A vizuális nevelésről 3/14

Szerkesztő A, cs, 02/14/2019 - 00:10

 

    

 

 

 

 

 

Nemek és féltekék

 

      A mesék és a szoláris mítoszok összevetése alapján már korábban megfeleltettem a fentebb felsorolt nyolc mesei szerepkört a szabad szemmel látható planétákkal és a Földdel.[69] Ebben a szereposztásban a hős szerepében, mint fentebb írtam, a Nap lép föl, a keresett személy szerepét az adományozóéval váltakozva a Vénusz és a Föld játssza.

Az indoeurópai mítoszokban és a planétákat tisztelő törzsi vallásokban ettől eltér a szereposztás. A kultúrhérosz, a harcos ifjú, meghaló és feltámadó istenség, nemzetség- és népős lehet itt is a Nap, de megfelelő női párja nem a Vénusz és a Föld, hanem a Hold.[70] Ez a párosítás az etnoszemiotikában egész ellentpár-sorozattá nőtte ki magát:

Nap – Hold

arany – ezüst

nappal – éjjel

világos – sötét

meleg – hideg

száraz – nedves

            szárnyas lény – vízi állat

ragadozó – növényevő

férfi – nő

apa – anya

apollóni - dionüszoszi

észszerű - bűbájos

és most tessék figyelni:

jobb – bal!

jobb szem – bal szem.[71]

       Ezernyi külsőség mutatja ezt az összefüggést. Mindenekelőtt azok az ábrázolások, amelyeken a Nap a jobb, a Hold a bal oldalt képviseli. Így láthatók az egyiptomi Hórusz szempárjaként, Ádám Éva kettőseként a Tudás fája két oldalán, gótikus Kálvária-képeken, a legkülönfélébb helyekről származó világhegy- és világfa-ábrázolásokon, a Szent Koronán, az Aranybullán, Erdély címerében. Így trónol egymás mellett a király és királynő, így helyezkednek el az eldugott falvak templomainak padsoraiban ma is a férfiak és a nők, így osztódik a hagyományos társadalmak lakóhelyisége, a nomád jurta belső tere, férfi- és női oldalra. Ezért gombolódik a férfiruha jobb, a női bal felé. A szereposztás kifejeződik a hagyományos kézhasználatban. A jobb kéz forgatja a fegyvert (a többségi jobbkezeseknél mindenesetre), a bal tartja a pajzsot: a férfi támad, a nő véd. Az uralkodói jobb a jogart, a törvény buzogányát emeli sújtásra készen, baljába simul az ország gömbölyű almája. Iustitia jobb kezével hóhérpallost szorongat, baljában a női természethez jobban illő kétkarú mérleget tart. A legtöbb bíró ma már nő, de ha lenne még halálbüntetés, a hóhérok változatlanul férfiak lennének. Az asztrológia a bírói foglalkozást a Mérleg jegyűeknek ajánlja.

     A jobb–bal illetve a férfi–nő ellentétpár megfelel az agyféltekék két nemnél tapasztalható aszimmetriájának, azaz, hogy a nőknél inkább a bal, a férfiaknál inkább a jobb félteke működik eredményesebben. A fenti párosítás nem tökéletes, de majdnem az. Tökéletlenségét jelzi, hogy a szimbolikus párosítással ellentétben a bal agyfélteke uralja a rációt, nem a jobb; hogy a két oldal néha fölcserélődik, ahogy az embernél is (kínai temetési zászlón Fu-Hszi és a napvarjú látható a bal oldalon, Nu-Wa holdistennő és a holdbéka a jobb oldalon); hogy a régiek nem tudták, hogy a két szem éppen ellentétesen van bekötve a két féltekébe, ugyanúgy, ahogy a végtagok. (Puszta véletlenségből esik egybe a korai társadalmak számára oly fontos ellentétpársor az agyféltekék működésével? Ha pedig rájöttek, vagy „csak” ráéreztek a féltekék és nemek közötti összefüggésre, ezt miért nem tudták? Nem állt a rendelkezésükre elég túlélő agysérült, akivel kísérletezhettek volna?)

       Van még egy ellentmondás ez ügyben, kérdés, valóságos-e. Közhit szerint a nők a férfiaknál fogékonyabbak a misztikára, az okkult és ezoterikus tanokra, az asztrológiára és más jósló módszerekre a kávézacctól a kártyavetésig. Jobban érdekli őket az asztaltáncoltatás (előkelőbb nevén a spiritizmus), az antropozófia és a Waldorf-pedagógia, a grafológia, tenyérjóslás (chiromantia), a földjóslás (geomantia vagy feng sui), a földsugárzás (radioesztézia), a neosámánizmus, az i csing (ji king), az akupunktúra és a természetgyógyászat. Könnyebben vehetők rá a testtisztításra, bioélelmiszerek fogyasztására, mint a férfiak, arra, hogy lélekgyógyászhoz menjenek, vagy hogy egy új szekta hívének elszegődjenek. Az ilyen és hasonló területek szakértői is főleg nők közül kerülnek ki, és a „rendkívüli” témájú előadások, tanfolyamok hallgatósága is  túlnyomórészt nőkből áll, ahogy a történelmi egyházak szertartásain is több nő látható, mint férfi. Miközben az előadó (pszichoanalitikus, sámán, szektaalapító, guru, pap, természetgyógyász) többnyire férfi (volt a közelmúltig). Ez a korábbi nemek közti egyenlőtlenség maradványa lehet, s egyfajta kölcsönös „nemi” igényt is kifejez. A férfi részéről a hódoltatást, a nők részéről a behódolást.  És összhangban van azzal, hogy a boszorkánysággal megvádolt személyek túlnyomó többsége szintén nő volt, míg a boszorkányszombatok központi főszereplőjét férfi, a bakkecske képében ábrázolt ördög adta.

      A jelzett ellentmondás abban van, hogy a példaként felhozott „áltudományokat” mint az irracionalitás megnyilvánulásait a jobb féltekéhez kellene sorolnunk a tudomány szerint, miközben ez utóbbi azt hangoztatja, hogy a női magatartást, gondolkodást jellemzően balféltekés tulajdonságok jellemzik. Igen ám, csakhogy a felsorolt területek között nem mindegyik szélhámosság, áltudomány vagy babona. Materialisták kedvéért: a női többség nemcsak a templomokban, hanem színházi előadásokon, koncerteken, kiállítás-megnyitókon, nyilvános könyvtárakban is mérhető; a lélek és a test gondozása hagyományosan a nők területe (nemcsak a szépségápolást érve ide); „boszorkányok pedig nincsenek” – hogy Könyves Kálmán királyunkat (1095–1116) idézzem.

       Nem lehetséges, hogy épp a fenti területek sommás elítélése irracionális a tudomány részéről?[72] Lehet, hogy nincs is ellentmondás, s a nők okozott érdeklődése a nevezett tárgyak iránt nem egyéb, mint kíváncsiság, ez az ősi mítoszokban is megénekelt női erény, mely, lett légyen intellektuális természetű vagy sem, a megismerhetőség határain tágít, egy hajdani szovjet filmsorozat címének nemes egyszerűségével szólva „mindent tudni akar”?

        Az intellektuális kíváncsiság a tudomány művelésének az alapja, és kifejezetten a bal félteke hozománya – ha hihetünk a tudománynak. Ugyanakkor a nyitottság mindenre az átlagosnál jobban hasznosított jobb féltekét jelzi. A nyitottság sok tudósnak hasznára válna. Kik voltak a boszorkányok? Nemde tudós asszonyok, akik ismerték a gyógyfüveket, bábák voltak (szülésznők vasorr nélkül), testet, lelket gyógyítottak, emellett persze varázsoltak és jósoltak – szitával, babbal, költői szövegek ráolvasásával. (Ó, azok a csodálatos archaikus népi imádságok!) Olyan asszonyok, akik az ész mellé képzelőerőt is kaptak a természettől. Fejlett bal félteke mellé fejlett jobb féltekét. Ha az ember beleolvas a jungiánus szakirodalomba, Jung mellett Berze Nagy János, Joseph Campbell, Marie-Louise von Franz, Robert Graves, Kerényi Károly, Lükő Gábor, Róheim Géza műveibe, hajlamos azt gondolni a szerzőikről, hogy olyan kivételes tudós agyak birtokosai voltak, akiknek a jó Isten, vagy, ha úgy tetszik, a jó sors, fejlett jobb féltekét is adományozott.

      Mint jeleztem már, az anima és animus fogalompár az én földhözragadt agyamban a bal és jobb agyféltekének felel meg. Von Franz „tudat alatt” ad is erre támpontot, amikor azt írja, hogy

„a férfi kényszeres intellektualizmusa a negatív animának tulajdonítható, melyet mondákban és mítoszokban gyakran olyan nőalakok képviselnek, akik találós kérdéseket tesznek fel, amire a férfiaknak helyes választ kell adniuk, különben meghalnak.”[73]

Von Franz példaként Oidipúsz és a szfinx történetét hozza fel. A női felsőtesttel ábrázolt nőnemű szörny jelképezné szerinte Oidipúsz animáját, amit én, ha elfogadom állítását, inkább a bal féltekéjének hívnék. Elfogadom azzal a kikötéssel, hogy a szfinx emellett önálló „személyiség” is, szerepköre szerint az adományozónak, a mesék próbatevő boszorkányának, az anya, példánk esetében Iokaszté negatív aspektusának felel meg.

      Mesékről szólván, figyelemmel e műfaj női és férfi szerepeire, nem mehetünk el szó nélkül a neme és életkora szerint célzott hallgatóság, de a mesemondók kiléte, neme mellett sem. Manapság mesét jobbára csak gyerekek hallgatnak (néznek), esetleg felnőttek felügyelete mellett. Egykorú illusztrációk alapján állíthatjuk, hogy százötven éve, a Grimm testvérek idejében a városi, polgári közösségekben hasonló volt a helyzet. Falun azonban a legutóbbi időkig fennmaradt a többi korosztályt is szórakoztató, tanító mesélés szokása. Mást meséltek a kisebb, a nagyobb gyerekeknek, másokat a kamaszoknak és fiatalembereknek, ismét másokat a felnőtteknek, s az egyes műfajokon belül másfajta mese szólt a leányokhoz, asszonyokhoz és más a legényekhez, férfiakhoz. Más a vegyes hallgatósághoz. Érthetően, a mesehallgatás egyik értelme az volt, hogy a különböző nemű és korosztályú hallgatóságot segítse sajátos helyzetében. Marie Louise von Franz az álmokról ír hasonlót:

„Az emberi lét tipikus átmeneti szakaszait, amelyek fokozatos éréshez vezetnek – mint például a pubertás, a házasság, az elvonulás az élettől idős korban, a halálra történő felkészülés –, álmok készítik elő és támogatják. Érdekes módon a halál előtt álló emberek álmai a halált nem végpontként ábrázolják, hanem állapotváltozásként, például olyan képekkel, mint egy nagy utazás, egy másik házba való költözés vagy találkozás már elhunyt emberekkel.”[74]

(Ez utóbbi példa mutatja, hogy az ember nem tudhatja, hogy hétköznapinak tűnő álma – s álmaink egyre inkább hétköznapinak tűnnek – valami nagyon fontosat üzen vagy sem. Mire megtudhatná, már késő is lehet.)

      A hallgatóság azonban nem feltétlenül különült el, a közönség női és férfitagjai hallgathatták a másik nemnek szánt mesét is. A felnőttek szívesebben hallgattak tréfás, erotikus (valószerű) meséket, falucsúfolókat, anekdotákat, a nyelvi leleményre épülő meseműfajokat, de a valódi mesék (mitikus, tündér- varázs-, hősmesék) mindig a kisebb-nagyobb gyerekeknek szóltak, ahogy szólnak ma is.[75]

Érthetően, a csodát a kisgyerek még be tudja fogadni, felnőttként ezért köznevetség tárgya lenne.[76] Részben ennek is biológiai oka van:

„a fejlődés korai szakaszaiban […] a jobb félteke olyan »képességekkel« rendelkezik, amelyek felnőttkorra elvesznek.”[77]

„Jobb féltekénk ismeri föl általában az alakokat, és szintén a jobb féltekénk reagál erősebben a testünkből jövő belső érzésekre. A jobb féltekénkkel fedezzük föl és értjük meg a beszéd hangsúlyait, a beszélő szándékait, a szavak mögötti közlendőt – a jobb félteke veszi tehát a metakommunikációt. […]

A jobb félteke egészében az ősibb, az »ösztönösebb« […]. Az újszülöttekben még a jobb agyfélteke az uralkodó, de felnőtt korban is az dominál éjszaka, REM-alvás alatt […], valamint több más olyan oldott, fellazult állapotban, amikor a külvilág kényszerei kevésbé működnek. […]

A jobb agyféltekéhez kapcsolódnak szorosabban az érzelmi zavarok […].

Ha mindezeket, mint egy kirakós játék darabjait egymás mellé illesztjük, akkor úgy tűnik, mintha a jobb agyfélteke voltaképpen Freud tudattalanjához állna közelebb – vagy még inkább ahhoz, amit ő és követői id-nek, az ember ösztönös-biológiai lényének neveztek el. Ugyanígy a bal agyfélteke szerepét, amely inkább a beszédet, a szavakon át történő tanulást, a nevelés és a társas szabályok befogadását közvetíti, többé-kevésbé Freud szuperegójával lehet rokonítani. A párhuzam persze csak költői – de elgondolkodtató.”[78]

      A kiragadott idézetek alapján azok a jobb féltekei tulajdonságok, amelyek a gyerek felserdülésével megfogyatkoznak, közvetlenül a mesebefogadásra vonatkoztatva a következők: teljes érzelmi nyitottság, a mesei szimbólumok elfogadása, megértése vagy inkább megérzése legalább a tudatalatti szintjén. És – most figyeljen, kedves Olvasó! – átlagos felnőttként erre már csak álmodva (ezt jelenti, hogy REM-alvás közben), vagy ahhoz hasonló (mesterségesen előidézett?) állapotban vagyunk képesek. Felnőtt korunkban már csak a bal féltekénk (a beszédközpontunk) figyel magára a szövegre, a szavak mögötti közlendőt már nem halljuk meg. Ezért vallom, hogy a művész abban tér el többi embertársától, hogy sok mindent megőrzött (az agya) gyermekségéből, ami nem azt jelenti, hogy infantilis lenne. Eszembe jut erről az a kisfiú, aki kényszeres függőségbe került az én Fehérlófiámtól, s azért akarta újra meg újra látni a mesefeldolgozást, mert ilyeneket szokott álmodni. A mesélő művészben és a mesére éhes gyerekben még összefonódik a mese és az álom.

       Ha Bánkival egyetértve, azt mondom, hogy a mesehallgató gyerek a tudattalanjával fogadja be azt a többletet, amire a felnőtt már képtelen, akkor a párhuzamát elfogadva, azt is hozzátehetem, hogy a mesemondó a szuperegó a gyerek szemében.

Ki a jobb mesélő?

A köztudatban és egyes szerző(nő)k tollán úgy él, hogy a mesemondás hagyományosan női szerep, anyáké, nagyanyóké, keresztmamáké, nevelőnőké, bábáké, dajkáké, öreg cselédeké.[79]    

Ha figyelembe vesszük, hogy az agykutatók és a tapasztalat szerint a nők memóriája, szövegmegjegyző képessége és beszélőkéje jobb a férfiakénál, akkor ez rendben is van. Ezek a mesemondók olyan megtestesült animák, amilyen von Franz Szibillája, vagyis a tudatalattiból közvetítenek hallgatóságuknak. Fejlett animájuk, bal féltekéjük van, hiszen igen jól öltik egyik szavukat a másikba, de a jobb féltekéjükre, az animusukra is büszkék lehetnek, hiszen élénk képzelettel rendelkeznek.

„Platón a Gorgiaszban lekezelően utal a mítosz graosz típusú történetre, a dajkamesére, melyet szárazdajkák meséltek a gyerekek szórakoztatására és riogatására.  Ez a műfaj lehető legkorábbi említése. Amikor athéni ifjak és leányok készültek behajózni Krétára, hogy föláldozzák őket a Minotaurusznak, öregasszonyokról esik szó, akik lejöttek a kikötőbe hozzájuk mesélni, hogy eltereljék a figyelmüket a bánatukról. […]

Az Apuleius által használt latin kifejezés szó szerint vénasszonyok meséje (anilis fabula). A vidám novellának azt a típusát, amelyhez a Cupido és Psyche tartozik, »milétoszi«-ként tartjuk számon milétoszi Ariszteidész után, aki a II. században egy gyűjteményt állított össze ilyen történetekből. Lefordították őket latinra, de ma csak későbbi feldolgozásaikat ismerjük. A kapcsolat a vénasszonyok beszéde és a vigasztaló, erotikus és gyakran képzeletszülte mesék között mélyen a nyelvben gyökeredzik, és a nők elbeszélői szerepkörében, amit a tündér (fairy) szó etimológiája világít meg.”[80]

A továbbiakban a szerzőnő, Marina Warner egyfelől a szibillai jóslatoktól, másfelől a öregasszonyok pletykáitól indított származástörténet igazolásául a tündéri (fairy) jelzőt nem csupán a mesékre vonatkoztatja (fairy tale), hanem kiterjeszti a mesemondókra is. Elismerve, hogy a nők között kiváló mesemondók és elbeszélők vannak (bal félteke, bal oldali beszédközpontok), Warner férfiakat kirekesztő állításait legfeljebb az általa körbejárt, nyugat-európai hagyomány körére nézve fogadom el, de azt is csak hümmögve. Ez a hagyomány hogyan szülhetett oly sok ismert férfi mesemondót: Aiszóposzt, Phaedrust, Perreault-t, Lafontaine-t, Andersent? 

      Warner figyelme nem terjed ki Közép- és Kelet-Európára, a magyar népmesékre meg egyáltalán nem. Legyen ez az ő vesztesége és szégyene. Könyvében négy magyar név szerepel: Magyarországi Szent Erzsébeté egy felsorolásban, más legendás szent asszonyok között; Bartóké és Balázs Béláé a Kékszakáll-téma kapcsán; valamint Róheim Gézáé,  a Piroska és a farkas mese  róheimi freudista értelmezésére utalva egy mondatban. Közép- és Kelet-Európából V. J. Proppnak jut még egy mondat, Čapeknek és Dvořaknak több, az utóbbinak a Ruszalka miatt. Annál több nyugat- és észak-európai meseíró és -gyűjtő kap teret. Mások mellett Phaedrus, Boccaccio, Marguerite de Navarre, La Fontaine, Perrault, Diderot, a Grimm testvérek, Andersen, Charles és Mary Lamb. E sorban is kevés a nő. Akkor is, ha lovagiatlanul közéjük számolom Diderot Fecsegő csecsebecséit.

      Ha a Magyar Néprajzi Lexikont a mesemondó címszónál felütjük, szintén több férfinevet látunk a nőinél. A szócikk 18 férfi-, 4 női nevet említ, és csak két férfi mesemondó képét közli. Ezt ugyanúgy egyoldalúnak érzem, mint Warner állítását, ezért vettem a fáradságot, és ellenőriztem néhány monda- és mesegyűjteményt tartalmazó könyvemben, vajon mennyire hiteles arány ez. Ahogy vártam, felmérésem teljesen kiegyensúlyozott eredményt hozott: 59 férfi és 56 női mesemondót találtam. Nem is lehet másképp. Írtam már, hogy vannak leányoknak és vannak fiúknak szóló mesék, korosztály szerint is többfélék. Értelemszerű, hogy leányoknak nénik, fiúknak bácsik meséljenek.[81] A lexikon szerint a régi időkben

„[a] széles körű igény következtében a ~k száma a mainál sokkal nagyobb, repertoárjuk differenciáltabb volt, Más és más ~ mesélt a gyerekeknek, a fiatal lányoknak, a legényeknek, asszonyoknak, embereknek, mást tekintettek a bolondmesék (→hazugságmese), →hiedelemmesék, a tréfás mesék (→reális mese), tündérmesék specialistájának, ha jó énekhangja volt, szívesen adott elő →dalbetétes meséket, ha rigmusolni is tudó násznagyos ember volt, →versbetétes mesét vagy verses meséket.”

      Írtam már, hogy a magyar népmesék között jellemzően több a fiús mese, mint a nyugat-európai mesék közt. Marina Warner főleg a „szőke” tündérrel, típusneve szerint a szép leánnyal (Blonde, Fairy), Piroskával, Hamupipőkével Hófehérkével, Csipkerózsikával szembesül, én Fehérlófiával, Borsszemvitézzel Király Kis Miklóssal, Erőn túl valóval, Babszem Jankóval. Ez lehet az álláspontjaink közötti különbség alapja. Még annyit hozzáfűznék, hogy a mi mesemondóink nagy része családon belül hagyományozza, adja át a tudását, olykor talán similis simile gaudet[82] alapon így választ társat. Gyakori ugyanis, hogy férj és feleség, apa és leánya egyaránt jó mesemondó. Nyugaton sem lehetett másképp. Hogy példát is mondjak a mesemondói témaválasztásra, a bukovinai székely mesemondó asszony, Fábián Ágostonné, Györfi Mária, „nagyoknak” szóló meséi főleg királykisasszonyokról szóló tündérmesék, hiedelemmesék, tréfás mesék és novellamesék. Fábiánné mindig is asszonyok, lányok mulattatója és nevelője volt, illetve mint dajka a kakasd-belaci óvodában, kisgyerekeké. Ahogy a meséihez írt Jegyzetekben olvashatjuk,

„Fábiánné jellegzetes női mesemondó. A gyermekmesék, leányoktató mesék és a hiedelemmesék kedvelése általában jellemző nemcsak a székely, hanem a magyar női mesemondókra is. Előadásmódjához hasonlót is többnyire a mesemondóasszonyok között találunk, […]. A tréfás mesék kedvelésére és jóízű előadására már mind a férfi-, mind a női mesemondók között találunk példát. Azok a mesemondók, akiknek ma van közönségük, többnyire ilyeneket mesélnek. A hősmesék, tündérmesék nagyrészt feledésbe mentek vagy gyermekmesévé váltak, mint ezt Fábiánnénál is tapasztaljuk.[83]

     A „ma” az 1970-es éveket jelenti. A hős- és tündérmesék felejtése és a tartalom infantilizálása a hagyományos műveltség hanyatlásának jellegzetes velejárója. A folyamat régóta tart, hiszen ezek a nagymesék korábban énekelt, zenekísérettel előadott verses széphistóriák, hőseposzok, azt megelőzően pedig mítoszok voltak. Ünnep, eredetileg vallási szertartás keretében hivatásos énekmondók adták elő őket. E műfajok előadói inkább férfiak voltak, köztük a hősmeséké is – legalább is mifelénk. Ott, ahol még élnek, közép-ázsiai rokonainknál, ma is férfiak adják elő őket, mint a kirgizeknél a Manasz-éneket. A kirgiz hős, Manasz egyik vitéze volt Töstük, a mi Fehérlófiánk eposzi párja. Ezek az énekek terjedelemre az Iliásszal és a Mahábháratával vetekednek, amelyeket szintén fejből, élőszóban adtak elő eredetileg. (Homérosz is férfi volt – legjobb tudásunk szerint –, az 1001 éjszaka Sahrazádja viszont nő.) A fentiekből az következik, hogy vagy nincs szükség jó emlékezőtehetségre a mesék és tízezer soros hősköltemények fejbentartásához, ami képtelenség, vagy a memória nem a mesélő nemétől, hanem agyi fejlettségétől függ. Más szóval, férfinak is lehet az átlagosnál fejlettebb bal féltekéje, és ugyanezt mondhatjuk el a nőkről a jobb féltekét illetően.

Jó magyar példái a mesélés kiveszőben lévő gyakorlatának a szegedi Tombácz János (†1974) és a délvidéki (verbicai) Borbély Mihály (†1953) mesemondó személye,[84] vagy akár Fábiánné apja, Györfi Rudolf, akinek fivére, Györfi Ferenc szintén nagy mesemondó volt. Óvodásoknak Györfi Mári néni leginkább állatmeséket és kifejezetten az ő számukra átfogalmazott „nagy” meséket mondott. Lerövidítette, leegyszerűsítette őket a kedvükért, hőseit, hősnőit gyerekkorúvá varázsolta, és kihagyogatta a nem nekik való mozzanatokat.  Legtöbb meséjét édesapjától, Györfi Rudolftól hallotta, vagy Benedek Elektől olvasta. Egyszer-másszor említi forrásként „Kalári néni”-t és „nannyó”-t. Maga mondta el, melyik hallott mesét szokta vagy nem szokta mesélni.  Apja meséi többnyire férfi hősökről szólnak, és nem kisgyerekeknek valók. Györfi Rudolfról olvasom:

[A nagy rabló cím alatt a] „jeles mesemondó egy igaz történetet, s annak keretében egy álmot mesél el. Kiváló mesemondó képességei már ezen az első történeten is megmutatkoznak: kerek elbeszélést formál, feszültséget tud teremteni, nemcsak elmondani, hanem sejtetni is tudja az eseményeket: hogy ő most álmot lát […].”[85]

 Nem lenne igazságos, ha az a kép alakulna ki az Olvasóban, mintha nők nem meséltek volna hosszú meséket. Kovács Ágnes népmesekutató, a fentebb idézett szövegek szerzője Fábiánnét a szintén Kakasdon élő, bukovinai székely, de húsz évvel idősebb Palkó Józsefnével hasonlítja össze:

„Palkóné a terjedelmes, részletesen kidolgozott meséket kedvelte, […] misztikus hajlamú, gyógyító, vallásos asszony volt, vonzódott a szerencsétlen sorsú hősnőkről szóló tündérmesékhez, és legszívesebben a virrasztóban mesélt, ami az élet sötét oldalaira való ráhangoltságra utal. Fábiánné reális szemléletű, derűs, kiegyensúlyozott kedélyű asszony, aki legszívesebben tréfás meséket mesél, […].”[86]

Jó ezt hallani. A tudomány szerint ugyanis a nők (a bal félteke) humorérzéke elmarad a férfiaké (a jobb) mellett.

      Richard Wiseman pszichológus Kandi tudomány című könyvében egyebek közt a férfi és a női humorérzéket hasonlítja össze. Fölmérései során a következőket tapasztalja:

      1. A nők más vicceken nevetnek, mint a férfiak. Abban az esetben ez érthető, ha a vicc célpontja valamelyik nem. Azaz, ha a vicc a férfit veszi célba, a nők sokkal jobban szórakoznak, mint a férfiak, és viszont. Ez a felmérések szerint azon alapszik, hogy leginkább azt a viccet tartjuk humorosnak, amely az általunk lenézett személyt, nemet, népcsoportot, országot figurázza ki. Nem egy nagy felfedezés, kár volt pénzt költeni a kutatására. Maga Wiseman is bevallja, hogy e felismerést, amit felsőbbrendűség-elméletnek nevez, már Platón is leírja Az államban.

      2. Szerzőnk azonban továbbmegy, és a logikus magyarázat helyett felvet egy politikailag korrektebb lehetőséget. Mint írja,

„Lehetséges például, hogy a nők általában humorosabbnak találják a vicceket, mint a férfiak. A mindennapi párbeszédben előforduló nevetés 1200 példájának egy évig tartó tanulmányozása fölfedte, hogy a nők 71 százaléka nevet, ha férfi mond viccet, de a férfiaknak csak 39 százaléka nevet, ha nő.”

Még véletlenül sem arra lyukad ki, hogy a nők között kevesebb a jó viccmesélő.

      3. Majd visszatér a felsőbbrendűség-elmélethez:

­„Ez nem azt jelenti, hogy nincs különbség a nemek közt a humor és viccek terén. A kutatás fölveti, hogy a férfiak sokkal több viccet mondanak, mint a nők. Egy 200 egyetemistán végzett vizsgálatban azt kértük tőlük, hogy jegyezzék föl az egy hét alatt hallott vicceket, a viccmesélők nemével együtt. A csoport 604 viccről adott számot, amelynek 60 százaléka férfitől származott.”[87]

       No lám. Wiseman megjegyzi, hogy a nemzetközi tapasztalat hasonló arányokat mutat, és már a gyerekek között is kimutatható. Ennek lehetséges okait is felsorolja. Egyesek szerint a viccek között sok a szexuális és agresszív természetű, ez tartja távol a nőket. Attól, hogy meséljék őket – mondom én –, mert tapasztalatom szerint a disznó vicceket meghallgatják, pironkodva kuncognak, vagy tele szájjal nevetnek is rajtuk, vérmérsékletüknek és neveltetésüknek megfelelően. Mások szerint – állítja Wiseman – a viccmesélés, nevetés státuszjellege az ok. A vicceket rendszerint a magasabb társadalmi státusszal rendelkezők mesélik az alacsonyabb állásúak rovására. Márpedig a nők társadalmi megítélése hagyományosan kedvezőtlenebb, s ezért inkább „megtanultak” nevetni a vicceken, mint mesélni őket. Ennek alátámasztásául hozza fel egy újabb felmérés eredményét, miszerint a férfi komikusok szövegében 12 százalék az önkritikus elem, míg a komikák által előadottakban 63 százalék. Hozzátenném, hogy a nevetésből élők: humoristák, konferansziék, komikusok, bohócok, showmanek, stand-up komédiások túlnyomó többsége férfi (volt), az igazán sikeresek pedig szinte kivétel nélkül azok (voltak). Hogy miért van ez így? Mondhatjuk, hogy egy férfiuralomra berendezkedetett világban a férfiak elvárása nem az, hogy egy nő nevetségessé tegye magát, hanem hogy szép és vonzó legyen. Ez az elvárás a kelleténél hiúbbá teszi a nőket, és eszük ágában sincs bohócot csinálni magukból. Különösen a szépeknek és vonzóknak nincs. Szép színésznő komikaszerepben kivételszámba megy. Erre többnyire csak kövér vagy elcsúfított nők vállalkoznak. Ha egy szép színésznő humorforrás, akkor vagy ellenszenves figurát alakít (jellemkomikum), vagy a humorforrás nem ő, hanem a férfiáldozata (helyzetkomikum). Mondanom sem kell, hogy ezek a vígjátéki példák nem annyira a színésznő, mint inkább az író humorérzékéből fakadóan lesznek viccesek. Emellett e téren is kezdenek megváltozni a dolgok. > A Beugró és  Mindenből 1 van c. improvizációs tévéműsorokat olyan kiválóságokkal, mint Nagy-Kálózy Eszter, Pokorny Lia és Ruttkay Laura.

      Miután Wiseman hozzám hasonlóan elkanyarodik, nem a viccektől, hanem a nemek közti összehasonlítástól, váratlanul kiköt az agyféltekéknél.  Beszámol egy vizsgálatról, melynek

„során kiderül, hogy az agy bal oldala játszik kulcsszerepet a vicc kiinduló helyzetének megfogalmazásában […], míg a jobb féltekében egy kis terület adja a kreatív képességet, ami szükséges ahhoz, hogy fölismerje, a helyzet egészen másképpen, gyakran egészen szürreális módon is felfogható […]. 

Ez a munka egy olyan másik kutatást is alátámasztott, amely kimutatta, hogy azok az emberek, akiknek megsérült a jobb agyféltekéje, kevésbé képesek megérteni a vicceket, s így nem látják az élet humoros oldalát.”

Idéz egy kísérletet, melynek során az alanyoknak elmondanak egy viccesnek mondott alaphelyzetet, három lehetséges csattanóval. Az első még csak nem is csattanó, csupán pontos válasz a viccben elhangzott kérdésre. A másodiknak is van értelme, és szintén nem humoros. A harmadiknak semmi értelme, és ugyancsak nem vicces.

„Azok, akinek a jobb féltekéje sérült, sokkal gyakrabban választották a harmadik változatot, mint akiknek semmilyen agykárosodásuk sem volt. Úgy látszik, hogy ezek az emberek tudták, hogy a viccnek meglepően kell befejeződnie, de képtelenek voltak rájönni arra, hogy a választott poént át kellene írni ahhoz, hogy értelme is legyen. Érdekes módon a filmbohózatot még szórakoztatónak tartják – nem vesztették el a humorérzéküket, inkább csak azt a képességüket, amely fölismeri, melyik következetlenség humoros, és melyik nem. A munkavezető kutatók egyike így foglalta össze a helyzetet: »Miközben a bal félteke talán értékeli Groucho szójátékait, és a jobb féltekét szórakoztathatják Harpo bohóckodásai, csak a két félteke együtt tudja értékelni a Marx fivérektől megszokott összjátékot.« Ám ahogy az újságíró Tad Friend a LaughLabról szóló New Yorker cikkében szárazon megjegyezte: mintha egyik félteke sem találná humorosnak Chicót.”[88]

     Hámori József olyan közismert vicces példát hoz fel, amelyben a humorforrást a megváltozott hanglejtés jelenti, és nem a bal félteke által egyébként tökéletesen értett szöveg „szótani, mondattani, tartalmi jellege adja”. A viccet „annak idején” Komlós János is előadta a televízióban: Kohn beperli Grünt, amiért az becstelennek nevezte. A bíróság az alperest arra ítéli, hogy a nyilvánosság előtt jelentse ki: Kohn becsületes ember, bocsánatot kérek. Grün ezt előbb kérdő hangsúllyal, majd fölháborodva, kikerekedett szemmel és széttárt karokkal mondja, s ettől a kijelentés ellenkező értelművé változik: - A Kohn becsületes ember? Már bocsánatot kérek!

      Hámori professzor váratlanul bekapcsolja a körbe a képzőművészetet, pontosabban szólva, a karakterérzéket is, ami nemcsak karikaturistáknak, hanem portréfestőknek, hangutánzóknak, színészeknek, rendezőknek, rajzfilm-animátoroknak is kifejezőeszköze:

„logikusnak látszik az a megfigyelés, hogy minél fejlettebb valakinek a humorérzéke, s más, elsősorban jobb féltekés (emocionális) érzékelése, annál fejlettebb arcfelismerő képessége is, s más jobb féltekés tulajdonsága is.”[89]

      Ezután leír egy a bostoni Harvard Egyetemen végzett, a Wiseman által említettel megegyező kísérletet. A kísérlet eredménye is hasonló volt. A sérült jobb féltekés páciensek humorérzéke jelentősen megcsappant az ép agyú kontrollcsoport tagjaihoz képest.

      Visszatérve a női és férfi humorérzék közti eltéréshez, a kérdés megfogalmazható nőpárti hangnemben is. A Readers’s Digest 2009. áprilisi számában olvasom az alábbiakat (mit csináljak, bedobják a postaládámba). Szerzője, bizonyos Doug Colligan egy példa bemutatását követően e szavakkal üti meg cikke alaphangját:

„Vajon feleségem következetesen jó ízlése a humor terén általában érvényes a nőkre? És az én bugyuta szórakozás iránti hajlamom mennyire nevezhető tipikusnak?”

     A továbbiakban a lap jópofáskodó stílusában beszámol a londoni Idegtani Intézetben a ’90-es évek végén végzett fölmérésről, melynek során a kutatók mágneses rezonancia-vizsgálat segítségével fényképezték le a kísérleti alanyok agyát viccmesélés közben. A vizsgált személyeknek nevetés közben a „prefrontális kéreg ventromediális alrégiója” jelzett. Egy amerikai intézményben, a Stanford Egyetemen 20 férfit és 20 nőt vetettek összehasonlító vizsgálat alá, az eredményről szerzőnk így számol be:

„[A] nők láthatóan alaposabban megfontolják, valami vicces-e, vagy sem. Nem szükségképpen várják el, hogy valamin nevethessenek, így sokkal jobban élvezik, ha egy vicc tényleg bejön nekik. […]

A nők sokszor ostorozzák a férfiakat, hogy a humorérzékük egy kilencéves fiúénak felel meg, mire a férfiak azzal vágnak vissza, hogy a nőknek meg egyáltalán nincs humorérzékük.”

      Regina Barreca, a Connecticut Egyetem angol irodalom és feminista elmélet (!) professzora azt nyilatkozza szerzőnknek, hogy a férfiaknak nincs igazuk. Először: a nők nem szeretik a durvaságot, másodszor nem vicceket mesélnek, hanem történeteket, harmadszor, a nők nem szeretnek másokon gúnyolódni. Egy másik hölgy, Lisa Lampanelli hozzáfűzi, hogy a nők szinte kizárólag önmagukat képesek kinevetni.

      Társasági tapasztalatom többé-kevésbé[90] megfelel a fentebb vázolt tapasztalatoknak, kivéve az utolsót, de az okokat másképp látom. Szerintem a humorérzék intelligencia függvénye. Jó sorsomnak köszönhetően számos kiváló humorérzékű nőt volt és van szerencsém ismerni, és rengeteg férfit, aki lassú agyú vagy Pap Jancsi volt a viccmeséléshez.  Jó viccmesélő nőt viszont keveset ismertem. Bohókás természetű és nagy nevettető nagynéném viccet ritkán mesélt, leghatásosabb sziporkái „csak úgy” jöttek belőle, önmaga számára is hirtelen váratlanul, nem egyszer jól sikerült nyelvbotlásként. Pap Jancsi szellemi és névrokona, egyben néhai kollégám, a hátteres Pap Miki, aki immár angyallá vált rajzfilmes barátait szórakoztatja, szintén hírhedett elszólásai miatt lett sokat emlegetett humorforrás. Íme, egy példa. Ütött-kopott autóját kínálta eladásra. Egy telefonon érdeklődőnek a kérdésére, milyen állapotban van a kocsi karosszériája, ez buggyant ki belőle: „Meglehetősen sajnos.”

      Még két szakavatott női véleményt adok közre. Az egyik hölgy hivatására nézve író, Isten remek humorérzékkel áldotta meg. Elvből nem mesél, de szívesen hallgat vicceket, amelyekből rengeteget ismer, viszont nagynénémhez hasonlóan valóságos nyelvi tűzijátékra képes, ami minden fejtörés nélkül, mondhatni önkéntelenül tör ki belőle. Azt mondja – szavainak némi ironikus hangsúlyt kölcsönözve -, hogy a viccmesélés azért nem fekszik a nőknek, mert sajnálnak komolytalan szövegeket szó szerint betanulni, és nem így akarják meghódítani a férfiakat. A férfiak viszont a viccmesélést is a hódítás eszközének tekintik. A feleségem ezzel szemben nemcsak tele szájjal tud nevetni vicceken, de fiús módon mesélni is szeret, és tud is, ha a vicc a szívéből szól. Viszont bakizik, ha nem. Ő azt mondja elmerengve a kérdésemen: „Hát igen, az a baj, hogy kevés nőnek van humorérzéke.” Majd, amikor néhány jó humorérzékkel megáldott közös nőismerőst említek, hozzáteszi: „Na persze, X. eszes kislány, Y.-nak is van esze.”

      Észt mondott, nem agyféltekét, én viszont a Wiseman által hivatkozott kutatási eredményt, nagynéném példáját és az idézett hölgyek véleményét fontolgatva, azt gondolom, hogy az agyféltekék aszimmetriája lehet ez esetben a ludas. Szerintem nagynéném parádriposztjait fejlett jobb féltekéje szikráztatta fel – ő az, aki balkezes volt –; első megkérdezettem gúnyosan említett komoly nőtársait saját bal féltekéjük nyomja el; a feleségem lényegében ugyanezt mondja. A nők többségének a természetét a bal félteke túlsúlya határozza meg. Ha okos, ami nem ugyanazt jelenti, mint az eszes, akkor ezért nincs humorérzéke, ha meg buta, akkor nincs miről beszélni.  A buta ember, akár férfi, akár nő, nem tud viccet mesélni, és fölfogni sem. Mindebből az következik, hogy az aktív humorérzék székhelye a jobb féltekében van. Az aktív humorérzékű ember mégsem tipikus viccmesélő, hiszen a viccből épp az hiányzik, ami a kreatív jobb féltekéhez tartozik: az eredetiség. Aktív humorérzék alatt azt értem, hogy birtokosa eredeti személyiség, alkotó módon, rögtönözve képes megnevettetni a környezetét. E képesség a feltalálóéhoz hasonló (> heuréka-érzés), birtokosát sokszor éppoly váratlanul éri a belőle kibukott önkéntelen poén, mint a hallgatóságát. Régebben azt mondtam volna, hogy az említett három hölgyben van (nagynénémben csak volt) némi fiús vonás, ma azt mondom, hogy jobb agyféltekéjük a férfiakéhoz hasonlóan működhet(ett). A humorérzék azért jó példa, mert – szerintem legalábbis – veleszületett adottság, kissé talán fejleszthető, de nem tanulható. E téren talán még Miklósi Ádám sem hiszi, hogy változás érhető el.  

      A mesélő készség és a humorérzék csak két példa a nembeli, agybeli különbségekre. Hasonló következtetésre jut az ember (ha macsó?) a művészi hajlam tekintetében is. Itt is leszögezem, hogy alkotó, teremtő képességről, eredetiségről beszélek. Művészi pályán sok kiváló tehetség találja meg a helyét, anélkül, hogy eredetit hozna létre. Intelligenciájának, alkatának, szorgalmának, emlékezőtehetségének, kézügyességének, szép hangjának – mit hagytam ki? –, nem utolsósorban a szerencséjének köszönhetően körülrajongott előadóművész, sikeres képzőművész, felkapott író lehet valaki eredetiség nélkül is, ráadásul jó is. Ahhoz azonban, hogy Bartók, Csontváry, Ady, Karinthy, Latinovits, Huszárik, Makovecz mellett kapjon helyet a Parnasszuson, több kell. Nos, ez a többlet a teremtés képességén, kreativitáson múlik (hiába, ha azt akarom, hogy értsük egymást az Olvasóval, használnom kell néha a fogalmak bevett idegen elnevezését is), vagyis az agykutatók szerint a jobb féltekén. 

 

A féltekék együttműködése

 

        Miközben a férfiak azt csináltak, amit akartak, a nők el voltak nyomva, mert szülőgéppé fokozták le őket, pelenkát, mosósulykot, varrótűt, fakanalat nyomtak a kezükbe. Hát persze. Ez a válasz mindig bejön. Csak magyarázatnak kevés. Szabadnak lenni kiváltság-, tehetség- és szerencsefüggő. És más ára is van. A teljes szabadságért a nők lemondanak a gyermekáldásról. Ennek személyre szóló, a társadalom, emberiség jövőjét befolyásoló következményeiről írni azonban nem az én dolgom. 

        A férfiak közül is kevésnek adatott meg, hogy szabad és művész lehessen. A legtöbb férfinak sem tollat, ecsetet, szobrászvésőt, vonót nyomtak a kezébe a történelem során, hanem kardot, gyeplőt, lapátot, eke szarvát, csákányt, kalapácsot. Földeken, bányában görnyedt, építkezéseken, gyárakban gyötrődött. Szerencsésnek mondhatta magát, ha lélekölő irodai munkán koptatta el magát. És egyáltalán, csak ostobák hiszik, hogy a fölsoroltakkal ellentétben a művész szabad. Sokunk élete „boldog” rabszolgaság, amely nem egyszer tragikus véget ér. Az irigyeltek, akik tollat, ecsetet, vésőt, vonót ragadhattak, többnyire ugyanúgy robotoltak, mint kevésbé szerencsés társaik.

        Közfelfogás szerint megbecsült alkotóművész korábban többnyire csak férfi lehetett. Közeledve a mához, szerencsére a helyzet gyökeresen megváltozott. Annyira, hogy bizonyos vizuális területek szinte teljesen elnőiesedtek. A nemek kiegyensúlyozódása e téren teljesen indokolt.  A tudományos kutatás ma ott tart, hogy az agyféltekék vizsgálatánál megállapított, aszimmetrikus nemi jellegzetességek – mármint a jelentős különbségek az agyi férfiasság és nőiesség tekintetében – csak a gyengébb szellemi képességű alanyoknál mutathatók ki nagy számban, a magasan képzett személyeknél viszont kiegyenlítődnek, amit még a kezesség (lábasság) is befolyásol.

„[A] térlátás és az alakfelismerés terén kizárólag a jobbkezes férfiak mutatnak valamelyes előnyöket a nőkkel szemben, a balkezesek nem. Nőkben ez a helyzet még komplikáltabb: a jobbkezes nők gyengébb alakfelismerők, mint a balkezesek – de ez csakis az »okos« nőkben van így. Az alacsonyabb IQ-val rendelkezők egyformán gyenge alakfelismerők, bármelyik kezükkel is esznek.”[91]

      Egykor a nemes családok és a polgárság leányait a háziasszonyi és anyai teendők mellett a művészetek szeretetére és gyakorlására nevelték. A társadalmi szerepmegosztásnak megfelelően elsősorban ők tették ki a művészetkedvelő közönséget (és teszik ki ma is). Ők adták a szépirodalom olvasóközönségét, de tudtak írni is („Kedves naplóm!”), megtanulták a különféle versformákat, a nőknek való szokásos művészeteken: szövésen, hímzésen, csipkeverésen túl megismerkedtek a rajzolás, festés technikáival, megtanultak egy- vagy többféle hangszeren játszani, énekelni, táncolni. Művészi képzésük azt szolgálta, hogy szüleik (néha ők) mennél több kérő közül választhassanak férjet. Fivéreiket ezzel szemben arra tanították, hogy jól gazdálkodjanak a családi birtokon, sikeres üzletemberek legyenek, nagy karriert fussanak be politikai, katonai vagy egyházi téren. Táncolni és társalogni, fogalmazni nekik is meg kellett tanulniuk, de a művészetek helyett mindenféle sportot űztek, hogy megfelelő fizikai kondícióban legyenek. E sportok: a vívás, lovaglás, vadászat készítették fel őket az Életre. A mondottak ellenére a grófkisasszonyok és Scholl papa leányai között is kevés nagy művész termett, többnyire műkedvelők maradtak. Annak ellenére, hogy esetükben cselédhad vette le a vállukról a szokványos női gondokat. A szülésen kívül az anyaság gondját is, a vele járó örömmel együtt. Ennek okát mindkét nemnél abban látom, hogy az így megtanult cselekvési és viselkedési formák inkább tekinthetők a befogadó civilizáció, mint a teremtő kultúra részének. Azok a nemes és polgár férfiak és nők, akiket ilyen-olyan okból a szokványos férfiúi illetve női ambíciók helyett a művészi önkifejezés vágya fűtött, kivételek. Hivatásos művészek lettek, és tehetségüktől függően alkottak kicsit vagy nagyot. Olykor nem kis lemondás árán. Ne mondja nekem senki, hogy a megélhetés kényszere teszi a tehetségest ténylegesen alkotóvá! De mennyire, hogy nem! A hajtóerő a művészi önkifejezés vágya, vagyis a jobb félteke.

       A paraszti világ sajátos módon különbözött a nemesitől és polgáritól. A falusi munkamegosztásban a művészi szinten űzhető tennivalók egyik része (szövés, hímzés, pingálás, írókázás) a nők dolga volt, másik része (faragás, bőrmunka, korongozás, kovácsolás) a férfiaké. Egyes műfajok mindkét nemé (mesélés, ének, tánc, zenélés). A művészi színvonalat nem az alkotó neme, hanem rátermettsége határozta meg. A nőknek nem a férfiakkal kellett versengeniük, hanem egymással. Ki merné azt állítani, hogy egy szépen hímzett lepedővég alábbvaló lenne egy szépen faragott csanaknál? A kultúrafelfogás lehetővé tette, hogy az agyi aszimmetriák mindkét nemnél kiegyenlítődjenek. A falvakból városokba költöző népesség, az iparosok, munkások, polgárok és nemesek élete az idővel egyre jobban szakosodott, ami szükségképp növelte az aszimmetriát.

      A művészetek sorában az írói, elbeszélői képesség a rendhagyó eset. Már ha igaz, hogy a beszédközpont és a hosszú (?) távú  emlékezet a „nőies” bal féltekében helyezkedik el. Láttuk, hogy mesemondás terén a nők semmivel sem maradnak el a férfiak mögött, sőt.  Wisemantől megtudhattuk azt is, hogy a bal félteke kulcsszerepet játszik a vicc kiinduló helyzetének megfogalmazásában, ami epikai és leíró készséget egyaránt jelez. A tartós emlékezetre pedig a regényíróknak különösen nagy szüksége van, vagy volt a számítógép előtti korban, amikor egy szövegrész visszakeresése nem volt olyan egyszerű. Igaz, a költészet – merjem leírni? – ennél több, de ki tilthatja meg egy női agynak, hogy rendhagyó módon (?) az átlagosnál sűrűbben ébresztgesse jobb féltekéjében szunnyadó képességeit? 

      A régi görögök tudtak valamit. Nem hiába nők személyesítették meg Apollón kísérőit, a múzsákat, akik azonban nem a mai értelemben vett művészetek védnökei voltak, hanem a sajátos görög felfogás szerinti „muzsikai” művészeteké, melyek inkább a bal agyféltekét forgatják. Zeusz és Mnemoszüné (Emlékezet) leányai anyjuk véreiként tudós hölgyek, írók és előadóművészek voltak. Uránia képviselte a csillagászatot, Klió a történetírást, Kalliopé az epikát, a fuvolás Euterpé a lírát és a zenét, Melpomené a tragédiát, Thaleia a vígjátékot (eredetileg az ünnepet, utóbb a színjátszás egészét), Erató a szerelmi költészetet, Polümnia az elbeszélést és a himnuszt, a lantos Terpszikhoré a táncot. Ahogy Kerényi Károly írja, a szájukból „édesen folyt a beszéd és édesen az ének.”[92]

       A közfelfogás szerint hímsoviniszta (patriarkális) ógörögök és rómaiak más balféltekés fogalmakat is nőalakban személyesítettek meg. Például a sorsot (Nemeszisz), az igazságszolgáltatást (Diké), a törvényes rendet (Eunomia), de a viszályt is (Erisz).  Platón négy államalkotó erényt nevez meg: a bölcsességet (okosságot), erőt (bátorságot), igazságszolgáltatást és mértékletességet. Nőalakok képviselik őket is, a közelmúltig ismerősen csengő latin nevük is nőnemű: Prudentia, Fortitudo, Iustitia, Temperantia. A Pál apostoltól származó három teológiai erény: a hit, a remény és a szeretet (könyörületesség) szintén antik minta, nőnemű latin elnevezés nyomán jelent meg nőalakban: Fides, Spes, Caritas volt a nevük. A kereszténység a föntebbi négyet megkeresztelve e hárommal együtt hétre egészítette ki az erények számát, úgy, hogy e három szűzi leányzó anyját a szentté avatott Bölcsességgel (Szent Szófiával) azonosította.

      Az ókortól kezdve művelt tudományokat mind nőnemű szavak jelölték, és nőalakban testesültek meg.[93] Cesare Ripa barokk kori jelképszótárában[94] megszemélyesítve sorakozik fel minden fontos és fontatlan emberi tulajdonság, cselekvés, földrajzi név és csillagászati fogalom, természeti és társadalmi jelenség, a korban számon tartott tudományok a filozófiától (Filosofia) a tanításig (Dottrina), a jóslástól (Divinatione) a költészetig (Poesia), a számtantól (Aritmetica) a gazdaságig (Economia) és takarékosságig (Parsimonia), és rendre nőalakot öltenek. Persze, nemcsak erényeket jelölnek nőnemű szavak. A restséget (Accidia), a kapzsiságot (Auaritia), bujaságot (Libidine) és a többi főbűnt is nő jeleníti meg. Ripa férfibőrbe azt bújtatta, aminek hímnemű volt az olasz neve: így az ellenkezést (Contrasto), bánatot (Affano), fájdalmat (Dolore), kétséget (Dubbio), a vértanúságot (Martirio), még a házasságot is (Matrimonio), amihez pedig nő is kell (szerintem), a hónapokat, a világot (Mondo). A földrészeket (Europa, Asia, Africa, America, Australia), Itáliát és régióit (Romagna, Venezia stb.) viszont nőknek képzelte.

       A mondottak alapján jó okkal hiszem, hogy hajdan a női írók férfiakhoz mérten viszonylag kis számában a hátrányos társadalmi helyzet játszotta a főszerepet, és nem a rátermettség hiánya. Régen, amikor még a tehetős, művelt asszonyok is sok gyereket hoztak a világra, a dajkák és más cselédek sem tudtak minden gondot levenni a hol várandós, hol gyermekágyban fekvő, szülés után lábadozó, szoptató, gyerekek hadától abajgatott mamák válláról. Az anyaságot vállaló nők alkotói pályája rendszerint ma is csak a gyerekek kirepülése után teljesedik ki.

       Akárhogy is, a vizuális alkotóművészetekhez mérten az irodalom az a művészeti ág, amelyben a nők a többinél nagyobb számban és nagyobb sikerrel állják meg a helyüket.  Előadóként egyenrangúak a férfiakkal.[95]

       A mesemondás, ami nemcsak előadó, hanem alkotótevékenység is, az anyai kötelességek egyikeként magától értetődően vezette a nőket az íráshoz, a művészetek legkevésbé idő- tér- és költségigényes ágához. Mondhatni, csupán egy feltétele volt: az írni tudás, ami a polgárosodást megelőzően társadalmi állástól és foglalkozástól függött. Vagy még az sem, ha a szerző talált valakit, akinek tollba mondhatta a művét. Manapság már semmilyen akadálya sincs. Írnak is a hölgyek, akárcsak az urak, annak rendje és módja szerint. Írnak és publikálnak egyszerű paraszt- és proletárasszonyok, börtönviseltek és példás életűek, kurvák és háziasszonyok, sztárocskák és entellektüelek, szőke nők és politikusok, tanárok, pszichológák és testfanatikusok, feministák és természetvédők; újságírónők, esztéták, kritikusok, dramaturgok, tévéműsor-vezetők, (irodalom)történészek és más tudományágak művelői, és persze hivatásos írók és költők is. Irodalmi szalont tartanak fenn, szerkesztenek lapot, rádió- és tévéműsort, műfordítanak minden műfajban. Írnak blogot, ami inkább férfiműfaj, önvallomást, naplót, emlékiratot, beszámolót a nemi életükről, szakácskönyvet, ezoterikus tárgyú kézikönyveket, életmódkátét, riportot, cikket, glosszát, interjúkötetet, kritikát, esszét, tanulmányt, verset, novellát, regényt, színdarabot, műmesét, dalszöveget, forgatókönyvet és rengeteg levelet, újabban e-mailt. (Családom nőtagjai hihetetlen mennyiségű levelet írtak össze – vagy inkább szerteszét.)

      Felsorolnék néhányat a legjelentősebb európai író- és költőnők közül, de élőt, legalábbis a magyarok közül egyet sem. Akiket kihagynék, megsértődnének. Jobb a békesség. Szapphóé (Kr. e. VII–VI. sz.), a leszboszi görög költőnőé az elsőség:

„Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan

      szakadós ma a szál, –

    vágy nehezül rám:

mert a sudár, szép Aphrodité letepert!

    Szerető, szerető

    Kell ma nekem már!”

                    Radnóti Miklós fordítása

       Szapphó szigetéről és vonzódásáról nevezték el a nők egymás iránti szerelmét. Talán nem orrolnak meg rám követői, de a heterók sem – hetérákat kellene mondanom a nemük szerint, de az mást jelent[96] –, ha felteszem, hogy a leszbikákban több animus van az átlagosnál, s talán a jobb féltekéjük is aktívabb. Az egyenjogúság amazonjai közül sokan nem szeretik a nemek szerinti megkülönböztetést. Ha közülük valaki ír – mondják –, azt nevezzük írónak és ne írónőnek. Más írónők azonban épp így különböztetik meg magukat, lásd Zsadányi Edit: Az önértelmezés alakzatai kortárs magyar írónők műveiben.[97] Példa rá egy közelmúltban megjelent antológia is kizárólag női szerzők írásaiból.[98]

       Szapphó után hosszú szünet,[99] majd a nyugati kereszténység nagyjai következnek, köztük főleg itáliai misztikus írónők, bingeni Szent Hildegard (1098–1179) méltó társai.[100] Olyanok, mint Assisi Szent Klára (1193–1253), Folignói Boldog Angéla (1248–1309), Sienai Szent Katalin (1347–1380), az ékesszóló Domenica (Narducci) del Paradiso (1473–1553), aki követeli, hogy a nők prédikálhassanak a templomokban, Pazzi Szent Mária Magdolna (1566–1604), Maria Gaetana Agnesi (1718–1799). Írásaikból áradnak „a pszichikailag rémisztő vagy felemelő – meglehet, képzeletbeli – események.”[101] Sienai Szent Katalinnak, a pápák tanácsadójának, 381 levele és egy könyve maradt fenn. Irodalmi és egyházpolitikai jelentőségét saját körében egy spanyol szent asszonyé, Ávilai (Nagy) Szent Terézé (1515–1582) múlja fölül. Teréz költeményei, 342 levele, aszketikus iratai és önéletrajza a spanyol reneszánsz irodalom gyöngyszemei. Extatikus élményei, amit Bernini faragott márványba (Santa Maria della Vittoria, Róma) erotikusabbak sok mai női író zaftos beszámolójánál.

Ezek a nők mind apácák voltak. A nők számára tanulási lehetőséget, és „szabadulást” az anyaság terheitől a kolostor jelentette a középkorban. Nekik aztán jutott idejük arra, hogy gondolataikat, elragadtatásukat papírra vessék. Sokan közülük azonban írástudatlanok voltak, műveiket diktálták, miként Szent Katalin is.

     Hogy a szellemi és testi irányultság másik végletéből is hozzak példát, a franciákhoz kell fordulnom. Christine de Pisan (1363–1431) költő, író, udvari krónikás, és az első ismert francia feminista. (Nyakamat tenném rá, hogy volt előtte más is.) Átmenet udvarhölgy és apáca között, hiszen feleség volt és anya, de idős korában kolostorba vonul. Átmeneti alak a már említett Navarrai Margit királyné, I. Ferenc nővére is, hiszen a vére forró, de a lelke misztikumra hajlik. Költő és írónő, Rabelais és (kezdetben) Kálvin pártfogója. Reneszánsz udvara a későbbi irodalmi szalonok királynéi mintaképe. Fő műve a Boccaccio Dekameronjának mintájára íródott Heptameron. Louise Labé (1524–1566) a szerelmes szonettek költője volt. „A szép kötélverőné” – így nevezték a férje után –, szintén a nők szellemi egyenrangúságának hirdetője volt. A polgárasszonyok sorában övé az első (ismert) irodalmi szalon. Nyomában lépkednek a híres, hírhedt szalontulajdonosok, a nagy francia levelezők: Madame de Sévigné (1626–1696), a presziőz irodalom[102] üdvöskéje, aki Mikes Kelemenre is hatott; majd Madame George Sand (1804–1876), Musset és Chopin élettársa, a „nadrágos, szivarozó” francia írónő, aki a szabad szerelmet népszerűsítette. Szimbolikus költeményeiért szót érdemel a román születésű francia grófnő. Anne de Noailles (1876–1933), akit a Magyar Nagylexikon nem tart említésre érdemesnek.

      A szigetország női irodalma ismét más. Nagy-Britanniát első helyen a fiatalon elhunyt Brontë nővérek képviselik: Anne (1820–1849), Charlotte (1816–1855) és Emily Jane (1818–1848). A két utóbbi regényeit (Jane Eyre, Üvöltő szelek) újra és újra megfilmesítik. Virginia Woolf (1882–1941) közelebb áll hozzám (legalábbis időben). Agatha Christie-t (1891–1976) viszont kifejezetten kedvelem. Kiválóan működött a bal féltekéje! Olvasottság tekintetében egyedül az amerikai Margaret Mitchellnek (1900–1949), az Elfújta a szél írójának sikerült kis időre megingatnia Dame Agatha trónját – nem kis részben a könyvéből készült filmnek köszönhetően, ám a Brit Birodalom Dámája maradt a legismertebb és legolvasottabb író az angolszász nyelvterületen addig, amíg Joanne K. Rowling a színre nem lépett. Ő mint a Harry Potter-könyvek szerzője, az adott idő alatt megírt, elolvasott és megfilmesített könyv és eladott példányszámát illetően minden idők legsikeresebb írója a férfiakat is beleértve. Magyarországon azonban alulmaradt Gárdony Gézával szemben.[103]

      Skandinávok: a svéd Selma Lagerlöf (1858–1940) Nobel-díjat kapott 1909-ben. Gösta Berling című regénye tette ismertté. Az animáció támasztotta fel a nevét haló poraiból: Nils Holgerson csodálatos utazása c. gyerekkönyvéből rajzfilmsorozat készült. A dán Karen Blixent (1885–1962) szintén a film, a könyvéből forgatott Távol Afrikától (1986) fedezte föl a világ számára. Hadd említsem meg Hilary Mantelt (1952), akinek egy regényét olvastam csupán (Farkasbőrben 2010), de a történelem és a történelmi filmek imádójaként minden elismrésem az övé.

      Az oroszok közül kimagaslik a költő Anna Ahmatova (1889–1966). Ulickajára (1943) még nem volt időm.

      Végül még három amerikai példa: az értékesebb Sylvia Plath (1932–1963), költő, író, novellista és a népszerűbb Erica Jong (1942), feminista író, költő, esszéista. Naná, hogy ő él még kettejük közül. Barbara W. Tuchman (1912–1989) történész, nem szépíró, de nagyon szórakoztatóan ír, ami nem árt tudományos hitelének.

      És akkor a mieink.

      A magyar női költészet történetének első fejezetét a fentebb már idézett S. Sárdi Margit írta meg. Első ismert költőnőink (Dóczy Ilona és Zsuzsanna, Ládonyi Sára, Massay Ágnes) versei a XVI. század végén jelentek meg nyomtatásban. Nevezett hölgyek, mint nőíróink még sokáig, főúri leányzók, feleségek voltak, így Telegdy Kata (1550 u.–1599 u.), Rákóczi Erzsébet (1654–1707), Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708), Révay Erzsébet (1665 k.–1712 u.), Bethlen Kata (1678 u.–1725) fejedelemasszony, Zay Anna (?–1733) és Árva Bethlen Kata grófnő (1700–1759). Az utóbbi közülük a legismertebb. Önéletírása a barokk memoárirodalom klasszikus és utolsó példája. Az utánuk jövők között egyre több a köznemesi származék. Újfalvy Krisztina (1761–1818), Bessenyei Anna (1767–1859) például. Fábián Julianna (1765–1810) nemes születésűnek vallotta magát, de csizmadiához ment feleségül. A szintén XVIII. században alkotó Vályi Klára már polgárcsaládba született. (Hogy mikor, nem tudni. Halála időpontja sem ismert.) Az utóbbi ráadásul önálló női hivatással rendelkezik: Hont vármegye hivatalos bábaasszonya lett.

     A XIX. század legismertebb költőnője Dukai Takáts Judit (1795–1836). Bezerédj Amália (1804–1837) az első gyerekkönyv szerzője. Csapó Mária írónő (1830–1896) már a számon tartott női szerkesztők és fordítók egyike. A XIX. és XX. századot a termékeny Czóbel Minka (1855–1947) köti össze.

       Az új idők a XX. század fordulójával érkeznek el. Tormay Cécile (1876–1937), író, történelmi regények irredenta szerzője, a balliberális befolyás alatt készült új Magyar Nagylexikonban persze még nem szerepel. Annál népszerűbb a konzervatív honleányok körében. Erdős Renée (1879–1956) az erotikus és vallásos szecesszió között vívódó asszonyíró sem érdemelte ki a Nagylexikon figyelmét. Adyét, Bródy Sándorét, Fülep Lajosét és Karinthy Frigyesét viszont igen. Az Így írtok ti róla készült paródiája még halhatatlanná is tette. Kaffka Margit (1880–1918) viszont kötelező olvasmány. Gulácsy Irén (1894–1945) történelmi regénye, a Fekete vőlegények, ezzel szemben kamaszkorom emlékezetes élménye.[104] Bródy Lilit (1906–1962), a ’30-as évek zajos sikerű és irigyelt lektűrjének (Manci)[105] íróját Babits felesége, Török Sophie döngölte kritikájával agyagba.

       A mi időnk eltávozott író, költő nagyasszonyai: a minden műfajban bőven termő Szepes Mária (1908–2007); Szabó Magda (1917–2007) regény- és drámaíró; Nemes Nagy Ágnes (1922–1991) költő; Polcz Alaine (1922–2007) thanatológa, regény- és esszéíró;[106] Janikovszky Éva (1926–2003) irodalmi funkcionárius és gyerekkönyvek szerzője; Szécsi Margit (1928–1990) költő; Galgóczy Erzsébet (1930–1989) regényíró; Hervay Gizella (1934–1982) költő; Székely Magda (1936–2007) költő. A fölsorolás nem az én minősítésemet jelzi.

       Abból, amit eddig írtam a női írók magyar irodalombeli szerepéről, az Olvasó nehogy arra következtessen, hogy megbecsülésüket is éppoly nagyra tartom, mint teljesítményüket. A kánonról még mindig férfiak döntenek, és ha akad is egy-két írónő, akit saját körükbe beemelnek, olykor tehetségüknek köszönhetően, nem egyszer dísznek, másszor politikai szempontok, vagy más, nem irodalmi érdemeik alapján, attól még messze vagyunk, hogy Magyarországon minden arra érdemes nő irodalomból megéljen, tehetségével arányos megjelenéshez, babérokhoz jusson. Bájos lektűrírónőket kivéve. (Irodalmunk jelenkori horizontális tagozódását a folyóiratok körül szerveződő irodalmi csoportosulások jelentik. Ezeket értettem saját körök alatt.)   

       Ha olvasmányaim, némely utóbbi esetben a személyes benyomásaim alapján az írókat és költőket, legyenek nők vagy férfiak, egy képzeletbeli koordinátarendszerben kellene elhelyeznem, akkor az y tengelytől balra a bal félteke, jobbra a jobb félteke dominanciája szerint kapnának helyet. Az x tengely fölé vagy alá értékbecslésem szerint kerülnének. Tiszta, egyértelmű példa nincs, és ez a felosztás is csak játék lenne, ezért nem példálódzom nevekkel.

       A szerintem tipikus „balféltekés” író főleg prózában jeleskedik, életműve igen terjedelmes, ahogy ő maga is rendszerint hosszú életű. Jó megfigyelő, a drámai alaphelyzet kiagyalásában utolérhetetlen, cselekményszövögetésben alapos és hibátlan. Természete evilági, de nem feltétlenül kedélyes. Nyitottnak tűnik, csevejre kész. Szívesen nyilatkozik – magyarán szólva, szeret beszélni, ahogy írni is. Függetlensége látszólagos, mert íráskényszer rabja, és életvitele jellemzően polgári, beilleszkedő, emellett egy vagy több „rabszolgát” tart (e nélkül nem tudna annyit írni), a szózuhatag pedig függönyként is szolgálhat, nem biztos, hogy igazi énjét is szívesen kiadja. Nagy mesemondó, aki hiteles akar lenni. Művei valósághűek, nem egyszer földhözragadtak, majdhogynem tényregények, a történet elbeszélése és a megfelelő helyzetteremtés az erőssége, nem a nyelvi, vizuális (szerkezeti, szövegképi) lelemény. A kitalált történet sok elemét az életből meríti (a sajátjából, a családjáéból), ezzel teszi hitelessé. Mint minden művészt, őt is legjobban önmaga érdekli, de kíváncsisága inkább a külsőségek, a test dolgai, mintsem a lélek felé irányul. Az legyen a jobb féltekéseké. Stílusa szinte érzelemmentes és tárgyilagos, többnyire nélkülöz minden szenvedélyt, álomszerűséget, szellemes inkább (ha egyáltalán), mintsem humoros. Az általam fölállított korlátokat persze a természet olykor ledönti, de még e korlátokon belül is nagy a változatosság. E csoport női tagjai közül Agatha Christie-t merem csupán néven nevezni. Számomra ő a tipikus balféltekés írónő. Amit a csoport tagjainak jellemzéseként előadtam, tökéletesen illik rá.[107]

       A jobbféltekések jobbára költők.  Férfiak, nők vegyesen. Régen is verselgettek a hölgyek, de a költők – a fűzfapoéták is! – többnyire férfiak voltak. Ma a mezőny kiegyensúlyozott. Létszám és minőség tekintetében is. A „jobbosok” természete és lelkivilága ellentétes a „balosokéval”. Kevesebbet írnak, és rövidebb ideig élnek. Érzékenyek és zárkózottak, legalábbis, ami valódi énjüket illeti. Kevés korlátot ismernek, ez is okozza vesztüket. Sok köztük az alkohol, a nikotin, könnyű és nehéz drog rabja.[108] A szabadságot keresik, és rabbá válnak. (Ennyit a Hámori-féle táblázatban jelzett „irányított bal”, „szabad jobb” szembenállásról. Ez a megkülönböztetés még a politikában sem helytálló, hogy egy tréfát engedjek meg magamnak.) Sokszor vallásosak, erősen foglalkoztatja őket az érzékfeletti és a tudatalatti. A körülöttük zajló történések csak katalizátorai, beindítói az írói folyamatnak. A forma és a lelki folyamatok megszállottai. Álmaik vagy képzeletük, olvasmányaik fontosabb forrás számukra a környező valóságnál. Ihletetten írnak. E csoportba tartoznak jellemzően a középkori misztikusok.

       A fölsorolásból kitetszik, ki hova illik a két csoport közül. Természetesen létezik átmeneti típus, és ismerek kétlelkű költő- és írónőt, aki egyszer ilyen, másszor olyan. (A magánéletében „ilyen”, ha ír, „olyan”.) És természetesen ez a megosztás a férfiköltőkre is illik, akik közül költőnőknél aránytalanul többet olvastam. Csak a példa kedvéért, ha tipikusan „jobbféltekés” prózaírót kellene mondanom, elsőre nem is nő, hanem férfi jutna az eszembe. Külföldiben olyan műmeseírók, mint Shakespeare (1564–1616), aki verses prózában írta színjátékait, Andersen (1805–1875), Carlo Collodi (1824–1889), Lewis Carroll (1832–1898), a rémálomíró Kafka (1883–1924), magyarban Krúdy (1878–1933). Krúdy önpusztító életmódja ellenére, balféltekés írótársait megszégyenítő terjedelmű életművet írt össze, amelynek legjavára illik az álomszerű, látomásos jelző.  

      Az irodalom után sorrendben a film kívánkozik ide. Összekötő alakjai is vannak. A nők közül a francia Marguerite Duras (1914–1996) jut elsőként az eszembe, aki író, forgatókönyvíró volt, s témáit a ’60-as évek közepétől maga is filmesítette meg. Alapesetben, de csak alapesetben a film mesemondás képek segítségével, és hiányzik belőle minden álomszerűség. (Duras ebben kivétel, életútja és művészete olyan nyitott, szabad személyiségről árulkodik, aki számíthatott a jobb féltekéjére.) Különösen igaz ez a dokumentumfilmekre. Általános vélemény szerint a film sikere elsősorban a jó forgatókönyvön, vagyis a képek irodalmi alapján, az érdekes cselekményszövésen, a jó párbeszédeken múlik. És valóban, a legtöbb sikeres közönségfilm ilyen. Ennek az sem mond ellent, hogy az igazán kiemelkedők között sokkal több az olyan, mely álomszerű, inkább a vizuális hatásokra épít, azokból teremt művészi, sok esetben katartikus élményt.[109] Mégis elmondható, hogy a filmrendezés alapvetően balféltekés tevékenység, magas szintig tanulható, a hollywoodi „iskolából” kikerült professzionális rendezők egész sora tanúsítja ezt. Maga a filmiskola elnevezés, és a nemzeti filmiskolák hőskorszakai (ilyen volt az orosz, az olasz, a francia, a lengyel, a cseh és japán film, valamint a kanadai, horvát, cseh, lengyel, magyar animációs film bizonyos meghatározott időszakokban), amelyek egy iskolához illően nem egy, hanem egész osztálynyi nagyszerű alkotót teremtek, szintén a „filmszakma” megtanulhatóságát jelzik. Tovább megyek. Ahogy a „szakma”, úgy más filmes kifejezések is árulkodó módon tesznek különbséget a bal és jobb féltekés filmesek között. Egyik oldalon van a filmipar, a filmgyár, filmgyártás, a filmszakma, a közönségfilm, mozifilm (l. amerikai angol filmindustry, filmbusiness, production, movie, cartoon), a másik oldalon a művészfilm, amit megkülönböztető célzattal még Hollywoodban is movie helyett filmnek, cartoon helyett animationnek neveznek, jelzendő, hogy abban nem feltétlenül van üzlet, sőt.

      A műfaj története alig több mint száz évre tekint vissza, és jóllehet e bő század már a nők többé-kevésbé sikeres egyenjogúsításának a jegyében telt, sokáig nő egyáltalán nem bukkant föl a kamera mögött – a csapókezelő, a sminkes és a script-girl kivételével. Aztán az első számba vehető közülük annál nagyobb port vert föl maga körül.  A német Leni Riefenstahl élete (1902–2003), mert hiszen róla van szó, szinte egyidős a filmmel. Táncos- és színésznőként kezdte, a kamera elől perdül át annak túlsó oldalára, és lett a náci korszak rendkívül sikeres dokumentumfilm-rendezője, hogy aztán művészi pályafutását fotósként fejezze be. Utána hosszú szünet, így csak a még élők közül tudok egyet-kettőt felsorolni. Például a szakma női doyenjét, az 1928-as születésű, francia Agnès Vardát, aki fotósként kezdte, dokumentaristaként folytatta, de újhullámos játékfilmjei is, mint a francia új hullámos filmek általában, a bal félteke irányítása alatt készültek.[110]

      A cseh film fénykorában indult Vĕra Chytilová (1929–2014) rendezői pályája, akinek dokumentarista alapozású, abszurdba hajló, pergős filmjeit a kedvesen szarkasztikus „csehes” realizmus, férfias (?) keménység és intellektuális jelképség jellemzi. Csak úgy a „vicc kedvéért” írom: bár építésznek készült (nem kimondottan női pálya) az ő útja is a csapózáson és a script-girlségen keresztül vezetett a filmrendezéshez. Lelki rokona a magyar Gyarmathy Lívia. Ő vegyészként végzett.

      Meg kell említenem az első Oscar-díjas filmrendezőnőt, Kathryn Bigelow-t (Bombák földjén, 2010), aki ráadásul férfias akciófilmeket rendez.

      Túl sok a magyar filmrendezőnő ahhoz, hogy a nevüket mellőzzem, úgyhogy néhányukkal kivételt teszek.  Jelentős játékfilmrendezők vannak köztük: Mészáros Márta, Fekete Ibolya, Enyedi Ildikó, Böszörményi Zsuzsa, Kocsis Ágnes. Témaválasztásukban, rendező felfogásukban tipikus balféltekések (szerintem). A rendezés mellett számos filmszakmai terület vonzza a nőket. Mármint a kamera mögé is. Forgatókönyvírók, dramaturgok, vágók, kosztümtervezők között egyre több ma már a nő, a nőies szakmákról, a varrónőkről, fodrászokról, sminkesekről nem is beszélve,.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap