Viszonyulásom a haikuhoz

Csata Ernő, h, 07/23/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

                                                                               

Műszaki értelmiségi lévén, közel áll hozzám a gondolatok tömör (lakonikus) kifejezése, amilyen a haiku is.

Rövidsége ellenére, mégsem könnyű haikut írni, a pillanatnyi képet tömören rögzíteni úgy, hogy az olvasó is részesévé válhasson az alkotó folyamatnak, a nagyot megragadni a kicsin keresztül. 

A téli hideg kegyetlenségét bemutatni egy szomjas verébbel, amelyik nem tud inni a befagyott tóból:

                                        

Csillanó tóra

szállt le a szomjas veréb.

Fagyott víztükör.

                                                                           

Az olvasót bevonni az alkotás folyamatába úgy, hogy rákényszerüljön a haiku továbbgondolására, Basó szavaival: „a harang egyhangú kongása után fülünkben még hosszan zúgjon ez a hang…”.

                                                    

Madár álmodik

templomi harangon.

Kavics száll felé.

                                                                      

Itt az olvasó vagy hallgató rögtön továbbgondolja az események sorozatát, amint a kavics megüti a harangot és felriassza a harangon alvó madarat, így a hiányzó rész az olvasó fejében áll össze s részesévé válik az alkotó folyamatnak. 

Első haikum ezelőtt 15 évvel jelent meg, egy haikusor formájában, amelyben megpróbáltam érvényesíteni a haiku lényegét: egy banálisnak tűnő természeti kép ábrázolásán keresztül mélyebb filozófiai tartalmat közvetíteni:

                                                        

Egyszer utánad

is eljön a szél, ne félj

és földre ledönt.

          *

Suhogó ágad

hűvösségére, senki

nem emlékszik majd.

          *

Fészeklakóid,

csörtető zuhanásod

szétcsiripelik.

                                                                             

Itt a szél által bármikor kidönthető fenyő sorsáról és a fészeklakói közötti viszonyról van szó, de a mélyben az emberi élet párhuzama fut, amelyik bármennyire is nagyszerű és fennhéjázó, mégis nagyon törékeny:

                                                           

Lámpások vagyunk 

istenek ösvényein, 

örök sötétben. 

      * 

A fényes dacunk 

csúfosan kialszik egy

viharos éjben. 

                                                                          

Mindezekért a ,,multum in parvo’’ lehetőségekért próbálom kifejezni magamat ebben a versformában is, ezért szeretem a haikut.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap