Vitéz Bátor Magyar Mihály emlékezete

Doma-Mikó István, szo, 12/02/2017 - 00:06

 

 

 

 

 

 

Sánta Vidor Mihályt mindenki csak gúnynevén ismerte. Sántának nevezték a háta mögött, mert sánta volt az istenadta, Vidornak gúnyolták, mert nyúlszája miatt mindig úgy tűnt, mintha bazsalyogna, ám szemtől szembe Mihálynak szólították, mert ezt a nevet örökölte az apjától, nagyapjától, dédapjától. (Sőt, ha hinni lehet a fámának, családjában a honfoglaló ősökig visszavezetve minden elsőszülött fiút Mihálynak neveztek.) A billegve csoszogó, somolygó kis tömzsi, pirospozsgás ember látványnak is elég mulatságos volt, de testi hibáit a Jóisten megtoldotta még egy fogyatékossággal. Úgy selypített a szerencsétlen, mint egy ötesztendős gyermek! S bár ebben minden bizonnyal a nyúlszája volt a ludas, a kárörvendő népség ezt nem respektálta. Alig tudták visszafogni a nevetésüket, amint megszólalt. Társaságban pedig erőt sem vettek magukon, kitört a hahota. Ha fájlalta is Mihály a gúnyt, ezt soha nem mutatta. A Mindenható a sok testi hibája ellenében példás egyensúlyt teremte azzal, hogy okos észjárással, magyar szívvel és végtelen türelemmel áldotta meg. Ezért, no meg köznemesi származása okán Mihály tagja volt a megyei gyűlésnek. Ott, amikor elhalt a felszólalása fakasztotta derültség, mélyenszántó gondolataival gyarapította a hont. De ki győzte volna komolysággal, amikor ekképpen kért szót: „Sót kéjek, tisztejt nemzetesz ujaim!”!

Nehezen tűri a béklyót a magyar. Az 1600-as évek végére egymást érték a lázadások és felkelések. A puskaporos hordóvá vált országban egyetlen szikra szükségeltetett, hogy Ausztriát maga alá temesse a robbanásával. 1703-ban, amikor II. Rákóczi Ferenc fejedelem körbehordatta a véres kardot, Mihály az elsők között állt be a seregébe. „A naccágosz fejedejem mejjett a helye minden dejék magyajnak! – bizonygatta szomszédainak. – Kejgesszük haza a kutya jabancot!” Azok megmosolyogták, és ugyancsak kardot kötöttek. Restellték volna, hogy a kis mitugrász különb magyarnak bizonyul náluk. Pedig az volt. Ha a lába nem is, az esze olyan sebesen járt, mint a motolla. Tudósa volt a fizikának meg a matematikának, s a tanításával újfajta ágyúkat öntöttek Rákóczi seregének. Ezek messzebbre hordtak és pontosabbak voltak a többinél. Nem egy labanc vezérkar szállt az égbe, mert lebecsülte Sánta Vidor Mihály ágyúit. A fejedelem tiszti rangra emelte a sántát, de ezen már nem mosolyogtak a gúnyolódók. „Még hogy egy ilyen senki nyikhaj különb magyar nálunk!” – csikorgatták a fogukat.

Rákóczi hadai döntő összecsapásra készültek, s a megyék közgyűlésen tárgyalták meg, melyikük miként támogassa a haderőket. A megyegyűlésen feszülten várták Sánta Vidor Mihály felszólalását övéi. Ki-ki más okból. A többség a beszédében rejlő észt kívánta meghallani, mert bizony, selypítés ide, vagy oda, okos gondolataival most is emelhet a megye böcsületén. Az irigyek, rosszakarók csoportja pedig életre szóló leckét készített elő Mihálynak. Amikor a vita hevében a kis ember felpattant és elkiáltotta magát, hogy „Sót kéjek, tisztejt nemzetesz ujaim!”, adott jelre két hajdú szélesre tárta az ajtó szárnyait és megjelent egy nemzeti viseletbe öltözött gyönyörű leány. Egyenesen Sánta Vidor Mihályhoz egyensúlyozott egy tálcát, rajta egy cipót és egy nagy marék sót. A kitörő hahota orkánként rázta meg a termet. A derültség még az elnöklőt is magával ragadta. Kitörő könnyeitől elvakulva tapogatta ki a nagy rézcsengőt, de hiába rázta, rázogatta! 

A méltóságában sértett kis ember bokájáig elvörösödött, bár ez csak a dolmánya gallérjáig volt látható.  Kihúzta magát, majd szinte nem is evilági méltósággal letört egy darabot a kenyérből és felmutatta. Mondott valami zsivajtól nem hallhatót, a körülötte ülők szerint Krisztustól idézett. Aztán hahotától, kurjongatástól és pajzán biztatástól kísérve sértett méltósággal elhagyta a termet.

Két nappal később a láposhalmi síkon farkasszemet nézett a két ellenséges sereg. A labancok már előző nap elfoglalták az egyetlen magaslatot. A kurucoknak választaniuk kellett; megvárják, amíg azok lejönnek onnan, vagy rohammal beveszik az dombot. Mit nem tesz a magyar virtus, az utóbbi mellett döntöttek. Rohamra sorakoztak, erre megszólaltak a labanc ágyúk. A lentieket lőtték, azok meg visszalőttek rájuk. De a labanc golyók csak a magyar ágyúk előtt kopogtak, a válaszból pedig elég sok feljutott a domb tetejére. A sánta arra is megtanította a pattantyúsokat, hogyan kell ehhez célozni.

Amikor az ágyúfüst betakarta a mezőt, megmozdult a kuruc sereg. Vezényszóra kinyisszantak hüvelyükből a kardok, s a sok ezer magyar éljenzése megreszkettette a levegőt. Rohamoztak. A domb alján heves puskatűzbe futottak, de nem hátráltak. Az összeroskadtak helyébe újak léptek a füstből, s minden lépésért megküzdve nyomultak felfelé. Vezényszavak és sortüzek hangja, acélpengék csengése, sebesültek jajdulása, vergődő lovak utolsó nyerítése töltötte be a levegőt. Szúrták, vágták egymást az ellenségek. A harc hevében a magyarok hangos kurjantásokkal buzdították egymást és szidták a labancot. Az öldöklő tusában még a haldoklók ajkára is röpke mosolyt festett a füstös homályból felhangzó kiáltás: „Eb uja fakó! Ez a tied, jabanc!” Vagy pedig „Ejője magyajok!” Az ember-ember elleni küzdelemben egyszer csak, mintegy vezényszóra megfutamodtak a betolakodók. Nosza, a magyarok utánuk, s vágták, akit értek.

Délután Rákóczi végigtekintett a néma harcmezőn. A domb felől szállongó füstöt és vérszagot hozott a fáradt szél. A tengernyi holt között megkocsonyásodtak az egybefolyt vérpatakok. Fegyverek, törött zászlórudak, földbe fúródott lándzsák és kardok jelezték a gigászi küzdelmet. A fejedelem Sánta Vidor Mihály ágyúinak vonalától indult a dombnak. Egymásra torlódott halottakat, lótetemeket kerülgetett. Meg-megállt, elidőzött egy-egy ismerős katonája merev teste fölött. Gyász és fájdalom szántotta vonásait. A domb alján a töméntelen magyar mundér között alig akadt osztrák. Talán csak az került oda, aki holtában legurult. Na persze, itt még messziről puskázták a magyarokat! Ám feljebb, ahol heves kézitusa dúlt, ritkult a magyar holt, és szaporodott a labanc. Az utolsó magyar testére a domb tetején talált a fejedelem. De lám, kőhajításnyira, egy osztrák ágyú kereke alól kikandikál egy árva magyar dolmány. A fejedelem nem röstellt letérdelni a mozdulatlan test mellé, s az arc elől félrehúzta a véráztatta hajfonatot. Pillantása találkozott a sánta ágyúmester üveges tekintetével. A csavarodott test megszámlálhatatlan sebtől vérezve merevevett halálba, s az ajka pedig örök mosolyra húzódott. „Sánta Vidor Mihály!” – szólt készségesen a szárnysegéd, de a fejedelem szemvillanása beléfojtotta a szót. „Senki ne merje gúnyolni a legbátrabb katonát!” – mennydörögte. Magához intette a zászlóvivőt, egy mozdulattal letépte a selymet, s a holtra terítette. „Vigyétek a sátramba – parancsolta – és fogadjátok emléketekbe! Vitéz Bátor Magyar Mihály legyen a neve mától!”    

Láposhalom egyetlen dombján árválkodik egy szúette, esőáztatta, szürke kopjafa. Ki tudja hanyadik utódja annak, amelyet három évszázada állítottak Sánta Vidor Mihály emlékezetére. A fába vésett név elvásott már. De legendáját a láposiak nem feledik, apáról fiúra száll. Ki az igaz magyar? Ők már megtanulták: aki képes a honért áldozni legbecsesebb kincsét. Sánta Vidor Mihály ezt tette, s bekerült a halhatatlanok közé. Mert a szíve nemes volt, színarany és magyar. Tanulj, utókor!

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap