A VIZUÁLIS NEVELÉSRŐL 4/14

Jankovics Marcell, p, 02/15/2019 - 00:08

 

    

 

 

 

 

 

Most a fotóművészek következnének. Ez a művészeti ág inkább balféltekéseket mozgat meg, annyira a valósághoz kötött. Mondhatnám, a valóságábrázolásában rejlik a költészete. Ritkán áll jól neki, ha elszakad tőle, és álmodni kezd. A filmoperatőrnek a fotóművésznél nagyobb a mozgástere, játékfilmben különösen. Az álomban vannak ugyan állóképszerű pillanatok, de megkülönböztető lényege épp az eleve szokatlan helyzetben mozgás, változás révén formálódó (szür)reális nonszensz. Fénykép ezt ritkán tudja visszaadni. Ha igen, sokszor mesterkélt lesz. A Fellini-filmek egy standfotója sem képes a film álomszerű hangulatát felidézni. A fotóművész ugyan nem a fantáziájából merít, hanem a valóságból, legfeljebb másokét rögzítheti (a standfotó is ilyen), de a szeme észrevehet valamit, amit más közönséges halandó nem.  Ezért készíthet költői, érzelmekkel telített, jelképekben gazdag képeket. Annak pedig, hogy milyen a stílusa, lehet köze ahhoz, melyik féltekéje irányítja munka közben. Ennek elbírálása azonban túl egyszerű, vagy épp ellenkezőleg, nem vezet megnyugtató eredményhez. Egy példa: a természetfotó lehet száraz dokumentum, lehet érdekes (a szemszöge, tárgya szerint), lehet ábrándosan költői (a választott időpont és időjárási feltételek, technikai beavatkozás következtében), lehet absztraktan művészi (makrofelvétel esetében nem jövünk rá, hogy a fotós mit kapott le), lehet szimbolikus (a téma megfelelő beállításban önmagán túl is mond valamit). Különféle trükkökkel egész különleges hatások érhetők el (oly módon is, amit tilt a szakmai becsület). Ebből az következne, hogy ha egy fénykép szép vagy különleges, akkor az a jobb félteke műve, ha hasznos dokumentum és illusztráció, akkor a bal féltekéé? Ha ez ilyen egyszerű lenne! Egy fotóriporter (akik közt sok a nő) készíthet gyönyörű képeket, ha például táncelőadásról tudósít, alapesetben azonban nem ez a dolga. A műtárgyfotónak (a reprónak) a tárgya eleve szép (vagy különös, érdekes), azt a fényképésznek a lehető leghűségesebben kell megörökítenie, hiszen ez a feladata. Ő azzal teremthet költészetet, ha egy beállításban többet mutat, mint amennyit ugyanarról a pontról a helyszínen tartózkodó láthat élőben. Sokat nem adhat hozzá saját lényegéből, mert azzal becsapja a nézőt. Tapasztalatból tudom, hogy a fénykép olykor olyasmit is rögzít, amit a szem az eredeti látnivalóban nem vesz észre. (Antonioni 1966-os Nagyítása erről szól.) Ez lehet a véletlen műve, s lehet a szín, világítás, mélységélesség, gyújtótávolság (látószög) esetleg szintén öntudatlan, szerencsés alkalmazásának az eredménye.[111]

       Ami a képzőművészetet illeti, az agykutatás az ehhez szükséges tehetség főfészkének is a jobb féltekét tekinti.

„A színlátás embernél elsősorban az agykéreg tulajdonsága. […] Legújabb vizsgálatok szerint azonban a két félteke között a színlátásban is jelentős különbség van, méghozzá a jobb félteke javára, amit az is bizonyít, hogy jobb oldali látókéreg sérülése után gyakorlatilag színvakság alakul ki. […] Hasonlóképen csak a jobb félteke látókérge képes az ún. Karussa-illúziós kontúrok felismerésére, ti. hogy a képen a kontúr csak illúzió, s nem reális. […]

Az is valószínű azonban, hogy a térérzékelés minősége is különbözik a két félteke között: a jobb féltekéé fejlettebb.”[112]

      A legtöbb ember nem a fényviszonyoknak és kölcsönös helyzetüknek megfelelően látja a színeket, hanem funkciójuk szerint, úgy, ahogy bal féltekéje súgja neki: ha hó, akkor fehér, esetleg piszkos szürke. Úgy is mondhatnám, hidegen hagyja, hogy a hó, amiről tudja, hogy fehér, most éppen azúrkék, mert árnyékban van; narancssárga, mert megsüti a lemenő nap; sötét kékeslila, mivel már éjszaka van. Ha nagyon erőltetjük, akkor persze kiderül, hogy pontosan tudja, a hó most éppen sötét, csak a környezeténél világosabb. A festő viszont eleve színekben gondolkodik. Az absztrakt festő is, mert egy szín hatása aszerint változik, hogy milyen színt fest melléje. A fotográfus és a filmoperatőr is képes játszani a színekkel.[113] A piros, ami fekete alapon világít, fehér alapon alvadt vérfolttá sötétedik. A művész él tehát az optikai csalás eszközével. Optikai csalódás az idézetben említett illuzórikus kontúr is.

      A fejlett színlátás olyan adottság lehet, ami legtöbbünk esetében velünk születik, több más olyan, jobb féltekei képességgel együtt, amely utóbb eltűnik. A színérzékenység, ahogy nő a gyerek, rendszerint eltompul.[114]  Ez a folyamat a gyerekrajzokon szemet szúrón nyomon követhető. A kisgyereknek, aki 6–9 éves kora között valósággal tobzódik a színekben, 14 éves korára rendszerint elszürkül a látása. A festő adottságok szárazabb, valóságábrázoló igénynek adják át a helyüket. Picasso mondta állítólag: „Minden gyerek művész. Az a kérdés, hogy maradjon az, ha egyszer felnő.”[115]

      Macskássy Kati kolléganőm több animációs dokumentumfilmjében (Gombnyomásra 1973, Nekem az élet teccik nagyon 1976, Ünnepeink 1983) kihasználta az ebben rejlő lehetőséget. Gyerekekkel, az első két filmben komlói cigányokkal, interjút készített arról, hogyan élnek, miről álmodoznak, milyen pályát képzelnek maguknak, milyennek látják az ünnepeinket. Az álom és valóság drámai ellentétét a szövegek tömörítésével tovább élesítette, majd ugyanezekkel a gyerekekkel meg is festtette mindazt, amiről beszélnek. Filmjeivel saját előfeltevését kívánta igazolni – sikerrel. Egyfelől megmutatta, hogy a létező szocializmus milyen sivár jövőképet fest a legesélytelenebb társadalmi csoport gyerekei elé, másfelől hogyan szürkíti el a felnőtt (otthoni és iskolai) nevelés a gyerekek fantáziáját. A filmekben egy szó sem esett a természetes (biológiai) okról: magáról a felnőtté válásról. Akkoriban legföljebb szűk tudományos berkekben volt ez téma. A rendezőnőnek sem az volt a célja, hogy a filmjeinek politikai élét tompítsa, jóllehet e munkák még egy agykutatási vizsgálat bizonyító erejű dokumentumának is beváltak volna. Ami engem illet, már készülésük idején is biztos voltam benne – épp a filmek győztek meg róla –, hogy a gyerekfantázia megfakulását biológiai változás (nemi érés) és társadalmi befolyás (nevelés) együtt okozza.

       Közbevetőleg vissza szeretnék térni Hámori József gondolatához, amelyben a féltekék civilizációs fejlődését fejti ki. Eszembe jut róla a hagyományos történelemértelmezés, amely a Homo sapiens sapiens faj fejlődését (van ilyen?) az egyedfejlődéshez hasonlítja, és az őskort az emberiség gyermekkorának nevezi. Ha Hámori professzornak igaza van, akkor ez a holisztikus hasonlat az agyféltekék közti aszimmetriaváltás tekintetében ma is helytállónak látszik. Még abból a nosztalgikus-romantikus alapállásból is, mely egyszerre sajnálkozik a gyerekkor és a paradicsom (őskor) elvesztésén.

„…nagy a valószínűsége annak, hogy az ősember, még kiváló művészi adottságai és minden bizonnyal megfelelő beszédkészsége mellett is inkább az ősibb jobb féltekés, holisztikus tárgyiasult gondolkodási módot használta.” [116]

Majd egy oldallal később Ornsteinre hivatkozva és a keleti gondolkodásmód példájával érvelve, a hajdani állapot felé közelítést javasolja civilizációnk helyes útra térítésének eszközéül:

„… a nyugati kultúrának is több súlyt kellene fektetni a jobb féltekés képességek fejlesztésére!”[117]

       Elfogult vagyok. A magyar nyelvet és mesét magas polcra helyezem. Ennek két oka van. Az egyik a beleszületés. Nem vagyok képes arra, hogy más nyelv, más mesei világ sajátos finomságait anyanyelvi szinten érzékeljem. (Az angolban néha elcsípek valamit.) A másik az a meggyőződésem, hogy mi, magyarok a többi európai népnél „visszamaradottabbak” lévén, közelebb vagyunk (nyelvi, kulturális) gyökereinkhez. Ismét Hámori József agykutató akadémikust idézem:

„Dedinszky Erika, a Hollandiában jól ismert költő-műfordító érdekesen hasonlította össze a hollandok és magyarok gondolkodását, ahogy az a költészetben és a poezis felfogásában megnyilvánul.[118] »Az ilyen nemzeteknél (t.i. a magyaroknál) nagyon vékony a választóvonal az éntudat és az álomtudat között, az emberek még jóban vannak a saját álmaikkal. A tudatalatti világ pedig képekből áll. Nem véletlen, hogy a népköltészet Magyarországon ilyen sértetlenül fönnmaradt. A hollandoknál már a tizenkettedik századtól ipari társadalom fejlődött ki, megindult a polgárosodás, szétrobbantak a közösségek, kihalt a népművészet, amely eleve sokban különbözött a magyar folklórtól. A magyar népdalban a sorok nem logikai, hanem érzelmi szinten függenek össze egymással. A holland népdal Á-tól Z-ig megy.« A magyar ember vizuális, ugyanakkor a költészet, a költemény a gondolatoknak »ércnél maradandóbb« foglalata.”[119]

      A fentiek és Hámori professzor jobb és bal féltekéről írt magyarázata feljogosítanak arra, hogy a magyar költőt, a nemzet még nyelvében élő, hagyományos magyar észjárású gyermekét, a hagyományos gondolkodású, népművészetet teremtő közösségi magyar embert olyannak képzeljem el, mint aki jobban használja agyának jobbféltekéjét, mint civilizált, globalizálódásban előtte járó testvérei, és rosszabbul a balt, de ez már nem képzelődés, hanem tapasztalat.

       Korábban már írtam az analóg gondolkodásról, mint a – szerintem – jobb félteke által a mainál intenzívebben irányított észjárásról.  Hámori professzor e tárgyban két fontos fogalmat használ. A szimbólumot és a holizmust. Többször is hangsúlyozza, hogy a

„propozicionális gondolkodás (bal félteke) absztraktabb, szimbólumokat operál, míg az appozicionális (jobb félteke) szorosabb, kétoldalú kapcsolatban marad az érzékelt világgal, és szimbólum képzése nincs: inkább képekben, konkrét tárgyakban gondolkodik.”[120]

A fenti idézetből az is kiviláglik, hogy Hámori mást ért szimbólumon, mint én. Az ő szimbóluma általánost, elvontat jelent, aminek a saussure-i, közmegegyezésen alapuló, tudatosan megalkotott jelkép felel meg. Ilyen a szám és betű (de nem minden írásjel), Saussure szerint a szó. Az „én szimbólumom” ennél jóval tágabb, és Saussure-ével ellentétes értelmű, elsősorban kép (így képírásjel is), amelyből a szókép is következik, legyen absztrakt vagy konkrét, mely az analóg gondolkodás, vagy ha úgy tetszik, a Jung féle kollektív tudatalatti agyszüleménye. Legkésőbb abból a korból származik, amikor az ember még „jobban figyelt” a jobb félteke sugalmazásaira, mint mai utóda. Hámori professzor, aki az ősembert maga is inkább jobbféltekésnek „valószínűsíti”, bizonyára egyetértene velem abban, hogy az, amit én nevezek szimbólumnak, az inkább a jobb agyfélteke teremtménye.

      A holizmus tehát a jobbféltekéhez tartozik. Felfogásom szerint, melyet szintén holisztikusnak szeretnék tudni, a holisztikus szemlélet – és nem gondolkodás! – összefügg a szimbolikus látásmóddal és az analógiás gondolkodással. Feltéve, hogy szimbólumon és a holizmuson azt értjük, amit én. A holisztikus felfogás szerint az egész több mint részeinek összessége (gör. holon = egész). Képviselői az egész és a részek közti kapcsolat megőrzésén fáradoznak. Noha XX. századi fogalom, e szemléletmód korábbi filozófusoknál is felbukkan, és értelme szerint igen régi. Mondhatni jelen van a világvallásokban, és a hagyományos társadalmak gondolkodásmódjában. Ellentéte a modern civilizációk észokokra hivatkozó, elemző, az interdiszciplinákat félresöprő fölfogása, mely a specializálódás előrehaladásával az egyes részterületek közötti távolodásért is felelős,  aminek következményeként a modern ember egységes, szerves világkép híján már nem tud eligazodni a számára teljesen kaotikus világban.  

      Annak ellenére, hogy a szín- illetve a térlátás jobb féltekefüggő, a női mecénások, múzsák és modellek mellett a legújabb korban egyre több a nők között az esztéta és művészettörténész, s ahogy jövünk előre az időben, egyre nagyobb számban találkozunk képzőművésznőkkel is, méghozzá kiválókkal. Ebben a nők egyenjogúsítása, az anyaság és a házimunka terhei alól való fokozatos „fölszabadítása” biztosan szerepet játszik. (Nem bánom a nők munkába állását. Bánják ők. De már ne nevezzük fölszabadításnak, hogy megélhetési okokból ugyanúgy bérrabszolgaként, kényszervállalkozóként kell robotolniuk, mint a férfiaknak. Legyen szabad és nem kényszerű a választása e téren. Élhessen hivatásának, ha van neki. És lehessen alkotóművész, ha a tetejében tehetséges is.) 

      A kortársak között rengeteg női névvel találkozunk. Élő és magyar művészt ezúttal sem nevezek meg.[121] Az élők megítélése a jövendőre vár. Ez elvben a filmrendezőkre is igaz, akik közül említettem egy párat név szerint. A gyakorlatban a helyzet más. Úgy látom, hogy egy-két igazán nagy kivételt leszámítva a régi filmek rendezőire nem kíváncsi az utókor. A filmjeikre is inkább csak az öregek, akik már moziba jártak  e filmek bemutatója idején. Ahogy rendeznek tárlatot elhunyt festőknek, úgy nem rendeznek bemutatósorozatot elhunyt filmrendezőknek. Vagy ha mégis, lanyha érdeklődés mellett.

     A hivatásos festőnők sokan vannak a zeneszerzőnőkhöz, de kevesen az író- és költőnőkhöz, még kevesebben a férfi festőkhöz képest.[122] A nők vonzódása a díszítőművészetekhez egyidejű lehet az emberré válással. Nem viccnek szánom: önnönmaguk szépítésének a szándékával függ össze. A természeti népek körében a szépítkezés mindkét nemre egyformán jellemző, de a civilizálódással a hangsúly sokáig a nők irányába tolódott el. A legutóbbi időkben a férfiak ismét vágyat éreznek a piperézkedésre. Ismét színesebben öltözködnek, erősen illatosítják magukat  különleges frizurákat csináltatnak, borotválják a testszőrzetüket, tetováltatják magukat, testékszert, izominplantátumot ültetnek be.

     A nők szerepét a népművészetben már érintettem. Ami a magas művészetet illeti, íme, néhány név időrendben. Sofonisba Anguisciola (olasz, 1527–1623 után), Artemisia Gentileschi (olasz, 1597–1651), Ginevra Cantofoli (olasz, 1618–72),  Rosalba Carriera (olasz, 1673–1757), Louise Elisabeth Vigée-Lebrun (francia, 1755–1842), Berthe Morisot (amerikai, 1841–95), Mary Cassatt (amerikai, 1845–1926), Suzanne Valadon (francia, 1867–1938), Paula Modersohn-Becker (német, 1876–1907), Feszty Masa (1895–1979), Vaszkó Erzsébet (1902–1986), Frida Kahlo (mexikói, 1907–1954), Meret Oppenheim (német, 1913–1985), Anna Margit (1913–1991), Szántó Piroska (1913–1998), Leonora Carrington (angol, 1917–2011), Vankóné, Dudás Juli (1919–1984), Berki Viola (1932–2001), Reigl Judit (1923), Ország Lili (1926–1978), Mersits Piroska (1926–1988), El Kazovszkij (1950–2008).  Legtöbbjük jó, némelyikük nagyszerű festő, de a művészettörténetileg megítélhető régebbiek közül egyikük sem tartozik a legnagyobbak közé. Gentileschi nem ér fel Caravaggióhoz, akinek követője volt, Vigée-Lebrun Fragonardhoz, Cassatt Monet-hoz, Kahlo Riverához, Oppenheim és Carrington Dalíhoz. Ez persze magánvélemény. Ismertségük szerint válogattam össze őket, nem azért, mintha mindegyikük művészetét kedvelném.  Nem láthatok a felsorolt festőnők hajdan volt fejébe, sem a fel nem sorolt, de a műveikből és sokszor személyesen ismertekébe. Néhányuk élete, külleme, művei, önvallomása alapján azonban felsejlik a jobb agyfélteke (és olykor egy férfi művész) átlagosnál nagyobb befolyása.

     A Caravaggio hatása alatt tevékenykedő, római születésű Artemisia Gentileschi festőművész apja mellett tanult festeni. Sikeres volt a maga korában, talán ennek köszönhető, hogy mai mércével mérve is szabadon élt. Előbb Firenzében, majd főleg Nápolyban alkotott, ahonnét néhány évre Angliába költözött. Bibliai és mitológiai tárgyú képeinek férfiakon felülkerekedő bibliai nők a főszereplői (Zsuzsanna és a vének, Judit lefejezi Holoferneszt). Amellett, hogy férfiasnak számító foglalkozást űzött, és férfi módra élt, témaválasztásai és megoldásai férfigyűlölőnek mutatják. Jogosan, lány korában megerőszakolták, később mégis férjhez ment.

     A Judit lefejezi Holoferneszt az ismert bibliai mese rémálomba illő naturalisztikus megragadása. Az apokrif Judit könyvében olvasható elbeszélés szerint Holofernesz, asszír hadvezér a kis zsidó erődvárost, Betuliát ostromolja. Judit, a városban lakó istenfélő fiatal özvegy, hogy megmentse az övéit, árulónak adja ki magát, és szolgálójával kimegy Holoferneszhez. Elcsavarja a férfi fejét, és amikor az részegen elalszik, a saját kardjával levágja a fejét. A festményen, sötétségbe tűző éles fényben – álomba illő, caravaggiói megvilágítás – a két nő szenvtelen arccal, gyakorlott kézzel végez áldozatával, mintha csak állatot ölne. Judit láthatóan arra vigyáz, hogy össze ne vérezze magát. A felfröccsenő vér és a gyilkos mozdulata, a nyújtott kar, összehúzott szem és eltartott fej azt érzékelteti, hogy aki festette, már látott ilyet, talán maga is ölt. Állatot bizonyosan. Ez a képet különösen félelmetessé teszi.  

      Suzanne Valadon nem ismerte az apját. Anyja grizett (varrólány) volt, ő maga tizenöt évesen cirkuszi akrobata lett. Miután leesett a trapézról, modellt állt olyan festőknek, mint Puvis de Chavannes, Degas, Renoir és Toulouse-Lautrec. Többükkel le is feküdt. A biztatásukra kezdett festeni. Degas tanította is. A kortárs nagy festők mind hatottak rá, később Matisse, Picasso is. Igazán egyéni stílusa ezért nem alakult ki. Ha az ember Valadon egy korábban nem látott képével szembesül, és a szignót sem veszi észre, valamelyik mintaképe festményének fogja vélni. Megtévesztő az is, hogy nő létére szokatlanul sok női aktot festett.  Leányanyaként szülte fiát, Maurice Utrillót (1883–1955), nem tudni, kitől. Utrillo kamaszkorától kezdve alkoholista volt. Anyja rábeszélésére gyógyulás céljából vett ecsetet a kezébe. Isten a megmondhatója, hogy Valadon férfiasan szabados életvitele mekkora szerepet játszott fia alkoholizmusában.

     Frida Kahlo a nagy mexikói festő, Diego Rivera (1886–1957) sűrűn megcsalt felesége volt. Fiatalon súlyosan megsérült egy buszbalesetben, ami egész hátralévő életére kihatott, jószerivel ágyhoz szögezte.  A festést ő is gyógymódként kezdte. A mexikói népművészet, indián mitológia és férje művészete hatott rá. Álomszerű, szürrealistának mondott naiv képeket festett, főleg önmagáról. Önarcképeiről összenőtt szemöldökű, férfias arc mered ránk.

A szürrealizmus professzionális formájában maga az álomművészet.

       Anna Margit is álomszerű képeiről ismert, de stílusára a mesés, gyermeki, naiv jelzők illenek. Bár stílusuk különböző, ugyanezért érdemel említést két másik magyar festőnő, Vankóné, Dudás Juli, a naiv parasztfestő, és az álnaiv, de igazán meseszerű képek alkotója, Berki Viola.

       A nonfiguratívok, amilyen Vaszkó Erzsébet, a holocaust-túlélő Ország Lili, vagy a Párizsban élő Reigl Judit, laikus szemmel nőietlennek képzelt, „balféltekés” irányzatot képviselnek, ugyanakkor az ő művészetük is álomszerű. Szegény Országé rémálomszerű. Reigl egyik-másik képe mintha szemkáprázást rögzítene. Kábítószerfogyasztók számolnak be hasonló élményről.

       Mersits Piroskát, akinek pályáját a pártállami stílusdiktatúra és az alkoholfüggőség nem hagyta kiteljesedni, méltatói egyenesen „álomfestőnek”, művészetét „álomvalóságnak”, „valóságálomnak” nevezik.[123] Kék képéhez írja Gyurkovics Tibor:

„Álmodj még lassú falvakat,

hol kék a ház, kék a patak,

a hab is kék, mit visz a víz,

a Balaton, a nemezis.

 

Kék a mennyország. Kékek a

Virágok éjszaka,

Hol kékruhában, egyedül

Az Isten megkötözve ül.”

                                         Kék

      A felsoroltak közül talán a legizgalmasabb jelenség a korán elhunyt El Kazovszkij. Miközben ő is álombeli tájakat fest, nemi azonosságtudat-zavara kísértetiesen látszik igazolni eszmefuttatásomat. A férfinevet használó művész néhány évvel ezelőtti televíziós interjújában hosszasan magyarázta, hogy ő nem leszbikus, hanem lélekben férfi, ezért teljesen normális, hogy nőkhöz vonzódik. [124]

      A képzőművészet sem tisztán és feltétlenül a jobb félteke irányítása alatt áll. Jobbféltekésnek gondolom, pontosabban szólva, álomszerű művek teremtőjének tartom Boscht (1450 k.–1516), Grünewaldot (1470/83 között–1529 k.), El Grecót (1541–1614), az öreg Goyát (1746–1828), a szürrealista festészet legjavát Dalíval az élén, Csontváryt (1853–1919), Tóth Menyhértet (1904–80),  Balázs Jánost (1905–77), Rátkay Endrét (1928–2011), Kovásznai Györgyöt (1934–83), a grafika és karikatúra bizonyos képviselőit, mint Grandville-t (1803–47), Beardsley-t (1872–98), Eschert (1898–1972), a fényfestőket, köztük Mednyánszkyt (1852–1919), Egryt (1883–1951). A névsor messze nem teljes, csupán ízelítő a számomra fontosak közül, hányféleképpen lehet (szerintem) álomszerű valaki.

       Ha jól értelmezem Hámori professzor felosztási rendszerét, akkor az absztrakt (nonfiguratív) művészet egyszerre bal- és jobbféltekés tevékenység. Az említett szembeállításban szó szerint „absztrakt gondolkodás” illetve „tárgycentrikus gondolkodás” szerepel. Az absztrakt mű létrehozásához mindkettőre szükség van. Egyfelől az absztrakt mű is tárgy, létrehozása tárgycentrikus gondolkodást feltételez. Alkotójának szándéka szerint olyan festmény, szobor akar lenni, amelynek a valóságban nincs ugyan mintája, de ettől még az elvonatoztató  gondolatmenet szüleményeként képzeletbeli tárgyának megvalósulásaként létrejön, vagyis tárgyiasul, és nézője olykor felismerni vél benne egy, a művész gondolatmenetét beindító valóságos tárgyat. A nonfiguratívvá váló életmű a művészi elvonatkoztatás folyamatát mutatja. Festőnk vagy szobrászunk a főiskolán még igyekszik megfelelni a hagyományos elvárásoknak, korai művei is kapcsolódnak a valósághoz, de ahogy érik a művészete, úgy jut el a végletes elvonatkoztatáshoz.[125] E folyamatot szemléltetendő szokták közölni Piet Mondrian (1872–1944) képsorozatát, amelynek az első darabján egy még felismerhető fa látható, az utolsón egy geometrikus rácsszerkezet. Az orosz Malevics (1878–1935) fordulata tragikusan fordított volt. Szuprematista nonfiguratív festőből lett bolsevik propagandista. A mendemonda szerint. Állítólag egy korábbi képére, kék négyzet alján lévő vörös csíkra  rohamozó vörös kozákokat festett, ettől a kék négyzet a hatalmas, forradalmi orosz égboltá lett.

      A bal féltekének a nonfiguratívok világlátását formáló szerepét mutatja, hogy a képzőművészeti absztrakció más, korábbi irányzatokéhoz képest meglepően elmélyült elméleti munkán alapul. Erre már az egymással nemcsak vásznakon, hanem szóban és írásban is vitába szálló olyan irányzatok neve utal, mint a konstruktivizmus, szuprematizmus, dadaizmus, automatizmus, tasizmus, kubizmus. Azok a festők, akik komolyabb elméleti alapozással, „tudós” művészként dolgoztak, mint az említettek vagy Kandinszkij (1866–1944) és Klee (1879–1940), bizonyosan foglalkoztatták a bal oldali kis szürke agysejtjeiket is. Nem megy másképp.

      Magyarok közül a szintén balféltekés Kassák Lajost (1887–1967) említeném. Kétszeresen is az lehetett, hiszen mind irodalmi, mind képzőművészi tevékenysége „tudálékos”. Lapszerkesztői tevékenysége és művészete egyfelől didaktikus, átpolitizált, nem is földhöz, hanem olajos aszfalthoz ragadt, másfelől teoretikusan kimódolt. Felvett póza az avantgárd, állásfoglalás mindennel szemben – önmagát kivéve. (A szembefordulás is a bal mezőben zajlik. Ezt nem politikai értelemben említem, Kassák inkább anarchista volt.) Folyóiratainak a címe: Tett, Ma, Dokumentum, Munka is elárulja, hogy Kassák nem álomvilágban él. Költőként kötetlen (formátlan) szabadverseket írt, versnek hívott prózát, melyek nem nélkülözik a képalkotó fantáziát, de nekem mesterkéltnek hatnak. Ennek a versformához szerintem semmi köze a szellem jobb féltekéhez társított szabad szárnyalásához.

„Az idő nyerített akkor azaz papagályosan kinyitotta a szárnyait mondom széttárt vörös kapu * szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében * a gyárkémények alatt ültünk * tudtuk holnap a görbe vonalak * ho zsupp ho zsupp * azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a pódiumokon s nádler  úr mázolmányaiban […].”

                                                               A ló meghal és a madarak kiröpülnek – részlet.

      Ezt a versét, amely a hagyományos epikai formák felszámolásának a programadója volt, nevezi a lexikon „lírai eposznak”. Festőként valódi eredetiséget nélkülöző fotókollázsairól és képarchitektúrának nevezett, egyhangúan ismétlődő absztrakt geometrikus kompozícióról a legismertebb. Nála a tartalom = program és dokumentum (a dokumentarizmus is balféltekés), a forma = izmus, a cselekményszövés = kimódoltság. A jelszerűség helyett a valóság dologszerűségét állítja a középpontba. Az irodalom nemzetköziségének eszméje fűti: a műalkotás ne nyelvi és kulturális meghatározottságú legyen (micsoda képtelen ötlet!), hanem azonos tartalmat közvetítsen mindenki (azaz senki) számára.[126]

      A festészetnél jóval kevesebb nő választja a szobrászhivatást. Újabban azonban szintén egyre több. Mondhatnók, hogy a nagyobb fizikai megterhelés miatt volt korábban így. Meg tán azért is, mert az egyenjogúsítás előtt a megrendelők nem szívesen bízták a drága márványt az ügyetlennek hitt kis női kacsókra. Meglehet, de én számításba venném, hogy a térformaérzék a férfias jobb féltekét uralja.[127] Híres női szobrász – élőkről most se essék szó! – nem sok volt. Rodin nagyreményű tanítványa és szeretője, Camille Claudel (francia, 1864–1943) megőrült. Az a néhány munka, amely fennmaradt utána, még a mester nyomasztó hatása alatt készült. Említhetném a szocialista realista Käthe Kollwitzot (német, 1867–1945), aki inkább grafikusként ismert. Munkái egyszerre tanúskodnak női érzékenységről és férfiasan politikus magatartásról. Magyar szobrásznőt többet is ismerek, de azok között, akik már elhunytak, még kevés jelentős van. (Furcsa ilyen összevissza használni az igeidőket, de hát csak az halhatatlan, aki már eltávozott.)

       Az építészet terén szinte csak kortársak közt akad nő.[128] Ennek is kettős sodratú oka lehet.  Korábban talán nem mertek ekkora felelősséggel járó munkát nőre bízni. Hiszen itt már egész csapat irányítása lett volna a feladata, méghozzá férfiaké, akiknek talán lovagias, ám bizonyosan lekezelő ellenállását kellett volna letörnie. Másfelől azonban itt is fölmerül a kérdés, vajon nem befolyásolta-e a nőket a közelmúltig az építészpálya elkerülésénél a tér- és formaérzék korlátozott volta? Közelmúltat írok, mert a számítógép háromdimenziós modelleket készít, ami – Miklósi Ádámmal szólva – kiegyenlítheti a két nem agya közti különbséget.  A XIX–XX. század fordulóján, a magyar építészet virágkora idején, amikor az iparosodás és polgárosodás velejárójaként a nők előtt is megnyíltak korábban elzárt pályák, még egy női névvel sem találkozunk építészek között.[129]  A múlt század közepén sem változik a helyzet. A modern építészet mestereit bemutató, egykorú amerikai albumban mindössze két női névvel találkozom: az egyik Jane Drew-é, aki Le Corbusier csapatában dolgozott az indiai Chandigarh egyik épületén; a másik Sarah P. Harknessé, aki a Harvard Egyetem egyik épületét tető alá hozó építészkollektíva tagjaként említődik a férjével együtt.[130] Van-e, aki e két nevet ismeri?

      A kerámiának, mely jellemzően térplasztika, legalább annyi jeles nőnemű, mint férfi művelője van, ha nem több. A kis méret lehetséges magyarázat. Mármint, hogy amit a szem (az agy) egy pillantással befogni képes, az nem okoz térérzékelési problémát a kevésbé aktív jobb féltekének.

      A hazai népi fazekasság elsősorban férfimunkának számított, a rendszerint családon belül végzett közös munkából azonban a lányok, asszonyok is kivették a részüket. Nem a formálás, hanem a díszítés terén. Az írókázás, ecsetes díszítés jórészt női munka, a csíkozást azonban, mivel része a korongolásnak, mindig a férfi fazekas végzi. A nő azonban ősi jogon, mélyen kötődik az edényhez, úgy is, mint formához és úgy is, mint nemének találmányához.

„A fazekasmesterséget a nők találták fel, hogy megkönnyítsék a vízhordást és a főzést.

A fazekasság azzal kezdődött, hogy agyaggal utánozták a tököt és más természetes edényeket, felhasználva a kosárfonás technikáját is. […]

Az eljárás meglehetősen bonyolult volt, a fazekasoknak számos vegyi reakciót kellett ellenőrizniük. Ők azonban nem ebből a szempontból ítélték meg munkájukat. Az ő számukra teremtő aktusról volt szó, az asszonyok titkáról, amit nem osztottak meg a férfiakkal. […] A befejezett tárgy többet jelentett alkotója számára, mint egy közönséges korsó. Eleven lény volt, saját hanggal és akarattal. Továbbá, mivel az életadó vizet és a föld gyümölcseit fogadta be, később pedig halott gyermekek koporsójául is szolgált talán, készítője az anyaöl, a női termékenység, az isteni anya, az élet forrás jelképének tekintette – Pandórának, minden dolog Adományozójának, akit a tűz istene formált földből és vízből, s emberi hanggal ruházott fel.” [131]

Tegyem hozzá, az urna nemcsak halott gyermekek, hanem minden elégetett holttest hamvait tartalmazta. Azok az ember alakú agyagkoporsók, amelyekbe a filiszteusok temetkeztek, és azok a fürdőkád formájú agyagszarkofágok, amelyekbe a krétaiak temették halottaikat, valamint a mi csecses és Jutka-korsóink csak továbbgondolásai a korsó-anya képzetének.

       Annak, hogy a tojás „hímzése” lányok, asszonyok dolga, ugyanaz a jelképes oka, mint ami a nőket a fazekassághoz fűzte. A tojás ugyanúgy anyaméhjelkép, ahogy az edény. Gyakorlati oka is volt persze a munka ilyetén megosztásának. A díszítés olyan műfajait bízták a nőkre, amelyek különösebb erőkifejtést nem, viszont ügyes és érzékeny kezet kívántak, így a pingálást és bútorfestést. Ezért is maradt az edények festése jórészt a nőkre. A tojás- és az edénydíszítés hasonló technikákon nyugszik: festés, írókázás, karcolás, áttört és domborműves díszítés. Ugyanakkor a tojáspatkolás férfimutatvány, mivel nagybani változata is férfimunka. Ilyenkor azért mindig csiklandoz a kérdés, vajh annak tudattalan fölismerése, belátása nem játszott-e szerepet a munkamegosztásban, hogy az agyagformálás plasztikai munka, a festés, ha nem is síkfelületen, mindenesetre két dimenzióban zajlik?

      A textil kétdimenziós, eredendően nők dolgoztak vele, ők fontak, szőttek, hímeztek, varrtak, s ha ruhát, vagyis térformát varrtak belőle, azt majdani viselőjén próbálták, ami ellensúlyozta a térlátás gyengeségét (ha tényleg létezik ilyen). Már amennyire. A legtöbb viseletet ábrázoló régi néprajzi felvétel alanyán úgy áll a ruha, mintha vasvillával hányták volna rá.

       A textilművész-szakmák ma is inkább női foglalatosságnak számítanak. Személyesen is ismerek ugyan férfi textiltervezőket, de ez a pálya alapvetően nőuralom alatt áll, méghozzá kiváló művésznők (és a divattervezésben nőies férfiak) uralma alatt. A  textil története hasonlít a fazekasságéhoz. A fonás, szövés, szőnyegcsomózás, varrás, hímzés, csipkeverés kezdettől fogva a nők feladata volt. A paraszti világban, a háziiparban napjainkig ők végzik ezt a munkát. A városiasodással azonban ez a tevékenység is iparosodik, és férfimunkává lesz. A szövőgép fölfedezésével még inkább. A takácsok férfiak voltak, és persze a szabók is.

„Ha megnézzük az egyéni előfizetők 1981. évi telefonjegyzékét, 20,5 oldalnyi Szabó vezetéknevű előfizető mellett csak 6 oldalnyi Takácsot találunk. […]

Ötszáz éve és később is Magyarországon bizony jóval több szabó munkálkodott, mint vászon- és posztótakács: a hiányzó végeket külföldről szerezték be […].

Korábban is tűnik fel a Szabó vezetéknév (1271), mint a Takács, egy időben az első harmincad. (vám-) jegyzékekkel, melyekben külföldi gyapjú- és lenszövetekről is szó esik. Ezekben – így az esztergomi 1284. évi vámtarifában – a hazailag készülő szűrposztóhoz hasonló szövet nyolcszorosára értékelték, pl. a flandriai skarlátposztót. Ennek szabását bizony senki sem merte rábízni egy – bármily ügyes – háziasszonyra: szakképzett kisiparossal csináltatta meg.”[132]

      A fokozatos női egyenjogúsítással a textiliparba is visszatértek a nők. Eleinte csak a társadalom alsó rétegeiben varrónőként és szövőlányként találtak munkát. Utóbb az egyéni önkifejezés lehetősége is megadatott nekik.[133]

      A divattervezés területén szám szerint kevés a nő, viszont mind ők, mind pedig a férfitervezők szinte kivétel nélkül saját nemükhöz vonzódnak. Sok nőies férfi, néhány férfias nő, mint Coco Chanel. Chanel leghíresebb alkotása, a róla elnevezett kockás kosztüm, minden idők legférfiasabb női ruhadarabja. Ahogy egy sziporkáiról nevezetes hölgy magyarázta:

„A leszbikus nő tudja a legjobban, hogyan tetszik neki legjobban a nő, a meleg pasi pedig azt, hogy női ruhában hogyan szeretne ő kinézni. A közönséges seggfejek [normális férfiak] nem öltöztetni, hanem vetkőztetni akarják a nőt.”

      Miklósi Ádámot, a féltekék közötti aszimmetriák csökkenését látszik igazolni sok szakma, pálya, műfaj elnőiesedése. Más művészpályákon is érzékelni a változást. Az említetteken kívül az illusztráció, néhány még nem említett iparművészeti ág (ötvösség, bőrdíszmű) és az animáció elnőiesedése szinte a szemem láttára ment végbe. Ez a folyamat kétségtelenül a civilizálódás, demokratizálódás felé mutat, de a hagyományos kultúrafelfogás ellenében, és összhangban a nő–férfi viszonyban tapasztalható más sorsfordító változásokkal. Mindamellett a tapasztalat arra az óvatos megjegyzésre késztet, hogy nem annyira a nők agyműködése változik, nem a jobb féltekéjük alkalmazkodik sikerrel az új női szerepekhez, hanem mintha a bal féltekéjük képességeihez igazodna az elvárások egy hangos köre, mondván: ez van, ezt kell szeretni.   

        A női jobb félteke befolyásolásának korlátait mutatja a zenetörténet. Végigbogarászhatom a Brockhaus–Riemann Zenei Lexikont, kevés női zeneszerzőt fogok benne találni, karmestert pedig egyáltalán nem. Pedig vannak, csak a lexikonba nem kerültek (még) be.[134] Karvezetőt, előadóművészt, zene- és énektanárt, zenetörténészt, népzenekutatót annál többet, szövegírót, zenei szerkesztőt, koreográfust és mecénást is, még a zene katolikus védőszentje is nő, Szent Cecília. Zeneszerzők közül Clara Schumannt (1819–1896) azért név szerint megemlíteném, akkor is, ha művei férje hatása alatt születtek. S egy élő magyart is hadd említsek meg kivételesen, Reigl Judit korosztályából, Szőnyi Erzsébetet (1924).

      A fentiek azt sejtetik, hogy nem azért van így, mert a lexikont férfiak írták és szerkesztették. Az sem hihető, hogy a zeneszerzők és a karnagyok vetélytársként nem engedtek pályájukra nőket, a főleg szintén férfi zenekritikusok pedig elbátortalanították őket. És valóban:

„hivatásos zenészeknél írtak már le olyan jobb féltekei sérülést, amelyek után nem voltak képesek többé meghallani a zenét, és játszani sem tudtak.”[135]

„Vannak ugyanakkor közvetlen bizonyítékok is arra vonatkozólag, hogy a muzikalitás elsősorban a jobb félteke képessége. Az ún. »amuziá«-t, azaz a muzikalitás elvesztését a már a század elején megfigyelték olyan hivatásos zenészeknél, akiknek a jobb féltekéjét érte agyvérzés.[…]

Igaz, a bal félteke is rendelkezik viszonylag a muzikalitás bizonyos elemeivel, így a ritmus azonosítási képességével; sőt a komponálás jelentős mértékben hasznosítja a bal félteke analítikus tulajdonságait. Mégis a melódiák, a hangmagasság felismerése, feldolgozása, elfogadása vagy elvetése, a zene vagy ének élvezete elsősorban a jobb félteke tulajdonsága. Bal félteke sérült embereknél a zenei, melódiafelismerés nem változott, bár a nyelvi készség általában sérült. Megfigyelték azt is, hogy ugyanazon vizsgálati alanyoknál valamely zenei kompozíció […] csak a jobb féltekében, pontosabban a felső halántéki lebeny + prefrontális kéregben és furcsa módon, a bal kisagyi féltekében váltott ki aktivitást. Ugyanakkor a zongoraskálázás a bal hallókérget aktiválta! A skálázás ugyanis elsősorban mint időbeli egységek egymásutánisága érdekes, az időre és ezért ritmusra is fogékony balféltekének.

Megfigyelték azt is, hogy a melódia-muzsika érzékelés, természetesen ugyancsak jobb féltekésen, valamelyest fejlettebb a nőknél; ennek valószínűleg agyfejlődési oka lehet, mint ahogy annak is, hogy a »valamelyest szimmetrikusabb agyú« balkezesek között több a tehetséges muzsikus. (Ugyanez vonatkozik egyébként a képzőművészekre is).”[136]

       Ez utóbbi furcsaság magyarázhatja azt az ellentmondást, hogy nők között ugyanannyi sikeres énekes és hangszeres előadóművész van, ahány a férfiak között, a zeneszerzés és a karmesterség mégsem fekszik nekik. A kottát a bal félteke olvassa, ami a nőknél általában fejlettebb. Ez a többlet nyilván segíti őket előadóművészként, úgyszintén a bal félteke irányítása alatt álló beszédkészség is. A szövegismeretnek szerepe lehet a dallam megjegyzésében, felidézésében – legalábbis én magam ezt tapasztaltam.[137] A bal félteke dominanciája a nőknél magyarázhatja, miért jeleskednek annyian elméleti szakemberként, zenetanárként és zenetudósként.

       Búcsúzva e fejezettől, arra emlékezem, akivel e jobb és bal témát kezdtem. Istár istennő földi angyala volt ő, Kabay Lizett, a csodálatos néprajzkutató asszony (1921–2007),[138] akinek a tökéletesen ideillő mottót köszönhetem. Kabay Lizett személyében, munkásságával példázza, mi történik, ha az alapos tudóst segíti a művészlélek érzékenysége. Ha a nőies bal agyfélteke és a férfias jobb agyfélteke, mint kova és acél, lángot csihol a nem tapló elméből.  Bár jól rajzolt, és kutatásai során főleg női népművészeti munkákat kutatott, elemzett: kalotaszegi varrottasokat, mégis, aki olvassa a munkáit, nemcsak zseniális fölismeréseitől, mondhatom, ihletett meglátásaitól lehet elragadtatva, hanem tudósi önfegyelmét is csodálhatja. Érzékletesen ír, és még humorérzéke is van! Noha nem volt tévedhetetlen, mindenekfölött azért tisztelem, mert tudta és hirdette, hogy amit a nyelv csak szűkebb körben tud közvetíteni, azt a kép mindenki számára érthető teszi. Pontosabban azok számára, akiknek Istár a jobb oldalát ballá, a bal oldalát jobbá teszi. Mert nemcsak a képekből, hanem a szavakból is értett: a képes beszédből. És nemcsak a magyarból, hanem az angol, német, francia, orosz, izlandi, dán, latin, görög és román nyelv beszédes képeiből. Amikor ezt írja:

„kötve hiszem, hogy jelolvasásra, képírás fejtésére a magyarnál alkalmasabb nyelv élne manapság Európában”,[139]

nekem nem mond mást, csak azt, hogy neki is, mint mindenki másnak az anyanyelve a legbeszédesebb.

        A többi példámból meg kiderül, hogy a nők művészi pályákon elért sikerei társadalmi egyenjogúsításuknak köszönhető. Ebből két következtetés szűrhető le. Az egyik: a férfiakkal egyenlő jogokat élvező nő, ha olyan tehetséggel bír, amely az agykutatás jelenlegi álláspontja szerint a nőkre nem jellemzően fejlettebb jobb féltekéje működtet, kibontakoztathatja képességeit a művészetek terén. A másik csupán feltevés: e téren nagyban segítheti, ha a jobb félteke nevelés és gyakorlás révén fokozott működtetésre serkenthető. Ezt célozhatná természetesen a mindkét nemre kiterjesztett, eddigieknél sokkal intenzívebb vizuális nevelés. Hogy ne csak az olyan kiváltságosak, mint Kabay Lizett kapja és adhassa tovább a bölcsesség és szépség egyetemes gyönyörűségét.

 

      

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap