondjuk: itt a világ vége? Nem, ennél jóval több történt: már el is múlt!
Radván Emír meg csak ült, ült, izzadt a feneke, de se vendég, se személyzet figyelemre nem méltatta. Ebből megállapította, hogy a Nádor-béli gyülevésznél undorítóbb népség nem létezik a világon. Még Lejáró Szent Jánossal sem tett kivételt, noha az orra előtt szállt az ablakkeretre. Holmi undok rovarnak nézte. Akkor sem jutott volna többre a vén festményszökevény, ha rendes alakját használja, mert Emír még a kalendáriumba befészkelt, nyomdaillatú szentekről sem tételezte föl, hogy léteztek valaha. Mikor pedig az a mocsok László Lászlovics végre kegyeskedett reá tekinteni, s elindulni asztalához a rendelésért, fölállt, rávigyorgott:
– Dögölj meg, Lacikám! – ezzel kivonult a teremből.
A kávéház hatalmas ablakai soha nem világították meg a terem déli oldalán a faburkolat fölé festett freskót. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a Nap soha nem süt északnyugatról. Legföljebb a Kisbojtár kandikált be olyankor, amikor a Sarkcsillag alkalmas irányba fordította a Göncölszekér rúdját. Így a kép nesztelenül barnult a dohányfüsttől, meg az emberi tenyészet sajátos kipárolgásaitól, melyek közt nem csekély szerepet játszottak a vörös, barna, kék és fekete gondolatok. Az ezüstök meg az aranyak is, de szemlátomást kisebbségben maradtak, ezért az idő előre haladtával alámerültek a fénytelenek jellegtelenségben egyesülő kenyőcsében, miáltal a XIX. századi mű alakjai holdtalan éjszaka árnyaivá málltak.
Otthont talált közöttük Lejáró Szent János, aki a Szent Megváltó szekszárdi templomának összeomlása után hajléktalan lett pár száz évre. Hol itt húzta meg magát, hol ott. A legutóbbi világháború után a székesegyházban próbálkozott. Nem dobták ki, ámde őt feszélyezték a turisták meg a sok aranyozás. Még inkább az aranyozó mester, aki még a szentségimádáson, vagy az Úrfelmutatáson is átvágott, miközben a hívek igyekeztek tiszta szívből megélni:
– Ó, édes Jézus, ó kegyes Jézus, imádlak lelkem mélyéből, szeretlek tiszta szívemből, neked élek, neked halok, tied vagyok életemben és halálomban, Ámen.
Nem csörtetett, inkább finoman osont gumitalpú cipőjében, ha valahol hibát vélt fölfedezni szovjet gyártmányú katonai látcsövével , amely sokszorosan múlta fölül özv. Bartholiné szerszámát. Az eredményt bejelölte ceruzájával a „templom bőrére” – miként Lejáró Szent János nevezte azt a könyv alakú térképet, mely a székesegyház teljes falfelületét tartalmazta. Utána szünet következett, mert személyesen a helynök úrnak kellett engedélyeznie a javítást. Alkalmas időben megejtették a közös szemlét, majd előkerült az irdatlan létra, más esetben valahonnan a magasból kötélhintával bocsáttatott le ülődeszkával. A tetthelyhez érve a mester újra megállapította a hibát. A hámló aranyhártya maradékát az utolsó molypille szárny méretű pikkelykéig a nyakában függő szelencébe gyűjtötte, majd kijavította a fal sérülését, és pontos rajzot készített a pótlandó aranyozás alakjáról, méretéről. Másnap ismét fölemelkedett a mélyebben járó angyalok magasságába és a helynök úr messzelátóval erősített fölügyelete mellett fölragasztotta helyére az odalent kivágott aranyhártyát.
– Tizennégy karátos! Atomos vastagságú! – közölte minden alkalommal.
Lejáró Szent Jánost először érdekelte a művelet, másodszor végignézte, harmadszor utálta, negyedszer megszerette az aranyozót: milyen boldog ember!
Ezenközben a helynök urat is megszerette.
A Nádorban befogadták a falkép sötét alakjai: rá se hederítettek, ha gyakori mászkálásával zavarta nyugalmukat, mert bizony hol erre, hol arra sündörgött meg lappangott, még az is megesett, hogy rájuk taposott, vagy elvette előlük a kilátást. Mi tagadás nem nagyon nézelődtek, annyira unták a törzsvendégeket, akik az évek-évtizedek alatt oly lassan öregedtek, hogy maguk is összetévesztették első kávéházi látogatásukat az utolsóval. Talán a festett alakok sem tudták önmagukról, hogy hol vannak, s miért. Lejáró Szent János tőlük, illetve a vendégektől sosem hallott gregorián Dicséreteket zengeni, legföljebb morajt keservekből, suttogásból és kacagásból, valamint táncmuzsikát az étterem felől, ahova tíz óra után áthelyeződött a vigalmi élet súlypontja. Akkora volt a figyelmetlenség, hogy akár fényes – villany világította – nappal is ráterülhetett valamelyik márványasztal melletti pamlag bársonyhuzatára.
Radván Emír a kávéház illemhelyéig jutott. Ott folytathatta elmélkedését a világban és a városban pöffeszkedő ocsmány alakokról, élükön Mátyás Karesszal, aki azon túl, hogy ugyanolyan kisközepes termetű, vékony alak, mint ő, még abban is utánozza, hogy vastag keretű, foncsorozott szemüveget visel. Csoporttársa, aki minden poént egy pillanattal nálánál korábban süt el. Más rovására él az ilyen. Minek? Miért ugyanebben a városban? Erről próbált tűnődni már hajnalban is, az otthoni vécén üldögélve, miközben a szomszéd házban bulizók kurjantásait, meg a döndülő ajtócsapódásokat kényszerült számolni. Itt valaki ébren kell, legyen, állapította meg kellő mérlegelés után, remélem, nem én vagyok. A helyiségben fölhalmozott és gondosan rendezett Pesti Hírlap bástyából kiemelt néhány 1932. október közepei számot. Átpörgette őket, de nem talált bennük semmi aktuálisat. Bezzeg Karesz! Neki elkopott volna az ujja a mutogatástól: ezt olvasd, ezt! Odas! Dolga végezetlen maradt, mivel nem tartozott a Julius Caesarok közé, akik képesek voltak egyszerre két-három föladattal foglalkozni. Csalfa belei persze zuborogtak és kluttyogtak egész nap – olyannyira rakoncátlankodtak, hogy a Nádorban már a hányinger is csapkodta a nyelőcsövét. Igazán nagy szüksége lett volna Lejáró Szent János gyógyító tudományára, de sajnos, hiába találkozott volna vele.
A városban, miként az egész országban, az ügyek – a nagy átlagot tekintve – jobban álltak. A belek és hólyagok mozgása rendesen beindult, úgyhogy a városi pártbizottságon az első titkár hatalmas dolgozószobájában csöröghettek a telefonok, és kávézhattak meg dohányozhattak az elvtársak, kivéve Aczél Györgyöt, aki kulturális miniszterhelyettes létére Kádár elvtárs legbizalmasabb munkatársainak egyikének számított, egyszersmind Pécs városa gyámolának a legmagasabb körökben. Nos, ő úgy dohányzott, hogy sosem gyújtott rá. Ezt a föladatot titkára, egy kicsi, fekete, református lelkésznövendék jellegű fiatalember végezte. Amikor Aczél elvtárs megérintette a Kossuth Lajosról elnevezett cigarettás dobozát, akkor a lévita kivett belőle egy szálat, libatollból készült szopókába illesztette. Meggyújtotta, leszívta, szaporán köhögött két illedelmeset, s a főnökének nyújtotta a készletet, aki immár személyesen vette kezelésbe a cigit.
Néhány telefonváltás után összeülhetett az egyetemen is a Kari Tanács megvitatni: mi légyen hazudandó a hallgatóknak? Ugyanekkor a városi pártbizottságon túl, messze túl, a budapesti Politikai Bizottság üléstermében, a lap-, rádió- és tévészerkesztőségekben, az ENSZ-ben, Moszkvában, Washingtonban, Pekingben, Londonban ugyanerről csikorogtak az észkerekek. Meg sem fordult a hivatásos eszelő fejekben, hogy a lényeg vó’na érdekes, tehát meg kéne kérdezni a Kisöreget. Nem mentség, hogy azt sem tudták, hogy a világon van-e?

2013-01-04 00:00:00 - Vissza

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap   

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap