Vitéz Rebők János

Bihary József, p, 04/21/2017 - 00:12

   Rebők János anyai nagyanyám öccse volt, aki ezernyolcszáz nyolcvankettőben született hatodik gyerekként, az életben maradottak közül. Az öreg a csiffi tanyán béreskedett, ami légvonalban mintegy tíz-tizenöt kilométerre esett falunktól, valahova Bihar és Békés határa közelébe. Nagyanyám öccse olyan egyedül élt a nagyvilágban, mint az ujjam, noha valamikor nős volt, de ismeretlen okból elvált, ott hagyván a gyermektelen házasságot.

   Az öreg alacsony termetű, de nagyon erős alkatú ember volt. Öregségére egy kissé meghajlott a háta, de még akkor is gond nélkül csapta vállára a nyolcvan kilós búzás zsákot.

   Egyenesre vágott, göcsörtös bottal járt, noha támaszra még nemigen volt szüksége, talán azért, hogy gyaloglásaiban legyen egy hűséges társa. Jobb kezében a bot, a hátán egy parasztzsák, amit bal kezével fogott. A fején, télen, nyáron, egy báránybőr kucsma, így maradt meg az emlékezetemben.  

   Vöröses haja megritkult, de nem őszült. Ugyanilyen rőt volt ritkás szakálla, kackiásra pödrött dús bajusza és a szemöldöke is, amely alól mindig ravaszkásan csillogtak apró, mélyen ülő szemei. Nagyanyámtól hallottam, hogy valaki a rokonságból megkérdezete Rebők dédszüleimtől:

   - Hunnan a fenéből vettítek ezt a veres, zsidó kölyköt?! – Más vörös hajú ugyanis nem volt akkor a családban.  

    János bátyám havonta járt nagyanyámhoz, azaz hozzánk, tisztálkodni. Ilyenkor mindig hozott valami apróságot ajándékba. Éppen, ami akadt Csiffen, a tanyán. A téglával lerakott tornácon kopogott a botja, kinyitotta verécét, mert nyáron a bejárati ajtó mindig tárva-nyitva állt, megállt a küszöbön és beköszönt:

   - Adjon Isten! Itthon vagy, Lidi? - Ez nagyanyám volt.

   - Itthon, hát. Gyere, na, beljebb! Ülj le egy kicsit, hisz’ hosszú út áll mögötted! Osztán ennél-e?

   - Nem én – mondta az öreg, miközben leült egy hokedlire és maga mellé tette a földre a zsákját. -    Beszalonnáztam hajnalba’, amikor elindultam. Hát, Lídia itthon van? – Ez anyám volt, aki a nagyházban berregtette a Singer varrógépet. Aligha hallotta meg az öreg érkezését.

   - Lídia! - szólt be nagyanyám anyámnak - Itt van János bátyád - Anyám abbahagyta a varrást, és kijött köszönteni az öreget. Az öreg lenyúlt a zsákjáért, keveset kotorászott benne, majd elővett abból egy nagyra nőtt, mosolygósan piros nyárialmát, és ezen szavakkal fordult anyámhoz, akit nagyon szeretett:

   - Ne, megehedd ezt tisis, Lídia - azzal átadta az almát, amit anyám az ajánlásnak megfelelően, némi törölgetés után, rögvest meg is evett. Nagyanyám közben rámordult az öregre:

   - Te, János, eriggy mán kifelé avval a büdös bagóval, oszt’ köpd ki! Tudod, hogy Lídia nem állja – majd folytatta:

   - Megint milyen piszkosan evett ide a fene?! Melegítek én neked mosdóvizet.

    Közben az öreg kioldalgott, anyám visszament varrni. Persze az öregnek esze ágában sem volt kiköpni a bagót, amit betett az északi oldalba, tiszta vagy félig elégetett dohány formájában, amitől időnként nagyokat sercintett, irigylésre méltó pontossággal. Ilyenkor egy kissé elfordította a fejét, ha valakivel beszélgetett, ami némi jólneveltségre vallott.

   Az udvaron a hágató istállóból lomtárrá és fáskamarává átvedlett épület széles bejárati ajtaja előtt volt két tönkő. Az egyikbe bele volt vágva a kisbalta, a másikra ráült az öreg, és elkezdte hasogatni a kuglifákat vastagabb és gyújtósnak való, vékonyabb darabokra. Közben nagyokat sercintett. Ráunt a favágásra, behordta az ólba a tűzrevalót. Ugyanonnan kerített egy vasvillát, és nekiállt forgatni a minap rendre lekaszált gazt az udvaron. A kucsma előre csúszott a homlokán, hogy csak lefelé látott. Odakiáltottam neki:

   - Maga meg semmit sem lát a sipkájától. – Az öreg nem válaszolt, csak sercintett egy méretest. Én meg tovább piszkáltam:

   - Azt a büdös bagót sem köpte ki, kend. - Ez már sok volt. Vele ugyan ne kutyálkodjon egy taknyos gyerkőc, és rám kiáltott:

   - Elhallgass, te kölyök, mert úgy derékon váglak, hogy rácsavarodsz a villanyélre! – Mondta fojtott hangon, mire én beszaladtam nagy nevetve a pitvarba nagyanyámhoz. Nagyanyám kiszólt János bátyámnak:

   - Gyere be, János! A kisházba’ tőtöttem neked a nagyobbik lavórba langyos vizet, meg kikészítetettem tiszta törülközőt, inget, lábravalót, de még kapcát is a bakancsodba. Gyere hát, mert elhűl a víz! – majd folytatta: - Megmosom a fejed, meg a hátad is.

   Az öreg bejött, már elpárolgott a haragja. Bement a kisházba tisztálkodni. Egy idő múlva, miután nagyanyám tényleg megsúrolta a magunk főzte mosószappannal, egészen akkurátusan, kinyalva jött ki onnan. Meg volt beretválkozva, ritkás veres haja meg volt fésülve, a bajusza, ha lehet, még kackiásabbra pödörödött, mint annak előtte.

   Bagó sem volt a szájában, mert bejövet valahová elmentette azt. Megint a fejébe vágta a kucsmát, hogy ő még aprít egy kis fát. Igaz, ami igaz: Az öreg igen dolgos, szorgalmas ember volt. Nagyanyám beleegyezőleg szólt:

   - Inkább fát apríts, minthogy a gazt forgatod!  Megszárítja azt a Nap. Majd szólok, ha meleg lesz a leves – Az öreg kiment, nagyanyám meg eltakarította az öreg szennyeseit. Amikor a törölközőhöz ért, mérgesen kikiáltott az öregnek:

   - Hányszor mondtam már néked, te tökéletlen, ne fúdd az órrod a törülközőbe! Adok én zsebkendőt, csak kírjed! – Az öreg úgy tett odakint, mintha semmit sem hallott volna. Nagyanyám hozzám fordult:

   - Látod, nem bírom erről a rossz szokásáról lenevelni – Bólintottam, mert tudtam, hogy az öreg főleg „repülő” zsebkendőt használ.

   Nagyanyám morgolódott még egy darabig a tűzhelynél, hogy így meg úgy gusztustalan ez a János. Közben behabarta a levest. Miután az felfortyant, lehúzta tűzről. Visszarakta a karikákat a platnira, amiket korábban félre húzott.

   - Így ni. Hadd hűljön egy kicsit, hogy ehessen ez az árva. Hisz nincs ennek senkije rajtunk kivül.

   - Dehogy nincs - vetettem ellen - ott van mindjárt a fingos Mariska néni - így hallottam nagyanyámtól a húgát emlegetni, - meg Eszter néném

    - Na, azokra semmit sem számíthat, van azoknak elíg bajuk magukkal is - válaszolta nagyanyám.

   Én tudtam, nagyanyám húga és nővére jó asszony, de a családjuk nem tűri János bátyámat valamiért. Nagyanyám meg mindig mindenkit, még az idegent is, befogadja.

   - Mán most szólhatsz bátyádnak - mondta nagyanyám - meghűlt a levese.

   No, nekem sem kellett több. Kiszaladtam a tornácra, és a következő épületes rigmusba kezdtem, meglehetős hangerővel:

Tönkőn ülő kis favágóm gyere be,

Paszuly-levest adok neked idebe.

   Majd hozzátettem:

    - Nagyanyám hívatja János bátyámat.

   Anyám nevetve jött ki a rigmus hallatán. Kiváncsi volt a hatásra. Nagyanyám is mosolygott:

   - Nagy kópé ez a fattyú. Rossz e’. De azír szeretem – Úgy éreztem, mintha hájjal kenegettek volna. Egyedül János bátyám nem méltatta hívogatómat. Bejött. Leült az egyetlen támlás székre a szabadkéményes pitvarban. Maga mellé tette a földre a kucsmáját, és szótlanul szürcsölte a finom levest. A második tányér után, amit anyám szedett ki neki, kedves kínálás közben, az öreg letette a kanalát, megtörölte a száját, megpödörte a bajuszát, elégedetten hátra dőlt, majd kisvártatva megszólalt:

   - Hát, Lídia meglásd, csak a T. Gyuláé meg Hitleré áll már fel.

   Anyám dőlt a kacagástól, én nem kapcsoltam azonnal, mert tudtam, hogy János bátyám a nyilas rendszerre gondol, ugyanis T.  Gyula a helyi nyilas pártnak volt a vezetője. Az öreg csodálkozott, majd bizonygatta, hogy a kocsmában hallotta az emberektől a dolgok ilyetén alakulását. Lassan nekem is lesett a tantusz, mert anyám úgy nevetett, hogy a könnye is folyt belé.

   János bátyám újra taglalni kezdte a világ akkori helyzetét.

   - Hallod, Lídia, büdös egy nagy gödör az az Olga. No meg Moszkovának, a muszkák fővárosának negyven föállomása van.

   Ezt megint nem lehetett megállni komolyan. Anyám meg is kérdezte az öreget:

   - Nem a Volgára gondol, János bátyám?

   - Tudja fene mán, fiam, én így hallottam a kocsmába’.

   Anyám közben elkomorodott, mert a Volgáról a Don jutott eszébe, ahová Erdélyből nem régen dobták ki apám alakulatát. Be is ment a nagyszobába, ahonnan hamarosan újra hallani lehetett a varrógép kelepelését. Így már a moszkvai vasútállomások száma nem lett vita tárgya. János bátyám annyira belejött a beszélgetésbe, hogy katonaélményeit kezdte mesélni az első világháborús időkből. Egyedül én maradtam a hallgatósága, mert nagyanyám is a dolga után látott.

   - Amikor a rarancsai foronton vótunk, egyszer őrségbe’ állottam. Valami mocorgást hallottam a lűszerraktár felül. Odaszóltam vót: - Megállj te, az áldóját, mert lövök! Oszt’ nem állt meg. Durr, odalűttem. A szervijány hóttan esett össze. Az annya istenei-it! Ne őgyelegjen iccaka!

   - Hun vót az a rarancsai front, és kik vótak azok a szervijányok?- kérdezetem az őreget.

   - Hát az valahun dilen vót a Pijáve környékén - válaszolt János bátyám magabiztosan, majd folytatta: - A szervijányok meg ellensígek vótak.

   - Te, János! Ne bolondítsd azt a gyereket, hiszen sohasem vótál katona! Ezt is azoktól a kocsmai komáidtól hallottad - szólt közbe nagyanyám, aki feltehetőleg már többször is végig „élvezhette” ezt a történetet.

 

   Utószó:

 

   Rebők János teljesen iskolázatlan analfabéta volt. Nem hazudozott, hanem úgy mondta el mások katona élményeit, mintha azok vele történtek volna meg, abban a formában, ahogy ő megértette azokat.

 

   Láttam az arcán, hitte, amit mondott. A II. világháború után is járt hozzánk az öreg. Az ő életében annyi változott, hogy béresből állatgondozó lett. Folytatott mindent ugyanúgy, mint annak előtte, amíg vérmes természete egy súlyos agyvérzés formájában el nem vitte. A sok pusztai, tanyasi szél helyett most olyan szél érte, ami nem a bőrét cserezte piros-barnára, nem a gúnyáját zilálta, hanem a lelkét röpítette gazdag fantáziája világába, a jóistenhez. Mi temettettük el. Béke poraira, a mi Háry Jánosunknak!

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap