Virághullás Penyigén

Nyiri Péter - A..., h, 01/15/2018 - 00:03

 

 

 

 

Kedves Barátom!

Amit kér tél tőlem, most elküldöm. De ne lepődj meg, ha felismered, mindezt nem én ötlöttem ki: mások szavait fogod olvasni. Sokáig és sokat kutakodtam, s végül arra jutottam, hogy én ezt nem tudnám elmondani. Ezért bíztam másokra magam. Két emberre a faluból, két különböző, mégis egyazon világ képviselőjére. Egy parasztra, a természetesség minden sajátságával és egy orvosra, a maga távolságtartó rálátásával és műveltségével. Mindketten szemtanúk a maguk módján. És mindketten ugyanoda jutottak el: túl az átélt és most újra megénekelt tragédián valami nagy, rég elvesztett igazságról szóltak egymástól függetlenül, olyanról, melyet az elmúlt fél évben én magam is kerestem; s azt hiszem, most, Trianon gyilkos-gyászos gyalázatában mindannyiunknak nagy szüksége lehet rá. ők azonban tisztábban tudták elmondani, ehhez az ő lelkük kellett. Meséljék hát el ők ketten, mi történt akkor Penyigén!

Forró, már-már perzselő májusi nap volt, bár egy-egy szellő néha végigsimított a fákon. Mintha a Szentlélek kiáradása a parázsló nap erejébe rejtette volna magát. Mariska a földúton szaladt. Szőke haja lobogott siettében. Valamivel távolabb, a víz partján, a lombok között apró madarak szólongatták egymást. Oda igyekezett. A nap éppen a szemébe mosolygott, így kissé hunyorognia kellett, miközben táncolva, könnyedén lejtett előre. Régi dalt dúdolt. új, halványkék ruhácska feszült rajta, ünneplő topánja ragyogott a fényben. Hirtelen megtorpant.

Az egyik bokor mögül kalapos fiúcska lépett ki.

Ahogy elé léptem, nagyon elbámult. De azér’ megkérdezte: „Hát te hogy kerülsz ide, Szabó Mihály?” Megmondtam őszintén: „Éppen téged vártalak, Mariska. Csak… csak adni akartam valamit.” Azzal a hátam mögül előkaptam a szál pünkösdi rózsát, amit még Piroska néném kertjibül törtem, oszt mielőtt Mariska még szólani tudott vóna, mán a kezibe is nyomtam. Ű meg csak elmosolyodott, oszt megszagolta. „Miért kaptam?” – kérdezte. Jól a fejembe nyomtam a kalapot, mer’ éreztem, hogy elveresedek. „Hát, … hát tudod te aztat jól!” – böktem ki végre. Ebbe meg oszt Mariska veresedett bele. Tudta ű jól, miér’ kapta. Egy ideig hallgattuk a csendet, majd elköszöntünk tisztelettel. „Hát, szervusz Mihály! És köszönöm..” „Szervusz, Mariska!” A kisjány szaladt tovább, én meg indútam amarra, a falu felé. De nem vótam rest, hátranéztem, így oszt ippen láttam, hogy Mariska a hajába tűzi az én rózsámat. Megmozdult erre a szívem, s olyanokat ugrottam a levegőbe, mint a baknyúl. Még a bokámat is összecsaptam közbe.

Mire Mariska a tóparti tisztásra ért, a többiek már ott voltak. Hat kislány, majdhogynem egyforma ruhában. Félkörben ültek egy kidöntött fa törzsén, és énekeltek. Mariska melléjük telepedett, s ő is nekieresztette a hangját. Zengett a tisztás az énekszótól, így történhetett, hogy a legnagyobb fa mögött egy alak leskelődött megbújva. Bolond Gyurka volt az, kicsit hibás fiú, ahogy a faluban mondták. Csak az anyja élt már, az is ágyhoz kötött beteg, ki sem mozdult a házból. Apja meg talán nem is volt soha, legfeljebb ideig-óráig, meglehet, hogy innen eredt hibája. Egyszerre azonban megszakadt a nagy danolás, mert egy vörös hajú, szeplős lányka robogott a tisztás közepére, s rikkantotta. „A nagy halászcsónak itt van a közelben! Menjünk csónakázni! Elférünk benne mind!” A lányok nagy örömben törtek ki, tetszett nekik a játék, s már indultak is sietve a csónakhoz. Mariska rájuk kiáltott. „Várjatok! Ki fog evezni?” Nagy csend lett hirtelen, s még nagyobb tanakodás. Bolond Gyurka ekkor jónak látta előjönni. „Én el-elviszlek be-benneteket” – dadogta nehézkes-rekedt hangján. A kislánysereg előbb illedelmesen felsikkantott a fiú láttán, de aztán sokat sejtetően néztek egymásra, majd mintha összebeszéltek volna, megragadták Gyurkát két karjánál, s vonszolták az evezőkhöz. „Húzd meg, Gyurka, hadd menjen!” – biztatták, miután mindannyian befészkelődtek a csónakba. Gyurka összeszedte erejét – nagy, mamlasz fiú volt –, s az alkalmi sétahajó nekifeszült a tónak. Vidáman hasította orrával a vizet, a lányok meg énekeltek, mint mindig.

Egyszer csak valamelyikük felkiáltott. „Nézzétek, Mariska hajában virág van!” s azonmód le is kapta a leleplezett kisjány fejérül az én rózsámat. „Mariska, Mariska, virágos Mariska, mondd meg, ki volt a virágos fiúcska!” – incselkedtek vele, s közbe ide-oda dobták a virágot. Addig-addig játszódtak vele, mígnem egyikük rosszul nyúlt érte, oszt a rózsa a vízbe pottyant. „Adjátok vissza!” – mondotta Mariska sírásra görbülő szájjal. „Mmmajd én kiszedem” – kapott az alkalmon Bolond Gyurka. Felállt a csónakban, s kinyúlt érte. E vót a baj! Elvesztette az egyensúlyát, oszt a vízbe zuhant. Esés közbe a hajó szélibe kapaszkodott. A csónak megbillent. A jányok sikoltottak. Felugráltak. A csónak felfordút. Egyikük se tudott úszni. Még Bolond Gyurka se. Pedig mind a víz mellett nőttek fel! Vót, aki a csónak alatt maradt. Egy-egy kéz, egy-egy fej még fel-felbukkant, majd újra alámerűt. Öt ujjacska nyút ki a vízből. A virágba kapaszkodott. Lehúzta. Tán Mariska vót az. Magával akarta vinni, oda is, ahun már nem szagúhatja többé? Vagy aztat hitte, belékapaszkodva a felszínen maradhat. Senki se tudja mán meg. Mind elvesztek. Kilenc kisjány. A Szenkébe.

Amint megtudtam a hírt, siettem át azonnal Gyarmatról a faluba. Egész úton szótlanul ültem a kocsin. Nem volt ritka, hogy a folyó áldozatot követelt azért, amit ő az embernek – halat, vadat, miegyebet – adott. Most viszont többet akart mutatni: temető akart lenni, iszappal bélelt tágas koporsó, melyben akár kilenc kislány is jól megfér! Csendben figyeltem az élettelen testeket, s nem tudtam megállítani a könnycseppet a szemem sarkában. A vízre néztem, majd vissza a lányokra. Tanult, sokat olvasott ember vagyok. Mégis úgy éreztem, mintha csak akkor értettem volna meg az életet, a természet szigorát, a szeretetet. Mindazt, amit könyvekből megtanulni nem lehet. Átélés. Az a valódi tudás. Istenre gondoltam és a családomra: feleségemre, gyermekeimre, s arra, hogy nem engedem őket többé víz közelébe. „A falu virágai voltak ők kilencen, ez a kilenc kislány. Most csokorba szedte őket, s elvette tőlünk az Úristen” – ennyit tudtam csak mondani meg-megbicsakló hangon. A kis Szabó Mihály is ott állt az orvos mellett, a látványtól megbabonázva. Magában állt a gyermek a felnőttek között. Nem furcsállottuk. Akkor talán észre sem vettük, de maga is felnőtt lett az alatt a csónakút alatt. Sírt keservesen. Siratta a maga virágát.

Hogy miért történt, máéig se tudja senkise. De nem is igen kutattuk. A falusi ember fél az ilyesmitül, mer babonás. De annyi biztos, nekem ez a kilenc sír, különösen az az egy, olyan erő vót, ami nem engedte soha, hogy a falubúl elmenjek. Más községbül hoztam magamnak feleséget, szép jány vót, jó asszony is lett belőle. Itt maradtunk, oszt nem is megyünk mán el innen. Ez az otthonunk, erre a fődre tett le minket a jó Isten. S amit az Isten ád, annak mind oka van. Tán ez a tragédia is azér vót, hogy legyen, ami ideköt bennünk. Hogy mindég tudjuk, hun van a mi hazánk. Hát én ehhez tartom magamat.

Bizony, nem mindennapi haláleset volt. Magam is számtalanszor elgondolkoztam rajta. Én ugyan hivatalból a tudomány embere vagyok, de falun nőttem fel. Hiszek az isteni gondviselésben és abban a törvényben, miszerint az embernek le kell aratnia mindazt, amit elvetett. Tettei következményeiért csakis ő felel, s amit mi sorscsapásnak vélünk, az valójában egy elvetett mag termése létünk korábbi, letűnt korszakából. Csakhogy ez mégsem ilyen egyszerű. Mert míg egyetlen embernél még lehetnek ilyen-olyan sejtéseink végzetének miértjéről, addig kilenc ember ugyanolyan és ugyanakkori halálával már nem nagyon tudunk mit kezdeni. Azt kell hinnünk, hogy a sors itt furcsa és kegyetlen játékot űzött velünk. üzenni akart. Talán az egész falunak. Hogy valami nem jól van. Mert ahol ilyen történhet, ott valami hiányzik. És változni kell. Hogy miképp, azt mindenkinek magában kell felismernie. És a sors eme különös szavai, úgy látszik, meghallgattattak a szívekben. Mert a falu jobb lett s összetartóbb. És erősebb. És ha valaki azt kérdezné, miben rejlik ereje, azt mondanám: a szeretetben. Hogy megtanulták becsülni az életet, még jobban tisztelni a természetet és egymást. S nem utolsó sorban az otthonukat. Ez az egész, ez a majdhogynem hihetetlen tragédia mintha csak meggyötört nemzetünk sorsát példázná. Kizárólag az összefogásban van erő, az egymásba kapaszkodásban. Ehhez azonban azon a földön kell megvetnünk lábunkat, mely porhüvelyünket önmagából adta kölcsön erre a sanyarú életre. Hiszem, hogy még valamit üzent nekünk a jó Isten. A parton kell maradnunk. Kerülnünk az ingoványt, az idegen földet, hol csak elpusztulunk, éppen, mert idegen. Igen, a parton maradni. S várni, de közben tenni érte, hogy újra öszszeálljon egy nagy szárazföld, egy már feledésbe merülni látszó, mert magát elhagyni képes, régvolt nagy közösség. Az Isten áldásával.

Penyige, 1920. december 5.

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap