A vizuális nevelésről /14

Jankovics Marcell, h, 02/12/2018 - 00:08

 

    

 

 

 

 

 

 

Jankovics Marcell: A VIZUÁLIS NEVELÉSRŐL

 

BEVEZETÉS

 

 

Mottó: „Mint mindenkinek, aki művészetről ír, nekem is meg kellett küzdenem annak nehézségeivel, hogy a művészi véleményeket és benyomásokat szavakkal fejezzük ki. A művészettel kapcsolatos mondanivalók tulajdonképpen csak képekben juttathatók kifejezésre.”

                                                                  Albert Schweitzer[1]

 

         2011 őszén, amikor távoztam az NKA éléről, Halász János, akkor politikai államtitkár búcsúzóul megkérdezte, lenne-e kedvem miniszteri biztosként a vizuális nevelés ügyével foglalkozni. Mintha belém látott volna. „Szíven talált” az ajánlat. Némi gondolkodási idő után, erre a hivatalnoksággal szembeni ellenérzésem miatt volt szükségem, lelkesen mondtam igent. A miniszteri biztosi pozíció nem mint elégtétel, cím és a vele járó fizetés, autóhasználat, titkárnő és szoba a minisztériumban miatt lelkesített, hanem azért, mert olyan kutatási, területfölmérési lehetőséget láttam benne, amelyhez magánemberként aligha juthatok, legfeljebb a rám nem jellemző, „ha kidobnak az ajtón, bemászom az ablakon” stílusú módszerekkel. Javában írtam ugyanis egy könyvet, melynek egyes fejezeteiben e téma érintőlegesen már terítékre került. Régóta foglalkoztat a kultúra (azon belül az írás-olvasás) szembetűnő hanyatlása, a diszlexia, diszkalkulia, analfabetizmus terjedése és vele egyidejűleg a képes bóvli (televízió, internet, reklám, bulvársajtó, képregény) diadalútja.

      Ennek a helyzetnek élesen ellentmond, hogy az iskolai nevelésben és oktatásban egyre kisebb, s az életkorral is tovább csökkenő szerepet játszik a képes ismereteket kezelő jobb oldali agyfélteke foglalkoztatása. A diszlexia járványos terjedésének egyik oka – szerintem – épp ebben keresendő: a képekkel operáló fonomimika 1950-es száműzése az oktatásból, mely – akárcsak a majdnem kihalt mangalica – csak lassan, a globalista oktatáspolitikával dacolva – talál vissza napjainkban az iskolába.[2] Másképp fogalmazva, az oktatás-nevelésben meghatározó a szövegközpontúság, a jobb agyféltekét elhanyagolják, a bal féltekét túlterhelik. Nyilvánvalónak tűnik a számomra, hogy ezt az ellentmondást föl kell oldani. Egyfelől az írás-olvasás-számolás jó hagyományokon alapuló oktatásának erősítése révén, másfelől a vizuális kultúra színvonalának jelentős emelésével. Az előbbihez nem értek, az utóbbit igyekszem művelni. Koromnál fogva a gyakorlati alkotómunka mellett azonban egyre nagyobb bennem az elméleti érdeklődés, és az elvi megalapozás igénye.

     Más személyes ok miatt is foglalkoztat a kérdés. Alapvetően vizuális típus vagyok. Új keletű szakkifejezéssel élve velem született jobb félteke dominanciával áldott meg a Teremtő, aminek számos hátrányát, még több előnyét tapasztaltam meg életem során. Ettől függetlenül is az egyensúlyt kerestem és keresem az élet minden területén (Mérleg jegyű vagyok). Ezért is sulykolom, hogy az oktatók, nevelők a két agyféltekét egyformán  terheljék, ezzel neveltjeik mindkét féltekéjüket megtanulnák használni. Így válnának harmonikus személyiséggé, így érthetnének meg sok mindent, amit féloldalas agymunkával szó szerint képtelenség. 

     Itt akár abba is hagyhatnám, ha hinnék abban, hogy egy-két kijelentő mondattal meg tudom győzni véleményem helyes volta felől azokat, akiknek hatalmában áll a jövő nemzedékek sorsát eldönteni.  Nem hiszek benne, tehát folytatom.

     Azt állítom, hogy a kultúra általános hanyatlása, a magas kultúra süllyedése, a tömegkultúra, üres szórakoztatás rohamos terjedése, a kulturáltság korábbi mércéjének tekintett írástudás és olvasottság leépülése összefügg a képi kultúra, a vizualitás elhanyagolásával.[3]

      Mindeközben – és ez a nagy ellentmondás – a képek elárasztanak bennünket. A ránk zúduló képözön azonban kioltja az igényes szellemi érdeklődést, akkor is, ha technikai értelemben nem színvonaltalan képekről beszélünk.[4] 

      Csak egy, de annál föltűnőbb példa. Aki rákattint egy internetes portálra, azzal szembesül, hogy a keresett olvasnivaló többnyire mozgó, cserélődő képek tömegébe van csomagolva, csakhogy e képek túlnyomó többségének semmi köze a szóban forgó íráshoz, és fordítva, az interneten nézett filmre kopírozott reklámszövegnek sincs köze a mozgóképhez. Épp az a céljuk, hogy az olvasó figyelmét eltérítsék, és magukra, az általuk reklámozott, kizárólag érdekből föltett tartalomra vonják.  Ugyanez a célja az utak menti óriásplakátoknak, az üzletek reklámfeliratainak, a tévéreklámoknak, az újsághirdetéseknek, a postaládánkba begyömöszölt reklámoknak, a főleg képeket tartalmazó bulvárlapoknak. Elvonni a figyelmét az értelmes érdeklődőnek az érdemes látni- és olvasnivalóról. Jó példa a bevásárló központ is, mely a nagyvárosok üzlet- és szórakoztató negyedeinek zárt terű kicsinyített mása, ahol a látvány bazári zűrzavara és képszerű föliratok tömege zúdul az emberre, aki, ha egy meghatározott céllal érkezik, teljesen elveszettnek érzi magát.

      E hanyatlásnak persze a folyamatosan ugrásszerű technikai fejlődés is oka. A tantervek készítői rákényszerülnek, hogy a gyerekeket a legkorszerűbb (számítógépes) technikával fölvértezzék, és az állandónak szintén nem mondható társadalmi, egészségügyi, környezetvédelmi, életviteli, állampolgári, banki stb. ismeretekkel bombázzák őket. Olyasmikkel, amire az élet úgyis megtanítja őket. Nem csoda, hogy a hagyományos műveltség területeire egyre kevesebb idő, tér és energia jut. Hallom a kérdést: miért hiszem, hogy több időt, teret és energiát kellene pazarolni rájuk? És a választ is: lépést kell tartani a fejlődéssel! Becsapós dolog ez. A fejlődés, mint hat sorral följebb utaltam rá, részjelenség, és mindig ára van, valamely részterület hanyatlása a fizetség. Esetünkben a gyorsuló civilizációs fejlődésnek a kultúra hanyatlása az ára.[5] 

      A fölkérésemet követő napokban összeírtam magamnak pontokban, kikkel, mely intézményekkel kell fölvennem a kapcsolatot, mi mindent kell elolvasnom, milyen szempontok szerint fogjak a dologhoz. A kinevezésből azonban nem lett semmi. Amikor a fölkérés után háromnegyed év múlva szembesültem a végleges nemmel, azt mondtam rá: sebaj, akkor nekivágok magánemberként. Vagyis megírom mindazt, ami a témáról eszembe jut.   Ez lett belőle. Írásom azonban nemcsak a vizualitással foglalkozik, hanem mindazzal, amit laikusként a jobb agyfélteke dolgának gondolok, és aminek a vizualitás fogalmát kiterjesztve leegyszerűsítetten rálátás a (tágabb) összefüggésekre nevet adhatnám.

      Írásom személyes hangú, különösen, ami az oktatás, nevelés témakörét illeti. Gyakorló középiskolai és főiskolai, egyetemi óraadó tanárként sem tekinthetem magamat igazán szakmabelinek, szakképzettnek sem. Nincs egyetemi végzettségem. Sem szakirányú, sem egyéb. Habilitált egyetemi magántanárnak lényegében akkor neveztek ki, amikor pályám ezen szakasza végéhez közeledett. Amit e területről tudok, a gyakorlatban, ellenőrzés nélkül szereztem, és a szakirodalommal is csak utólag ismerkedtem meg. Éppen ezért, de azért is, mert művészként közelebb érzem magamhoz a saját gyerekkoromat, mint a legtöbb ember, saját gyerekkori iskolai emlékeimnek a téma kifejtésében fontos szerepet tulajdonítok. Mindazonáltal szeretném, ha gondolataimat a szakértők, pedagógusok nem hessegetnék félre. Pedagógusokkal való nem ritka találkozásaim arról győznek meg, hogy legalább az ő szemükben ez a munkám sem lesz hiábavaló.

       Mivel írásom nagy részében szavakon lovagolok, bizonyos, a témával kapcsolatos szavakat, szótöveket a mondanivalómat alátámasztandó kiemeltem. > Jel, kép, lát, mutat, néz szem, tekint, tűnik, vizuális, vizualitás.

 

A VIZUALITÁSRÓL ÁLTALÁBAN

Mottó: „Ha nem látok valamit, arról hiába beszélnek nekem.”

                                                     Pálinkás József[6]

 

                                                                                                        

       Világra jövetelekor az embert érő első benyomások érzékiek, amelyben a látásnak elsődleges a szerepe. Az újszülött ugyan csak 20-25 cm-re lát élesen, de az anyaméh vaksötétje után valóságos fényzuhatag éri, amely épp oly sokkoló, mint a nedves méhmeleghez képest hideg és száraz levegő, a fülsértő zajok, az idegen szagok, idegen érintések az „odabenti”  viszonylagos csendhez, isgymerős illatokhoz, felületekhez képest. 

        A világ keletkezésének látványos, történést beindító „pillanata” az, amikor az anyag láthatóvá válik, a csillagok, galaxisok kigyúlnak.  A lényeget tekintve ezt írja le a Biblia  is:

„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.

 A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.

 És mondta Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.” (Ter. 1, 1–3.)

A teremtő szózat előtti állapot megfelel annak, ami a világegyetem fejlődésében az ősrobbanás elmélet szerint megelőzte az anyag láthatóvá válását. A világosság, az anyag (át)láthatóságának, a csillagok és galaktikák korát anyag-időszaknak nevezik az elmélet szerint. Ez azt jelenti, hogy az anyagiság föltételének a láthatóságot tekintik.[7] A bibliai teremtésleírásban a világ fényre születésének látomása vegyül az ember személyes tapasztalatával: fénybe születünk.

       Az egészséges csecsemő 8 hónapos korától kezdve éppoly élesen lát, mint a felnőtt, „most már csak az van hátra” – olvasom az internetes szakírót -, „hogy értelmezni is tudja a látottakat.”[8] A szakirodalom megerősít abban a hitemben, hogy a hallás által szerzett észleletek ugyan egyidejűek a látás útján szerezhetőkkel – a magzat a méhben egy bizonyos idő után lát és hall, és olybá tűnik, hogy a sötétben a látottaknál hamarébb „tud kezdeni” valamit a hallottakkal –, a világrajövetele után azonban jobban reagál a látottakra, mint a hallottakra, hatékony nyelvi reakcióira pedig több mint egy évet kell várni. Amikor a baba már forgatni tudja a fejét, pláne, amikor már hasra is fordul, föltámaszkodik, s a hang irányába fordul, hogy lássa, ki, mi keltette a figyelmét fölkeltő hangot. Minden látószervvel rendelkező élőlény így cselekszik, ha teheti, megnézi, mit hallott.

A látás nem előzi meg tehát a hallást, de a fülünk a szemünkhöz irányít bennünket (ha van szemünk). A nyelv is tud erről valamit: a hangot képezzük, nem hangoljuk (> ang. sound picture, sound formation = hangkép).

Ahhoz, hogy megtanuljanak olvasni, a látóknak a szemükre van szüksége (a vakoknak a tapintó ujjukra). A szövegértésben nagy segítségünkre vannak a tapasztaltak, elsősorban a látottak, jó esetben a kép itt is megelőzi a szöveget. A hajdan sikeres fonomimika ezt szolgálta az oktatásban. A szövegértés sokáig érzéki természetű, vagyis alapvetően vizuális marad (erre még visszatérek), az elvonatkoztatás, általánosítás képességére csak bizonyos életkor fölött teszünk szert. Én az átlagosnál jóval tovább küzdöttem ezzel. Az elvont fogalomalkotással szemben ma is előnyben részesítem a hasonlatot, a metaforát, a példákat gondolataim kifejtéséhez, és kerülöm az idegen szavakat, mert nem képszerűek. Az átvett, főleg fogalmakat jelentő idegen szavak ritkán kifejezőek hangulatfestés, hangutánzás tekintetében. A költők csak különleges esetben használnak idegen szavakat. Természetesen minden nyelvben vannak hangutánzó, hangulatfestő szavak. Csak nem ilyen, érzékletes szavakat kölcsönzünk főleg, miért is tennénk, hiszen ilyenekkel bőven rendelkezünk magunk is, hanem olyanokat, amelyek a „civilizációs import” hátán érkeznek. Az idegen szavak jönnek, mennek. Ha az, amit jelölt, elavul, vagy talál rá a magyar megfelelő magyar elnevezést, eltűnik a süllyesztőben. A nyelvünket valamikor ellepő idegen, főleg görög, latin és német eredetű szavak többsége ezért kopott ki mára a használatból. Azok maradnak legtovább, amelyeket a közbeszéd irányítói folyamatosan erőltetnek, főleg a médiában (diskurzus, internacionalizmus, kommunista, konvenció, publikus, reakció, soviniszta és hasonlók). „Ragaszkodnak hozzánk” a közbeszédbe is beszüremlő szaknyelvek közfigyelemre számító szavai (abszolút, amortizáció, autó, deviza, fájl, klimax, komplexum, korrektúra, protuberancia, pszichés, szintézis stb.); azok, amelyeknek a hangulati, hangfestő töltete a magyar befogadóra is hat (abszurdum, bifláz, dekkol, durmol, hercig, masszőr, sármos), és ezért többnyire láttatók nekünk is. Ez vonatkozik a fővárosi alvilág (szubkultúra) jiddis, cigány eredetű szlengjére is (> pl. felplankol, halef, haver, héder, jampec, kégli, kuncsaft, séró, strichel; csaj, csávó, kéró, dzsal, mindzsó). A hajdani céhes iparosok, képzett szakmunkások is gazdag saját szókincs birtokosai voltak, csak hát az ő nyelvük javarészt német szavakból állt, miként a többnyire idegen leleményeket használó városi háziasszonyoké  (colstok, dűzni, gleivni, kurbli, slag, subler, zsanér; cekker, kuglóf, masni, papundekli, pertli, virsli), hiszen zömmel idegen származásúak voltak, de a nyelvük nem szakadt el az őket környező valóságtól, ezért nem okozott gondot képet társítani a hallott szavakhoz. A magyar parasztokkal viszont nehezen értettek szót, hiszen legényeink csak a közös hadseregben hallottak német szót.

      Mára a helyzet annyiban változott, hogy a fiatalság és az „alsóbb néposztály” sokkal műveletlenebb elődeiknél, szókincsük szegényes, az adott szubkultúra szlengjébe zárkózott. Néhány tehetséges megnyilvánulástól eltekintve ugyanolyan képtelen nyelvet beszél, mintha a maga számára idegen szavakkal élne. A szleng olyan szavai, mint a tök jó, király, sirály, zsír, a képes beszéd vágyáról árulkodnak, de az előhívható kép egyre távolabb esik a szavak szándékolt jelentésétől.

      Hozzájuk képest az elitek saját, jól megkülönböztethető szakzsargont beszélnek. Mást a politikusok, mást a pénzemberek, mást a jogászok, ismét mást a nyelvészek, informatikai szakemberek, művészek, tudósok. Közös ismertetőjük, hogy nyelvük elvontabb, mint az egyszerű halandók nyelve, a kívülállók számára nem láttató. Vannak elitek, amelynek tagjai, pl. az informatikusok, tudósok, művészek persze „látják”, miről beszélnek, mivel szakterületük látható dolgokkal foglalkozik.

Hozzájuk képest az elitek saját, jól megkülönböztethető szakzsargont beszélnek. Mást a politikusok, mást a pénzemberek, mást a jogászok, ismét mást a nyelvészek, informatikai szakemberek, művészek, tudósok. Közös ismertetőjük, hogy nyelvük elvontabb, mint az egyszerű halandók nyelve, a kívülállók számára nem láttató. Vannak elitek, amelynek tagjai, pl. az informatikusok, tudósok, művészek persze „látják”, miről beszélnek, mivel szakterületük látható dolgokkal foglalkozik.

       Az idegen szavak két első körében a legtöbb szó olyan elvont fogalmat jelöl, amelynek több jelentése is lehet magyarul. Éppen ez, az általános, ugyanakkor egyértelműnek érzett jelentés marasztalja e szavakat magyar nyelvi körben, mivel nyelvünknek nem erénye az egyértelmű általánosítás. A jelentésárnyalatok kifejezése viszont igen, ezért van az, hogy más modern nyelvekhez képest gazdag a szókincse, viszont általánosítás céljára hajlunk az idegen szavak használatára. Jó példa erre a vizuális és vizualitás szó. A Wikipédia illetve az Idegen szavak és kifejezések szótára így adja meg a vizuális jelentését: „látással kapcsolatos”, „látási érzeten alapuló”. Az első túl általános, vagyis nem pontos, másrészt két szó, a második túl körülményes és három szó, ezért könnyű szívvel használjuk helyettük a latin eredetű szót. A vizualitás jelentése a Wikipédia szerint „láthatóság, láttatás a tárgyak, események, érzések, gondolatok, fogalmak képi megjelenítése.” Ezzel még több baj van, amit az idegen szó jótékonyan eltakar. Egyrészt ilyen latin szó nincs. A magyarban csak azért létezhet, mert hajdani latinos műveltségünk megengedi, hogy egy latin jelzőt latin főnévképzővel kiegészítve eredetinek látszó, a mai nyelvi közegben is elfogadható latin szót hozzunk létre. Hasonló „újlatin” szavak szép számmal születnek a közbeszélők és közírók ajkán. Másrészt a láthatóság és a láttatás két különböző dolgot jelent, a vizualitás szó hallatán ezt az ellentmondást nem érezzük, viszont érteni véljük, miről van szó. 

      A pályaválasztást döntően befolyásolja, hogy az oktatásban a szöveg uralkodik-e, vagy megosztódik a látnivalóval. Az MTA elnökének mottóként idézett szavai arra utalnak, hogy természettudományos, mérnöki pályára azért megy kevés fiatal, mert kevés a gyakorlat a középiskolában. Sem a természet maga, sem a laborkísérletek nem játszanak számottevő szerepet a közoktatásban, és a kötelező érettségi tantárgyak között sem szerepel a fizika, kémia, biológia, földrajz, csak választhatók. Annál többen állnak jogásznak, közgazdásznak ma is, mivel ezekhez a tárgyakhoz csak szövegértés szükséges, és az oktatásban is mi uralkodik? A szó, szó, szó. Olyan szövegek, amelyek a szó szoros értelmében képtelenek, ezért nehezen érthetők és még nehezebben jegyezhetők meg.

     Pedig a beszéd kép alapú. A nyelvek általában látásközpontúak. Azt mondjuk: meglátogatok, és nem meghallogatok valakit (> ang. come to see somebody). Elvont fogalom példájával élve: különvéleményünk nézőpontunkat, szempontjainkat közvetíti (ang. point of view, viewpoint), nem fül-, halló-, száj-, beszélőpontunkat, de nem is agypontunkat, holott a gondolatainkat tesszük közzé, és nem is olvasmány- vagy szövegpontunkat, bár sokunk nézetének forrása a mások által kimondott, leírt szó. 

     Vegyész unokafivérem, Fráter György (1941), egy időben a Svájci Kémikusok Társaságának az elnöke, rajzolni nem tud, mégis erős fegyvere a vizualitás. Amikor megkérdezem tőle, hogy egy anyag nevét hallva, olvasva, mit érez: az ízét, a színét, a szagát, azonnal rávágja: „Beugrik a szerkezeti képlete. Látom a molekulamodelljét is. És nem csak látom, hanem fejben forgatni is tudom, hogy lássam több oldalról. Bonyolultabb képleteket persze előbb memorizálnom kell.” Bonyolultabb képlet alatt olyant ért, amelynek több sor hosszúságú a neve. A vegyésznek a kémiai szakzsargon a második anyanyelve.

     Az irodalom csúcsa, a költészet maga a képes beszéd.

     Az anyanyelvet és az esetleg vele párhuzamosan kisgyermekkortól elsajátított más(od)ik nyelvet a később, iskolában, felnőttkorban tanult nyelvektől megkülönbözteti, hogy hallott, kimondott szavait képek kísérik, s ha egy szó, név nem jut eszünkbe, képek fölidézése segít rátalálni. Az idegen nyelvet rosszul beszélő képzeletében viszont az idegen szöveg, szó hallatán kép ritkán jelenik meg, inkább csak akkor, ha az idegen szót az anyanyelve is használja. Anyanyelvi szövegben használt idegen szóhoz is rendszerint csak akkor társul kép, ha már régen meggyökeresedett a nyelvünkben (> borona, giliszta, málna, pap, pata, puding, pulpitus, smarni, vegzál), és nem elvont fogalmat jelöl. Ha ilyen hallatán, olvastán mégis lát valamit, annak többnyire semmi köze nem lesz a szöveg vagy szó jelentéséhez. Mit látok lelki szemeimmel, ha pl. az autokrácia, diverzifikál, internacionalizmus, ponderábilis szavakat hallom, olvasom? Hogy egyáltalán lássak valamit, ahhoz műveltség kell, és kényszerítenem kell magam rá, mert, mint eddigi példálózásom is mutatja, idegen szavaink nem egy és nem is egyszerű jelentésűek. Siker esetén összetett képsorok jelennek meg előttem, amelyek illusztrálhatják, de nem fedik pontosan a kérdéses fogalmakat.

      Az elvont fogalmat jelentő szavak is olyan szavak módosulásai magyarban és más nyelvekben is, vagy olyan szógyökökből épülnek föl, amelyek érzékletesek. Egyszerű esetben erre példa a lélek szó. A lélek láthatatlan, bár történtek próbálkozások láthatóvá tételére.[9] A szó eredetére ugyanakkor könnyű rájönni: az ember láthatóan lélegzik – ki-bejár száján a levegő (> hálni jár beléje a lélek), ami hideg időben szintén láthatóvá válik, pára lesz belőle, mely a régi magyar nyelvben az állat lelket jelentette. (> Szegény pára.) A lélek szó lél, lehelet, lélegzet szavakból keletkezett elvonással illetve elvonatkoztatással.

      Ha bonyolultabb az elvont fogalmat jelentő szóösszetétel, ráadásul idegen, sokkal nehezebb képet társítani melléje. Vagy le kell bontanunk, vagy előbb lefordítanunk, és azután lebontanunk, hogy képet alkothassunk róla, azaz értsük is.  Ez bonyolult folyamat, ami rávilágít, miért áll az ismeretszerzés végpontján ez elvonatkoztatás, általánosítás.

 Az „egyszerű” ember szókincse olyan, mint a gyereké, fiatalé. A látható, érzékelhető valóságból merít. Nyelvi gazdagsága tanultságának függvénye, s összefügg a környezetével, munkájával, életmódjával. A hagyományos életformájú parasztember néven nevezte a szekér, lószerszám, iga, eke és a többi munkaeszköz összes alkatrészének a nevét, számos szava volt a termesztett növényekre, állatokra, az idő és környezet változásaira, tennivalóira, szokásaira, ünnepeire. Szókincse semmivel sem volt alábbvaló a „lateiner”[10] műveltségű városi emberénél, viszont ha szóba elegyedtek egymással, szűkösnek bizonyult még a közös anyanyelv is. Az átlagos városi ember a vidék szókincséből csak a gyűjtőfogalmakat ismerte, a lovat, szekeret, ekét mint olyant, és ha pl. a lószínekkel próbálkozott, rendszerint pontatlanul fejezte ki magát. A parasztember viszont az elvont fogalmakat jelentő szavakkal állt hadilábon. Mivel nem tudta maga elé képzelni azt, amit jelentenek, nem tudta kitalálni a jelentésüket sem. Idegen szavak esetében keresett a szóhoz legközelebb eső, „értelmes” magyar szóalakot, amelynek ugyan semmi köze az idegen szó jelentéséhez, de legalább megjegyezhető. A református Öcsödön, ahol két és fél évet éltem gyerekkoromban, a katolikusokat katlanmókusnak csúfolták, mert „annak legalább van értelme”. És látható a katlan is, a mókus is, ami segít a szót megjegyezni.

 Egy divatos, az oktatásban agyonhasznált, általam különösen utált idegen szót is fölhoznék példának, a kompetenciát. Az átlag magyarnak a kompetenciáról, ha egyáltalán, az ellentétes jelentésű impotencia fog beugrani – ezt az idegen szót minden magyar ismeri.[11] Lelki szemeivel még lát is valamit. Egy folyóparton élő öregembernek ezen kívül legföljebb a komp fog az eszébe jutni róla; Karcsinak, aki Enikőbe szerelmes, Enci, föltéve, ha így becézi; mesemondónak az Óperencia; szakbarbár virágkedvelőnek az encián; de hogy mit jelent a szó valójában, azt, legalábbis 2013-ban, még sok tanár sem tudta megmondani. Lelkesen használják persze, mert minden hivatalos szöveg ki van vele tömve. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a divatszavak hamar elkopnak, és más kerül helyettük. A kompetencia azonban különösen kártékony, mert, mint arra alább kitérek majd,[12] a használata a folyó iskolai nevelés szellemiségét fejezi ki.

      Annyi mindenesetre megállapítható, hogy a nyelvfejlődés vagy a nyelvromlás – nézőpont kérdése, minek tekintjük a változás irányát[13] – az ember növekvő elidegenedésével az elvontság és a gyűjtőfogalmak kiüresedő használata felé tart. Magas röptében.  Mélyrepülésében ezt egy szó igekötős változatainak eluralkodása jelenti. A b….k ige az agyon, át, be, bele, el, föl,  hátra, haza, helyre, hozzá, ide, keresztül, ketté, ki, közbe, le, meg, mellé, neki,  oda, össze, rá, széjjel, szembe, szerte, szét, tele, tovább, tönkre, utána, végig, vissza igekötőkkel való változatos alkalmazásában csak azért van képiség, mert az igekötő eligazít, és még tudjuk, mit helyettesít a jelzett ige.

      A folyamat az egyes szavak, kifejezések többértelműségének a rovására megy. A többértelműség, ami a képes beszéd lényege, hagyományos nyelvi sajátosság volt. A nyelv egyszerűsödése más téren is szembeszökő,[14] ettől azonban a beszéd még nem lesz érthetőbb, mert az egyértelműségre törekvés körülményessé teszi. Jellemző példája ennek a hivatali (rendőrségi, bírósági)  bikkfanyelv, a jogszabályok, használati utasítások szövegezése, az entellektüel szószaporítás. A civilizátorok egyértelmű beszédet követelnek, adott esetben színvallást, elhatárolódást (> még a szavakon lovagló, azokat kiforgató sajtóvitákat). Annyira, hogy modern fölfogás szerint a jelképnek (szimbólumnak) is egyértelműnek kell lennie. A betűt, számot jelképnek tekintik, ami teljes félreértés, a betű, szám valamikor valóban jelkép volt, de ma már csak jel. Ugyanakkor a civilizáció ellentmondásosságáról árulkodik a „politikailag korrekt” beszéd diktatórikus divatja, amely épp kerüli az egyenes beszédet. A körülírás, nyelvi maszatolás homályos, életlen képeket szül.

      Úgy tanultuk, hogy a nyelv maga is egy szimbólumrendszer, és, hogy a számokhoz is társulhat jelképes jelentés. Ez a megállapítás már csak jórészt a múltra nézve igaz. Mivel a szavak eredeti jelentésköre mögötti világkép, vallás, hiedelmek, műveltség, szokások eltűntek vagy eltűnő félben vannak, maguknak a szavaknak a többletjelentése is elvész. Ez még olyan egyszerű összetett szavak vonatkozásában is nyilvánvaló, ahol maga a szókép még használatban van. Ha azt mondom, tejút, senki sem egy tejes utat, azaz tejfolyamot lát lelki szemeivel, hanem a miriádnyi csillagból álló Tejutat; ha azt mondom, nefelejcs, a virágot látja mindenki, nem a felszólítást hallja: Ne felejts! Ami pedig a számokat illeti, az ezotéria iránt érdeklődők persze fogékonyak a számmisztikára, büszkélkednek vele, hányféle előfordulását tudják fölsorolni a szent hetes számnak, de ez a tudás ma már egyre inkább haszontalannak minősül.[15]

       Általában a nyelv gyorsuló változása, mely az információs forradalom velejárója, nem kedvez a képes beszédnek. Az egyre nagyobb számban feledésre ítélt szavak, fogalmak mellé éppúgy nem társul kép az újabb nemzedékek agyában, ahogy az idősebbekében a megismerésre váró egyre több, rendszerint idegen új szó, elnevezés mellé. 

        A hagyományos kultúra nyelve szimbolikus, költői, álomszerű, mégis egyszerű (> népmesék, népdalok, szólásmondások, szófordulatok). A szimbólum természeténél fogva többértelmű, ’emeletes’. Van lélektani, személyre szóló, de tágabb, szexuális, társadalmi vonatkozású és egészen a kozmoszig táguló, egyetemes jelentése. Ez a sokemeletes építmény minden szintjén más képet idéz a beavatottban, ugyanakkor a képeket és a jelentéseket összefogó egészt is fölfogja. 

       Hibás az a megközelítés, mely szerint „ a jelképes értelem megfejtése elvonatkoztatni képes látásmódot kíván meg.” Mint ahogy az is, amelyik a jelképes tartalmat az adott jelentéshordozóhoz képest elvontnak, átvitt értelműnek ítéli meg. Az interneten A szimbólum jelentése cím alatt olvasható ez a népbutítás. Az elvontság nem azonos a jelképiséggel. Eredetileg a jelentéshordozó szavak összes jelentése szemlátomást egyenértékű lehetett használóik szemében, nem tettek különbséget hasonló és hasonlított között úgy, ahogy a modern ember. A hasonlítás kölcsönös volt. Maga a metafora létezése is igazolja ezt. A Tejút-példánál maradva: minden elnevezése egyenértékű volt a másikkal. (> Tejút, Lelkek útja, Isten útja, Jézus útja, Tündérút, Madarak útja, Királyi út, Kígyóösvény, Tetejetlen fa.) Minden, aminek vagy akinek képzelték ezen kívül, égi folyamnak, tengernek, a világ fájának, óriás lónak vagy szarvasnak, nagy istennőnek, ugyannak a valaminek a fehér (tejes) hiposztázisai, melyek a valóságban a valóság által azonosulnak egymással, és egyiküket sem hitték valóságosabbnak a többinél. Helyesebb ezért a képes beszédet az analógiás gondolkodásmód termékének tekinteni.

      Az elvont fogalomalkotás és az analógiás gondolkodás, ha nem is zárják ki egymást, mindenesetre a műveltségek és civilizációk történetének más-más korszakára jellemzők. A népnyelv hallatlanul gazdag képekben, de szegény elvont fogalmakban. Olyan fogalmakat használt, melyek nem elvontak, hanem nagyon is valóságosak voltak eleink szemében, ezért látni és láttatni akarták őket, mint a szerelem, öröm, bánat, harag, rabság, szegénység, gazdagság, igazság, hamisság. Gondoljunk az erények, bűnök és a többi hagyományos fogalom megszemélyesítéseire, Cesare Ripa: Ikonologia c. munkájára! A fölsorolt fogalmakat a modern ember szintén ismeri, sok és sokféle képet tud rendelni melléjük (reklámokból, tévéhíradókból, képes újságokból, filmekből, az internetről), de fogalomhasználata mérhetetlenül kitágult az elvontság  irányába, az egyszerű ember számára a képtelenség felé.

       A nyelvünket időről időre elöntő idegen szavak használata mellett egyetlen, „nem nemzeti” érv szól, mégpedig az, hogy a jövő az egységesülő világé, amelyben majd egy nyelvet fog beszélni mindenki.  Jellemző módon azok használnak idegen szavakat nyakra- főre, akik a globális világot tartják egyedül üdvözítőnek. Ennek megnyilvánulását látom abban, hogy most már egyértelmű magyar szavakat is kezdenek lefordítani – amúgy teljesen fölöslegesen – a közösnek tekintett indoeurópai nyelvre,  vagyis, fordítva a gondolatmeneten, most már nemcsak a magyar nyelvben csak körülírva kifejezhető fogalmak helyett használnak idegen szavakat, hanem egyértelmű magyar jelentéssel bírókat is, amilyen az attitűd (= magatartás), diskurzus (= párbeszéd), narratíva (= elbeszélés), szcéna (= jelenet), variáció (= változat). Ez persze úgy szamárság, ahogy van. A nyelvek fogyatkozása éppoly szegényedés, mint a kultúrák, fajták keveredése, az ételek választékának a csökkenése.

      Az idegen szavakat előszeretettel használókat a divat és sznobéria mellett lenéző kirekesztés vezérli. Szóhasználatuk egy adott szűk elithez tartozónak mutatja őket.  A jelenségnek a nyelvérzék hiánya, a szerény anyanyelvi szókincs[16] is kedvez.

      Vizuális jelek, jelzések, jelképek nélkül nemcsak az ember nem működik, de a többi látószervvel rendelkező élőlény sem. Terjedelmi okoknál fogva nem merülök bele az állatvilág vizuális kommunikációjának részletezésébe, csak néhány példát említek, mint a madárhímek nászruháját, táncát és a dürgést; a kutya- és macskafélék fül-, fog-, farok- és szagjelzéseit; az emberszabású majmok arcjátékát és kézjelzéseit. Az ember alapvető vizuális közlésmódja is ennek a körnek továbbfejlesztett formája.

Tárgyunk szempontjából ennél is fontosabb a kultúra és civilizáció révén kialakult jelrendszer, amely nélkül ma már a társadalmi és a szűkebb szakmai szerepvállalás elképzelhetetlen. Egyeseket talán meglep, ha azt mondom, hogy az írás-olvasás, beleértve a specifikus írásjelek használatát: a számolás írásos formáját, a vegyjelekét, a kottaírást és -olvasást is, mind a vizuális kommunikáció formája, eszköze. Hát persze, az írás a képjelekkel kezdődik, és a képtől távolodva lesz elvont jelek közmegegyezéses csoportosításává.

A ma használatos vegyjelek alig több mint másfél évszázados múltra tekintenek vissza. Jöns Jakob Berzelius, svéd vegyész (1779–1848) „találta föl” és vezette be a használatukat. Előtte is használtak a kémikusok, s az alkimisták jeleket, sőt valóságos képírást is, amelyben az eszközöknek és a műveleteknek is megvoltak a maguk hieroglifái. A mai vegyészek már nem tudnak mit kezdeni azzal a világgal, a nyelvét nem értik, a célját humbugnak tartják, a klasszikus kémia tudományának kezdetét a XIX. század közepére teszik. A diákokat, de a vegyészeket is segítették gyerekkoromban a háromdimenziós modellek, manapság ezek virtuális, számítógépes változatai. Vegyész unokafivérem csak azt fájlalja, hogy az illatok vizuális jelzését még nem találták föl. Azzal vigasztalom, hogy képzeletben ez már sikerült, ha magam elé képzelek egy őszibarackot vagy egy csokor ibolyát, „érzem” az illatát is. Vagyis adva van a szagok, illatok jelzőberendezése.

        Az európai kottaírás kezdete a IX. századra tehető. Azok a zenék, énekek, amelyek korábban születtek, és amelyeket később sem jegyeztek le, csak az erős nép- és egyházi orális hagyománynak köszönhetően maradtak fönn. A szolmizációs kézjeleket John Curwen, angol tiszteletes (1816–80) találta ki, talán azért, mert nem tudott kottát olvasni. A világhírű Kodály-módszer erre a mutogatós technikára épül. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a tánclépéseknek is van „kottája”, bár az csak silány pótléka egy filmre vett táncnak, megértjük, mekkora jelentősége van a vizualitásnak. Egyetemeken, konferenciákon előadó tudósok mondják: egy dia sokszor többet mond egy hosszú magyarázatnál.  

      Jelenkori kultúránk egyre inkább a szemen keresztül hat. Íme a fölhozatal: reklámok, képesújságok, képregények, filmek, televízió, internet, okostelefon, tablet, digitális fényképezés, látványos események, programok egészen a látványpékségekig.

 

Néhány szó a vizuális érzékenységről.

 

      Nem a szem fizikai természetű érzékenységéről beszélek, azaz, hogy az illető szkotopos, mezopos vagy fotopos fokozaton lát-e, hanem a minket körülvevő világ látható dolgai iránti érdeklődésnek és befogadásának mértékéről. A színvak és a színtévesztő vizuális érzékenysége nyilván elmarad a normális látású emberétől, a szinesztéziában „szenvedőé” pedig a normális emberét meghaladja.

      2004-ben külföldön kezembe került egy könyv, amely erről a furcsa betegségről, szerintem inkább adományról, a szinesztéziáról íródott.[17] Szerzője, Patricia Duffy szintén ebben a betegségben „szenved”. A betegség abból áll, hogy az érintettben a betűkhöz, hangokhoz színek társulnak. Nem teljesen egyedi módon: a „betegek” többsége egy adott betűt ugyanolyan színűnek lát. Az A betűt például fehérnek. Nagyon ritka jelenségről van szó. Gyerekkorban gyakoribb, a serdülés során azonban a legtöbb érintett „kigyógyul” belőle. Ha egyáltalán észreveszi, hogy valami „baja van”. A részletekre nem emlékszem, arra azonban igen, hogy olvasása közben ismét eszembe jutott, amit a gyerekek színlátásának elszürküléséről írtam korábban. A Wikipédia elég körültekintően tárgyalja, de erről nem ejt szót. Ami minket érdekelhet az ott írtakból: művészek körében nyolcszor gyakoribb, mint az átlagembereknél, és köze lehet az alkotókészséghez. A fölsorolt tucatnyi szinesztéziás híresség között meglepően sok a zeneszerző: Liszt, Szkrjabin, Ligeti, Messiaen, Jimi Hendrix az ismertebbek. Nem lehet véletlen. A Wikipédia szerint, ha a színárnyalatok hangmagassághoz kapcsolódnak, az abszolút hallással jár. Festők közül Kandinszkij, írók közül Nabokov szerepel az említett listán. A Magyar Nagylexikon nem tud a szinesztézia biológiájáról. Irodalmi fogásnak tartja. Ezt írja róla:

szinesztézia <gör.>: (irod) olyan szókép, amelyben a jelzői szerepű melléknév jelentéstanilag nem fér össze azzal a főnévvel, amelyre vonatkozik, és ez többértelműséghez vezet; különleges tömörséggel növeli a szókapcsolat szemléletességét. Pl.: „Egy kirakatban lila dalra kelt /Egy nyakkendő…” (Tóth Á.: Körúti hajnal).

      Tóth Árpádról még akár el is hiszem, hogy csupán költői fogásként élt e szinesztétikus képpel. Fölteszem, nem a dalt látta lilának, hanem egy lila nyakkendő látványa adta az ötletet, hogy a színnel a nyakkendő dalát jelezze. A daloló nyakkendő magában éppolyan nonszensz, mint a lila dal. A verssor mégis pontosan visszaadja azt a hangulatot, ahogy a kelő napfény felébreszti a színeket. Hogy egy másik kortárs példát mondjak, Kosztolányi feleségének írt versében az Ilona névhez társul a lila:

„És nekem

szín is ez,

halovány

kék-lila,

halovány anilin,

ibolya,

Ilona.”

            Ilona

 Valószínűleg Kosztolányi sem „szenvedett” szinesztéziában, csak költő, azaz „lila” volt, Tóth Árpádhoz hasonlóan.

       A művészek általában ilyenek. Színesebben „látnak”, mind zenei hangban, mind leírt szavakban, mind képekben. Lehet szinesztézia az oka, létezhet „normális” veleszületett adottságként, ami eleve lappanghat, vagy gyerekkori felragyogás után elhomályosul, s rejtőzködhet mindaddig, amíg valami elő nem hívja. A színes látás alatt, ha nem szinesztézia váltja ki, azt értem, hogy a nézőben a szokásosnál színesebbnek mutatkozik a világ. Mondjuk, fölfigyelek rá, hogy milyen feltűnően zöld az a babérmeggy bokor a kertemben a környezetéhez képest. Jómagam nem látok mindig színesen, csak alkalomszerűen. Rendszerint „szürkének”, színtelennek látom a világot magam körül. Átvitt értelemben mondom ezt, nem vagyok színvak, csak grafikusalkat vagyok. A legtöbb ember így lát. Nem abban a viszonyrendszerben fogják föl a színeket, amelyben megnyilvánulnak, hanem „előítéletesen”. Lakásom fehér fala minden megvilágításban más színben pompázik, tulajdonképpen sohasem fehér, mégis az idegen, ha megkérdezem, milyen színű, rávágja, hogy fehér.[18] Legtöbb festetlen hajú honfitársunknak a hajszíne nem rí ki a környezetéből, azaz nem fekete, sötétbarna, gesztenyebarna, répavörös, paradicsomszőke, szalmasárga, méz-, arany-, platinaszőke, kese, mákos, ezüst vagy hófehér, ezért seszínűnek, (színtelennek) mondjuk, pedig a fejéhez hajolva meglepően színgazdag látvány tárul a szemünk elé.   

     Emlékszem rá, mikor döbbentem rá, milyen az, ha színesnek látom a színtelent. Kamaszkoromban történt, közönséges körülmények között, a „csoda” épp ezért maradt emlékezetes. A vécén ültem és olvastam. A villanyégő fényében a kopott rézküszöb, mint mindig, aranysárgán csillogott, de mögötte, az ajtó alatti a résben, ahová a nyitva hagyott szobaajtó miatt betűzött a kinti világítás, az ezerszer látott szürke kőpadlót egyszer csak kéknek láttam. Tudtam persze, hogy amit látni véltem, abban nincs semmi különös. A meleg színek mellett a szürke tovább hűl, kék lesz. Jól látszik ez az ókori freskókon. Az egykorú festők életképeiken olcsó hamuszürkét használtak a csak égieket, paradicsomot megillető drága kék festék helyett. Akkor mindenesetre teljesen megdöbbentett az élmény. Hirtelen megértettem, hogyan lesz valakiből festő. Úgy, hogy a gyerekkorban elvesztett színlátás képessége felnőtt korában visszatér hozzá, többé nem hagyja el. Talán Van Gogh járt ilyen szerencsével, amikor a komor belgiumi és hollandi világot maga mögött hagyva előbb Párizsba, majd Arles-ba költözött. Ha helyben marad, élete végéig barnásszürke krumpli- és bakancscsendéleteket festett volna.  

      Hasonló mondható el a térlátásról. Időbe telik, amíg megtanuljuk helyesen érzékelni magunk körül a teret. Meg kell állapodnunk hozzá a növésben. Ahogy nő a gyerek, folyamatosan változnak a méretei, ezért (is) ütközik bele mindenbe, veri kék-zöldre magát az útjába eső bútorokon, fejel bele egyik pillanatról a másikra az alacsonnyá váló szemöldökfába. A térészlelés zavara tovább folytatódik, ha az ember már befejezte a növést, de például az autója nem. A legtöbb ember, ha teheti, egyre nagyobb autót vesz magának. Csak a kocsija „bőrét” érő kisebb-nagyobb karcolások, horzsolások, zúzódások ébresztik rá – ha van esze –, hogy jobban jár, ha e téren is megállapodik egyszer. Az sem baj, ha a típust sem váltogatja, hiszen az autók márka szerint más formájúak. Az egyik magasabb, a másik szélesebb, az egyiknek csapott a hátulja, a másiknak alacsony a fekvése stb. Ugyanez elmondható a lakáscserékről, a bútorok átrendezéséről, mindarról, ami ellentmond a megszokásnak, térbeli tapasztalatunknak. Rajzfilmes életem során milliónyi rajz került ki a kezem alól. A hozzávaló papírt évtizedeken át a bal kezemre eső fiókból vettem elő. Aztán fordulat állt be, új helyemen a papírt csak a jobb oldalamon tudtam tárolni. Mondanom sem kell, hogy évekbe telt, mire leszoktam arról, hogy ne bal felé nyúlkáljak először. És én férfi vagyok, akinek állítólag a nőknél fejlettebb a térérzékelése.

     Az biztos, hogy férfi és férfi között is van különbség e téren. Különösen, ha le kell képezni a teret. Emlékszem, az építészkari felvételi alkalmával, a rajzi feladat végzése közben, mennyire meglepett az előttem ülő felvételiző. Katonatiszti egyenruhában volt, jó harmincas lehetett, talán mérnökkari tiszt volt, s a hadsereg küldte továbbképzés céljából egyetemre. Rajza alapján fogalma sem volt a távlatról. Távolodó vonalai az innenső végesben találkoztak volna. Széttartottak, mint a gyerekrajzokon vagy naiv festők képein. Pedig végtelenül egyszerű feladat volt. Kitettek elénk egy nagyméretű fekvő furnér hasábot vagy téglányt, azt kellett „távlatosan”, lerajzolnunk, a test megvilágítására is ügyelve. A feladatot ismertető tanársegéd még szájunkba is rágta a tennivalót, beszélt horizontról, enyészpontokról, vetett és önárnyékról, mindenről, ami kell ahhoz, hogy a feladatot meg tudjuk oldani. A tiszt mellett ülő stréber felvételiző rajzára is ráláttam. A tanácsot annyira komolyan vette, hogy a papírra először meghúzta a horizontot, bejelölte rajta az enyészpontokat és a téglány hozzá legközelebb eső sarkát, és ezek meg egy vonalzó segítségével megszerkesztette a testet. Látványos eredményt kapott, erősen nagylátószögű torzításban, aminek a valósághoz nem sok köze volt. Szerintem őt fölvették, a katonatisztet nem biztos, engem nem. Egy perc alatt szemre lerajzoltam a téglányt, és utólag rajzoltam hozzá halványan a segédvonalakat, mert föltűnt, hogy körülöttem mindenkinek a rajzán ott vannak, és mert a tanársegéd így kívánta.

      Sráckoromban sem értettem, miért írnak a képzőművészeti ismeretterjesztők a perspektíva föltalálásáról, miért tekintették azt a művészet fejlődése fontos állomásának. (Fejlődő művészet, mi az?) Miért anekdotáznak lelkesen a művészettörténészek arról, hogyan fedezte föl Giotto, Uccello vagy valaki más a távlatot. Lóháton vágtatott volna egyenes úton, s ekkor érte volna az aha-élmény. Rohannak a fák, de az út vége változatlanul ugyanabba a pontba enyészik. Marhaság. Olyan egyenes út nem létezett, amelyről ez az eszébe juthatott volna bárkinek. Ha mégis, nem a távlatot fedezte föl, hanem a távlat szerkesztésének a módját. A távlattal már az ókorban tisztában voltak, elég ránézni egy pompeii falképre. A középkor festői azért nem alkalmazták, mert nem volt rá szükségük, pontosabban, akadályozta volna őket a számukra fontos dolgok megmutatásában. Nem földi tereket ábrázoltak, és a „földi” perspektíva korlátozza a „betekintést”. Ezért emelték meg a horizontot, hozták közel azt is, ami távolabb van. (A közeli fák kitakarják a távolabbiakat, a szűkülő térben nem férnek el a szereplők stb.) A reneszánsz művészet, mint a neve is mutatja, visszatért az antik szellemiséghez. Leszállt a földre, ezen kívül nem sok újat adott az ismét fölfedezett régihez, azt is főleg technikai értelemben (olaj, vászon, perspektívaszerkesztés, megvilágítás). A reneszánsz festők és megrendelők perspektívába való belegyönyörödése sokszor iskolás és mérnökien unalmas megoldást eredményezett. Különösen másodvonalbelieknél, de még az olyan nagyságok is, mint Uccello vagy Piero della Francesca, képesek voltak arra, hogy távlatszakértelmüket fitogtassák a néző előtt, és ezzel a mű mondanivalójáról elvonják figyelmét. Ó, azok a szabályosan ültetett erdők, fölös gonddal megfestett kockás kőpadlók, Váncza sütőporszerűen ismétlődő bolthajtások! Mint amikor előttünk, mögöttünk tükör van, és gyerekes örömöt lelünk abban, hogy végtelenszer ismétlődve vagyunk (helyesebben van a tükörképünk) jelen a világban. Bűvészkedés a távlattal – mekkora félreértése ez a festői feladatnak! És milyen nevetséges és értelmét veszejtő a kör alakú dicsfény térhez igazított oválisa! Megszűnt fény lenni, fényszínű koronggá, karikává materializálódott. Tintorettóig kellett várni, aki fölismerte, hogy a dicsfényt fénynek is kell megfestenie, mint azt gótikus elődei tették – a maguk módján.[19] (A színtávlat szerepéről jobb a véleményem, de azt sem Leonardo fedezte föl. Miért festették volna különben a kódexek miniátorai halványkékre már 100 évvel korábban a távoli hegyeket? A Limbourg fivérek 1411-ben festett Hóráskönyve mindkét hatáselemmel dicsekedhet. A János evangélista patmoszi látomását ábrázoló képen a szentek szabályos rövidülésben ülnek Isten lábánál, a mennyei stallumokban, az apostol háta mögött a távolban illő módon kéklenek a hegyek.

     Egyáltalán, mi értelme van lemásolni a valóságot?

     Bizonyára vannak olyanok, a velük született adottságként látnak színesebben, látják szebbnek, érdekesebbnek a világot, de a környezet, a nevelés olyanokból is a felszínre hozhat e téren lappangó készségeket, akikben ez „első látásra” nincs meg. Van Gogh-gal megtörtént a csoda. Az én vizuális érzékenységemhez hozzájárulhatott, hogy tizenegy hetes koromban műtét következtében megsüketültem az egyik fülemre, megszűnt a térhallásom. Azóta kénytelen vagyok jobban támaszkodni a látásomra.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap