Vörös és vörös 1/22

Jókai Anna, cs, 05/24/2012 - 00:04

 

 

Első fejezet

A táj és lakói

„És most megcsíptük a döntő szót, aminek mindent alárendelnek: haszon.”

(Stendhal)

Hét kilométer hosszú Vámszentistván főutcája. Az egykori Vámosszentet és Istvánházát köti össze. Középen még töretlen a szalagbeton, amivel a senki földjét föltöltötték. Ez az egykori parlag lett az új község közepe. A friss betelepülők itt húzták fel házaikat, és itt „létesültek a létesítmények”. A főutca jobb oldalán – ha az irányt Pest felől érkezve számítjuk – enyhén lejtős a vidék, s néhány ház már a hegyoldalra tapad. Ez a legrangosabb negyed; az elegáns portákhoz nemcsak komfort, de panoráma is tartozik. Az már pech, és a boldog tulajdonosok nem szívesen beszélnek róla, hogy a panoráma kétségtelen ténye önmagában nem előny. Finom dolog a rálátás, nem közömbös azonban, mire. Márpedig az út bal oldalán – ha ragaszkodunk a fővároshoz viszonyított jelöléshez – a táj gyors lankába szalad, és teknőszerű mélyedésbe torkollik. A mélyedés a település végével nem ér véget, még a horizont szélén is tovább csúszik lefelé. Érzékenyebb idegrendszer az ablakon kitekintve úgy vélheti, valaki megemelte a vízszintest két sarkánál fogva, és azon igyekszik, hogy mint egy vászonabroszból, a sok felesleges morzsát kiborítsa. A látvány ezért nemcsak kellemetlen, de nyugtalanító is. Szüntelenül kapaszkodni kell. S ebből a szempontból mindegy, vámosszenti vagy istvánházi volt-e az ember valaha? Odagurulhat a teknőbe, vagy egy kíméletlen rándítás onnan is kipöccentheti. Egykettőre ott találhatják magukat a gyakran kémlelt végeken, ahol meredeken elválik a föld.

Az eredeti őslakosság két fele ma már csak a hagyományokban különbözik. A vámosszentiek hajdanán mulatósabbak és vendégszeretőbbek voltak, az egykori istvánháziak szorgalmasabbak és zárkózottabbak. Ahogy ők csúfolták egymást: „szélharapók” – „fatökűek”. Persze, az effajta évődés már elhalványodott, zamatát vesztette, annál is inkább, mert a vámosszenti kedélyt egyre jobban háttérbe szorította a korszerűbb, istvánházi magatartás. Ily ferde talajon bokázni, csuhajja, kettőt jobbra-kettőt balra, keletre, nyugatra – csárdásnak szép talán, de sehogy se visz előre. Ezt minden józan léleknek be kell látnia. Összekovácsolódott a két falu; a sorból az „idegenek” eleinte kiváltak, aztán honosította őket a kölcsönös érdek. Egy szó mint száz, elmondhatjuk, Vámszentistván jómódú, bár egy kissé ideges és bizonyos mértékben gyanakvó település. Perspektivikusan fejlődik. Eltervelten, lassan. A vezetők rájöttek: ha nem lehet mindent egy csapásra, akkor a részletekben történő fejlesztés még nagyobb gondosságot, még szilárdabb, még időt állóbb munkát követel. Különben mire a kollégium felépül, leomlik az iskola. Elrohad az istálló, mielőtt a fejőgép működne. Bizony, a szegénység sokba kerül. Jól meg kell támasztani azt a fölhordott követ a hegy tetején, hogy még a következő kő is ott találja. De az egyesült vámszentistvániak elég ügyesek. Közmű és gáz- vagy olajfűtés a háztartások nyolcvan százalékában van; a húsz százalék – ezt bizton állítják – a hiányról többnyire maga tehet. A legszükségesebb intézményekért nem kell a szomszédba járni. Ital, étel akad. Valamennyi szokásos bizottság és szervezet működik, különösebben éles vagy durva vitáik nincsenek. Helyi erőből fölépítettek egy kis lakótömböt és egy katolikus kápolnát. A főtéren – természetesen Béke tér – a legmagasabb új épület a pártház, a tanácsháza valamivel alacsonyabb. A műemlék jellegű református templom az istvánházi részen van – valahogy elsorvadt, összeroskadt a vámosszenti. Viszont vámosszenti területen, a régi iparos- és földművelő egylet restaurált épületében kapott a szakszervezet helyet. Egyik sincs messze a központtól. Kellő hevülettel és némi benzináldozattal ebben a községben minden megközelíthető.

A lakosság zöme református. A kisebbségben lévő katolikusoknak a református lelkész, Reményi Balázs szerezte meg a kápolnaépítési engedélyt (idestova húsz esztendeje), sőt e célra még gyűjtést is rendezett. Ez a cselekedete a később kibontakozó jellemrajzába bepillantást enged. A nagytemplom nem üres, de nem is zsúfolt. A kiskápolna – méreteinek hála – mindig dugig telik. Reményi Balázs nem rivalizál, jobb ez, mondogatja, mintha gaz verné fel mind a kettőt.

A művelődési ház tendenciózusan került a bal oldali „teknőbe”. Többnyire kong. Nyereségesen csak a diszkó és a presszó üzemel. A mozi játszik, a tévéadás a környező hegyektől árnyékolt, a bemondónak három feje van. A közelmúltban két szobrot is avattak: egyet azért, mert olyat mindenütt szokás, egyet pedig, mert olyan nincs sehol! Az utóbbit ajándékba kapták a Svájcban élő, magyar származású szobrásztól, aki állította, hogy valaha igenis, ott született! Az ajándékot nem illik visszautasítani. A két márványba foglalt lyukat – „Anya gyermekével” – megbocsátó mosollyal nézegették. Ettől nem lesz kevesebb a kenyér!

Vámszentistván megélhetési forrásai: a termelőszövetkezet, egy városból kihelyezett ruhagyári varroda, a háztáji gazdaság: a libahizlalás mindenekelőtt. Innen vásárolják fel exportra a legsárgább májas libákat. A libával sok a vesződség, szakértelem is kell a töméshez, meg ne fulladjon, és fizikai erő, mert a liba – különösen eleinte – védekezik. De legalább jó pénzt hoz, biztos kereset. A nyúltenyésztés még babrásabb munka, a befektetés pedig kockázatosabb. A nyulakra Szomjasné előző tartózkodási helyén már ráfizetett. Nyakára döglött az állomány. Szomjas Juli nevű serdülő lánya iskola előtt, iskola után a könyveket bújta, hülyeségeket firkálgatott. Hiába verte meg szegény özvegyasszony a flancos lányt, belerohadtak a nyulak a ketrecbe, foszlott a szőrük, alig tudta belőlük a húsárat kiszorítani. A nyúl kényes. Akkor inkább ezerszer a liba; az az igazi haszonállat! Ha már a sors őket ide vetette, erre a környékre.

Szomjasné lomha mozgású, kövér, rendetlen, de nem öreg. Alig hagyta el a negyvenkettőt. Mindössze három esztendeje költözött Vámszentistván „rosszabbik” oldalára, a lányával. Élettársnak vagy eltartónak szegődött a hetvenhat éves Kabalán József házába, egy kétségtelenül csúnyább, de nagyobb faluból, ahol a nyulakkal kínlódott, és Kanadában kószáló hites ura könyöradományait leste. Ez a férj – Szomjas Juli édesapja – azonban egy fakitermelésnél balesetet szenvedett odakünn, s némi huzavona után meghalt. A piciny jövedelem elapadt – s vele a lehetőség, hogy egyszer majd Nyugaton próbál Juli is szerencsét. Kabalán József egykor gazdag, de mostanra csak zsugori öregember volt, piszkos is, büdös is. Juli tartotta tisztán, anyja szapora fenyegetései között. Szomjas Juli visszasírta a nyulakat. Mikor krónikánk elindul, Kabalán József sem él már, kukoricatöréskor megcsapta a guta. Szomjasné csekély anyagiakkal megint magára maradt, s ez Szomjas Juli fent említett áldatlan helyzetét nem szüntette meg, csak másképpen tette elviselhetetlenné. Még többet kellett dolgoznia. Szomjasné, gyakori betegséget szimulálva, ráparancsolta a férfimunkákat. Még mielőtt az olvasó elítélné Szomjas Julit, „Lám, a naplopó fiatalok!” – ismerkedjünk meg bővebben Szomjasné múltjával és abban gyökerező természetével.

Mint életkorából kitetszik, Szomjasné a sokat emlegetett ötvenes évek elején gyerekeskedett. A szülei még az ántivilágban összekapartak tizenkilenc hold földecskét, de Szomjasnét (a kis Futó Margitkát) az iskolában meggyőzték arról, hogy ősei tevékenysége alantas és erkölcstelen volt. Emlegettek valami új rendet, ahol dicsőség a munka. Szomjasné (a kis Futó Margitka) az amúgy is döcögő tanulást abbahagyta, s próbálta ezt a fajta munkát megkeresni. Sok mindennel kísérletezett. Répát kapált munkaegységben falun, maltert hordott városon. S meglepetten tapasztalta, hogy ő bizony kényszerből dolgozik, akár rekeszbe szedi az őszibarackot, akár a konzervgyárban a surranó szalag mellett magozza. Azt hitte, nem elég, ha csinálja fegyelmezetten: élvezni is kötelessége a melót. S mivel ez sehogy se sikerült, megutálta szörnyen. A pénzt viszont mértéken felül kedvelte, divatozni, szórakozni szeretett. Az ellentét: hogy az olyannyira imádott pénzt az olyannyira gyűlölt munkával kell megkeresnie, egy kissé megzavarta az agyát. Úgy érezte, tulajdonképpen áldozat, s a bűnbakot szűk környezetében kereste. Szomjas János – a közepesen fürge kezű kőműves szakmunkás – ifjú felesége pocskondiázását ideológiára fordította, és hatvanhétben egy bécsi szervezett jutalom turistaútról nem tért haza. Be akarta bizonyítani: ő nem élhetetlen, előbb-utóbb vagyont szerez. Addig hányódott, kergette a szerencsét országról országra, amíg az a bizonyos fa a derekát szét nem roppantotta. Szomjasné pedig a lányára zúdította gazdátlan indulatait. Gyereket azért szül az ember, hogy legyen, aki mielőbb eltartsa. Az ő szülei már akkor is idősek voltak, amikor könnyelműen kipottyantották a világra. Halálukig folyósította a szociális segélyt az a téesz, amelyik a földjüket bekebelezte. De vele?Vele mi lesz? Férfira nem lehet számítani. Egy fuvallat, és mint az őszi légy, potyognak.

Szomjasné úgy határozott, neki még jár húsz-harminc kényelmes év. Juli erős és fiatal. Tömérdek pénzt kereshet, ha nem hülyeségeken töri a fejét. Egyetem! Helyes, hogy nem vették fel. Helyes, hogy pofára esett. Naphosszat gajdolt a tükör előtt, azon a galuskanyelven. Már a gimnázium is hiba volt, pillanatnyi ellágyulásában engedte oda, a tanári erőszaknak engedett. Az érettségi nulla! Nem ért ez a lány semmihez. És ha véletlenül, csoda folytán, bejutna és elvégezné az egyetemet, kevesebb fizetése lenne, mint a varrodai ládamozgatónak. A papiros csak arra jó, hogy az ember a fenekét kitörülje. Az a sok rohadt könyv se kivétel, amit Juli összehordott. Nyilván kölcsönbe, mert pénzt sose kapott rá. Hacsak nem lopdossa a közkönyvtárakat. Kitelik tőle. Vad lány ez és szemtelen. Csak a libákat sajnálja! Mellette kell állni, mert képes félúton abbahagyni a tömést és hisztérikusan sikoltozni, hogy a libának elég… Egy jól irányzott pofon, aztán folytatja, persze, az utolsó szem kukoricáig. Azelőtt még csavargott is! Ragadtak rá a fiúk. Fiúk? Madárijesztők. Sokat kellett verni. Most már inkább megül. Másfél éve lóg a vakvilágba. A libák, a kert, a főzés, mosás, az a kis karbantartás az omladozó házban egy fiatal lány összes energiáját nem emésztheti fel… napi két órája is marad, s ahelyett hogy valami hasznos tevékenység után nézne, képes a verandán olvasni! Képes a könyvet magával hurcolni a budiba! Ő meg mászkálhat a varrodába. A varrásba úgysem tanul bele, takarít, kosarat ürít, szedegeti a fércet. Bagóért. Amikor milliók hevernek a földön, mert különben honnan szedné a többi, ott a káderdombon…? Hogyan is csaphatták be annak idején annyira, amikor azt ígérték, ebben a rendszerben bárkiből lehet akár miniszter is?

 

     

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap