Virrasztás

Kühne Katalin, cs, 01/16/2014 - 00:11

Virrasztás

 

„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy vigasztalást

tudjak vinni oda, ahol szomorúság van, hogy erőt tudjak vinni

oda, ahol csüggedés van”

/Szent Ferenc/

 

A tragikus Trianon 90. évfordulója előtt figyeltem a híreket. Örömmel láttam, hogy sikerült végre az az összefogás, egyetértés, sok évtized után annak érdekében, hogy minden, határainkon túl élő ember úgy érezhesse, hazánkhoz tartozik. Sok vigasztalás, bátorítás kellett ahhoz, hogy erőt merítsenek hitükből, és megmaradjanak a Boldogságos Szűz Mária oltalmában az ínséges időkben. Az Istenben bízó ember tudja, hogy Ő nemcsak megteremtette az embert, hanem mellénk is áll. Vannak nehéz pillanatok az ember életében, a nép életében, a nemzet életében is. Márton Áron püspök mondta: „Non recurso laborem”= nem utasítom vissza a munkát, a feladatot, a megbízatást. Nem futok el a nehézségek elől, vállalom a küzdelmet. Tudta jól, mi vár rá, mégis elindult, mert érezte, hogy az élő Isten hívja és küldi az ő drága népéhez, és nem tehet mást, mint azt, hogy megvívja a jó harcot. A határon túl élők is vállalták a küzdelmet, a kisebbségben élés nehézségeit.

Most, amikor elindultak a keresztaljak a somlyói nyeregbe, és hallgattam a Hármas-oltárnál a misét, melynek szentbeszédét Böjte Csaba mondta, elszorult a torkom. Ő így fejezte ki gondolatait: „Sokan szidják ezt a mai világot, hogy mennyi rossz ember van. Én mindig azt szoktam mondani, el kell kezdeni valami jót tenni, mert akkor kiderül, hogy mennyien állnak a jó ügy mellé.” - Annyira világosan beszélt, hogy a kiúttalanságnak gondolt helyzetek egyszerre váltak megoldhatóvá a szeretet és a türelem által. A panaszkodás helyett a tevékeny gondolkodás és a segítőkész cselekvés helyeződött a középpontba. A somlyói nyeregben a hajnali virrasztást csupán a televízión közvetített felvételről követtem, de a napkeltére várakozók körében sok ismerősömet fedeztem fel. „Isten adja nekünk a világosságot, a fényben rejlő melegséget, az életörömöt és a boldogságot.” Ezen szavak késztettek arra, hogy a sötétségben élők nevében is imával forduljak az elkeseredő panaszkodók érdekében ahhoz, aki bennünket megerősít a hitben és Istenben. Babba Mária, ahogy azon a vidéken hívják mindannyiunk édesanyját, minden évben összehoz minket a keleti végeken, a Somlyó nyergében. Évezredeken át vigyázott ránk Boldogasszonyként, most mint Szép Szűz Mária hozza el oda gyermekeit a Napba nézni, azért, hogy megtaláljuk a lelki egységet, mert csak az hozhatja el a Trianon traumája és a keresztre feszítés utáni feltámadásunkat.

Vándorfecske hazatalál, édesanyja fészkére száll.

Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária”

Ahogy néztem a televízióban a pünkösdi búcsút, a gyimesbükki határ ünnepségéről szóló tudósításokat, a vonat utasainak megnyilvánulásait, könny szökött szemembe. 2008-ban ott voltam én is a Rákóczi-várnál, az ezeréves határon. A csíksomlyói búcsúra készülők között láttam azokat az embereket, akik minden vasúti megállónál várták azt a vonatot, ami utoljára 64 éve közlekedett. Sok százan álltak ott, megrendülten, zászlókkal, virággal, pálinkával, kürtőskaláccsal fogadták a magyarországi zarándokokat. Szívük melege, szeretete, vendégszeretetük csodálatos, bennünket is így vártak a gyergyószárhegyiek és a hidegségiek. Erről jutottak eszembe azok az örömmel, fájdalommal vegyes érzelmek, amelyek végigkísérték életemet.

Sírunk, amikor meghatódunk, és akkor is, amikor fájdalmaink vannak. Kicsordul könnyünk, amikor ezeket feloldják ünnepi pillanatok: gyermekünk születése, apró kis tettei, növekedése. Nemzetünk hősei, sorsfordító pillanatai is erre késztetnek. Akkor is sírunk, amikor ebből a csodálatos életből valaki eltávozik, vagy akkor, amikor nekünk kell eltávozni.

Amikor megszületünk, keserves sírással érkezünk erre a világra. Talán azért, mert a védőburokból, édesanyánk méhéből hirtelen kiszakadunk. Idegen világ fogad bennünket, semmi nem olyan, mint azelőtt volt. Ha éhesek vagyunk, vagy fázunk, ezzel adjuk tudtára édesanyánknak, hogy foglalkozzon velünk. Ha rosszat, félelmeteset álmodunk, ha elbotlunk és felhorzsoljuk térdünket, pityergünk. A kisgyermek így tudatja környezetével, hogy baj érte, segítségre szorul. Ismeretlenek közt, ha nem látjuk szüleinket, félünk, azt hisszük, végleg magunkra hagytak bennünket. A sötéttől is félünk, mert ott az ismert tárgyak megváltoznak, ijesztővé, óriásivá válik minden, képzeletünk játszik velünk. Sírunk, ha csak egy órára is el kell válnunk szeretteinktől, mert az idő múlását nem érzékeljük. Rettegünk a póktól, kígyótól akkor is, ha a mesekönyvben látjuk. A mese és a valóság közti különbséget nem ismerjük még. Félünk az ismeretlentől, a szokatlan dolgoktól. Megijedünk, ha torkunkon akad a falat, azt hisszük, megfulladunk, pedig csak egy pillanatig tart a kellemetlen érzés. Óriásinak látjuk az injekciós tűt, pedig még meg sem szúrtak minket. Félünk a dörgéstől, villámlástól, akkor is, ha biztonságos helyen vagyunk. Azt képzeljük, oda, a lakásunkba is becsap a villám.

Meghatottságunkban is elered a könnyünk sokszor. Ez másfajta sírás, megkönnyezünk egy szomorú történetet, akár filmben látjuk, akár olvassuk azt. Amikor ünnepelünk valakit, ő velünk együtt érzékenyül el. Könny szökik szemünkbe, ha a Himnuszt énekeljük, ha hősök tetteiről hallunk, és akkor is, ha a természet csodáiban gyönyörködünk. Fájdalmunkban és örömünkben számtalanszor sírunk életünk során. Örömünkben, amikor megpillantjuk azt a pici lényt, akit kilenc hónapig testünkben védtünk, hordoztunk. Amikor felállt gyermekünk, gügyögését, első szavait hallottuk, először mosolygott ránk, vagy tipegni kezdett. Amikor óvodába, iskolába indult, vizsgáit letette, megkapta diplomáját, és amikor először ment munkahelyére. Vele örültünk, amikor megnősült, vagy férjhez ment, unokáink megszülettek.

Megsiratjuk első pici tejfogunkat. Barátainkat, ha máshová költöznek, kutyánk halálát, de akkor is, ha kertünkben egy halott feketerigót találunk. Sírunk, ha édesanyánk Bambiról mesél. Felnőtt fejjel is elered a könnyünk testi vagy lelki megrázkódtatások idején. Ha csalódunk életünk nagy szerelmében, vagy barátainkban, hetekig siratjuk őket. Ha a háború áldozatairól hallunk, ha nehéz sorsú, vagy súlyos betegeket látunk, hull a könnyünk. A katasztrófák és a történelem viharaiban megnyomorodott, elesett emberek láttán sem maradhat szemünk szárazon. A romok közt kutató emberek, a didergők, éhezők, sebesültek, halottak a mi szívünket is megsebzik. Szívünk vérzik, ha váratlan betegség támadja meg barátainkat, szeretteinket. Nem tudjuk elfogadni, ha valaki közülünk végleg eltávozik. Sírunk a haldoklók mellett, virrasztunk halottunk ágyánál, sírjánál évek múlva is gyakran könnyezünk. Harcolunk a természeti erőkkel. A kivédhetetlen és megváltoztathatatlan eseményeket kudarcként éljük meg. A munkahely megszűnése, a kilátástalanság, a szegénység sokakat visz a társadalom mélyére, a depresszió, a hajléktalan sors, az öngyilkosság felé. Vélt vagy valóságos sérelmek miatt nagyon tudjuk magunkat sajnálni. Rádöbbenhetnénk, hogy mi alakítottuk így életünket, nem mások, mindenért mi vagyunk a felelősek. Csak azt kaptuk, amit mások felé sugároztunk. Ha áldozatok lettünk, azt is magunknak köszönhetjük. Ha pedig túlságosan is uralkodni akartunk másokon, azt sem hagyhatták a többiek.

Drámák, tragédiák kísérik végig életünket. Nehéz ezeken felülemelkedni. Gyakran eltitkoljuk fájdalmunkat, nem mutatjuk ki érzéseinket, csak akkor sírunk, ha senki sem lát. Ezt sokáig nem tehetjük, egyszer megtelik minden pohár, és a tartalma kicsordul. Akkor elég egy szó, és nem tudjuk tovább tartani magunkat, a zokogást alig bírjuk abbahagyni. Talán könnyebb volt a primitív világban, ahol még mindennek megvolt az ideje. Az örömnek és a fájdalomnak is. A régi hagyományokat vissza kellene hoznunk világunkba, a születés, halál és a köztes élet nagy pillanatait együtt kellene megélnünk, így minden elviselhetőbbé válna. Ne szégyelljük könnyeinket, mutassuk meg örömünket és fájdalmunkat Ha a fülemüle éneke, a mezők virágillata, a hegycsúcs vagy a tenger látványa meghat bennünket, hagyjuk, hadd csorogjon a könnyünk akkor is, ha más is látja. Tegyük ünneppé hétköznapjainkat Az élet, a születés és halál csodás misztériumát éljük meg Ne fojtsuk el érzéseinket, tudjunk együtt lenni az öröm és fájdalom óráiban Találjunk haza, mint a vándorfecske. Áldd meg Szűzanya földünket!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap