Virág a borzalmak felett (A forradalom ünnepe)

Bodor Miklós László, h, 10/23/2017 - 00:12

A Corvin negyed következik. – hallatszott a földalatti mennyezetébe süllyesztett hangszóróból. Felálltam, és kiléptem a kocsi ajtaján. A mozgólépcső felvitt az aluljáróba, ’s amikor fellépkedtem a felszínre, első pillantásom a József körút túloldalán a földig leomlott házra esik. Mindig, ha erre járok…

*

A ház helyén természetesen épségben áll az oda alig illő új épület. Én mégis úgy emlékezem rá, ahogyan az emeletek közötti födém a földig át volt szakadva. Egyik emeleten a fal mellett kis darabja tartotta magát, és ott egy pianínó lapult a falhoz. A Pál utca torkolatával szemben egy felismerhetetlen ember teteme hevert. Egy orosz tank lánctalpa zúzta a kövezetbe.
Akkor, hatvan évvel ezelőtt, szürke, keserűséget sugalló borús időben jártunk itt. Mintha a Nap is iszonyodott volna a kockakövek réseibe préselt halottól, és inkább felhőket húzott maga elé! Az akkori 12 éves gyermek-magam nem könnyezett a hősi halott láttán. A kisfiús vonások megkeményedtek arcomon. Apám később elmondta, ekkor rám nézve nagyon megbánta, hogy magával hozott. Ajkaim belefehéredtek amint összezártam, és a szemeimből gyűlölet szikrázott. Beleborzongott, mint elmondta évekkel később. Apám az út további szakaszán görcsösen szorította a kezem.
Mindkettőnk másik kezét duzzadt bevásárló szatyor húzta. Messziről jöttünk. Apám akkor a Huba utcában lakott, én, pedig nővérénél a Zichy Jenő utcában. Ezen a reggelen értem jött, és kézen fogott, hogy a Tömő utcában – a Füvészkert mellett - lakó bátyját megnézze, és elemózsiát vigyünk nekik. A Nap utcán haladtunk pár sarkot. Egy helyütt két kiégett páncélautót láttunk. Orosz katona lógott ki a vezető ülésből. Néhány társa egészen kicsire összeégve hevert a kövezeten. Egy ugyancsak kiégett harcjármű lövegcsövével a földszint üzlethelyiségébe rohant, halálvágtája be utolsó métereit megtéve.
A széttaposott magyar fiatalra gondolva semmi sajnálatot nem éreztem a halott idegen ellenségeket látva!  A gyűlölet, amit ekkor ismertem meg elnyomott bennem minden keresztényi érzést. Apám már huszonkét éve elhunyt, az akkori tekintetemre gondolva mindvégig összerázkódott.

*

Most nyarat idézően süt a Nap. Hűvös van. A romoknak itt, a József körúton már nyoma sincs. Már a régi kockakövek helyett is sima aszfalt burkolat feketéllik.
A forradalmunkat, szabadságharcunkat akkor elnyomó ország az óta darabjaira hullott. Az utódállam elnöke nemrég eljött, és szívére tett kézzel bocsánatot kért elődei bűnéért. Nincs jogunk őszinteségében kételkedni. Ha csak mímelte a megbánást, majd az örök bíró előtt felel érte.  Ám itteni kiszolgálóik, és egykori – mai haszonélvezőik soha nem mutatták ki megbánásukat. Ma, sokat megélt férfiként, az irántuk való utálatom ugyanolyan mély, mint a bennem mára eltemetett, mégis élő, egykori kisfiúé!
Elsétálok a Nap utca torkolatáig. Neki támasztom a hátamat egy fának, amely már akkor is itt állott, és az egykori hősi halottra gondolok. A fa tövét áttört öntöttvas rács övezi. Egyik résen apró virágú gyomnövény tengődik. Kis sárgás virága küzd az életért. Elgondolkodtat a csúnyácska, kis hitvány virág…
Táskámból mécsest veszek elő, meggyújtom, leteszem a fa tövéhez. Közel a kínlódva élő növényhez, mégis olyan távolságra, hogy a mécses melege ne árthasson neki. A járdaszegélyen túl tolong a délutáni forgalom. Dübörög a megszokott autó áradat. Az út közepén hosszú villamos kígyózik. Bennem, pedig elárad az emlékezés kegyelete.

*

Ez csupán egy etűd prózában. Az, az út hosszú volt akkor, a Bazilikától a Füvészkertig. 1956. október 29.-én kellett lennie. A harcok átmenetileg elültek. Azt hittük győztünk! Pedig az ellenség, csak a kifáradt, megbízhatatlanná lett harci állományt leváltani, a háborúból maradt eszközeit korszerűbbre váltani vonult vissza. Hosszú utunkon mást is láttam. Sírokat, amelyeken a keresztekre az elföldeltek igazolványa, annak híján szűkszavú ismertetés állott. Ilyenek: "Húsz év körüli szőke lány, piros gumicsizmában." Máshol: "Tizenöt éves forma fiú, barna pulóverben."  és volt olyan is, ahol a hantra csak egy kétkilós kenyér volt helyezve. Bizony hosszú volt az, az út azon a napon. Szürke, sötét felhők takarták a Napot. Mégis megérlelt bennem valamit. Valamit, ami máig virágzik.                                                      
Virágot a borzalmak felett.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap